Az Aranybulla és előképei

Hazai okleveleink áttekintése során végül röviden érintenünk kell az Aranybullát is, amelynek eredendően bizánci formájára többen felhívták már a fi gyelmet.²⁹⁰ Aranybullával (χρυσόβουλλον) ugyanis eredetileg a bizánci császárok látták el a legünnepélyesebb és legjelentősebb alkalmakkor kiállított okleveleiket.

A 9–10. század fordulójára három típusuk alakult ki, amelyek ünnepélyessé-gük szempontjából csökkenő sorrendben a következők: χρυσόβουλλος λόγος, χρυσόβουλλον σιγίλλιον, χρυσόβουλλος ὁρισμός. A császári fenség legkiemel-kedőbb kifejezési formája a khrüszobullosz logosz volt, amely mind méretével (olykor több méter hosszúságú) és sajátos külső jegyeivel (például vörös tin-ta használatin-ta az előírásszerűen szereplő λόγος és Legimus szó, a dátum egyes elemei és a sajátkezű császári aláírás esetében), mind tartalmi elemeivel ki-emelkedett az összes császári oklevelek közül. Elkészítése, a tervezetnek a vég-ső verzióval való egybevetése és a császári akarattal való egyezésének ellen-őrzése külön hivatalnoknak, az ἐπὶ τοῦ κανικλείου-nak a feladata volt. A 12.

század végétől a formát tekintve az egyszerűsödés jelei mutatkoznak a bizán-ci aranybullák e típusán, de a vörös betűvel írt szavak és császári aláírás, vala-mint az arany függőpecsét ekkor is megmaradtak. A khrüszobullon szigillion és a khrüszobullosz horiszmosz kevésbé ünnepélyes fajták voltak, amelyeket a cse-kélyebb jelentőségű ügyek esetén használták.²⁹¹

A bizánci aranybullák tartalmilag szinte kivétel nélkül valamilyen privilégi-umot biztosítottak. Kedvezményezettjük többnyire valamely egyházi személy vagy szerzetesi közösség volt, akinek a császár ingatlanbirtokot vagy egyéb va-gyont, illetve jogot juttatott, felmentette az adók és más terhek alól, vagy kivet-te őt a helyi hatalmasságok hatásköréből és a császári juriszdikció körébe utal-ta. Tudunk néhány olyan khrüszobullonról is, amelyeket a császár nem egyhá-ziaknak, hanem világi személyeknek adott, felkelések után amnesztiát, vagy

289 GYÖRFFY (1983a) i. m. 342–343.

290 Az utóbbi időben: É^RSZEGI (1999) 53–54., Z^LINSZKY (2002a) i. m. 950.

291 A bizánci aranybullákról összefoglalón lásd: DÖLGER–KARAYANNOPULOS 117–128.;

OIKONOMIDES (1991).

az uralkodói család tagjainak a császári címet és személyes biztonságot ígér-ve. E körben említendők azon ‘nemzetközi szerződések’ is, amelyeket arany-bullával erősítettek meg. Ilyenek voltak a közép-bizánci időszakban a Bizánc és Velence, Pisa és Genova kommunái között létrejött megállapodások, me-lyekben Konstantinápoly kereskedelmi privilégiumokat és jogvédelmet bizto-sított az észak-itáliai városoknak. Általános, széles személyi körnek szánt ren-delkezések csak igen ritkán, kivételesen fordultak elő bizánci aranybullákban, ami arra utal, hogy az aranybullaformát nem használták törvények kiadására.²⁹²

Az oklevelek arany függőpecséttel való ellátását – mint kizárólag a császá-rok, királyok és egyéb szuverén uralkodók kiváltságát – nem sokkal később a nyugat is eltanulta Bizánctól. Az átvétel valószínűleg itt is – miként a füstpénz esetében – Itálián keresztül történt.²⁹³ Későbbi említések szerint nyugaton már a 9. század óta használták e formát; a németeknél először bizonyíthatón I. Ottó (bár ez elveszett);²⁹⁴ az első eredetiben fennmaradt példány pedig a II. Henrik német császár által 1020. május 1-jén a stájerországi Gößben újraalapított ben-cés apátság részére adott kiváltságlevél, amelyben biztosította a szabad apát-nő- és védnökválasztást (utóbbit a császári beiktatási jog fenntartásával), vala-mint az immunitást.²⁹⁵ Utóbb más német császárok, cseh királyok, különböző itáliai fejedelemségek,²⁹⁶ valamint francia királyok is – utóbbiak közül először talán VII. Lajos (1137–1180)²⁹⁷ – alkalmazták az aranybullát ünnepélyes és je-lentős írásbeli aktusok megpecsételésére.

Magyar földön az első ismert aranybullás oklevél Martyrius esztergomi érsek oklevele volt, amelyben az érsek a királyi udvar színe előtt átadta Esztergom, Nyitra, Bars és Hont megyei hetven falu tizedeit egyháza kanonokjainak, s ezt II. Géza király is megerősítette arany- és viaszpecsétjeivel (1156).²⁹⁸ A pecsé-tek elveszpecsé-tek, de a szövegrészen lévő bevágások tanúskodnak a viaszpecsétről, a pergamen alján pedig felhajtás (plica) található, amelyen látszik az

aranybul-292 A kérdéskörről részletesen és példákkal szól BURGMANN (1997a), a fentiekre lásd különösen:

73–75., 78–79., 82., 88.

293 B^RUNEL 112.

294 BRESSLAU II/1. köt. 566.

295 APPELT 9–13., szövege uo. 30–31.

296 BRESSLAU i. m. II/1. köt. 566–567.

297 B^RUNEL i. m. 113. skk. A francia királyok aranybullái azonban csak dekoratív elemek voltak, az oklevél hiteles voltát igazoló funkcióval – szemben a bizánci khrüszobullonokkal – nem rendelkeztek – vö. uo. 120. és D^ÖLGER–KARAYANNOPULOS i. m. 40.

298 Az oklevél szövege: Árp. Okl. 65–66.

la felfüggesztésének helye.²⁹⁹ Abu-Hámid arab utazó is beszámol egy esetről, mikor őt II. Géza a királyt ábrázoló aranypecséttel megerősített megbízólevél-lel látta el.³⁰⁰ III. Béla több aranybullás oklevelet is kiadott, közülük az egyik aranypecsétje fennmaradt (1188), ma is látható,³⁰¹ s leginkább a korabeli né-met aranybullákra hasonlít. Ismert Imre királynak egy aranybullás oklevele is, amellyel 1202-ben Benedek erdélyi vajda és felesége, Thota asszony számára adófi zetési kiváltságot biztosított. Ezt utóbb (1221-ben) ugyancsak aranypecsét-tel erősítette meg II. András, aki később (1224) Gergely és István horvát ispá-nok részére is aranybullával ellátott oklevelet állított ki. Ebbe a sorba illeszke-dik az 1222-es Aranybulla és 1231-es megerősítése is, de később IV. Béla is szí-vesen alkalmazta e formát ünnepélyes okleveleinek megerősítésére.³⁰²

A korszak magyar oklevelei külső jegyeiket tekintve leginkább a pápai és a francia oklevelekre hasonlítanak.³⁰³ Bár nem hagyható fi gyelmen kívül, hogy III.

Béla nyilván a bizánci császári udvarban is látott aranybullákat, a hazatérte után született magyar aranypecsétes oklevelek már – nyilván a kancellária írnokainak iskolázottságának is köszönhetőn – nyugati minták szerint készültek. Az ere-dendőn bizánci forma tehát nálunk nyugati közvetítéssel jelentkezett.³⁰⁴ Az ötlet, hogy valamely személyi kör számára adott kiváltságot az uralkodó aranybullá-ban rögzítsen, ezúttal szintén inkább nyugati előképekre vezethető vissza: a 13.

század első harmadában – különösen a Lateráni Zsinat óta – zajló törvényhozási hullám termékei (jogi karták, alkotmányos szerződések, Herrschaftsverträge)³⁰⁵ között akadnak aranybullás formában kiadott oklevelek is,³⁰⁶

299 SZENTPÉTERY (1930) i. m. 68. és 70. 3. jegyz.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 48.

300 KUMOROVITZ (1944) i. m. 48. és 99. 214. jegyz.

301 Képét közli K^RISTÓ–M^AKK i. m. 123.

302 SZENTPÉTERY (1930) i. m. 68–71.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 48., 53.; ÉRSZEGI (1999) i. m. 54.

303 SZENTPÉTERY (1930) i. m. 93–94.; KUMOROVITZ (1944) i. m. 49–50.

304 Egyes tartalmi elemeire (leánynegyed, szabad végrendelkezés, ellenállási jog) később még kitérünk.

305 A kérdéskörre lásd: G^ERICS (1980) 103–107.; B^LAZOVICH 46.; Q^UAGLIONI 89–90., 96–97.

306 Ilyen volt pl. mintegy tíz esztendővel a magyar Aranybullát megelőzően II. Frigyes arany-bullája (Basel, 1212. szeptember 26.) a cseh uralkodó számára – vö. HLAVÁČEK és WEGENER, különösen 126., 136–137., 194–195., 221–222. és 234. Nem sokkal a magyar Aranybulla után II. Frigyes a Német Lovagrend számára is aranybullával adott át bizonyos birodalmi terüle-teket (Rimini, 1226. március) – vö. LÜCKERATH; szövegét is közli: LOHMEYER 380–385.

bár közvetlen kapcsolat köztük és II. András Aranybullája között – bizonyos ál-talánosságokat leszámítva – nem állapítható meg.³⁰⁷

* * *

Hazai kútfőink iménti áttekintése során csak a bizánci pénzek törvényben való megjelenése, a veszprémvölgyi oklevél és a benne foglalt egyes jogintézmények (érseki monostor, füstpénz), valamint az aranybullaforma kapcsán bocsátkoz-tunk tartalmi vizsgálatba. A sort most már forrásaink részletesebb, jogágan-kénti vizsgálatával folytatjuk, elsőként azon a területen, ahol az eddigi kutatás a legtöbbször vetette fel a bizánci hatás gyanúját: az egyházjog terén.

307 Egyes lehetséges előképeket számba véve erre a következtetésre jut DEÉR (1952) 136–138.