VI. PROFESSZOROK ÉS DIÁKOK A KÖZÉPKOR I EGYETEMEKEN
1. PROFESSZOROK A KÖZÉPKORI EGYETEMEKEN
A magister, doctor, professor, regens elnevezéseket kezdetben még szinonima-ként használták az egyetemeken azon személyek jelölésére, akik egy meghatáro-zott tudományban mesterszintű tudásról tettek tanúbizonyságot. A magiszternek vagy doktornak nem feltétlenül kellett az oktatásban aktívan részt vennie, ellátha-tott olyan feladatokat is, amelyekhez magasabb szintű intellektuális tudásra volt szükség. A középkor vége felé ezen tudományos fokozatok megszerzése utat nyi-tott a nem nemesi származásúaknak a privilegizáltak, a nemesség rendjébe való beilleszkedéshez. Egyes francia gimnáziumokban ma is régent a tanárok megne-vezése.
A baccalaureatusi cím eléréséhez úgy Párizsban, mint Oxfordban kezdetben négyéves tanulmányi időt írtak elő. Az első két évben a diák naponta részt vett magisztere reggeli előadásán és az azt követő dispután, de szerepe passzív, lénye-gében csak hallgatja a többieket. A következő két évben pedig magisztere mel-lett már részt kelmel-lett vennie a disputákon, de most már aktív szereplőként. A két fő oktatási módszer az előadás és a disputa, kiegészítésként még ismétléseken (repetitio) és gyakorlatokon (exercitationes) is részt vehetett, és magánórákon való hiánypótlásra is lehetősége volt a baccalaureátusnak.
A 12. századtól a magiszter címhez viszonylag pontosan előírt graduálási fel-tételeket kellett teljesíteni, ennek lényegében három lépcsőfoka ismeretes: a jelölt, amennyiben magisztere már előzetesen alkalmasnak találta arra, vizsgára jelent-kezhetett az egyetemi hatóságoknál, azaz a rektornál és a kancellárnál. Ezek a sze-mélyek – mint a magiszterek testületének vezetői – ellenőrzik, hogy a jelölt telje-sítette-e előírt tanulmányi kötelezettségeit, azaz elég időt töltött-e az egyetemen, igazolni tudja-e a baccalaureatusok számára előírt előadások, disputációk és gya-korlatok elvégzését. Ezután következett ugyanezen vizsgabizottság előtt a máso-dik feltétel teljesítése, azaz a vizsga (privates vagy rigoroses examen) elnevezéssel.
Ez lényegében egy olyan disputáció megtartását jelentette, amelynek a vitakérdé-sét előző este vagy aznap délelőtt sorsolták ki. Amennyiben a jelölt itt is megfelelt,
177
licenciátus lehetett. A kancellár által adott engedély (licenz) még nem képesített az önálló tanításra, ehhez még egy harmadik vizsgát is le kellett tenni. Ez a nyil-vános vizsga többnyire röviddel a licenciátus megszerzése után következett, és incepcio néven ismert a szakirodalomban. Ez a nyilvános vizsga az esetek többsé-gében már nem okozott problémát a jelöltnek, inkább a ceremoniális jelleg volt fontosabb, ezért sokszor ünnepélyes körülmények között zajlott a templomban, és a magiszteri jelvények, azaz a barett, a kesztyű és egy könyv átadásával vég-ződött. Ezzel a jelölt felvétetett a professzorok közé. A kancellár ugyan jelen volt ezen a ceremónián, de nem szólt bele a graduálás menetébe, tiszteletben tartva az autonómiát. Nagyjából ez volt a szokványos eljárás menete. A valóságban azon-ban nagyon kevés diák jutott el a licenciátusig, ennek a hosszú és nehéz tanul-mányi feltételek mellett a másik oka a licenciátus megszerzésével járó sok költ-ség. Általában tíz diákból három-négy lett baccalaureatus és talán egy magiszter.
Az ügyeskedők és gazdagok viszont különböző kedvezmények vásárlásával köny-nyen magiszteri fokozatot szerezhettek. Sokan megmaradtak a licenciátus szint-jén, mert a nyilvános doktori vizsga még költségesebb volt. A doktori címnek ugyan magas a presztízse, bár nem igényelt sokkal magasabb szintű tudást, mint a licenciátus, főleg azoknak volt fontos, akik be akartak kerülni valamelyik dok-tori testületbe.
A professzorok alkalmazása kétféleképpen történt: egyrészt kooptálással kerül-hetett be a jelölt a magiszterek kari testületébe, a másik megoldás szerint pedig az egyetem vagy a fenntartó (a város, az uralkodó) szerződést kötött a jelölttel.
Ennek időtartama általában egy évre szólt, és minden részletre kiterjedt: ez volt a módja annak, hogy a jelöltből professzor legyen. A szerződéses forma a Bolo-gnához hasonló itáliai és dél-francia egyetemeken gyakori.
A főfoglalkozású (rendes) professzorok a legfontosabb szövegeket (ordinarie) adták elő, általában a délelőtti doktori (doctorale) órákban, másfél-két órás elő-adás során. A „rendkívüli” státusú, azaz nem főfoglalkozású professzorok mel-léktárgyakat adtak elő (kursive) a délutáni órákban. Ezek a délutáni órák kevésbé részletezőek, inkább az összegző jelleg került itt előtérbe, és sokszor olyan tan-anyagot adtak itt elő, amely nem tartozott a vizsga legfontosabb követelményeihez.
Bolognában szigorú numerus clausus uralkodott a professzori karban: 16 római jogi professzort és csak 12 kánonjogászt lehetett alkalmazni. A korláto-zásra a jövedelmi viszonyok miatt volt szükség. Bolognában és a déli egyeteme-ken a professzorok többsége világi személy, akik családot alapíthattak, és ezért az értékrendszerük is más, mint a nőtlen teológusoké. A bolognai professzorok sokáig nem szívesen fogadtak be idegeneket, ugyanis szerették volna ezeket a stá-tusokat saját fiaiknak és rokonaiknak fenntartani.
A magiszteri hivatás örökletessé tételére több próbálkozás is történt. A magisz-terek számára egyébként is vonzó volt a nemesi életforma. Ennek külsődleges
Az európai egyetemek története
178
megnyilvánulása a trónszerű katedra, a doktori gyűrű és a prémmel díszített talár, valamint a középkorban különösen divatos, könyékig érő, drága zergebőrből készült kesztyűk viselete. A doktorrá avatás ceremóniája is mutat némi hason-lóságot a lovaggá ütés szertartásával. A katonai szolgálat alól még az ars fakultás alacsonyabb rangú oktatóit is felmentik. A magasabb rangú egyetemi tisztvise-lők jogosultak fegyverviselésre, némelyik rektor még öt testőrből álló kíséretet is kap. De figyelmet érdemelnek egyes professzorok emlékműszerű sírkövei is.1 Egy 1391-ben keletkezett írásában Froissart megkülönbözteti a fegyveres lovagokat az úgynevezett jogász lovagoktól. A 14. században sok országban a magister cím tel-jesen egyenértékű a dominus (uraság) elnevezéssel. A legnagyobb gesztust min-denesetre I. Ferenc francia király tette a professzori karnak, ugyanis 1533-ban az összes egyetemi doktornak lovagi címet adott.2 A professzori karból a teológus professzorok lehetőségei mások, itt gyakoribbak a személycserék, mert közülük sokan néhány év tanítás után magas egyházi tisztségbe kerültek, püspökök, kar-dinálisok, sőt pápák is lehettek. A 15. században a 76 angol püspökből 36 fő taní-tott előtte Oxford vagy Cambridge egyetemén.3
A középkor vége felé jelenik meg a professzoroknak egy újabb típusa, a kollé-giumi tanár. Kezdetben a kolléa kollé-giumi oktatás még pusztán az ismétlésre (repeti-tio) korlátozódik, ez később kiegészül, és a kollégiumok fokozatosan átveszik az egyetem szerepét, mert a nem bentlakó diákok is kezdenek ide járni. Verseny is létrejön a kollégiumi és az „egyetemi” oktatás között. Az idők folyamán a kollégi-umoknak saját tantestületük lesz, és a bentlakásból fakadó nagyobb lehetőségeik miatt elit intézményekké válnak, ilyen például a Collège de Sorbonne és a Collège de Navarra Párizsban, vagy az 1448-ban alapított Magdalen College Oxfordban.
A professzorok kötelezettségeit részletesen felsorolják a statútumok, ezek érte-lemszerűen egyetemenként eltérőek. Általában minden professzor legfontosabb feladata előadások tartása a kötelező tananyagból. Ehhez tartozott még az otthon vagy a könyvtárban eltöltendő, nem jelentéktelen felkészülési idő. A délelőtti más-fél-két órás előadásokat csak munkanapokon (dies legibiles) tartották. A vasárna-pok és ünnepnaA vasárna-pok, valamint a vizsganaA vasárna-pok levonása után ez évi 130-150 tanítási napot jelentett. A professzorok számára az itáliai és a dél-francia egyetemeken tilos volt a korábban általuk megszerkesztett előadás diktálása, viszont egy idő-ben elvárás velük szemidő-ben, hogy megtartott előadásaik szövegét saját maguk kor-rigálják, és később átadják sokszorosításra a másolóknak. Néhány doktor rendkí-vüli tárgyakból délutáni előadást is vállalt.
1 Knöll, Stefanie (2009): Von Ruhm des Geistesadels: Professorengrabmäle rin Oxford, Leiden und Tübingen. In: Krug-Richter, B. – Mohrmann, R.-E., Hrsg. 2009, 273–285.
2 Le Goff, Jacques, 1979, 175–179.
3 298 Verger, Jacques, 1993b, 143.
179
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
Egy másik fontos oktatási feladat a disputációk előkészítése, azaz a vitára érde-mes téma kiválasztása, továbbá a lefolytatott vita lezárása, azaz a vita eredményé-nek ismertetése (determinatio). A vitákból adódó tanári terhelés igen különböző.
A nagy teológus, Aquinói Tamás Párizsban heti két disputációt tartott, a jogi karokon legfeljebb heti egy járta, nehogy megtörjék a tanulás lendületét, mert ezeken minden baccalaureatusnak kötelező volt a részvétel.
A professzorok részt vettek még az egyetem közösségi életében, így a rendsze-resen visszatérő ceremóniákon, a vizsgabizottságokban, a különböző gyűléseken.
Választhatóként rektori, prokurátori, dékáni, pénztárosi feladatokat is elláthattak, ezek általában egyéves megbízatások voltak, és ismétlődhettek. Ezeket a nagyon felelősségteljes és sok munkával járó feladatokat presztízsnövelő szerepük miatt sokan szívesen vállalták.
Különleges megbecsülést, tekintélyt és vagyoni gyarapodást jelentett a profesz-szorok számára a különböző szakértői megbízások teljesítése, amivel úgy egyházi, mint világi részről alkalomszerűen éltek.
Természetesen nem minden professzor látta el kielégítően a feladatát, főleg a tanári kontrollt gyakorló diák-egyetemeken maradtak feljegyzések a mulasz-tásokról, amelyek közül tipikusak a következők: a professzor nem veszi végig a tananyagot, egyes részeket kihagy belőle, diktálja az előadást, méltatlanoknak is engedélyezi, hogy részt vegyenek a doktori eljárásban, sokat hiányzik, baccala-ureatusokkal vagy licenciátusokkal helyettesítteti magát. Maga XXII. János pápa is panaszkodik 1317-ben egyes jogászprofesszorokra, akik ügyvédi tevékenységet folytatnak, és mindenféle üzletekben vesznek részt, ahelyett, hogy idejüket elő-adások tartására szentelnék. 4
Bolognában a jogi karon a professzorokkal szembeni elvárásokat olyan részle-tezően fogalmazták meg, hogy a tanulmányi rendre is lehet következtetni belőlük:
„Úgy rendelkezünk, hogy a professzornak minden egyes tárgyalt fejezet végén köte-lessége elmondani, mivel fogja folytatni az előadást a következő alkalommal, továbbá az előadáson elkezdett cikkelyt nem hagyhatja félbe. Amennyiben felmerülne annak szükségessége, hogy összehasonlítás, összevonás vagy értelmezés érdekében szük-ség lenne egy korábbi cikkely ismeretére, azt a professzornak a megelőző előadáson közölnie kell a diákokkal, hogy megfelelően fel tudjanak készülni. Amennyiben ezt elmulasztaná a professzor, öt bolognai schilling büntetést tartozik fizetni. Megköve-teljük, hogy a statútum ezen rendelkezéséről, az év kezdetén, minden előadóteremben tájékoztatás történjen.”5
4 Idézve in: Verger, Jacques, 1993b, 148.
5 Borst, Arno (1979): Lebensformen im Mittelalter. Frankfurt a. M. 555.
Az európai egyetemek története
180
A professzorok egymáshoz való viszonya a doktori kollégiumban, a különböző gyűléseken és természetesen a magánszférában, spontán összejövetelek során for-málódik. A tanszék mint szűkebb közösség ebben az időszakban még nem létezik.
Természetesen az egyetemi élet sok konfliktussal jár együtt. Van, amikor ezek az intézményi érdekek ütközéséből fakadnak, máskor pedig személyes okok az előidézők. A középkori intézményes konfliktusok között a legjobban dokumentált a koldulórendek és a világiak ütközése, ilyenek keletkeztek Párizs-ban 1250–1259-ben, 1387–1403-Párizs-ban; OxfordPárizs-ban 1303–1320-Párizs-ban; Cambridge-ben 1303–1306-ban. A konfliktusok gyökere többnyire teológiai eredetű, de sokszor prózaibb okok is meghúzódhatnak a háttérben. A párizsi artista fakultás magisz-terei, akik a koldulórendeknél tanulták a teológiát, arra panaszkodnak, hogy a rendek képviselői az egyetemhez kötődést rendjük népszerűsítésére és tudomá-nyos fokozat szerzésére használják, közben pedig nem vetik alá magukat az egye-temi rendszabályoknak. Nem vesznek részt az egyetem tiltakozási akcióiban és az autonómia megtartásáért való küzdelemben, önkényeskednek a tanítás tartalmi kérdéseiben. Az ilyen jellegű összetűzéseket a pápa is érzékelte, ám az ő helyze-tét nehezítette, hogy a koldulórendek egymás között is vitatkoztak. A pápa úgy próbálta az egyensúlyt biztosítani, hogy a kinevezéseknél egyik rendet sem része-sítette előnyben: Párizs egyetemére például együtt nevezte ki a dominikánus Aquinói Tamást és a ferences Bonaventurát. A helyzetet még tovább bonyolítja,
hogy magában a ferences rendben is szakadás áll be. Az egyik irányzat követői a ferenci hagyomány buzgó, de nem tudós követői, akik a szegénységre esküdtek, a másik pedig a (drága) stúdiumok érdekében a kompromisszumra hajlók, akik a prédikálást tartották fontosnak. Ennek az ellentétnek a kiegyenlítése Giovanni da Fidanza, azaz Bonaventura ferences generális érdeme.6
Az így sokféle okok eredőjeként kibontakozó viták általában hosszú küzdelem eredményeképpen, kompromisszumok útján oldódtak meg, de a koldulórendek vezető szerepe a teológia oktatásában sohasem kérdőjeleződött meg.
A konfliktusok másik fajtája a nemzetiségi hovatartozásból fakadt, ennek jel-lemző példája a cseh és a német magiszterek szakítással végződő vitája Prágában 1409-ben.
Az egyetemekre természetesen beszivárogtak a politikai viszályok is, és a magiszterek nem mindig engedhették meg maguknak, hogy ne foglaljanak állást. Így volt ez 1303-ban Szép Fülöp és VIII. Bonifác küzdelmében, vagy a nagy egyházszakadás idején és a százéves háborúban. Mindenesetre az egyetemek igazi álláspontját talán a legtalálóbban Johannes Gerson (Jean Gerson) párizsi kancellár fejezte ki Vivat rex című írásában (1405):
6 Mezey László, 1979, 156.
181
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
„Az egyetem a maga négy fakultásával az emberiség számára hozzáférhető tudást rep-rezentálja, mégpedig kettős gyakorlati és elméleti formájában. Továbbá az egyetem polgárai a világ minden részéből és minden társadalmi rendből származnak, ezért az egész társadalmat reprezentáló mikrokozmoszként különösen alkalmasak a közjó meghatározására”.7
Tehát szerinte az egyetemnek a legfőbb feladata a történelem viharaitól megzavart és összekeveredett világban az ideális rend képviselete és helyreállítása.
A professzorok jövedelmi viszonyaiban éppen olyan eltérések vannak, mint foglalkoztatásuk körülményeiben. Kezdetben Párizsban és Bolognában annyi pénzből éltek a tanárok, amennyivel a diákokkal egyénileg megállapodtak.
Az egyház viszont azon az állásponton volt, hogy a tudomány Isten ajándéka, nem lehet áruba bocsátani, ezért a székesegyházi iskolákban – a III. lateráni zsi-nat 13-as pontja értelmében – az oktatás ingyenességét a tanárok adományok-ban való részesítésével biztosítják. Ez a probléma annyiadományok-ban érintette az egyete-meket, amennyiben a professzorok klerikusok voltak, és részesülhettek a pápai adományokból. Persze, ez nem volt mindig elegendő számukra, ráadásul a fiatal magiszterek sokszor még nem voltak javadalmasok. A professzorok ezért tandí-jat (collactae) szedtek a diákoktól, de a diákok nem voltak mindig pontos fizetők, ezért a 14. századtól bevezetik a vizsgadíjakat, amelyek összege egyre magasabbra emelkedett. A javadalmakban való részesedés, a tandíjak és a vizsgadíjak elosz-tása rivalizáláshoz vezetett az oktatók között. A jogászok és a teológusok ideo-lógiát is kovácsoltak érdekeik védelmében. Eszerint az ugyan igaz, hogy a tudo-mány Isten ajándéka és nem bocsátható áruba, a professzorok viszont, mivel más jövedelmük nincs, kártérítésre jogosultak, kivéve azt az esetet, ha szegény diákot tanítanak. Létezett egy másik megoldás is, mégpedig a stabil fizetés, ezt általában azok az egyetemek alkalmazták, amelyek valamilyen okból máshol oktató, már neves professzorokat akartak maguknak megnyerni. Így Nápoly (1224), Vercelli (1228), Toulouse (1229) és még sokan mások is ehhez a módszerhez folyamod-tak. A jövedelmekben így nagy különbségek jöttek létre, természetesen a maga-sabb szintű fakultásokon oktatók bére magaa maga-sabb, de ezt befolyásolta még a diá-kok száma, az egyetemi város gazdagsága, az uralkodó bőkezűsége és több más tényező.
Aquinói Tamás életrajzából tudjuk, hogy I. Károly királytól a teológia tanítá-sáért havi egy uncia arany fizetést kapott, igaz, ezt a pénzt valójában a nápolyi rendház főnökének fizették ki. Az összeg értékének reális felbecsüléséhez tudni kell, hogy már Konrád király is ugyanannyit fizetett egy teológiaprofesszornak,
7 Idézve in: Verger, Jacques, 1993b, 154–155.
Az európai egyetemek története
182
II. Károly pedig évi 150 uncia aranyat fizetett 1302–1306 között három nápolyi kolostori iskolának a teológia oktatásáért.
Viterbói Jakabról tudható, hogy 1294-ben Szent Ágoston rendjének rendtarto-mányi káptalana a friss magiszternek évi 8 aranyforint ellátmányt juttatott, amit további 25 aranyforinttal egészített ki a következő indoklással:
„Mivel az a szándékunk és akaratunk, hogy a sacra theologia magisztere, Viterbói Jakab testvér teológiai műveket írjon és készítsen, elhatároztuk, hogy a rend minden tarto-mányától egy aranyforintot kell kapnia titkáraira, pergamenre és más szükségleteire.”8
A professzori életpálya nagyjából két formában nyilvánulhatott meg a középkori egyetemen. Voltak fiatal professzorok, akik vizsgáik után néhány évig még vál-lalkoztak a tanításra, abban a hiszemben, hogy később majd magasabb egyházi vagy világi pozícióba kerülhetnek. Ők később sem távolodtak el végleg az alma matertől, hiszen esküjük révén részben kötve voltak, és továbbra is részt vehet-tek a magiszterek gyűlésein, továbbá alkalmanként oktatási feladatokat is elláttak.
Feltehetőleg sikeresek voltak a tanításban, mert egyrészt életkoruk miatt köze-lebb álltak a diákokhoz, másrészt iskolán kívüli tapasztalatokkal is rendelkeztek.
Mivel ezek a professzorok az oktatók közötti belső küzdelmeken kívül maradtak, könnyebben azonosultak az egyetem vallásos és politikai céljaival.
A főfoglalkozású professzorok más pályát futottak be. A külső érvényesülés lehetőségét feladva, sok-sok évet töltöttek el az egyetemen. Az orléans-i egyete-men 1378 és 1429 között oktató 16 professzorból 13 fő 20-40 éve tanított ugyanott.
Számukra – és családjuknak is – az egyetem magát az életet jelentette, ezért sze-mélyes és családi érdekeikből adódóan ritkán hoztak radikális változtatással járó döntéseket, inkább a stabilitás, az állandóság fenntartásában voltak érdekeltek.
A professzorok és a diákok közötti viszony sajátos formája jött létre Oxfordban és Cambridge-ben – ez a tutorálás rendszere. Ez a diákok egyéni fejlesztését célzó kapcsolat némi hasonlóságot mutat a kolostorok novicius – lelki vezető páros kapcsolatával. A cambridge-i St. John’s Kollégium tanára, Richard Holdsworth kézikönyvet írt a tutorálásról. Ebben tételesen ismerteti a tutoráltak számára ajánlott tanrendet, és útmutatásokat ad a tanulásra vonatkozóan. Ebből a leírás-ból kitűnik, hogy az oktatás lényegében a college-ben történt, és alig maradt vala-mennyi idő az egyetemi előadások látogatására. Ez a szisztéma 1330-tól a 17. szá-zad közepéig kisebb-nagyobb módosulásokkal fennmaradt Angliában.9
8 Idézve in: Torrel, Jean-Pierre O. P. (2007): Aquinói Szent Tamás élete és műve. Osiris Kiadó, Budapest. 441.
9 Curtis, M. H. (1959): Oxford and Cambridge in Transition 1558–1642. An Essay on Changing Relations between the English Universities and English Society. Oxford. 404–444.
183
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
A középkorban nem volt olyan éles az elhatárolódás a diákok és a profesz-szorok között, mint később. A diák és a professzori státus között a baccalaure-atustól a licenciátusig többféle átmeneti forma létezett. Általános gyakorlat volt, hogy valaki egyszerre élte meg a diák és az oktató szerepét. Ennek a szisztémá-nak lényeges következménye, hogy az egyetemek tantestülete meglehetősen flexi-bilis, nem merevedik meg az oktatói kar – igaz, a színvonala sem egyenletes. Elő-nye a rendszer működtetésének gazdaságossága is, hiszen a magiszterek számára két évig kötelező az oktatás, és ezért csak csekély javadalmazásban részesülhettek.
A professzori lét a 13. században rengeteg kockázatos és sok időt felemésztő utazással járt együtt. Albertus Magnus járt Páduában, talán Bolognában, Köln-ben, Regensburgban, Strassburgban, tanár volt Párizsban, és innen tért vissza Kölnbe.
Az 1265-ben Skóciában született Duns Scotus Oxford, Párizs és talán Camb-ridge után visszatért Párizsba, innen ment Kölnbe, ahol 1308-ban halt meg.
A 14. század ilyen tekintetben is némi változást hoz, a professzorok ugyan még ide-oda vándorolnak, de egyre többen igyekeznek valahol megállapodni, és ez gyakran nem az egyetem – sokszor az udvari adminisztráció vezetői, uralkodók tanácsadói lesznek, vagy éppen diplomáciai feladatokat kapnak.