A szövegben azért keresünk határjegyeket, mert számot kívánunk adni arról a tapasztalatunkról, hogy a szövegen belül találhatók szorosabban összefüggő együttesek, amelyek más együttesekhez a hierarchia magasabb szintjén kapcsolódnak. Ezt a magasabb kapcsolódást szintén az összetartozás jegyeként fogjuk fel, megvalósulása azonban valamilyen módon megbontja a kohézió addigi rendjét, amit a szövegegység lezárulásaként értelmezünk. A határjegyek – vagy demarkációs jegyek – vizsgálhatók aszerint, hogy milyen nyelvi eszközök révén jönnek létre, és ezek hogyan oszlanak el a szövegben, kommunikatív szerepükre azonban akkor derül fény, ha magukat a szövegeket is szerep és kommunikációs szándék szempontjából világítjuk meg. Így merül fel az a kérdés, hogy a határjegyek nyelvi sajátosságai milyen viszonyban állnak a szövegfajtákkal, illetve azok pragmatikai tulajdonságaival. Más szóval ez azt jelenti, hogy esetleg a demarkációs jegyek hálózatából kiindulva is eljuthatunk a szövegek valamilyen tipologizálásához.
Bizonyos mértékig deduktív megközelítést alkalmazva felvehetünk mindenekelőtt egy kvantitatív paramétert, amelynek alapján a szövegeket megkülönböztethetjük tagoltságuk mértéke szerint. Itt természetesen skáláról van szó, amely két ideális pólus között jelölhető ki, vagyis a végtelen tagoltságtól a teljes tagolatlanságig húzódik. Azt várhatjuk, hogy erőteljesen tagoltak lesznek az argumentatív, pl. tudományos szövegek, de a szépirodalom is szolgálhat ilyenekkel, főként a líra. Sajátos példa, amelyre szeretnék még visszatérni, Babits Anyám nagybátyja, régi pap c. verse1 a rövid strófa ismétlésével a hosszú strófák között és az így elkülönített hosszú strófák rímtelen voltával, melyek ily módon is különböznek a rímelő rövid strófáktól. Még jellemzőbb ugyanettől a költőtől a Kabala, ahol a sorozatot alkotó számnevek mindegyike után beékelődik egy-egy verssor2. Ha van többé-kevésbé amorf szöveg, akkor ez bizonyára a határjegyek hiányán is múlik. Ugyanakkor szerkeszthetünk merőben mechanisztikus előrehaladású, uniformis szöveget, pl. az epiploké nevű retorikai alakzat képlete szerint, ahol egy mondatvégi réma a következő mondat témájává lesz, és így tovább (X
… y + Y … z stb.): ha ezt a szöveget nem integráljuk magasabb összefüggésbe, belső határai egyszerűen a mondathatárokkal fognak egybeesni – a szöveg nem lesz amorf, de nem szerveződik hierarchikusan. Ilyenfajta konstrukciók léteznek mint kiterjedtebb
1 Babits Mihály Összegyűjtött versei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1968, 197. o.
2 Egy │ mennyi mindent próbáltam én – de minden egyre megy. │ Kettő │ az egyből kettő sohse lesz: magányos lelke meddő. │ Három stb. Babits Mihály Összegyűjtött versei, 227. o.
101
szövegek konstituensei (pl. Jézus genealógiája Máté evangéliumában: Ábrahám nemzé Izsákot; Izsák nemzé Jákóbot stb.), nem véletlen azonban, hogy szorosabb kontextus nélkül a szöveg megalkotójának szándéka szerint halandzsának is minősülhetnek, mint Sganarelle híres „okoskodása” Molière „Don Juan”-jában (V. felvonás, 2. jelenet): az ember olyan a világon, mint a madár az ágon; az ág meg a fából hajt ki; ami a fából hajt ki, jó elv szerint él; a jó elvek többet érnek, mint a szép szavak stb.3 (e szöveghellyel kapcsolatban vö. Skutta 2003: 39–44).
Ami mármost a kvalitatív paramétereket illeti, itt természetesen több dimenzióban mozoghatunk. Általánosságban megkülönböztethetjük az elhatárolás explicit és implicit eszközeit; ezeknek változó arányú megjelenése hatással van szövegtípus-percepciónkra.
Explicit tagolás jön létre, ha a szövegben olyan jegyek mutatkoznak, amelyeknek funkciójához tartozik a szöveg artikulációja, vagy szintaktikailag – ilyenek az új egységet bevezető továbbvivő kifejezések (egyrészt/másrészt, továbbá, következésképpen, a mondanivalót más irányba terelő egyébként, ha túlmutatnak a mondatszinten) –, vagy szemantikailag – itt a tagolás metanyelvi eszközei jönnek számításba, amelyek bejelentik egy szakasz lezárultát, új szakasz kezdetét, a kitérőt és a visszatérést (vö. Adam 1990: 92–93; a problematikáról általánosságban l. Tolcsvai Nagy 2001: 115–120). Az ilyen explicit határjegyek rendszeres, az egész szöveget behálózó használata alapján elkülöníthetünk egy a világ dolgainak logikai felosztását és ugyanakkor összekapcsolását célzó szövegtípust, amely a más osztályozásokból adódó típusok közül találkozni fog egyes argumentatív, valamint preskriptív változatokkal. (E rendkívül általános, de kiindulásként feltétlenül használatos megjelöléseket már a szövegnyelvészet történetének korai szakaszában megtaláljuk, vö. pl. Werlich 1975:
41.) A preskritptív változatok között fogjuk találni pl. a használati utasításokat, ill.
bizonyos (persze, jóval bonyolultabb hierarchiával felépített) jogi szövegeket. Tudjuk, hogy a metanyelvi jelzések köre kiegészül az olyan, témaváltásra utaló és így elhatároló értékű konvenciókkal, mint a címek, számozások, bekezdések, paragrafusok, valamint szimbolikus eljárásokkal, mint a tipográfiai közök s a szóbeli közlés során természetesen a beszédszünetek alkalmazása. A spontán beszéd teljesítményeiben az explicit tagolás többé vagy kevésbé követhető; mindenesetre jellegzetesen jelen van témaváltáskor (beszéljünk másról, vagy egyszerűen: más), illetve betétek beiktatásakor (közben elmondok egy viccet); a témaváltás eszközeiről (francia példaanyagon) l.
részletesen Gülich 1970: 134–44. A narratív szövegek szintén változó mértékben élnek az explicit elhatárolás említett eszközeivel, amelyeket az elbeszélői tudatosság, a világos szerkesztésre törekvés és ugyanakkor valamilyen műfaji hagyományhoz történő csatlakozás jeleként értékelhetünk. A történet előrehaladását rituálisan jelző (pl.
szakrális) elbeszélések elkülöníthetnek eseménysorokat az időre is utaló kötőszavak (vagy tágabban: konnektorok) segítségével – pl. János evangéliumában az 5., 6. és 7.
rész kezdete egyaránt (és) ezek után4. Jellegzetes metanyelvi elhatárolásra kerül sor a
3 Molière Összes színművei I. Helikon. Budapest, 1965, 889–90. o. (Illyés Gyula fordítása.)
4
102
keretes elbeszélések váltópontjain, ahol az elbeszélő egyik szövegvilágból átvezet a másikba (visszatérés a keretbe az Ezeregyéjszakában a meséléssel töltött éjszaka végeztével; íme, egy költői változat, elbeszélésen belüli elbeszélő betét bevezetésére:
Bajnok ébred hősi lanton5). A lírai költemények körében feltűnő az a szövegtípus, amely a vers egy pontján metanyelvi fordulatot hajt végre, hogy a szövegben magáról a szövegről legyen szó; ez az eljárás az utolsó strófa elkülönítését eredményezi számos provanszál trubadúrkölteményben (Bernart de Ventadorn, XII. századi trubadúr pl.
gyakran fordul ilyenkor a vers továbbadójához mint „hírnökhöz” [messatger], aki a költeménnyel az üzenet címzettjéhez, a hölgyhöz siet6).
Az implicit tagolás lehetőségei szerteágazóbbak. Az alaptényező mindenesetre a szövegfolyam folytonosságában bekövetkező törés, amelynek megvalósulásai azonban különböznek. Nyilvánvaló törést (irányváltást, lezárulást/új kezdést) érzékelünk, ha a szövegkoherenciát alapvetően biztosító eszközök működésében történik változás.
Mivel a szöveg koherens voltát legközvetlenebbül a (legtágabb értelemben vett) anaforikus helyettesítés megszakítatlan folyamatában ragadjuk meg (Harweg 1968: 148 és passim), a szubsztitúció bizonytalanná válása vagy felfüggesztése – legalábbis első megközelítésben – elhatárolásnak minősül. Elbeszélő szövegekben így jönnek létre alternáló világok, akár mint a narratív fikció különálló, esetleg még nem ütköztetett szférái, akár mint az elbeszélő által teremtett fiktív univerzum és a rá vonatkozó reflexiók különállása. A modellt világosan ábrázolják a most idézendő részletek Babits regényeiből. Először egy példa a Timár Virgil fiából7: az elbeszélés egyik döntő artikulációs pontja a „Második rész”-ben található, ahol színre lép a Vitányi Vilmos nevű szereplő. Megelőzi ezt egy nem pontosított kataforikus előreutalás (De ekkor valami közbejött), valamint egy üres sor a tipográfiában, de ezektől az eszközöktől függetlenül is pontosan kirajzolódik az elhatárolás a szubsztitúciós lánc megszakadása következtében: [Virgil úgy érezte:] Pista végre egészen az ő fia lesz. De ekkor valami közbejött. ║ Vitányi Vilmos, a Magyar Újság és az Új Világ belső munkatársa, egy napon, dél felé, kábultan és kissé szédülve ébredt fel álmából stb. A Halálfiaiban a
„Miska” c. fejezet bevezető szakasza8, amely az elbeszélésből kilépő narrátori beszéd, csak lazán kapcsolódik a megelőző történetmondó részlethez:
[Nelli sorsa] különös paródiája volt a piros kötésű házasságtörési regényeknek, amikből egy-kettő, Erzsi jóvoltából, „otthon” hevert a zongorán.
MISKA
Abban az időben alig írtak másról a francia írók, mint házasságtörésről; s nálunk is ez volt a legfrissebb irodalmi ideál; mert mi lehetett volna érdekes ekívül?
5 Arany: Buda halála, VI. ének, a csodaszarvas-történet előtt.
6 Bernard de Ventadour: Chansons d’amour. Moshé Lazar kiadása. Klincksieck. Paris, 1966.
Vö. pl. a 4., 7. és 20. sz. szövegeket.
7 Babits Mihály: Timár Virgil fia – Halálfiai – Válogatott novellák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976, 65. o.
8 Uo. 277. o.
103
A tematikai kapcsolatot a házasságtörés szó képviseli, de a szó megismétlése (házasságtörési regényeknek → házasságtörésről) nem anaforikus, mivel a házasságtörésről kifejezés e kontextus nélkül is érthető. A demarkációs pont létrejötte (további hasonló példákkal együtt) itt is induktív általánosításra ad alkalmat arra nézve, hogy a narratív szövegekben – műfaji örökségként – a kommentárszerű részletek sokszor indirekt módon, az implicit tagolás eszközei révén határolódnak el az elbeszélő részletektől.
A szintaktikai síkon megvalósuló váltás mellett számon kell tartanunk a szemantikai síkot érintő kohéziós töréseket vagy erőteljes módosulásokat. Gondolhatunk itt például a tematikai előrehaladás változásaira. Előfordulhat többek között, hogy egy téma/réma-elrendezések szerint előrehaladó szövegbe olyan betétet emelnek be, amely tagjainak párhuzamossága révén különül el környezetétől. E tekintetben rokoníthatók epikus szövegek „katalógus”-szerű, deskriptív – a narratív kontextusból kiváló – részletei (mint a homéroszi hajókatalógus9) olyan szakrális elbeszélésekkel, amelyeknek középpontjában az elbeszélés által színre hozott elvek vagy parancsok állnak. Példa lehet Mózes IV. könyvének eleje az izraeliták megszámlálásáról (1,1-17): Szóla pedig az Úr Mózesnek […] mondván: Vegyétek számba Izráel fiainak egész gyülekezetét […]
És legyen veletek egy-egy férfiú mindenik törzsből […] Ezek pedig a férfiak nevei, akik veletek legyenek: [felsorolás] Maga mellé vevé azért Mózes és Áron e férfiakat, akik név szerint is előszámláltattak vala. Vagy idézzük a „hegyi beszéd” szövegbe illesztésének módját (Máté evangéliuma 5,1-3): Mikor pedig látta Jézus a sokaságot, felméne a hegyre, és amint leül vala, hozzámenének az ő tanítványai. És megnyitván száját, tanítja vala őket, mondván: Boldogok a lelki szegények […] Boldogok, akik sírnak stb. (Az utóbbi két részletben a síkváltást külön is jelzik az idéző igék: szóla, mondván.)
Az explicit jegyek nélküli tagolás természetesen felveti a szövegfolyamatban lejátszódó „jellegváltozások” kérdését. Ha a fonológiai, grammatikai, lexikai jellemzők a szöveg bizonyos pontjain feltűnően módosulnak, az alapvető folytonosság fennmaradása ellenére is tagolódás-élmény keletkezik. Váltakozhatnak próza és vers, de ugyanúgy az igeidők (pl. elbeszélő múlt és elbeszélő jelen), uralkodó lehet a szöveg különböző részleteiben a konkrét, ill. elvont szókincs (ez a váltás gyakori La Fontaine meséiben, ahol az érzékletesen előadott történetet gyakran követi absztraktabb módon megfogalmazott tanulság). Mindezek a – határpontokat kijelölő – eltolódások, amelyek a mondanivaló komplex (bár nem feltétlenül rendszerező) megközelítésére utalnak, az
9 Ilyen „katalógus” található Madame de Lafayette Clèves hercegnő c. regényének elején is, II.
Henrik francia király udvartartásának leírásakor, többé-kevésbé élesen elhatárolódva az elbeszélendő események kezdetétől.
104
irodalmi műfajok közül elsősorban a regényt10, a mindennapi teljesítmények világában az élénkebb és műveltebb konverzációt jellemzik
Ennél is közvetettebb módja az implicit tagolásnak egyenértékűségek utólagos teremtése, határpontok ismétlődés általi létrehozása, amelynek alapformája a versritmus, ill. specifikusabban a ritmikus egységek azonos lezárása, tehát a rím. Ha az eljárás átkerül szemantikai síkra, az így kialakuló, disztribúciósan mérhető keretek szimbolikus értelemmel gazdagodhatnak. (Közismert példa a Tengeri-hántás c. Arany-ballada strófáinak utolsó előtti sorát kitöltő, ismétlődő narrátori közbeszólás, amely visszautal a külső keret-elbeszélésre, de ugyanakkor rendszeres szimbolikus kapcsot létesít a keretbe foglalt elbeszéléssel.)
A mondottakból talán az is világos, hogy a szövegek – bár a bennük feltáruló határjegy-hálózat alapján sokféleképpen osztályozhatók – leginkább vegyes típusúnak fognak mutatkozni, és a tiszta ideáltípusok felállításával célunk az lehet, hogy a konkrét szövegpéldányok közötti tájékozódást megkönnyítsük. Mindamellett egy általánosabb szinten különbséget tehetünk a tagolást markánsan, „snittszerűen”
megvalósító, akár többféle határjegyet egyidejűleg alkalmazó és a különböző határjegyeket eltoltan, „áttűnésszerűen” használó típusok között. Többféle, egymást erősítő explicit „vágást” találhatunk tudományos-argumentatív szövegekben, míg a spontán konverzációban természetesen szintén vannak explicit demarkációs jegyek, de inkább szeszélyes eloszlásban. Egymásra rétegződő implicit határjegyekre a líra sok példát nyújt; a többféle refrénszerű megoldás helyett idézzük fel itt Weöres Sándor Lied című, két négysoros versszakból álló költeményét11: Várlak a déli sugárban, │ várlak az éji sötétben, │várlak a télben, a nyárban, │ várlak a földön, az égen.║ Szél remeg át a határon, │ fényei fogynak a nyárnak. │ Ó te örömteli álom, │ holtomig én idevárlak – a ritmuson és rímen túl megfigyelhető a strófák szembenállása (sajátos ismétlődések és szemantikai ellentétpárok az első négysorosban, 3. személyű igealakok és indulatszó csak a másodikban). Babits fentebb említett Anyám nagybátyja, régi pap c. versében a hosszú strófák közé szimmetrikusan beékelt rövid strófák nem csupán rímesek amazok rímtelen voltával szemben, de még egy metanyelvi utalással is megkülönböztetik magukat (ez a megismételt rövid strófa a következő: Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól dalom, │ hogy minden régi kép kísértet a falon). Az egymáshoz képest „eltolt”, mintegy új és új motívumokat bevezető határjegyeket jól példázzák Mándy Iván elbeszélései, ahol a meglepetésszerűen előkerülő újabb és újabb szereplők, a díszlet különböző síkjai, a párbeszédfoszlányok mind elhatároló értékűek, de élesen nem különítenek el egységeket a novellafolyamon belül.
Mivel a határjegyek alapvetően hozzájárulnak a szövegek felépítéséhez, indokoltnak tűnik disztribúciójuk pontos vizsgálata annak felderítésére, hogyan fejezik ki a
10 Említsük jellegzetes példaként Rilke lírai regényét, a Malte Laurids Brigge feljegyzéseit. Az (eredetileg szónoki) beszéd ókori elmélete is elképzelhetőnek tartja, hogy az argumentáció keretében például hosszabb narráció jelenjék meg.
11 Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások II. Magvető. Budapest, 1970, 382. o.
105
nyelvhasználó különböző viszonyulásait a világhoz és a nyelvhez (egyes határjegytípusok részletesebb bemutatásához vö. Kiss 1976).
Irodalom
Adam, Jean-Michel 1990. Éléments de linguistique textuelle. Liège: Mardaga.
Gülich, Elisabeth 1970. Makrosyntax der Gliederungssignale im gesprochenen Französisch.
München: Fink.
Harweg, Roland 1968. Pronomina und Textkonstitution. München: Fink.
Kiss Sándor 1976. Demarkációs jegyek az irodalmi műben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XI. Budapest: Akadémiai Kiadó. 223–38.
Skutta Franciska 2003. „Gyönyörű egy okoskodás!” A tematikus progresszió karikatúrája Molière-nél. In: Officina Textologica 9. Debrecen: Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója. 33–44.
Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Werlich, Egon 1975. Typologie der Texte. Heidelberg: Quelle & Meyer.
106 CSŰRY ISTVÁN