A bölcseleti fenomenológia

Az átfogó értelmű bölcseleti fenomenológia alatt a nyelvfilozófia és nyelv, illetve a valóság és nyelv viszonyát összefoglaló elméletet értek. Az elmélet számára és a benne megjelenő fogalmak értelmezéséhez először a nyelvről, illetve nyelvfilozófiákról való fogalmainkat és azok összefüggéseit három prototipikus filozófiai szemlélet szerint csoportosítom, ezek a következők: 1) analitikus; 2) hermeneutikai; 3) fenomenológiai.

Kelemen János analitikus szemléletű bemutatása a nyelvfilozófiáknak három, illetve négy fő típusát különíti el: a nyelv filozófiáját, a nyelvészet filozófiáját és az ún.

lingvisztikai filozófiát (Kelemen 2000). Mivel a szerző alapvetően az analitikus nyelvfilozófia hatása alatt áll, nem meglepő, hogy a fenti három nyelvfelfogással élesen szembeállítva, attól elhatárolva külön fejezetben tárgyalja a nyelvfilozófiák negyedik jellegzetes módját, a hermeneutikai nyelvfilozófiá(k)at, melye(ke)t szembe állít egyrészt a három előbbi értelemben vett nyelvfilozófiával, illetve a szemiotikával.

A szembeállítás módja árulkodik az elhatárolás mögött meghúzódó nyelvfilozófiai szemléletről: Kelemen a szemiotikát nem tartja azonosíthatónak sem a nyelvfilozófia első három, sem negyedik értelmével (a hermeneutikával). A szembeállítás további megértéséhez nézzük meg röviden közelebbről is Kelemen csoportosítását!

Az első értelemben vett nyelvfilozófia, a nyelv filozófiája, mely a nyelv természetével, eredetével, nyelv és gondolkodás viszonyával kapcsolatos problémákat

62

taglalja az ókortól kezdődően olyan filozófusok képviseletében, mint Platón, Dante, Humboldt vagy akár a korai Wittgenstein.

A nyelvészet filozófiája a tudományfilozófián belül értelmezi önmagát. Leíró nyelvészeti tevékenységet folytat és magyarázati módokat keres ezen leíró tevékenység megalapozására és magára a leírásra. A spekulatív grammatikáktól Chomsky generatív grammatikájáig találunk ide sorolható filozófiai programot megfogalmazó munkákat.

Az ún. lingvisztikai filozófia tipikusan a nyelvvel kapcsolatosan felmerülő filozófiai problémák megoldására specializálódott, összeférve a nyelvkritikai állásponttal is.

Eszközeit a modern logika, illetve a logika filozófiájából kölcsönzi, és e módon nincs közvetlen kapcsolatban az egyes nyelvészeti irányzatokkal vagy a nyelvészettel magával.

A negyedik típusként említett hermeneutikai nyelvfilozófiák technikai és filozófiai értelmének megkülönböztetése széles körben ismert:

„A hermeneutikát általában úgy határozzák meg, mint a megértés és az értelmezés tudományát vagy (helyesebben) művészetét, s megkülönböztetik két válfaját”

(Kelemen 2000: 21).

Érdemes hangsúlyozni, hogy Kelemen János a megkülönböztetésében a történetiség elvét alkalmazza, amikor kiemeli, hogy a filozófiai hermeneutika (megnevezésünkben bölcseleti) annak technikai értelméből fejlődött ki.

Kelemen emellett számon tartja a szemiotikát, mint a nyelvvel való foglalatoskodás olyan módját, mely nem azonosítható az előbb említett három nyelvről való vizsgálati szemlélettel sem, de különösen kerülendő a hermeneutika és szemiotika szupertudományban megvalósuló azonosítása. Ez a félelem elsősorban a hermeneutika analitikus nézőpontjából kiinduló szemiotikára, de nem a bölcseleti értelemhez kötődve jelenthet Kelemen János által megfogalmazott veszélyt (ehhez vö. Országh (2007) 4. és 5. pontját).

Az analitikus nézőponttal szemben egy bölcseleti hermeneutika számára a nyelvvel való foglalatoskodás elsősorban két alapvetően másként gondolkodó nyelvi dimenzió elkülönítését jelenti: a lingvisztikai, grammatikai perspektíváét és önmagáét, azaz a hermeneutikai szemléletet.

Gadamer alapján a lingvisztikai perspektívára vonatkozóan a következő felsorolásszerű jellemzőket állapíthatjuk meg: a nyelv végtermékként jelenik meg;

feladata a nyelvi mechanizmus elemzése; vizsgálatát formalitás jellemzi, azaz a hermeneutikai tartalmak nem elérhetők számára; a nyelv a nyelvi forma szempontjából szemlélt; törekvése a jel és jelrendszer vizsgálata, szemiotikai leírhatóság jellemzi. A hermeneutikai perspektívából tekintve a fenti jellemzőkkel ellentétesen a nyelv nem lehet végtermék-jellegű; tartalmi és formai vizsgálatok egyenrangúsága mellett is áthidalhatatlan a szakadék a lingvisztikai és hermeneutikai szemlélet között.

A fenti két perspektívával szemben, illetve párhuzamosan állva tarthatunk számon egy harmadik nézőpontot, mely a dolgozat gondolatmenetének voltaképpeni kiindulópontja és alapja: a bölcseleti értelemben vett fenomenológiát.

63

A fenomenológia bölcseleti illetékessége – ahogy fentebb Gadamerhez kapcsolódva láthattuk – korántsem egyértelmű. Ezt kiküszöbölendő Mezei Balázs már említett tanulmányában a fenomenológián belüli nyelvfilozófia történeti ívének protológiai olvasatát nyújtja (Mezei 2004a).

Az olvasat rövid összefoglalása előtt vessünk pillantást az ún. protológiai módszerre. Ez a módszer (l. Reale 1993 – idézi Mezei 2004b, illetve Szlezák 2000) eredetileg a platóni dialógusok értelmezésére alakult ki. Itt elégséges a következő szempontokat megemlíteni: Számos interpretáció szerint a platóni dialógusokban formálódó ideaelmélet – a gondolkodói korszakokhoz kapcsolódó változások túlhangsúlyozásaként – nem teszi lehetővé a platóni filozófia rekonstrukcióját. Ezzel szemben a protológiai módszer a korábbi magyarázatokkal szembeni előnye, hogy képes túllépni, de nem tagadni a „szövegszintű” – a korábbi magyarázatok szerinti szövegfogalom értelmében – változásokat és a változás tényének túlhangsúlyozása helyett a már mindig is kész és „változatlan” eszmei forrásból táplálkozó hangsúlyeltolódásokat (szemléletek bemutatása) alkalmazó felhasználás mellett érvel.

Ez az interpretációs módszer tehát formális értelemben tagadja a történetiség elvének (mint a változandónak) a hangsúlyozását és akárcsak a nyelv hermeneutikai és fenomenológiai fogalmainak esetében a történetiség valami egészen más fogalmával dolgozik. Ezt a másságot, hogy röviden utaljunk rá, megközelíthetjük az idő kétféle – χρόνος; καιρός – fogalmának megkülönböztetésével.

Ami a Mezei-féle olvasatot illeti, a tanulmány a fenomenológia történetében megvalósult nyelv két fő típusára és azok viszonyára kívánja felhívni a figyelmet. Ez a két alak, a korai fenomenológiában, azaz Husserlnél (1984, 2007) a nyelv metalingvisztikus jellege, illetve a Heideggernél testet öltő szupranaturális (originális) mód. A két nyelvtípus itt nem egyszerűen lineáris vonalú eszmei fejlődést mutat, tehát mely szerint a husserli metalingvisztikus jelentéselmélet átalakult volna a heideggeri szupranaturális nyelveszménnyé, hanem az originális nyelvfelfogás eredete voltaképpen a husserli Logikai vizsgálódások jelentéselméletében keresendő. Másként szólva a protológiai interpretáció szerint a fenomenológia husserli alapintenciója, mint olyan, annak ellenére nem változik meg, hogy a létre, valóságra vonatkozó fenomenológiai tapasztalatmagyarázata a husserli és a heideggeri fenomenológia közötti ellentétekhez vezetett (ennek értelmezésére vö. a tanulmány további gondolatmenetét a fenomenológia történetében bekövetkező denaturalizációs és renaturalizációs folyamatokról).

Összefoglalva az eddigieket: a protológiai módszer a hagyományos interpretációs módszerekkel szemben képes a fenomenológia nyilvánvaló és jelentős változásai mellett, és annak ellenére az alapintenciót változatlanságában megragadni. Ennek a változatlanságnak a megszólaltatásához a protológiai módszer jelent tehát segítséget, mely nevéből is adódóan nem a logosz, hanem a proto-logosz megszólítója és megszólaltatója. Ez az eredendően kétirányú dialógus szimbolikus, a kifejezéstől a nyelv visszahúzódik a csöndességbe (Heidegger), és ad lehetőséget bölcseleti fenomenológiává lenni. E módon a protológia teológiaként (bölcseletként) ahogy

64

Mezei Balázs már saját elméletére alkalmazza, az Istenről való beszéd (illetőleg a hozzá való beszéd) közös nyelvi alapjainak kutatása:

„A prototeológia kifejezés […] a fenomenális szféra azon rétegére vonatkozik, mely a valóság egész szerkezetét átfogja, pregnáns módon magában az emberi nyelvben jut kifejezésre, de nem mint az aktuális nyelvhasználat valamely konkrét instanciája, hanem abban, ami ebben az instanciában, s gyakorlatilag bármely instanciában eleve megnyilvánul […]” (Mezei 1997: 366).

A következőkben tekintsük át, hogy milyen további jellemzőkkel bír ez a kutatás.

A prototeológia kutatása fokozatos és fordított lefolyású: a módszer kidolgozásától az alapokig való visszafelé haladás jellemzi, mely nem egyszerűen teológia, hanem a teológia logikájává válik. Módszere szimbolikus:

„ […] nem kíván annál többet elérni, mint hogy jelezzen valamit abból, amihez a szimbolikus vonatkozáson kívül más hozzáférése nincs” (Mezei 1997: 366–367).

Szimbolikussága ellenére azonban nem puszta rekonstrukció; ennek az interpretációnak előnye az a felismerés, hogy a vallás (tapasztalat) valóságteremtő funkciójánál fogva képes rendszerontológiai szinten egyesíteni a vallási reálszférát, és az „elméleti konstruktum” nooszférát. Ekképpen a nyelvi valóság minden mozzanata aktuális összefüggés, mely tény maga termeti és teremtette meg mindig is a lehetőséget a tudományok számára, hogy birtokba vegyék területükön azt.

Ami a bölcseleti fenomenológiai nyelvfilozófia vizsgálatát illeti, a szerző (Mezei 2004a) két fő területet jelöl meg: a nyelvi aspektusok vizsgálatát és a nyelvegész vizsgálatát. Ennek közelebbi szemrevételezése azért szükséges, mert az az alternatív értelmű lingvisztikai fenomenológia, melynek felvetésére vállalkozom, a nyelvi valóság kihasználását, felhasználását végezné. Ez a lingvisztika ugyanis minden tekintetben saját alapjainak (mint a nyelvegészről való tudás) ismeretéből indul ki, így a nyelvegész vizsgálata egy bölcseleti fenomenológiában a Leibniz által feltett kérdés – miért van egyáltalán? – megválaszolására irányul. Emellett további feladata a nyelvi aspektusok vizsgálata is, melyek között kiemelt szerepet kap annak megvilágítása, hogy a nyelvegész miért nem azonosítható a nyelvi aspektusok összességével. A nyelvi aspektusok egy másik típusú, nem a nyelvegész felőli vizsgálata érinti közelebbről dolgozatunkat, ezért érdemes részletezni a tisztázandó kérdések körét: a nyelvi aspektusok vizsgálatát önmagukban és összességükben; egymáshoz való viszonyukban. További kérdések e téren, hogy miként határozhatók meg, illetve hogyan megy végbe az egyes aspektusok kölcsönös konstitúciója.