A német nyelvterületen működő Gesellschaft für Angewandte Linguistik (Társaság az Alkalmazott Nyelvészetért) 2002-ben megjelentetett egy kötetet, melynek címe a

fenti címben szereplő kérdés. („Brauchen wir einen neuen Textbegriff?”, Fix et al.

szerk. 2002). A kötet előzménye a Társaság pályázati kiírása volt. A pályázat tárgyául a szöveg fogalma szolgált; a pályázók feladata a szöveg fogalmának újragondolása volt.

Az eredmény megérdemli, hogy a szövegnyelvészet iránt érdeklődők részletesebben is megismerjék a felmerülő fontosabb kérdéseket, annál is inkább, mert bár ismerősnek tűnhetnek, mégis hozzásegítenek, hogy a szövegnyelvészet történetét nyomon követve a problémák és a megoldások változására figyeljünk.

Először is érdekes maga a kérdés. Miért gondolhatunk arra, hogy a sokszorosan leírt, ezerszer körüljárt szövegfogalom, amely eddigi életében egyetlen „megrázkódtatáson”, vagyis egyetlen komoly változáson ment át, feltehetőleg/várhatóan újabb jelentős változás előtt áll? A pályázati kiírás maga ugyanis mindenképpen ezt a gondolatot sugallja. A modern szövegnyelvészet tárgyát képező szöveg először az építőelemek összeszövődéséből létrejövő struktúraként fogalmazódott meg és a nyelvtudomány

„pragmatikus fordulata” nyomán vált olyan fogalommá, amelyet több tényező összjátéka határoz meg. Ezek legáltalánosabban a tematikai zártsága és formai teljessége révén megragadható szöveg, valamint a szöveg létrejötte/alkotója és a szöveg értelmezése/befogadója a mindenkori szűkebb és tágabb szövegkörnyezetben.

Mi indokolja, hogy rákérdezzünk: jó-e nekünk az eddigi szövegfogalom?

Az indoklás kiviláglik a pályázati kiírás kifejtéséből: abból a négy kérdésből, amelyek az alapkérdést pontosítják. Ezek a következők:

1. Vajon nem kellene-e a szöveg fogalmát – látván, hogy a médiában és a mindennapokban mennyi nem nyelvi elem épül bele a szövegbe – szemiotikai értelemben kibővíteni és újragondolni? Nem volna-e szükséges a szöveget eleve nem (csak) mint nyelvi jelekből építkező egységet, hanem mint általánosabb szemiotikai jelenséget (újra)definiálni?

2. Vajon nem kellene-e a világháló nyújtotta lehetőségek, a link és a hiperszöveg megjelenése nyomán más keretekben gondolkodnunk a szövegről magáról is?

3. Vajon nem kellene-e azt a közeget pontosítani, amelyben a szövegek és a használók interakciója megvalósul? Például szisztematikusan megjeleníteni mint diskurzusfogalmat (Diskurs), és ahhoz képest definiálni magát a szöveget?

27

4. Vajon nem kellene-e a szövegtípusokat mint kulturális fogalmakat kezelnünk, tehát olyanokat, amelyek adott esetben történetileg és helyileg egyes kultúrákhoz kötődnek, azok révén ragadhatók meg?

Ezek a kérdések természetesen nem újak a szövegtan történetében. Hogy újból és újból felmerülnek, az éppen a fontosságukból, illetve bizonyos értelemben a nyitottságukból fakad. De van egy olyan szempont, amely egyre erősebben hívja fel magára a figyelmet, ez pedig a szövegtan lehetséges új kutatási területe, a világháló, illetve az ehhez kapcsolódó szövegalkotói és szövegbefogadói magatartás.

A következőkben először a világháló megjelenésével együtt járó kérdéskörre térek ki, és ezzel kapcsolatban ismertetem Eva Martha Eckkrammer érveit. Ezt követően a szövegtan érzékeny pontjaként megfogalmazódó diskurzusfogalmat tárgyalom és bemutatom Ingo Warnke modelljét. Végül vázolom a pályázat egyik kiírójának, Kirsten Adamziknak a címadó kérdéssel kapcsolatos álláspontját. Mindezzel egyúttal kibontakozik a kérdésre adható három lehetséges válasz, az „igen”, a „nem” és az „igen is meg nem is” érdekes és tanulságos váltakozása.

2. Eva Martha Eckkrammer tanulmányában (Eckkrammer 2002) a hagyományos szövegfogalom megtartása mellett – és lehetséges, illetve szükséges új szempontok bevezetése mellett is érvel, ezzel első közelítésre az „igen is meg nem is” típusú választ képviselve.

A társadalom és kultúra történetének kutatásában fontos helyet foglal el az írásbeliség hatásainak kutatása a társadalom fejlődésére. Vajon a számítógépes kommunikáció (közismert angol terminológiával Computer Mediated Communication:

CMC) hatása összevethető-e az írásbeliségével? Vajon tetten érhető-e új szövegvilágok és ezek nyomán új szociális identitások létrejötte? A számítógép-használók mindennapjaiban és a legújabb szövegtani kutatások nyomán máris kirajzolódnak az újabb íráskultúra képződményei. A története során folyamatosan szélesedő szövegfogalom újabb paraméterekkel látszik bővülni. E bővülést Eva Martha Eckkrammer három kérdéskör köré csoportosítva próbálja meg indokolni.

1) A legfeltűnőbb különbség a korábbi írásbeliség és a számítógépes kommunikáció között közismerten a linearitás fellazulása. A képernyőn létrehozható hálószerkezetek és a létrejövő hiperszöveg nyomán megváltoznak a szituatív keretfeltételek mind a produkció, a szövegek alkotása, mind pedig a recepció, a szövegek feldolgozása számára. A világhálón való „szörfözés” metaforája szemléletesen mutatja a szöveg és a hiperszöveg közötti különbséget: a hiperszöveg nem lineárisan és egyformán rögzítve közvetíti a tudást, hanem formálhatóan, többféle nem-lineáris struktúrában. A formálhatóság nagy nyomatékkal figyelmeztet a recipiens, a befogadó megváltozott szerepére, ill. lehetőségeire. Ehhez társul a számítógépes kommunikáció szövegeinek multimedialitása. A képernyő lehetőséget nyújt rá, hogy minden tudásmorzsa a lehető leggazdaságosabban jusson el a befogadóhoz, e szó kognitív tudományos és tanuláslélektani értelmében egyaránt. Képi és verbális információk fűződnek egybe, linkek vezetnek újabb és újabb irányokba. Az információ rengeteg kapcsolódással alkot

28 (hiper)szöveget. Eva Martha Eckkrammer bőséges szakirodalmi hivatkozással mutatja be a hiperszövegek értékelésére irányuló kutatás próbálkozásait, mint olyan területet, amely fehér foltnak számít a szövegtan szempontjából. Az idézett források közül kiemelném Nielsen munkáit (Nielsen 1989, 1995).

Ha mérlegelni akarjuk, hogy a hiperszöveg eddig vázolt tulajdonságai (a linearitás fellazulása, a szituáció, a szövegalkotó és a befogadó megváltozott szerepe, a linkek révén hangsúlyosan újra és újra megszülető nem-lineáris struktúráknak és a hozzájuk vezető útnak az értékelése, illetve értékelhetősége) okán szükségünk van-e új szövegfogalomra a hagyományos pragmatikus szövegfogalom helyett, érdemes visszatekintenünk a szövegalkotás és befogadás történetének korábbi szakaszaira. Eva Martha Eckkrammer szellemes indoklásából kiderül, hogy a hiperszöveget létrehozó folyamatos átcsatolások lehetőségével a hagyományos szövegek is élhettek és éltek is.

Ily módon a hiperszöveg létrejöttével és a linkek közötti szörfözéssel a számítógépes kommunikáció csak felhasznál és nagy hatásfokkal továbbfejleszt valamit, amit a szöveg mindig is nyújtani tudott. A példák Arisztotelész vagy a Talmud szövegeiig nyúlnak vissza, amelyek használatakor a folyamatos utalások ugyancsak jelentős szerepet játszottak, és amelyekben az egyes részek izoláltan is értelmezhetők és másokkal együtt is értelmezhetők voltak, éppen azzal a technikával, amellyel a világhálón szörfözve vagy az elektronikus levelezésben az egyes passzusokat ide-oda illesztgetve élni próbálunk.

2) A számítógépes kommunikáció a virtuális térben szinkron és aszinkron mintázatok sokszínűségét mutatja. Az így létrejövő szövegek monológ megjelenésükkel ellentétben dialógus jelleget, sőt konverzációs jelleget ölthetnek, természetesen annak is sajátos formáját. Így az elektronikus levelezés az időbeli megszakítás és távolság ellenére is konverzációs jellegű megnyilatkozás. Természetesen más, mint a konverzációelemzésben leírt szóbeli konverzáció: a levélíró tetszés szerint és a visszacsatolás, a hallgatói reakció veszélye, illetve esélye nélkül kiragadhat bizonyos részeket és így a dialogicitás egyoldalúan meghatározottá válik. Másfelől a konverzációelemzés módszereivel közelítve jól megállapíthatók benne interakcionális, sőt tranzakcionális momentumok: a virtuális térben konverzálók szöveget teremtő virtuális együttműködéséről tanúskodó formációk. A számítógépes kommunikáció szövegeit a monológ és a dialógus közötti sokszínű átmenet és átfedés, illetve a szóbeliség és az írásbeliség különleges érintkezése jellemzi. Gyakori megállapítás ez utóbbi fogalompár kapcsán, hogy a szövegek egyes részei koncepcionálisan szóbeli jellegűek, holott megjelenésükben írásbeli szövegek.

Ezek a sajátosságok azonban nem fosztják meg a szöveget hagyományos szöveg mivoltától, mondja Eckkrammer is. Pusztán a megszokott és meglévő sajátosságok

29

merev dichotómiáját kell felszámolnunk és olyan vizsgálati módszert kell keresnünk, amely megfelel a médium (írás, beszéd) és a mód (monológ, dialógus és annak tovább bővülő formái) folyamatos váltakozásának, ami a számítógépes kommunikáció szövegeit annyira jellemzi. E szövegek meghatározó sajátossága mindenképpen az interaktivitás (szövegek és felhasználók, szövegek és szövegek között). Elemzésükkor a különféle interaktív minták rögzítésére lehet, illetve kell törekednünk. E minták – közismert angol nevükön „pattern”-ek – alkotóelemeivé válnak az egyes szövegtípusoknak. A szövegtípushoz való tartozás, pontosabban egy szövegtípus megvalósulása pedig meghatározó momentuma a mindenkori szövegnek – ugyanúgy, mint a hagyományos szövegek esetében.

3) A számítógépes kommunikáció szövegei még egy további szempontból késztethetnek arra, hogy átértékeljük, illetve újragondoljuk a hagyományos szövegfogalmat. Erre utalt a pályázati kiírás első pontosító kérdése a szöveg fogalmának lehetséges (szükséges?) szemiotikai kiszélesítéséről. Kétségtelen, hogy a számítógépes kommunikációban a verbális és a képi megjelenés igen szoros együttműködésének vagyunk tanúi, és az is biztos, hogy ez a legkülönfélébb csoportosulásokat (cluster) eredményezi, amelyekben jelen lehet álló és mozgó kép, videó, hang, diagramm és írás egyaránt. Mindez azonban nem jelenti sem azt, hogy a verbális szöveg fogalmával szakítanunk kellene, sem azt, hogy a hagyományos szövegek ne tudták volna alapvetően ugyanolyan eredménnyel hasznosítani, mondjuk, a képet, elég, ha a szakácskönyvek receptjeire vagy orvosi tanácsadó szövegekre gondolunk stb.

Eckkrammer kiemel azonban egy olyan szemiotikai tényt, amely mentén megfogalmazható a szövegszemiotika új feladatköre. Ez pedig a hiperszöveg megjelenésével a lineáris struktúra átalakulása digitális struktúrává. Éppen ez a legfontosabb sajátossága a számítógépes virtuális szemiózisnak. A szövegtan, kiegészülve a hiperszövegről szóló tannal, azt tűzheti ki céljául, hogy felfejti a hiperszöveg szemiotikai szövetét, felfüggesztvén a kép és a szöveg, a vizualitás és a verbalitás hagyományos dichotómiáját. E kétféle jelrendszer határai a virtuális szemiózisban úgyis fellazulnak, kettejük összjátéka lesz fontossá, a kép nem a szó redundáns kiegészítője. A médiaváltás (verbális kommunikáció → számítógépes kommunikáció) ezen a ponton, a képi információ értékváltásával (= felértékelődésével) egyúttal egyfajta paradigmaváltásnak is tekinthető, mondja Eckkrammer. Ezen azt érti, hogy a hiperszöveg mintegy felszabadítja a jeleket, lehetővé tesz további, újabb, másfajta, sokszínű összekapcsolódásokat, és éppen ez a folyamat az, amely egy újfajta

„írást” = újfajta jelrendszert eredményezhet. Ez az újfajta írás jelentős szociális folyamatot is generál, a felszabadultság érzését kelti, mintegy a régi szöveg ketrecéből való kitörés lehetőségét villantja fel. (Eckkrammer ezt a gondolatkört is számos hivatkozással erősíti meg, ezek közül Saarinen és Taylor (1996), illetve Wallmansberger (1996) írását emelném ki.)

3. Az eddigiekből az alapkérdést illetően a következőket szűrhetjük le. Jóllehet a világháló szövegei is szövegek, és lehetőségeik levezethetők a szöveg lehetőségeiből,

30

mégis úgy tűnik, hogy rendelkeznek olyan meghatározóan fontos tulajdonságokkal, amelyek arra késztethetik a szövegtant, hogy bővítse horizontját. De mit értsünk bővítésen? Mit bővítünk? A szöveg fogalmát írjuk újra? Vagy a szöveg sokféleképpen feltárható csoportjait fogalmazzuk át? Vagy magát a szövegtant bővítsük újabb kategóriákkal? Az érvelés fenti három tárgyköre, a hiperszöveg megjelenése, a médium (írás, beszéd) és a mód (monológ, dialógus) dichotómiáinak fellazulása és a virtuális szemiózis sajátosságai alapján e kérdésre a vizsgált dolgozatban a következő óvatos válasz rajzolódik ki.

Bár a hiperszöveg több tipikus tulajdonsággal rendelkezik, mégis minden további nélkül érvényes rá az a hét meghatározó tulajdonság, amelyet Beaugrande és Dressler (2000) ismert alapművében megjelölt (formai kohézió, tartalmi koherencia, szándékoltság és elfogadhatóság, hírérték, helyzetszerűség, intertextualitás).

Ugyanakkor szükséges egyes részfogalmak kiterjesztése. A hiperszöveg vonatkozásában újra kell értelmeznünk például a deixis, a kohézió és a koherencia tulajdonságok, amelyek a belső kohéziót biztosítják, illetve amelyek szövegen kívüli kapcsolóelemeknek tekinthetők. Érdekes kutatási területet kínál az a sokféleség, ahogyan a számítógépes kommunikáció szövegei az információközlés rengeteg lehetőségét megpróbálják koherens egységbe fűzni. (Hogy ez nem mindig sikerül, arra Eva Martha Eckkrammer korábbi kutatásai is jó példával szolgálnak, vö. Eckkrammer–

Eder 2000.) A hiperszöveg vonatkozásában közhelynek számít az intertextualitás megemelkedett jelentősége és megnyilvánulásának sokszínűsége. Eckkrammer még arra is felhívja a figyelmet, hogy mennyire nem egyszerű feladat szövegből hiperszöveget előállítani. A HTML-dokumentumok szövegalkotó szabályai további tanulmányozást igényelhetnek. Mindezzel azonban nem a szöveg hagyományos fogalmát vontuk kétségbe, hanem új jelenségeket és új problémákat tártunk fel a hagyományos szöveggel is foglalkozó tudomány számára.

A számítógépes szövegek a hagyományosan rögzített médium (írás, beszéd) és mód (monológ, dialógus) dichotómiájának feloldását kívánják meg. Ez a feloldás azonban, amint Eckkrammer is hangsúlyozza, nem jelenti a korábbi kategóriák eltörlését, hanem azok „folytatását”, kiegészítését, mintegy párhuzamosan azzal a ténnyel, ahogyan ezeknek a dichotómiáknak a feloldása szubsztanciálisan is megtörténik, gondoljuk a fax, a mobil, a képes telefon, a skype stb. lehetőségeire. Másképp szólva nem az a feladat, hogy újraértékeljük, újradefiniáljuk a dialógus vagy a monológ, az írás vagy a beszéd fogalmát, hasonlítgatván a régi kritériumokat az új jelenségekhez, hanem az, hogy észrevegyük és leírjuk a printkultúra és a komputerkultúra kölcsönhatásában megszülető újat. Ennek az újnak a feltárásához pedig, mondja Eva Martha Eckkrammer, ráadásul célszerű lesz bizonyos tudományágak dichotómiáját is felszámolni. Így bizonyos számítógépes szövegek elemzéséhez nem a

31

szövegnyelvészet, hanem a vele rokon konverzációelemzés eszközei és fogalmai tűnnek jól használhatónak, megingatván ezzel a két említett tudományág közötti határt.

A számítógépes szövegek multimedialitása új utat hasíthat és új horizontot biztosíthat a jelek sűrűjében és a jelek játékával élő emberiségnek. A szemiotika feladata, hogy ezt (akár paradigmaváltásként is) értékelje, de a bővítés itt sem a hagyományos szöveg fogalmának bővítésére vonatkozik.

A kiinduló kérdésre adott válasz Eckkrammer gondolatmenetében tehát csak látszólag „igen és nem”, valójában nemleges válaszról van szó. A hagyományos szövegfogalom változatlan marad – miközben a szövegről szóló tudomány tárgyköre bővül és kategóriái szélesednek aszerint, hogy a tudományos közösség milyen konszenzust fogad el e tudomány tárgyát illetően. Ehhez csatlakozik az a kérdés, hogy a szövegről szóló tudomány a továbbiakban milyen módon él azokkal a kategóriákkal és azokkal a jegyekkel, amelyek jól használhatók voltak a hagyományos szöveg problémáinak boncolásakor.

4. Egészen más perspektívából válaszolja meg a kiinduló kérdést a kötet egy másik,