A hír és a kommentár típusú műfajok összefüggése

A hír és kommentár jellegű szövegtípusok egymáshoz való viszonya összjáték gyanánt jellemezhető, hiszen a hírszövegekben közölt információk szolgálnak alapul a kommentárban közzétett véleménynyilvánításhoz és magyarázathoz. A 19. század közepén megjelent első kommentár szövegek még meglehetősen hosszú terjedelműek voltak és a szónoki beszéd klasszikus retorikai mintája nyomán épültek fel, így exordiumra, narratióra, argumentatióra és perorációra osztódtak. A szövegek szerkezete az újság előállításának felgyorsulása és a rendelkezésre álló terjedelem csökkenése miatt megváltozott. Megfigyelhető például a narratio összezsugorodása (Püschel 1999: 869), amelyet a kommentár közelében elhelyezett, gyakran azonos oldalra pozicionált hírszöveg pótolt. A magyar sajtó történetében Kossuth Lajos volt az, aki az 1841. január 2-án megindult Pesti Hírlap szerkesztésében elsőként valósította

146

meg ezt a fajta tudatos lapszerkesztési eljárást, azaz a különböző rovatok témáinak összehangolására törekedett és erről szerkesztői jegyzeteiben is megemlékezett (Kossuth 2003: 11).

A kommentár válfajait az iránymutatás szándéka elhatárolja egyfelől a tudományos és irodalmi szövegek hagyományos magyarázatától, másfelől a véleménynyilvánításba foglalt szubjektivitás az objektívnek vélt hírműfajokkal állítja szembe. A kommentár jellegű magyarázó műfajok három legismertebb formája a vezércikk, a tulajdonképpeni kommentár és a glossza. A vezércikk feladata, hogy hangot adjon a lap alapvető kérdésekben elfoglalt álláspontjának. Más publicisztikai műfajokhoz viszonyítva meglehetősen nagy terjedelmű. Témája nem korlátozódik a napi aktualitásokra, inkább időszerű áramlatok és politikai fejlemények értelmezését kínálja. A kommentár mint sajtóműfaj ezzel szemben mindig valamely aktuális politikai, gazdasági vagy társadalmi eseményhez kapcsolódik. A ironikus hangvételű glossza az előzőeknél rövidebb terjedelmű és rendszerint személyes hangvételű. Míg a vezércikk és a kommentár műfajának kialakulása a nagy példányszámban megjelenő politikai újságíráshoz kötődik, vagyis a 19. század közepére tehető, addig a glossza elterjedése jóval későbbre, a 20. század középső harmadára esik (Püschel 2001: 869).

4.1. Szövegtartalom

A kommentár-szövegekben informáló-megalapozó, értékelő és érvelő jellegű nyelvi eljárások különböztethetőek meg, amelyek alkalmazásának körülményei az alábbiakban foglalhatók össze (Dovifat–Wilke 1976; Ramge–Schuster 2000: 1708):

1) Informáló és magyarázó nyelvhasználattal él a szövegalkotó, ha a téma a publikum számára kevéssé ismert, vagy nehéz, ezért előtérbe kell helyezni a beszédtárgy, a téma ismertetését. A narratív, elbeszélő szövegrészek funkciója az állásfoglalásra késztető esemény kurta felvázolása.

2) Értékelő a nyelvhasználat, amikor a kommentátor célja az egyértelmű állásfoglalás.

Emocionálisan felrázó, nyomatékosan ajánló, figyelmeztető, cselekvésre indító egyaránt lehet. Célja a címzetteknek, mint a közélet résztvevőinek érzelmi befolyásolása. Az érvelés és az információ ebben az esetben háttérbe szorul, szerepet kap viszont a nyilvános diskurzus szabályozásának igénye.

3) Konkluzív vagy megalapozó a nyelvhasználat az érvelés szerkezetén nyugvó kommentárszövegekben, melyek az érvek felsorakoztatásával vezetnek az értékeléshez vagy a döntéshez. Az érveket fontosságuk szerint rendezi, s a tényleges vagy elgondolható ellenérveket is helyet kapnak. Az érvelő kommentár nemcsak a leggyakoribb, ám a legtipikusabb is, ezért a magyarázó sajtóműfajok prototípusának tekinthető.

A felsorolt nyelvi eljárások egy-egy adott szövegpéldányban nem tiszta és elkülönült formában jelennek meg, arányaikat a szerző szándéka és az olvasó előzetes ismeretei szabják meg.

147

A tényállást felvázoló és magyarázó szövegrészek váltakozása a monologikus szövegeket kvázi-dialogikus jelleggel ruházza fel: „A dialogikus szövegperspektívákkal való számvetést a keresztutalások indokolják, amellyel [a szövegalkotók] a rákövetkező szövegrészekre utalnak; a szerkesztőségi bevezetők, amelyekkel rendszerint a dokumentációt illesztik be a tudósításba, vagy kommentáló jellegű cikkek esetében a kommentált témát, eseményt és személyeket illető adalékok.

Abból kell ugyanis kiindulnunk, hogy az így bevezetett adalékokat [a későbbiekben]

már eleve ismertnek tételezik fel” (Bucher 1986: 65). A szövegtestben az elbeszélő szövegrészek harmadik személyű, míg az intézményi jellegű állásfoglalás, vagy a személyes véleményt kifejező részek többes szám első személyű nyelvi formát öltenek.

A monologikus közlésforma mögött meghúzódó dialogikus szerkesztésmódot másfelől az érvelő funkció támogatja. A közölt véleményt támogató érvek mellett ugyanis helyet kapnak az ellenérvek, abból a célból, hogy megcáfolásra kerüljenek, vagy más módon veszítsék érvényüket (pl. nem igaz, hogy…; kifogásolható laptársunk megállapítása, miszerint…; téved, aki azt hiszi, hogy…). A pozitív érvek elrendezésében az egymást követő egységek értelmi és hangulati feszültsége emelkedik, és a fokozás a cikk végén nem ritkán nyelvileg is kiélezett formában, klimaxban csúcsosodik ki. A kommentárok dialogikus jellegére érvényes a platoni hagyományt követő bahtyini felfogás, amely a gondolkodás elsődleges formájának a másik emberre irányuló dialógust tartja. Monologikus szövegformák esetén a virtuális beszédpartnert a korábbi megnyilatkozó és a címzett személyében jelölte meg (Bahtyin 1986: 148). Politikai sajtó esetében a címzett szerepét az olvasóközönség, a vitapartnerét egy másik politikai csoportosulás lapja tölti be.

A logikai érvek mellett gyakori jelenség a nyelvi panelek, közhelyek és klisék megjelenése. Szerepük abban körvonalazható, hogy általános érvényük révén ismerőssé és érvényessé, azaz könnyen hozzáférhetővé teszik a hozzájuk kapcsolt új informácíót (Ramge–Schuster 2001: 1707).

4.2. Stíluseszközök

A hír hátterét magyarázó, okát és következményét kifejtő új sajtóműfajok megjelenése fontos újdonsága volt az újságírás 19. századi történetének. Ettől fogva a véleménynyilvánítás a lap rovatainak fontos része, amely kezdetben olvasói levél és vezércikk formájában kapott helyet a sajtó hasábjain. A magyar sajtó történetében az első magyarázó jellegű szövegműfaj a Pesti Hírlaphoz kötődik. Az angol leading article és a német Leitartikel mintája nyomán Kossuth teremtette meg a lap élén álló vezércikk műfaját. Az általa írt vezércikkek száma a kétszázat is meghaladta, ami azt jelzi, hogy a közvélemény alakításában igen nagy szerepet szánt az új műfajnak (Buzinkay 1993: 33–

34). A Kossuth által írott vezércikkek hangvételével kapcsolatban följegyezték, hogy a korábbi barokkos újságírói stílus helyett eleven és hatásos publicisztikai nyelvet honosított meg, amelynek újszerűségére a kortársak, különösen a tőle eltérő politikai irányzatot képviselők is felfigyeltek. Széchenyi – mint Kossuth politikai ellenfele – különösen sokat foglalkozott a „felhevülésre ható, ingerlő és uszító” vezércikkek

148

stílusával (Széchenyi 1841: 83). A „magusi hatással járó vezércikk” jellegzetességeit a

„nagyításban”, a „czifrázásban” és a „paprikázásban” jelölte meg (Széchenyi 1841: 232).

Elemzésében kitért a vezércikknek és az újságban található más műfajoknak, például az olvasói levélnek az összefüggésére is (Széchenyi 1841: 209). Nem kerülte el figyelmét a vezércikk soraiból mindig kitűnő „veres fonál”, melynek jól felismerhető célja az olvasó csatlakozásra bírása volt (Széchenyi 1841: 185).

A hír- és kommentár típusú műfajok elválasztása során már szó esett arról, hogy a kommentár-szövegek az oksági viszonyok megértését helyezik a figyelem középpontjába. Mivel az argumentatív megértés a narratívnál nagyobb kognitív megterhelést jelent (Tátrai 2006: 218), a Széchenyi által felsoroltak a parafrázis, az explikáció (kibontás) és az exemplifikáció (példákkal való bizonyítás) stíluseszközeivel egészíthetők ki, amelyek szerepe a megértés támogatása. Gyakori a szóképek és metaforák megjelenése, amelyek az elvont és nehezen érthető fogalmak strukturálásában segítik az olvasóközönséget, mint például a politikai test metaforája.

Mivel a kommentár-szövegek feladata az olvasóközönség megnyerése, fontos szerepet kap az arculatépítés goffmani fogalma, amely a lap hátterét adó intézmény megjelenítésében a kontextusnak megfelelő társadalmi értékeket helyezi előtérbe (Goffman 1981: 109–111).

A történeti szempont érvényesítésével, vagyis a sajtószövegek irányában megnyilvánuló elvárrendszer változásainak figyelembevételével azt próbáltam bemutatni, hogy a sajtóműfajok mint szövegtípusok hagyományos voltuk ellenére sem tekinthetők állandó és változatlan kategóriáknak, hanem nyitott, prototípuselvű elvárási rendszer gyanánt értelmezhetők.

Irodalom

Bahtyin, Mihail 1986. A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások. Budapest:

Gondolat Kiadó. 193–356.

de Beaugrande, Robert-Alain – Dressler, Wolfgang U. 2000 [1981]. Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Budapest: Corvina.

Bourdieu, Pierre 2002. A gyakorlati észjárás. A társadalmi cselekvés elméletéről. Budapest:

Napvilág Kiadó.

Bucher, Hans-Jürgen 1986. Pressekommunikation. Grundstrukturen einer Form der öffentlichen Kommunikation aus linguistischer Sicht. Tübingen: Narr.

Bucher, Hans-Jürgen 1999. Sprachwissenschaftliche Methoden der Medienforschung. In:

Joachim-Felix Leonhard – Hans Werner Ludwig – Dietrich Schwarze – Erich Strassner (Hrsg.): Medienwissenschaft. Ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunkationsformen. (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft 15.1.) Berlin – New York: Walter de Gruyter. 213–231.

Buzinkay Géza 1993. Kis magyar sajtótörténet. Budapest: Haza és Haladás Alapítvány.

Dovifat, Emil – Wilke, Jürgen 1976. Zeitungslehre. Band 1. Theoretische und rechtliche Grundlagen. Nachricht und Meinung, Sprache und Form. Berlin, New York.

149

Enkvist, Nils Erik 1978. Stylistics and text linguistic. In: Dressler, Wolfgang (ed.): Current trends in textlinguistics. Berlin, New York: Walter de Gruyter. 174–190.

Eőry Vilma 1996. Szövegtipológia – stílustipológia (Problémavázlat: elméleti és módszertani lehetőségek). In: Szathmári István (szerk.): Hol tart ma a stilisztika? Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 130–151.

Eőry Vilma 2006. A szöveg időszerkezete mint szövegtipológiai jellemző. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Szöveg és típus. Szövegtipológiai tanulmányok. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

233–1257.

Fowler, Robert 2001. The language of newspapers: communicative and aesthetic aspects. In:

Leonhard, Joachim-Felix et al. (Hrsg.): Medienwissenschaft: ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunikationsoformen. Teilband 2. Berlin: Walter de Gruyter. 1693–1702.

Goffman, Erwin. 1981. A hétköznapi érintkezés szociálpszichológiája. Budapest: Gondolat Kiadó.

Kiss Jenő 2002. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest:

Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kocsány Piroska 1989. Szövegnyelvészet vagy szövegtípusok nyelvészete? Filológiai Közlöny 35: 26–43.

Kocsány Piroska 2002. Szöveg, szövegtípus, jelentés: a mondás mint szövegtípus.

Nyelvtudományi Értekezések 151. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kossuth Lajos 2003 [1841]. Szerkesztői jegyzetek a Pesti Hírlaphoz, I. Szerk. Fazekas Csaba.

Miskolc: Bíbor Kiadó.

Leonhard, Joachim-Felix szerk. 1999. Medienwissenschaft: ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunikationsformen. Teilband 1. Berlin: Walter de Gruyter.

Leonhard, Joachim-Felix szerk. 2001. Medienwissenschaft: ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunikationsformen. Teilband 2. Berlin: Walter de Gruyter.

Muckenhaupt, Manfred 1999. Die Grundlagen der kommunikationsanalytischen Medienwissenschaft. In: Joachim-Felix Leonhard – Hans Werner Ludwig – Dietrich Schwarze – Erich Strassner (Hrsg.): Medienwissenschaft. Ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunkationsformen. (Handbücher zur Sprach- und Kommunikationswissenschaft 15.1.) Berlin – New York: Walter de Gruyter. 28–57.

Pietilä, Veikko 1992. Beyond the news story: News as discoursive composition. EJC 7. 37–67.

Püschel, Ulrich 1999. Präsentationsformen, Texttypen und kommunikative Leistungen der Sprache in Zeitungen und Zeitschriften. In: Leonhard, Joachim-Felix (Hrsg.):

Medienwissenschaft: ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunikationsformen. Teilband 1. Berlin: Walter de Gruyter. 864–880.

Ramge, Hans – Schuster, Britt-Marie 2001. Kommunikative Funktionen des Zeitungskommentars. In: Leonhard, Joachim-Felix (Hrsg.): Medienwissenschaft: ein Handbuch zur Entwicklung der Medien und Kommunikationsformen. Teilband 2. Berlin:

Walter de Gruyter. 1702–1712.

Széchenyi István 1841. A’ Kelet Népe. 2. kiad. Pozsony: Wigand Károly.

Tátrai Szilárd 2006. A narratív diskurzusokról – pragmatikai nézőpontból. In: Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Szöveg és típus. Szövegtipológiai tanulmányok. Budapest: Tinta Könyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

van Dijk, Teun A. 1988. News as discourse. Hillside, NJ.: Lawrence Erlbaum.

150

151

JAKUSNÉ HARNOS ÉVA

A FIGYELEM IRÁNYÍTÁSÁNAK ESZKÖZEI A HÍRSZÖVEGEK