Szabad végrendelkezés, lélekváltság-adomány

Eredendőn magánjogi, ám a középkori fejlődésben részben egyházi befolyás alá került az öröklés normaanyaga is. E körben a római–bizánci hatás gyanúját mindenekelőtt a szabad végrendelkezés Szent István-i biztosítása vetette fel.⁵²¹ Az államalapító törvényei⁵²² ugyanis – szemben a nemzetség tagjainak öröklé-si jogával – elismerték az örökhagyó azon szabadságát, hogy vagyonát felesé-gére, fi aira és lányaira, rokonaira vagy az egyházra örökítse.⁵²³ Murarik Antal mutatott rá arra, hogy a kor viszonyaihoz képest igen széles körben biztosított

520 ZÁVODSZKY i. m. 39–40.

521 ZLINSZKY (2002a) i. m. 950.

522 Szt. Istv. I. 6.: „Decrevimus nostra regali potencia, ut unusquisque habeat facultatem sua dividendi, tribuendi uxori, fi liis fi liabusque atque parentibus sive ecclesię, nec post eius obitum quis hoc destruere audeat.” Szt. Istv. II. 2.: „Consensimus igitur peticioni tocius senatus, ut unusquisque propriorum simul et donorum regis dominetur, dum vivit, excepto, quod ad episcopatum pertinet et comitatum, ac post eius vitam fi lii simili dominio succedant…” Z^ÁVODSZKY i. m. 144., 153.

523 A nemesek szabad rendelkezési jogát később a Tripartitum a szerzett jószágok körében is-merte el, az ősiekre nézve azonban nem (I. 57–58.).

szabad végrendelkezés gyökere az egyház buzdításában keresendő, amely-lyel Szent Ágoston óta igyekezett ösztönözni az egyház javára való végren-delkezést.⁵²⁴ A szegényeknek, s az őket felkaroló szociális tevékenységet vég-ző egyháznak tett juttatás elvi alapja a keresztény tanításban keresendő: aki fe-lebarátjával jót tesz, Krisztussal tesz jót, s az ilyen bejut a mennyek országába (Mt 25,35–40). A buzdítás nyomán terjedt el hazánkban is az a gyakorlat, hogy az örökhagyó végrendeletében az egyházat is örökössé nevezte, kvázi egy fi ú-gyermek helyén, lelkének megmentése érdekében. Az ilyen juttatásnak ezért Murarik találó módon a ‘donum pro salute animae’ nevet adta, s több példát is felvonultatott rá a középkori nyugati jogalkotásból. Az idézett Szent István-i törvényhely mellett a 30. szabolcsi zsinati kánon kifejezetten is egy ilyen lélek-váltság-adományról szól, melynek tárgyát egyház javára felszabadított rabszol-gák képezik.⁵²⁵

Kevéssé ismert azonban, hogy a lélekváltság-adományt, mint élők közötti vagy halál esetére szóló juttatást ὑπὲρ ψυχικῆς σωτηρίας vagy εἰς ψυχικόν, Bizáncban is gyakorolták. Korai lelkes szószólója Aranyszájú Szent János volt, aki számos szentbeszédében buzdította híveit a szegények és az egyház javá-ra való adakozásjavá-ra, valamint az örökhagyót arjavá-ra, hogy lelke megmentésére Krisztust (tehát az egyházat) is nevezze örökössé fi ai mellett vagyonának egy részére (például harmadára, máshol felére), vagy hogy meglátva az Urat rab-szolgájának személyében, szabadítsa fel őt.⁵²⁶ Ezután Bizáncban is szokássá vált az egyház javára való végrendelkezés, többnyire telek vagy épület hagyomá-nyozása formájában.⁵²⁷

A lélekváltság intézménye későbbi császári rendeletekben is megjelent, ki-vételes esetekben egyenesen egyházi törvényes öröklés formájában.⁵²⁸ Bölcs Leó például a hadifogságban lévők végrendelkezési jogáról szóló 40. novellá-jában hosszasan érvel amellett, hogy a régi szabály, mely szerint hadifogság-ban lévők nem tehetnek érvényes végrendeletet,⁵²⁹ ellentétes a fi lantrópia és az igazságosság követelményével. Egyrészt ugyanis, ha a jog nem teszi lehetővé a

524 M^URARIK (1934); M^URARIK (1938) i. m. 114. skk.

525 Szabolcsi Zsinat 30. kánon: „…Qui autem pro animarum salute libertate mancipati fuerint, eo tenore tamen, ut ecclesie serviant, ipsi nemini, nisi soli persbitero administrent.” ZÁVODSZKY

i. m. 162.

526 BRUCK 398.

527 Uo. 385.

528 Összefoglalón tárgyalja Z^ACHARIÄ (1955) i. m. 139–143. és B^RUCK i. m. 377–380.

529 D. 28, 1, 8; Inst. 2, 12, 5; Ecl. 5, 1.

hadifogoly számára végrendelet készítését, ezáltal annak törvényes örököseit arra készteti, hogy ne tegyenek semmit az örökhagyó kiszabadítása érdekében, hisz a törvény révén úgyis örökölni fognak (talán épp olyanok, akik az örök-hagyó ellenségei voltak). Másrészt annak a lehetőségét is elveszi a hadifogoly-tól, hogy a kiszabadítására tett esetleges erőfeszítéseket végrendeletileg hono-rálja (esetleg előzetesen is ösztönözze); harmadrészt pedig – mint legsúlyosabb igazságtalanság, ami érheti a szerencsétlent – az a lehetősége is elvész, hogy va-gyonának egy részét lelke megmentésére szentelje.⁵³⁰ Ezért a császár elrendel-te, hogy a hadifogoly öt – vagy ha ez nem lehetséges, három – tanú előtt tett és esküjükkel megerősített írásbeli vagy szóbeli végrendelettel akár gyermekeire, akár más rokonaira hagyhassa vagyonát. Ha végül nem tett végrendeletet, akkor lemenő, illetve felmenő rokonai örököljék javait, ha pedig ilyenek nincsenek, az örökséget a tartozások levonása után egyharmad-kétharmad arányban meg kell osztani, s az egyharmad rész az elhunyt lelke üdvére (tehát az egyház javára) fordítandó, a kétharmad részt pedig – a szolganép kivételével – a fi scusnak kell adni. A szolgákat, hacsak a hagyatéki adósságok megfi zetését ez nem akadá-lyozza, fel kell szabadítani.⁵³¹ Az egyház tehát e rendelkezéssel az elhunyt ha-difogoly lélekváltsága címén törvényes öröklést nyert. Később ezt az egyházi törvényes öröklést Bíborbanszületett Konstantin 12. novellája általánossá tette gyermek és végrendelet nélkül elhalt örökhagyó esetén, a hagyatéki javak har-madrésze tekintetében.⁵³²

Az egyház javára történő végrendelkezést ösztönző Szent István-i normák, valamint az említett szabolcsi zsinati szabályozás tehát olyan gyakorlatot tük-röznek, amely nemcsak a középkori Nyugat-Európában élt, hanem – tán még erőteljesebben – a keleti kereszténység területein is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a bizánci világi jog is magától értetődőnek tartotta a végrendelkezési sza-badságot,⁵³³ akkor talán nem túlzás feltételezni, hogy az államalapító dekré-tumaiban meghatározott, a szokásjog szerinti nemzetségi törvényes örökléssel

530 „...Εἰ δὲ γὰρ λύτρον ψυχῆς ἡ ἰδία κτῆσις, πῶς οὐχὶ καὶ κατὰ τοῦτο ἀδικίαν ἀκροτάτην ὑπομένουσιν οἱ αἰχμάλωτοι, οὐκ ἐώμενοι παρὰ τοῦ νόμου περὶ τῶν προσόντων ὁρίζειν, ἂν τοῦτο βούλωνται, ὑπὲρ ψυχῆς αὑτῶν τινα διανενεμῆσθαι τῶν πραγμάτων...” NOAILLES–DAIN

i. m. 161.

531 „...τὸ μὲν τρίτον εἰς τὴν ὑπὲρ ψυχῆς διανομὴν ἀφορίζειν, τοῦ δ᾿ ἑτέρου μέρους ἐν τοῖς βασιλείος ταμείοις γίνεσθαι τὴν ἀνάληψιν, ἄνευ μέντοιγε τῶν οἰκετῶν. Ταῦτα γὰρ, εὶ μὴ τῶν χρεῶν ἡ ἐκπλήρωσις ἐκποδὼν σταίη, πάντα ἐλευθερίᾳ τετιμῆσθαι βουλόμεθα...” uo.

163–165.

532 B^RUCK i. m. 378.; Z^ACHARIÄ (1955) i. m. 141. JGR I. köt. 235–238.

533 ZACHARIÄ (1955) i. m. 149–150. Ecl. 5; Proch. 21; B. 35, 1–3.

szemben igencsak engedékeny, nyilván kivételes⁵³⁴ szabályok ilyen alakítását a keletről jövő impulzus is elősegíthette.

2.2. Agapé

Szent István I. törvényének fentebb már idézett 18. fejezete egyébként szintén szól a lélekváltságról, amely azonban ezúttal nem az örökhagyó egyház javára tett rendelkezése formájában nyilvánul meg, hanem az elhunyt férj lelki üdvé-ért a túlélő rokonai, felesége és fi ai által rendezett, keleti gyökerű szeretetlako-ma formájában. A dekrétum a görög ἀγάπη szót használja, a görög nyelv szabá-lyai szerinti accusativusban („…et agapen facere…”). A kifejezés az ókeresz-tény korban egyrészt a felebaráti szeretetet, másrészt az Úrvacsora közös elköl-tését jelentette, de hamar szokásba jött, hogy egy-egy keresztény közösség tag-jai az Eucharisztiától függetlenül is rendeztek egymás számára szeretetlako-mákat.⁵³⁵ Az összes helyi hívek számára rendezett vacsora később a keresztény közösségek növekedtével kisebb csoportokban, többnyire klerikus jelenlétében tartott összejövetellé vált, amelyről a korai keleti zsinatok is rendelkeztek, pél-dául a laodikeiai, amely egyrészt megtiltotta az agapéra meghívottaknak (kle-rikusoknak és világiaknak egyaránt), hogy az étel egy részét hazavigyék, más-részt azt, hogy az ilyen vendégségeket a templomban tartsák.⁵³⁶ A 3. század tá-ján a szeretetlakomák már elsősorban karitatív célokat szolgáltak: agapé kereté-ben gondoskodtak az özvegyekről és a szegényekről. A Gangrai Zsinat 11. ká-nonja már ebben az értelemben vett agapéról beszél, amikor szankcióval ille-ti azokat, akik mint jelentéktelen dolgot visszautasítják a szegényeknek rende-zett szeretetlakomákra szóló meghívást.⁵³⁷ Az agapét a keleti zsinatok közül a

534 Vö. ILLÉS (1904) 18–19.; BÓNIS (1972) 92–93.

535 Ilyen értelemben említi az agapét az Újszövetségben az I. Korintusi levél (11,20–34), vala-mint Júdás levele (12).

536 Laodikeiai Zsinat 27–28. kánonok – J^OANNOU i. m. I/2. köt. 141–142. Ford. E^RDŐ (1983) i. m.

323.

537 Gangrai Zsinat 11. kánon: „Εἴ τις καταφρονοίη τῶν ἐκ πίστεως ἀγάπας ποιούντων καὶ διὰ τὴν τιμὴν τοῦ κυρίου συγκαλούντων τοὺς ἀδελφούς, καὶ μὴ θέλοι κοινωνεῖν ταῖς κλήσεσι, διὰ τὸ ἐξευτελίζειν τὸ γινόμενον, ἀνάθεμα ἔστω.” JOANNOU i. m. I/2. köt. 93–94. Ford.: „Ha valaki megveti azokat, akik hívő lélekkel szeretetlakomát adnak a szegényeknek, és az Úr tiszteletére meghívják rá a testvéreket is, és nem is válaszol az ilyen meghívásokra, mert je-lentéktelen dolognak tartja az ilyesmit, közösíttessék ki.” ERDŐ (1983) i. m. 335.

trulloszi említi utoljára,⁵³⁸ de később is gyakorlatban maradt; előfordult, hogy az örökhagyó végrendeletében hagyta meg utódjainak, hogy agapét tartsanak.⁵³⁹ A karitatív célú szeretetlakomák közben nyugaton is elterjedtek, gyakran a holtak lelki üdvéért rendezték őket, s a források tanúsága szerint a korai középkorban is gyakorolták ezt a szokást, mint az alamizsnálkodás egy formáját.⁵⁴⁰

Szent István törvényében tehát ezúttal is egy olyan szokás szerepel, amely – miként a lélekváltság-adomány – mind keleten, mind nyugaton ismert volt. A magyar dekrétumba is jöhetett mindkét irányból.⁵⁴¹