Központi írásbeliség

1.1. Király által megerősített magánoklevelek; nyugati és keleti előképek

A magyar királyság első két századát a királyi oklevelek túlsúlya jellemzi. Ezek közt is túlnyomó számban jelentkeznek az uralkodó alapításait, adományait, ítéleteit rögzítő dokumentumok. A 11. század első feléből csak ilyenek marad-tak fenn. A század második felében már feltűnnek azon magánoklevelek is (jó-részt adományok), amelyeket megerősítés végett a király elé vittek, mivel több-nyire a királytól kapott javak ajándékozásáról révén szó, ennek továbbadásához az ő engedélye is kellett.⁶⁷³ A jogi cselekmény maradandóságát, kétségbe von-hatatlan jellegét ilyenkor a királyi jóváhagyás biztosította. A megerősítés for-mája valószínűleg előkelő tanúk jelenlétében adott egyszerű királyi engedély volt, amint az a disponáló fél nevében megfogalmazott szövegekből gyakran kitűnik.⁶⁷⁴ Pecsétet még nem használtak, vagy csak jóval később függesztették az oklevélre.⁶⁷⁵ A 11. század végétől aztán egyre több, immár királyi pecsét-tel is megerősített magánoklevéllel találkozunk, melyeket vagy az érdekelt fél – többnyire egyházi személy, monostor – scriptorai szerkesztettek, vagy a kirá-lyi notarius. A kirákirá-lyi megerősítés és pecsét még nem a jogügylet érvényességé-hez volt szükséges, ehérvényességé-hez elegendő volt a tanúk bizonysága. Az oklevélbe fogla-lás és a sigillum ekkor még csak járulék: az ügylet tartós erejét, tekintélyét biz-tosította, törvényes voltát garantálta.⁶⁷⁶ A későbbi fejlődés során azonban a pe-csét érvényességi kellékké vált. II. Béla (1131–1341) egy 1135-ben kelt oklevelé-ben már pecséttel való megerősítésről beszél.⁶⁷⁷ A tanúk felsorolása még meg-marad, de az oklevél már nem pusztán a tanúbizonyítás megkönnyítésére

szol-673 SZENTPÉTERY (1930) i. m. 47–48.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 43–44.

674 A Tripartitum később azt is előírta, hogy a királyi adományt egy éven belül törvényes beik-tatással is erősítsék meg (I. 32.).

675 Az első ilyen eredetiben fennmaradt oklevél Gudené (1079), aki László király engedélyével a veszprémi egyháznak adományozta paloznaki birtokát – Árp. Okl. 25. E korai, királyi meg-erősítésű magánoklevelek közé tartozik még Radó nádor adománya a pécsi püspökségnek (1057 – DHA 160–162.), Atha somogyi ispán zselicszentjakabi alapítása (1061 – DHA 169.) és Péter comesnek a százdi monostort alapító oklevele (1067 – DHA 182–185.). Ez utóbbiak későbbi átiratban fönnmaradt, illetve interpolált oklevelek. A kérdésről s az említett okleve-lekről részletesebben szól KUMOROVITZ (1963) i. m. 382–384.

676 S^ZENTPÉTERY (1930) i. m. 54.; K^UMOROVITZ (1963) i. m. 388–389.

677 A király Lampertus comes kolostoralapítását erősíti meg pecsétjével: „...Regnante gloriosissimo Bela II. ipsoque sigilli sui impressione confi rmante... Ioannes Notarius, Filius Tybus, de his omnibus priuilegium Wacie sigillo regali consignauerat.” FEJÉR CD II. köt. 85.

gáló többletbiztosíték, hanem – a hitelesítő pecsét révén – az ügy valódiságának biztosítéka. Állandósulni látszik az udvari oklevelekkel foglalkozó személyzet is, bár elnevezésük használata még nem következetes: a király udvarában mos-tantól scriptor és sigillator (máskor: notarius, illetve cancellarius) működik.

Utóbbi feladata egyelőre csak a pecsételés, az írást pusztán alkalomszerű meg-bízatásként látja el, hisz az oklevelet többnyire maga az érdekelt fél hozza.⁶⁷⁸

Hasonló jelenséget a külföldi okleveles praxisban is felfedezhetünk.

Angliában már a 7. században szokásba jött, hogy az alattvalók kegyes ado-mányait az uralkodó erősítette meg. Francia területeken a Merovingok és Karolingok idején olykor különböző egyházi és világi előkelőségek – püspö-kök, hercegek, grófok, bírák – látták el pecsétjükkel bizonyos magánszemé-lyek okleveleit, de emellett csakhamar megjelentek a királyi signummal vagy pecséttel megerősített magánoklevelek is. A királyi vagy kancelláriai pecsétet lassan az ilyen oklevelek érvényességi kellékeként kezdték felfogni. E gyakor-lat Franciaországban a 10–11. században élte virágkorát, a 12. században azon-ban visszaszorult. A Német-római Birodalom nyugati területein szintén felbuk-kant valamelyest szűkebb körben (nyilván francia hatásra), s elvétve még a 13.

századból is akadnak rá példák.⁶⁷⁹ Főként a 13–14. századból azonban olyan bi-zánci magánoklevelek is fennmaradtak, amelyeket egyházi vagy világi ható-ság (püspök, világi bíró), sőt, ritkán maga a császár erősített meg aláírásával.⁶⁸⁰ Az oklevélmegerősítés e módja a keleti impériumban kivételesnek tekinthető;

a példaként szolgáló oklevelek többnyire későbbi korszakból származnak, mint a hasonló nyugat-európai és magyarországi oklevelek. Valószínűsíthető tehát, hogy a királyi megerősítés hazai gyakorlatunkba inkább a nyugati, talán a fran-cia szokásból került át.⁶⁸¹

1.2. A capella regia

II. Géza (1141–1162) és III. István (1162–1172) idején a hazai oklevelek szá-ma hirtelen ugrásszerűen megnőtt s ez szá-maga után vonta egy, az oklevelek ki-állításával foglalkozó állandó udvari „hivatal” létrehozásának szükségességét.

678 SZENTPÉTERY (1930) i. m. 56.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 46.

679 GIRY 712–713., 741–742.; DE BOÜARD 353–355.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 45–46.

680 Erre vonatkozón lásd: S^ARADI-M^ENDELOVICI (1988).

681 KUMOROVITZ (1944) i. m. 45.

Uralkodásuk 31 esztendejének diplomatikai forrásanyagát feldolgozva Kubinyi András rajzolt átfogó képet e hivatal, a királyi kápolna felépítéséről és tevé-kenységéről. A capella regiába tömörülő udvari papság (királyi káplánok) fe-letti felügyeletet az esztergomi érsek látta el. Közvetlen felettesük a kápolnais-pán (comes capellae), a mindenkori érsek bizalmasa, aki – mint a királyi pecsét őrzője – egyben az oklevéladásért is felelős volt. A dokumentumok tényleges megszerkesztését a kápolna egyik tagja, a néha scribának, scriptornak is neve-zett notarius végezte, aki olykor főnökét, a kápolnaispánt is helyettesítette. Az oklevélszerkesztés valószínűleg akként zajlott, hogy a notarius által megfogal-mazott, vagy a felektől származó s a jegyző által javított fogalmazványt a kirá-lyi káplánok vagy az uralkodó által éppen meglátogatott egyházi központok, fő-ként a székeskáptalanok papjai tisztázták le, s ezt a kápolnaispán (helyette oly-kor a notarius, illetve a káplán) látta el királyi pecséttel. Mind a comes capellae, mind a királyi kápolna többi tagja tekintélyes személyiségek voltak. A kápolna-ispán utóbb többnyire püspöki, olykor érseki rangot nyert. A notariusok és káp-lánok is magas egyházi – például kanonoki, préposti – tisztséget viseltek, s je-lentős javadalmakkal rendelkeztek a királyi egyházakban. Gyakran jártak el ki-rályi megbízatásban, s a kiki-rályi tanács ülésein is részt vettek.⁶⁸²

1.3. A római pápa okevéladó szervezete

A 12. század közepén tehát kibontakozóban van egy a királyi oklevéladással már nem pusztán esetileg, hanem rendszeresen és hivatalból foglalkozó ud-vari szervezet. Rá külföldi analógiát Nyugat-Európában mindenekelőtt a pá-pai, valamint a frank és a német császári kancelláriában találunk. Antik gyöke-rekkel leginkább az első rendelkezett, tartós formát azonban csak a 9. század-ban kezdett ölteni. Vezetője I. Paszkál pápa (817–824) óta a Szentszék könyv-tárosa (bibliothecarius) volt, aki a 10. század első felétől viselte a kancellár (cancellarius, archicancellarius) címet is, s érseki vagy bíborosi ranggal ren-delkezett. II. Viktor (1054–1057) pápaságától kezdve a pápai okleveleken rend-szeresen szerepeltek a notariusok vagy scriniariusok kézjegyei is. A 11. század vége óta az általuk szerkesztett oklevelek különböző fajtákra, kis és nagy bul-lákra oszlanak. III. Ince (1198–1216) reformját követőn a kancellár szerepét az alkancellár (vicecancellarius) vette át, s a kiadott oklevelekről – azok szövegét

682 KUBINYI (1975) 60., 91–98., 101., a fenti összefoglalóra különösen 106. A kérdéskörre lásd még: SOLYMOSI (1994); ZSOLDOS (1994b).

kivonatosan vagy teljesen tartalmazó – nyilvántartásokat, registrumokat vezet-tek. A kancelláriai szervezet a későbbiekben tovább fi nomult, s újabb funkcio-náriusok jelentek meg (az ügyek előadói: referendarii, keltező: datarius, fogal-mazók: abbreviatores, a politikai ügyeket érintő leveleket megfogalmazó tit-kár: secretarius).⁶⁸³

1.4. A frank és a francia kancellária

A frank udvari kancellária kialakulása a Karolingok idején kezdődött. A 9. szá-zadban még kápolnának (capella) hívták, élén a főkáplán (achicappellanus, summus cappellanus) állt, akit a 10. század közepétől főkancellárnak nevez-tek (archicancellarius, summus cancellarius). Általában a királyi családhoz tartozó magas rangú egyházi személyiség töltötte be e pozíciót. Ő irányítot-ta a királyi oklevelekkel, kapitulárékkal, diplomákkal kapcsolatos feladato-kat, őrizte a királyi levéltárat. Aláírása e dokumentumokon érvényességi kel-lék, bár e tekintetben gyakran egy notarius helyettesítette átruházott hatás-körben. Utóbbiak az oklevelek tényleges megszerkesztői, szintén egyházi sze-mélyek, általában diakónusi vagy szubdiakónusi rangban. Ők utasították a scribákat az oklevélmásolatok kiadására, s ügyeltek azok formai követelmé-nyeinek betartására. Az okiratokon gyakran a kérelmezők, illetve a kedvezmé-nyezett személyek, s tanúként magas egyházi és világi, udvari méltóságok szig-nója is szerepelt. A Capetingek idején a főkancellár megjelölésére egy sor szi-nonim kifejezés jött divatba: a régi cancellarius (palatii) mellett megtalálha-tó a cartigraphus, signator, aprocrisiarius elnevezés is, a jegyző olykor királyi jegyzőként (notarius regis) szerepel. A főkancellár egyébként sokáig a reimsi érsek, I. Fülöp (1060–1068) idején a párizsi püspök volt. A kancellária személy-zetét továbbra is egyháziak, káplánok (capellani) és jegyzők (notarii) képez-ték, kik közül az egyik helyettes kancellári rangot viselt (vicecancellarius v.

subcancellarius). Ekkor jött szokásba az oklevelek érvényesítésére a viaszpe-csét használata, de emellett más formák is divatoztak: királyi aláírás, illetve monogramm, az uralkodó saját kezével írt kereszt, a kancellár és a tanúk aláírá-sa – olykor egymás mellett is.

683 ÉRSZEGI (1986) i. m. 18–20.; GIRY i. m. 671., 674–76., 683., 685.; BRESSLAU i. m. I. köt. 149. skk.

és 6. fejezet. Egyes középkori nyugat-európai kancelláriákra összehasonlító jelleggel lásd to-vábbá: KELEMEN (2006b), különösen 70–81.

VI. Lajos (1108–1137) és VII. Lajos (1137–1180) uralkodása alatt a kancellá-riai szervezet és az oklevélkiállítás is rendezettebbé vált. A tanúk aláírása he-lyett egyre inkább négy nagy hivatalvezető egyike látta el az okiratot kézjegyé-vel: az udvarmester (dapifer), a főistállómester (constabularius), a főpohárnok (buticularius) vagy a kamarás (camerarius). Közülük a legfontosabb az udvar-mester funkciója: gyakorlatilag a király helyetteseként irányította a hadsereget, hatáskört gyakorolt különböző udvari funkcionáriusok és a kancellária felett is.

Többnyire tekintélyes családok tagjai töltötték be e hivatalt, s a királyok – nö-vekvő hatalmuktól félve – gyakran hagyták üresen a pozíciót, de az okleve-lek ilyenkor is utaltak a dapifer betöltetlen hivatalára. A kancellár (továbbra is mindig egyházi személy) aláírása azonban rendszeresen szerepelt a 12. századi francia királyi okiratokon, s VII. Lajostól alkalmazták a hazánkban is – éppen III. Béla korától – elterjedt ‘datum per manus’ formulát. II. Fülöp (1180–1223) idején (1194-ben) a pápai kancellária mintájára bevezették a registrumokat, amelyek rendszeresen tartalmazták a politikai szempontból fontosabb doku-mentumokat (les Layettes), valamint az uralkodó által kiadott egyéb oklevele-ket (les Registres), amelyekről átiratokat is készítettek.⁶⁸⁴

1.5. A német-római birodalmi kancellária

A Német-római Szent Birodalom udvari dokumentumai sok tekintetben hason-lók a francia királyi oklevelekhez, a Rómával való szoros kapcsolattartás azon-ban a pápai kancellária gyakorlatának egyes elemeit is meghonosította, s ma-gával hozta az egyháziak tartós jelenlétét a császári kancellárián. A birodalom széttagoltsága s az állandó főváros hiánya miatt azonban a császári oklevelek formája, stílusa és az alkalmazott formulák tekintetében a középkor során jel-lemző maradt egyfajta sokféleség.⁶⁸⁵ Kancellária is több működött párhuzamo-san: a császári mellett létezett külön itáliai és burgundi kancellária. Előbbit fő-kancellárként a kölni, utóbbit a trieri érsek vezette, a tényleges vezető azonban a kancellár volt, akit esetenként egy főjegyző (protonotarius), a 13. századtól az alkancellár (vicecancellarius) helyettesített, s fontos politikai megbízásokat is ellátott. Itt is megtaláljuk az alsóbb rangú ügyintézőket, a jegyzőket (notarii) és

684 A frank császári és francia királyi kancelláriára lásd: G^IRY i. m. 724., 737–42., 747–52.;

É^RSZEGI (1986) i. m. 20.; B^RESSLAU i. m. I. köt. 359. skk.

685 GIRY i. m. 788–789.

írnokokat (scriptores). Javítók (correctores) és regisztrálók (registratores) IV.

Károly (1346–1378) óta működtek.⁶⁸⁶

1.6. A bizánci császári kancellária

A legrégibb, a római antikvitásba visszanyúló hagyományokkal rendelke-ző, s egyben a legkifi nomultabb és legfejlettebb középkori európai kancellá-ria azonban a bizánci volt. Már az 5. században különböző feladat- és hatás-körrel rendelkező tisztviselőkből és ügyosztályokból állt. A (1) quaestor sacri palatii saját hivatal nélkül, de ún. adiutorok segítségével a törvényhozással kap-csolatos adminisztratív munkák felelőseként a császári dekrétumok előkészí-tésében segédkezett, és azokat a 6. századtól ellenjegyzésével látta el. A (2) magistri scriniorum hivatala keretében négy különböző kompetenciával felru-házott magister felelt a császár által az elé terjesztett írásos folyamodványok-ra írt vagy ífolyamodványok-ratott észrevételek feldolgozásáért (magister memoriae), a hatósá-gok és polgárok által benyújtott írásbeli kérelmek megválaszolásáért (magister epistolarum), egyes iratok görögre fordításáért vagy e nyelven való megszer-kesztéséért (magister epistolarum graecarum) és a császári bírósághoz első fo-kon beterjesztett ügyek elintézéséért (magister libellorum). Végül a kancellári-ához tartozott a Nagy Konstantin által alapított (3) schola notariorum, melynek élén a primicerius állt, aki irányította a kancellária jegyzőinek képzését, vala-mint vezette és naprakészen tartotta a magas rangú katonai és polgári méltó-ságviselők lajstromát. A császárral hivataluknál fogva napi kapcsolatban álló tisztviselőkből később külön csoport jött létre, melynek tagjait a σηκρητάριοι (secretarii vagy ‘a secretis’) névvel jelölték. Ők is a schola notariorum tagjai voltak, s a császár belső titkáraiként szolgáltak, őrizték titkos iratait, sőt a csá-szári tanács (consistorium principis) munkájában is részt vettek.⁶⁸⁷

Ez a kezdeti hivatalszervezet a későbbiekben folyamatos átalakuláson ment keresztül. A változások során az – egykori quaestorból képzett gö-rög néven megjelenő – κοιαίστωρ a 8–9. századra magához vonta a magistri epistolarum, epistolarum graecarum és libellorum eddigi feladatait is, a ko-rábbi magister memoriaet felváltotta az ἐπὶ τῶν δεήσεων, a primiceriust

pe-686 É^RSZEGI (1986) i. m. 20. A német királyi, illetve császári kancellária részletes ismertetését adja B^RESSLAU i. m. I. köt. 7. fejezet.

687 DÖLGER–KARAYANNOPULOS i. m. 57–60. A bizánci központi igazgatás intézményeire lásd to-vábbá: KELEMEN (2007); KELEMEN (2004), különösen 209–225.; továbbá KELEMEN (2006a) 28–43.

dig a πρωτοασηκρῆτις. Az utóbbi feladata volt, hogy az adott ügyben hatás-körrel rendelkező tisztviselő által készített első írásos tervezet alapján meg-szerkessze és tisztázza a császári oklevelek (továbbá a 10. századtól a törvé-nyek) végleges változatát. Ebben segítségére voltak a hivatalához tartozó ún.

ἀσηκρῆται, a náluk alacsonyabb rangú βασιλικοὶ νοτάριοι, valamint a mindmá-ig pontosan tisztázatlan szerepű δεκανός. Az elkészült végleges dokumentumot azonban nem ő, hanem a császár legbizalmasabb belső titkára, az ún. ἐπὶ τοῦ κανικλείου (olykor, mint titkokat tudó μυστικός) terjesztette az uralkodó elé, aláírás végett. Nevét onnan kapta, hogy ő őrizte a kizárólag a császár által hasz-nált cinóber tintát tartalmazó birodalmi tintatartót (κανίκλειον) és nád íróvesz-szőt (κάλαμος). Ő ellenőrizte utolsóként a császári oklevelek tartalmát, s látta el azokat cinóbervörös hitelesítő jelekkel. Valószínűleg feladatköréhez tartozott az oklevelek díszes stílusban írt prooimonjának elkészítése is. Külön beosztot-takkal nem rendelkezett.⁶⁸⁸

A 9. század első negyedétől elsősorban külpolitikai hatáskörrel rendelkező tisztviselőként jelentkezik a λογοθέτης τοῦ δρόμου, aki e témakörben a csá-szár legfőbb referensévé, valamint a külügyi tárgyú oklevelek első változatá-nak felelősévé vált. Esetenként a πρωτονοτάριος helyettesítette. 1081-ben I.

(Komnénosz) Alexiosz hozta létre a λογοθέτης τῶν σεκρέτων tisztségét: fel-adata az összes kancelláriai irodák felügyelete és koordinációja volt. E pozí-ció azonban csak a 12. század végéig maradt meg, ekkortól a μέγας λογοθέτης gyakorolta funkcióját, aki ugyanakkor a külügyi természetű ügyeket is átvet-te.⁶⁸⁹ Egy további magas rangú tisztviselőt, a μεσάζων-t a források először a 11.

században említik. Eleinte az uralkodó és minden más személy közti közvetí-tőként szerepelt, a későbbiekben azonban a császár legfőbb tanácsadójává, va-lóságos miniszterelnökké, a kancellária vezetőjévé s az ott készült oklevelek előkészítőjévé és végső ellenőrzőjévé vált. Ez utóbbi feladatkörében ő volt az egyetlen, aki a császáron kívül vörös tintát használhatott, s beírhatta vele a do-kumentum végére az oklevél császári akarattal való megegyezését is tanúsító

„legimus” szót, valamint a szövegben e célból fenntartott helyekre a λόγος ki-fejezést. Ezzel gyakorlatilag egy személyben egyesítette az ἐπὶ τοῦ κανικλείου, a λογοθέτης τῶν σεκρέτων és a μέγας λογοθέτης szerepkörét. Egy idő után tartósan és rendszeresen egy és ugyanazon személy töltötte be mindhárom

688 D^ÖLGER (1963) 83–86.; D^ÖLGER–KARAYANNOPULOS i. m. 61–62.; O^IKONOMIDES (1972) 310–311.

689 DÖLGER–KARAYANNOPULOS i. m. 63.; OIKONOMIDES (1972) i. m. 311.; OIKONOMIDES (1976) 132–

133.; OIKONOMIDES (1985) 168–171.

In document A bizánci hatás kérdése a középkori magyar jogban és a magyarországi egyházjogban (Pldal 194-200)