Özvegyi jog

A végrendelkezés szabadságát István egy szintén eredendőn római jogi intéz-mény, az özvegyi jog révén korlátozta.⁵⁴² Az első dekrétum 26. fejezete szerint a gyermekeivel visszamaradt özvegy, ha ígéretet tesz azok felnevelésére, s arra, hogy nem megy újra férjhez, hanem velük marad élete végéig, nem kényszerít-hető újabb házasságra, s fennmarad a férj életében fennállt vagyonközösség.

Ha azonban megváltoztatja fogadalmát, s az árvákat elhagyván ismét férjhez megy, csak az őt illető ruhákat viheti magával, gyermekei vagyonából pedig nem követelhet semmit. Gyermek nélkül megözvegyült asszony szintén meg-ígérheti, hogy házasság nélkül marad, s akkor megtarthatja hatalmát összes ja-vai felett, amelyek csak halála után szállnak vissza férje rokonaira, ezek hiányá-ban pedig a királyra.⁵⁴³ Ezt a rendelkezést a szakirodalom a középkori magyar

538 Trulloszi Zsinat 74. kánon, ezúttal is az agapé templomban való tartását megtiltva – J^OANNOU i. m. I/1. köt. 212.; 147.

539 BRUCK említett művének 386. old. 46. jegyzetében közli egy 8. századi kopt végrendelet szövegének fordítását, amelyben az örökhagyó két túlélő gyermekének, lányának és fi ának hagyja meg, hogy ha lányára háramolna valami az anya vagyonából, akkor azt osszák há-rom részre, s egy-egy részt maguknak megtartva a harmadikat korábban elhalt testvérük lel-ke üdvéért ajánlják föl agapé formájában.

540 A kérdéskörre lásd: HAUSCHILD–NIEBERGALL.

541 SZTRIPSZKY i. m. 26. a keleti egyház gyakorlatára ismer benne.

542 A Szent István törvényében biztosított özvegyi jog kapcsán Z^LINSZKY (2002a) i. m. 950. ve-tette föl a bizánci hatás lehetőségét.

543 Szt. Istv. I. 26. „Volumus quidem, ut et viduę et orphani sint nostrę legis participes tali tenore, ut si qua vidua cum fi liis fi liabusque remanserit, atque nutrire eos et manere cum illis, quamdiu vixerit, promiserit, habeat potestatem a nobis sibi concessam hoc faciendi et a nemine iterum cogatur in coniugium. Si vero mutato voto iterato nubere voluerit et orphanos deserere, de rebus orphanorum nichil omnino sibi vendicet, nisi tantum sibi

jogban elterjedt özvegyi jog (jus viduale) gyökerének tekinti, melynek alap-ján a férj halála után az özvegy nőt, akár vannak gyermekei, akár nincsenek, férje hagyatékán haszonélvezeti jog illeti meg haláláig, vagy addig, amíg újra férjhez nem megy.⁵⁴⁴ Az özvegyi jog a római jogban Jusztinianosz nevéhez fű-ződik, aki a rászoruló özvegy nőnek – közös gyermek léte esetén – részleges (negyedrésznyi) haszonélvezetet biztosított, a férjjel közös gyermek hiányában pedig e részt tulajdonba adta az asszonynak.⁵⁴⁵ Egyébként a korábban fenn-állt, a családfő irányítása alatt álló házassági vagyonközösség a férj halálával megszűnt: az asszony visszakapta a hozományt, a donatio propter nuptiason – amely Jusztinianosz óta egybeolvadt a donatio ante nuptiasszal – egy gyermek-résznyi tulajdont, többi részén pedig haszonélvezetet szerzett.⁵⁴⁶

Az özvegyi jog jusztinianoszi szabályait a későbbi bizánci jogfejlődésben az Eklogé némiképp módosította. Közös gyermekek léte esetén fenntartotta a csa-ládi vagyonközösséget, s a túlélő feleséget mind saját, mind férjének (külön jegyzékbe vett) javai tekintetében általános vagyonkezelővé tette, melyből köte-les volt gyermekeit felnevelni és kiházasítani. A gyermekek nem követelhették a rájuk eső rész kiadását. Ha azonban az özvegy újból férjhez ment, gyermekei vagyoni szempontból különváltak tőle, s ki kellett adnia számukra az apai va-gyont, ő pedig csak a házasságba egykoron bevitt hozományt (προῖξ), valamint a férjtől kapott donatio propter nuptiast (a későbbi jogi nyelvben: ὑπόβολον;

együttesen: προικοϋπόβολον) tarthatta meg.⁵⁴⁷ Ez fő vonalait tekintve (a va-gyonközösség és az özvegy jogának fenntartása elhalt férje javain ismételt férj-hezmeneteléig) hasonló szabályozás a Szent István-féle rendelkezéshez; elté-rés a nő újra férjhezmenetele esetén neki járó vagyonelté-részt illetőn mutatkozik:

István csak ruháit engedte kiadni az asszonynak,⁵⁴⁸ az Eklogé szerint azonban

congrua vestimenta. Si autem vidua sine prole remanserit, et se innuptam in sua viduitate permanere promiserit, volumus, ut potestatem habeat omnium bonorum suorum, et quidquid velit inde facere, faciat. Post obitum autem eius eadem bona ad suos redeant parentes mariti, si parentes habet; sin autem rex sit heres.” Z^ÁVODSZKY i. m. 149. A Tripartitum később a gyer-mektelenül és végrendelet nélkül elhalt férj ingóságait a feleségnek hagyta, ingatlan vagyo-nát pedig – főszabályként – addig, amíg a nő újabb házasságot nem kötött. Gyermekek lété-ben az ingók fejenként egyenlő részenként az özvegyet és a gyermekeket illették (I. 98–99.).

544 ILLÉS (1904) i. m. 79. skk.

545 FÖLDI–HAMZA i. m. 622.; Nov. 117, 5.

546 ZACHARIÄ (1955) i. m. 88–89.; FÖLDI–HAMZA i. m. 259–260. Nov. 127, 3.

547 Ecl. 2, 5, 1.; Z^ACHARIÄ (1955) i. m. 91–92.

548 Hogy a feleség ruhái a kiházasítás tárgyait (res allatae – a középkori magyar jogban: hozo-mány) vagy a jegyajándékot (res paraphernales) jelentik-e, kérdéses; bár okleveles adatok

a teljes hozomány és házasság utáni ajándék is visszajárt. A különbség a ró-mai-bizánci és a magyar házassági vagyonjog intézményeinek jelentős eltéré-séből is adódhat.⁵⁴⁹

A gyermek nélküli házasságban megözvegyült asszony helyzete azonban még inkább különbözik a középkori magyar jog és az Eklogé rendszerében.

Míg az előbbi ilyenkor is fenntartotta az özvegy jogát a férj vagyonán, amely csak a nő újabb férjhezmenetele vagy halála esetén szállt át a férj rokonaira, ad-dig az utóbbi rögtön felosztani rendelte a vagyont és abból az özvegynek csak hozományát (illetve a προικοϋπόβολον-t), valamint a férji vagyonból a hozo-mány értékének negyedrészét kitevő további vagyont biztosította, a maradék javak pedig elhalt urának végrendeleti vagy törvényes örököseire szálltak.⁵⁵⁰

Az Eklogé módosításait a ‘makedóniai reneszánsz’ átfogó kodifi kációs hul-láma (Prokheirosz Nomosz, Baszilika) eltörölte, s lényegében visszatért a jusztinianoszi rendelkezésekhez. Ez a visszaállás azonban valószínűleg nem ment zökkenők nélkül, mivel Bölcs Leó három novellát (20., 22., 85.) is szentelt a kérdéskör rendezésének, s ezzel sajátos, a régi és új szabályokat vegyítő rend-szert hozott létre, amely a későbbi korok számára is érvényes maradt.⁵⁵¹ Ennek értelmében gyermekek – és a házastársak közti, a törvénytől eltérő tartalmú megállapodás – hiányában a férj halála után az asszony mind a hozományt, mind a hüpobolont megkapta tulajdonba, míg a többi vagyonrész a férj örököse-ire szállott.⁵⁵² Gyermekek létében az asszony igényt tarthatott a hozományi va-gyon tulajdonjogára, a hüpobolon egy gyermekrészének tulajdonára, többi ré-szének haszonélvezetére, sőt, a férj egyéb vagyonán is egy gyermekrésznyi tu-lajdonjogra. Ha a férj vagyonát a hüpobolon teljesen kimerítette, akkor az öz-vegy ezen kapott egy gyermekrész tulajdont, illetve a maradékra haszonélve-zetet. Végül, ha az elhunyt férj tényleges vagyona az ígért hüpobolonnál is ki-sebb volt, a túlélő özvegy akkor is az ígért mérték alapján számolt

gyermek-szerint női ruhák tipikusan a jegyajándék tárgyát képezték a magyar jogban – vö. ILLÉS

(1904) i. m. 79. 2. jegyz.

549 A római–bizánci jogban elterjedt hozomány a hazai szokásban még csak kifejlődőben volt, s jelentőségében elmaradt a hitbér (a törvényes házasság megkötésével a nőt a férj vagyoná-ból megillető rész – nálunk: dos) és a jegyajándék (a nő által az eljegyzés vagy a házasságkö-tés alkalmával férjétől vagy szüleitől kapott ajándék) mögött. A jegyajándékot egyébként ná-lunk a parapherna terminussal jelölték, ami a római–bizánci terminológiában a női külön-vagyont jelentette – vö. ILLÉS (1900) 15., 34., 42. A hitbérre és a jegyajándékra nézve utóbb a Tripartitum részletes szabályozást adott (I. 93–97., 100., 103–105.).

550 Ecl. 2, 4, 2.; ZACHARIÄ (1955) i. m. 91.

551 Z^ACHARIÄ (1955) i. m. 94.

552 Nov. 20. NOAILLES–DAIN i. m. 81–83.

résznyi tulajdonjogot nyert belőle, s gyermekeinek a maradékból jutott, ameny-nyi jutott.⁵⁵³

Az özvegyi jog tehát Bizáncban lényegesen részletesebb szabályozást nyert, mint a középkori magyar jogban, s a fejlődés különböző fázisaiban tartalmilag is eltért a szűkszavú hazai rendelkezésektől. Aránylag közeli párhuzamot csak az Eklogé közös gyermek megléte esetére szóló szabályai nyújtanak. A többinél alapelvető különbség, hogy míg a bizánci szabályok a férj halála után felbontot-ták a házasság alatt fennállt vagyonközösséget, s csak azt szabályozfelbontot-ták, hogy ilyen esetben mi jár az özvegynek, s mi a férj rokonainak, addig a magyar dek-rétum ezzel ellenkező módon a férj halála után is fenntartani rendelte a csalá-di vagyon egységét, legalábbis az asszony ismételt férjhezmenetele vagy halá-la időpontjáig. Az ahalá-lapgondohalá-lat, hogy ti. a túlélő özvegy anyagi egzisztenciájá-ról gondoskodni kell, természetesen közös, de erre vonatkozó szabályokat a ko-rabeli nyugati jogokban is találhatunk.⁵⁵⁴ Közvetlen bizánci átvételre mindezek alapján nincs okunk gyanakodni.

2.4. Leánynegyed

Felvetette a római–bizánci hatás gyanúját a szabad végrendelkezés másik kor-látja, az Aranybulla 4. cikkében⁵⁵⁵ felbukkanó leánynegyed is.⁵⁵⁶ Bár az idézett szakasz csak a fi úörökös nélkül elhalt nemesre nézve mondja ki, hogy birtoká-nak negyedrészét leánya örökölje (a többit pedig szabadon másra örökítheti⁵⁵⁷),

553 Nov. 22. NOAILLES–DAIN i. m. 86–89. ZACHARIÄ (1955) i. m. 94–95.

554 ZÁVODSZKY i. m. 37. és ILLÉS (1904) i. m. 79–80. is utal a magyarhoz hasonló bajor törvényre, amely azonban az özvegynek nem a teljes férji vagyonon, csak annak egy részén biztosított haszonélvezetet (usufructuaria portio), s e tekintetben épphogy közelebb áll a római–bizán-ci fölfogáshoz, mint a magyar jog.

555 „Si quis serviens sine fi lio decesserit, quartam partem possessionis fi lia obtineat, de residuo – sicut ipse voluerit – disponat…” BA 25. A Tripartitum meghatározása szerint a negyedjog a leányoknak és a nőknek az atyai örökös javakból, nem gyökeres vagy örök, hanem megvált-ható joggal és feltétel mellett juttatott jószágot jelenti (I. 88. § 1.). A szolgálatokkal szerzett atyai jószágok azért nem illették a nőágat, mivel azokat fegyveres szolgálatért kapták, ami-ben a leányok és asszonyok nem járatosak (I. 18.).

556 M^URARIK (1938) i. m. 164–166., 181., 183.; Z^LINSZKY (1996) i. m. 274.; Z^LINSZKY (2002a) i. m.

950.

557 Ez valójában a nemzetség tagjaira való átörökítést jelentette. A szabad végrendelkezés Szent István-i biztosítása ellenére ugyanis az ősi birtokra továbbra is erősen élt a szokásban a nem-zetség tagjainak öröklési joga, a királytól kapott adománybirtokra pedig Kálmán törvénye (I. 20.) előírta a leszármazó, ennek hiányában a testvér kötelező öröklését, ezek nemlétében

a gyakorlatban a negyed fi úörökös létében is kötelezőn járt a leánynak.⁵⁵⁸ Kétségkívül hasonló rendelkezésről van itt szó, mint az ókori lex Falcidia (Kr.

e. 40) esetében, melynek alapján az örökösnek legalább törvényes örökrésze negyedrészét (quarta Falcidia) hagyományoktól mentesen kellett megkapnia, vagy az e szabály nyomán a császárkorban kialakított kötelesrész intézményé-nél, amely azt jelentette, hogy a jogosult végrendeleti öröklés esetén is legalább törvényes örökrészének negyedére (quarta) igényt tarthatott.⁵⁵⁹ A quartalicium puellarum is a végrendelkezés szabadságát korlátozta (a leány javára), negyed-részt biztosítva számára az átörökítésre kerülő vagyonból.⁵⁶⁰

A kérdés kapcsán Murarik Antal meggyőzően mutatta be, ahogy a közép-kori jogokban a falcidiánus negyedrész és a legitima portio egybemosódott, s végül a ‘falcidia’ kifejezést a kötelesrész szinonimájaként kezdték használni.

Azt is kimutatta, hogy a megváltozott körülmények között (végrendelkezés he-lyett törvényes öröklés) leginkább épp a leányok javára lehetett alkalmazni az intézményt leánynegyed formájában, mivel az antenovelláris források szerin-ti egyéb kötelesrész-jogosultak a középkori népjogokban jobb jogi helyzetben voltak az öröklés terén annál, mintsem hogy kötelesrészt kellett volna igényel-niük.⁵⁶¹ A leánynegyed bevezetését eredményező impulzus pedig nyilván ab-ból az irányab-ból érkezett a közép-európai térség országaiba, ahol a Digesta a 11.

század második felében újra tudományos feldolgozás tárgya lett: Bolognából és más nyugat-európai egyetemekről, Magyarországra – mint Murarik Antal felté-telezi – talán épp Paulus Hungarus és az észak-itáliai magyar peregrinatio köz-vetítésével.⁵⁶²

A hatás tehát végső soron római-bizánci, de ezúttal biztosan nem kelet fe-lől érte a magyar jogot. A korábban negyedrészre jogot adó quarták ugyanis

(magszakadás) pedig a birtoknak a királyra való visszaháramlását. A magyar nagybirto-kosok ugyanakkor igyekeztek megszerezni a királytól a szabad rendelkezés privilégiumát, amely a gyakorlatban éppen a nemzetségi öröklést biztosította a király háramlási jogával szemben. Az Aranybulla e passzusa is – bár kényszerűségből – e fejlődésnek ad teret – vö.

H^OMOKI N^AGY 79–81. A király háramlási jogát a Tripartitum is rögzítette (I. 10.).

558 ILLÉS (1904) i. m. 35–36. A leánynegyedről lásd még: MURARIK (1938) i. m. 163–192. ECKHART

(1932) és HOLUB (1938).

559 FÖLDI–HAMZA i. m. 643., 658–659. Inst. 2, 22. és 2, 18, 6–7.; D. 5, 2.

560 Az analógiára Murarik és Zlinszky mellett rámutatott már korábban ILLÉS (1904) 98. old. láb-jegyzetben és BÓNIS (1964a) 97.

561 M^URARIK (1938) i. m. 163. skk., összefoglaló jelleggel 180–181.

562 Paulus Hungarus épp egy évvel azelőtt érkezett Magyarországra a dominikánus rend itte-ni provinciájának megalapítása céljából, hogy a leánynegyed megjelent az Aranybullában – MURARIK (1938) i. m. 186.

a közép-bizánci jogfejlődésben rendre harmadrészekké (τρίτον, τετραούγκιον) váltak. Már Jusztinianosz felemelte a kötelesrészt a törvényes rész harmadá-ra (négynél több gyermek esetén felére – Nov. 18, 1), amit átvett az Eklogé (5, 7), s később a Prokheirosz Nomosz is (utóbbi a kötelesrészre és a hagyományok korlátjára egyaránt – 32, 1–2), akárcsak a Baszilika (41, 1, 1).⁵⁶³ Később, miután nyugaton a novellák tudományos vizsgálata is megkezdődött, a tertia is beszü-remkedett ugyan a nyugat-európai jogokba (főként özvegyi kötelesrész formá-jában, a 14. századtól), ekkorra azonban nálunk a leánynegyed már olyan mé-lyen gyökeret vert, hogy a harmadrész gondolata nem szoríthatta ki.⁵⁶⁴

3. Elbirtoklás

Végül ki kell térnünk az elbirtoklás intézményére is, melynek kapcsán szin-tén felmerült már a római kánonjogi,⁵⁶⁵ illetve bizánci hatás⁵⁶⁶ gyanúja. Bónis György kiindulópontja, hogy Werbőczy a praescriptio meghatározásánál sem a jóhiszemet, sem a megfelelő jogcímet nem említi a tulajdonszerzés feltétele-ként,⁵⁶⁷ így a defi níció rokonítható a 12. századi kánonjog, elsősorban Gratianus (C. 16, § 3 és 4) felfogásával, amely az elbirtokláshoz szintén nem kívánta meg a bona fi dest, csak a titulust.⁵⁶⁸ A Bónis által felhozott – jórészt 14. századi, s csak

563 Vö. Z^ACHARIÄ (1955) i. m. 202–203.

564 MURARIK (1938) i. m. 187.

565 BÓNIS (1964a) i. m. 92–94.; BÓNIS (1972) i. m. 90–92.

566 ZLINSZKY (1996) i. m. 274. BÓNIS nyomán.

567 Trip. I. 78. § 1.: „Sciendum igitur, quod praescriptio est termini, ad juridicam tum retentionem, tum reacquisitionem bonorum de jure statuti, temporalis completio.” Bónis is említi ugyan-akkor, hogy Werbőczy a ius regiumnál az annak érvényesítésére szolgáló százéves határ-időt kifejezetten a királyi javak rosszhiszemű birtokosai ellenében fogalmazza meg – Trip. I.

23–24.

568 A helyzet valójában nem ilyen egyértelmű. A Dekrétumban valóban található olyan hely, ahol a jóhiszem nem nyer említést, pl.: C. 16 q. 3 p.c. 7: „… Que quisque sua auctoritate usurpat, quia nullo titulo possidere incipit, prescribere non potest…” – FRIEDBERG 791.; a 10 és 20 éves elbirtoklás általános szabályainak leírásánál azonban Gratianus mind a bona fi dest, mind pedig a iustus titulust szükséges feltételként említi – vö. C. 16 q. 3 p.c. 15: „…

Qui enim bona fi de et iusto titulo rem presentis per decennium, absentis uero per uicennium tenuerit, perpetua exceptione tutus erit…”; azzal, hogy csak az egyik feltétel meglétében is lehetséges az elbirtoklás, de csak 30 év alatt: „… Si autem nullo titulo, bona tamen fi de, per tricennium rem alicuius possederit, simili gaudebit presidio.”; „… Quod si mala fi de rem alienam quis possidere ceperit, post XXX. annos aduersus omnem petentem exceptione tutus erit.” Gratianus itt is hangsúlyozza azonban: „Si uero aliquo casu a possessione ceciderit, actionem non habebit, quia prescriptio hec non fauore malae fi dei possessoris, sed odio

kisebb részben 13. vagy 15. századi – okleveles példákban szintén nem szerepel a jóhiszem, a jogcím is csak egyszer, egy 1433-as nádori ítéletnél.⁵⁶⁹

A kánonjog forrása a praescriptio kérdésében kétségkívül a római jog volt, amely már a klasszikus korban meghatározta az elbirtoklás öt feltételét (res habilis, titulus, fi des, possessio, tempus).⁵⁷⁰ A posztklasszikus kor azonban e kö-vetelmények tekintetében eltért a klasszikus tradíciótól. A 4. századra a iustum initiumon (iusta causán, de legalábbis bona fi desen), valamint 10, illetve 20 évi birtokláson alapuló ún. longi temporis praescriptiót felváltotta a 40 éves elbir-toklás (annorum quadraginta praescriptio), ahol a iustum initium már nem volt feltétele a tulajdonszerzésnek, tehát a megfelelő időtartamú zavartalan birtoklá-son túl sem jóhiszeműség, sem megfelelő jogcím nem kellett az elbirtokláshoz.

Utóbb a 40 éves határidőt kiszorította az egy emberi nemzedék hosszához job-ban igazodó 30 éves időtartam (annorum triginta praescriptio).⁵⁷¹

Jusztinianosz reformtörvényében (C. 7, 31, 1) a klasszikus szabályozást vet-te alapul, de azon jelentős változtatásokat is végrehajtott: ingatlanok esetében a 10, illetve 20 éves határidőket alkalmazta (longi temporis praescriptio), in-góknál pedig hároméves elbirtoklási időt szabott (usucapio). Mindkét esetben a klasszikus kori egyéb feltételeket, így a iustus titulust és a bona fi dest is meg-követelte. A dologi keresetek elévülését ugyanakkor 30, illetve 40 éves határ-idővel az elbirtoklás speciális formájává tette (későbbi elnevezéssel: longissimi temporis praescriptio), amelynél a jóhiszeműséget előírta, az érvényes jogcímet viszont nem (C. 7, 39, 8, 1).⁵⁷²

A közép-bizánci jog a jusztinianoszi rendelkezéseken lényegében nem vál-toztatott. A tulajdonjoggal kapcsolatos szabályokat általában annyira magá-tól értetődőnek tekintették, hogy a kisebb törvénykönyvek egyáltalán nem,

tantum rem suam persequi negligentis introducta est…” és korábban: „Hae prescriptiones sunt introductae fauore possidentis et odio petentis, quia lex fauet his, qui bona fi de et iusto titulo, uel bona tantum fi de possident, odit autem et punit circa rem suam negligentes et desides.” FRIEDBERG i. m. 794.

569 „… non solum triginta duo anni, quibus annis iura nobilium iusto titulo possessa prescibi solent…” BÓNIS (1972) i. m. 127. 140. lj.

570 A bona fi des és a iustus titulus már valószínűleg a Kr. e. 2. századtól az elbirtoklás két alap-vető követelménye volt – vö. HAMZA (2002a) 19.; a római jogi elbirtoklás fejlődésére lásd to-vábbá: HAMZA (1986); KASER i. m. I. köt. 418–425. és II. köt. 285–288.; FÖLDI–HAMZA i. m.

324–328.

571 H^AMZA (1986) i. m. 32–35.; lásd továbbá: K^ASER i. m. II. köt. 285–286.

572 KASER i. m. II. köt. 286–287.; HAMZA (1986) i. m. 35–36.; FÖLDI–HAMZA i. m. 328.

vagy alig tesznek említést róluk.⁵⁷³ A Baszilikába mindenesetre felvették a Jusztinianosz által a praescriptióra megállapított normákat,⁵⁷⁴ az elbirtoklás ál-talános eseténél szükséges feltételként rögzítve a jóhiszeműség és a megfelelő jogcím meglétét is.⁵⁷⁵ A kisebb törvénykönyvek közül az Eklogé hallgat a kér-désben, a Prokheirosz Nomosz és az Eiszagógé pedig az általános szabályok-hoz képest inkább különös rendelkezéseket tartalmaznak, nem fejtve ki részle-tesen a jóhiszeműségre és a megfelelő jogcímre vonatkozó feltételeket.⁵⁷⁶ Ebből kétféle következtetés vonható le: egyrészt értelmezhető úgy, hogy a gyakor-latban (ahol inkább a kisebb összefoglalókat használták) nem ügyeltek a rész-letszabályokra, másrészt azonban elképzelhető az is, hogy a Jusztinianosz ál-tal újra felelevenített (és a Baszilikába is felvett) elbirtoklási feltételek tovább-ra is érvényesültek, bár a kisebb törvénykönyvek elkészítésekor nem tartották szükségesnek ezek bővebb kifejtését, ha a hivatalos és érvényes jusztinianoszi joganyagban egyébként benne voltak.⁵⁷⁷ Mindezek alapján nem lehet eldönteni, hogy a jóhiszeműséget és jogcímet meg nem követelő hazai gyakorlat, amelyet végül a Tripartitum rögzített, vajon bizánci forrásra megy-e vissza.

Az elbirtoklási idő tekintetében szintén tarka képpel szembesülhetünk. A királyi jog 100 éve talán visszavezethető Jusztinianosznak az egyházi javakra szóló határidejével (C. 1, 2, 23, 2), ezt azonban a Baszilika már nem tartalmaz-ta, mivel a novellák 40 évre csökkentették (Nov. 111, 1 és 131, 6). Az

egyhá-573 ZACHARIÄ (1955) i. m. 215.

574 Az elbirtoklás általános szabályaira nézve (C. 7, 31, 1) a Baszilika rövid tartalmi összefog-lalót ad (B. 50, 10, 4), a kivételes 30–40 éves elbirtoklásra vonatkozó rendelkezéseket pedig egyszerűen átveszi (C. 7, 39, 8, 1 = B. 50, 14, 9, 1).

575 B. 50, 10, 3.: „Ὁ κακῇ πίστει νεμόμενος οὐ δύναται διὰ τῆς χρονίας νομῆς δεσπόζειν…”; B.

50, 11, 5.: „Ἐὰν μὴ ἥπεστιν ἀληθὴς τίτλος νομῆς, οὐ δύναταί τις διὰ χρονίας νομῆς δεσπόζειν τὸ πρᾶγμα.”

576 Proch. 38, 38 (= Eis. 39, 38): a telki jogok – nem gyakorlás esetén – jelen lévő jogosult esetén 10, távol lévő jogosult esetén 20 év alatt elévülnek; Proch. 38, 41 (= Eis. 39, 41): ha a rossz-hiszemű birtokos rendelkezik az ingatlanról és a tulajdonos értesül erről, elveszíti jogát, ha helyben lakás esetén 10, távol lévőként pedig 20 éven belül nem intézkedik a föld visszaszer-zése iránt; ha viszont nem tud a rendelkezésről, akkor 30 év a határidő; Proch. 38, 42 (= Eis.

39, 64): az ingatlan jogos tulajdonosának a jogtalan birtokossal szembeni igénye nem enyé-szik el 30 év elteltével sem, s visszaszerezheti tulajdonát; Proch. 38, 43 (= Eis. 39, 42): ha az ingó vagyontárgy birtokosa három évig háborítás nékül birtokban marad, elbirtoklással tu-lajdont szerez rajta; Proch. 38, 60 (= Eis. 39, 59): egyházi vagyon elbirtoklási ideje 40 év;

Proch. 38, 62–64 (= Eis. 39, 61–63): akadályozatott (börtönbe zárt, hivatalos ügyben távol lévő, süket, néma, őrült stb.) személyekkel szemben az elbirtoklási idő csak az akadály meg-szűntekor kezd el folyni.

577 Gaius Institúciói sem írják elő kifejezetten a jogcímet az elbirtokláshoz, holott a klasszikus korban az már az elbirtoklás feltétele volt – Gai. Inst. 2, 43.

zi vagyon tekintetében a középkori magyar jogban 40, illetve 42 éves, a neme-si birtoknál 30, illetve 32 éves határidőket alkalmaztak. A 40 és a 30 évet akár a közép-bizánci időben is továbbélő longissimi temporis praescriptióból is me-ríthették (a 40 évet talán az említett jusztinianoszi novelláris szabályozásból), de a nyugati kánonjogból is levezethető. A polgárokra vonatkozó elbirtoklási időt Werbőczy 12 évben határozta meg; ennek bizánci előképe nem található.⁵⁷⁸

4. Összefoglalás

A rabszolga pappá szentelésének és különböző felszabadítási módjainak hazai és bizánci szabályozásának hasonlósága folytán van okunk feltételezni, hogy itt keleti hatásról van szó, bár ez biztosan nem állítható, hisz hasonló szabályok nemcsak Bizáncban, de a nyugat-európai jogokban is éltek. Ugyanezt mond-hatjuk a végrendelkezési szabadságról, a vele összefüggésben álló lélekvált-ság-adományról, valamint az agapékról. A SC Claudianumra hasonlító, a más szolgájával nemi viszonyt folytatóra, illetve azt feleségül venni akaróra előírt szankció, továbbá az özvegyi jog tekintetében legfeljebb gondolati rokonságról lehet szó, azonban a közép-bizánci részletszabályok eltérnek a hazai jog normá-itól, így ez esetben a keleti hatás inkább valószínűtlennek tűnik. A leánynegyed

A rabszolga pappá szentelésének és különböző felszabadítási módjainak hazai és bizánci szabályozásának hasonlósága folytán van okunk feltételezni, hogy itt keleti hatásról van szó, bár ez biztosan nem állítható, hisz hasonló szabályok nemcsak Bizáncban, de a nyugat-európai jogokban is éltek. Ugyanezt mond-hatjuk a végrendelkezési szabadságról, a vele összefüggésben álló lélekvált-ság-adományról, valamint az agapékról. A SC Claudianumra hasonlító, a más szolgájával nemi viszonyt folytatóra, illetve azt feleségül venni akaróra előírt szankció, továbbá az özvegyi jog tekintetében legfeljebb gondolati rokonságról lehet szó, azonban a közép-bizánci részletszabályok eltérnek a hazai jog normá-itól, így ez esetben a keleti hatás inkább valószínűtlennek tűnik. A leánynegyed

In document A bizánci hatás kérdése a középkori magyar jogban és a magyarországi egyházjogban (Pldal 163-173)