Péter–Pál–Jakab–Barnabás (Jeruzsálem – Antióchia)

Martin Hengel (†2009) feltételezi és megpróbálja bizonyítani, hogy a görög ajkú, hellenizált, prozelitaságból megtért keresztények komoly feszültségben éltek Jeruzsálemben mind a farizeus-szadduceus zsidósággal, mind részben a Törvény vonatkozásában szigorúbb elveket valló zsidó-keresztényekkel. Jézus tekintélyi elsősége a Tórával és Mózessel szemben természetszerűleg kapcsolódott ahhoz a tényhez, hogy a közösség hellenista tagjai egy szélesebb kulturális közegből származtak. Leginkább Szíria és nagyvárosai (pl. Damaszkusz, Antióchia) voltak azok a helyek, ahonnan számottevően érkeztek Jeruzsálembe hellenizált zsidók.¹²³ Szíria és Kilikia városai voltak ebben az időben a harmadik pólus Róma és Alexandria

123 Vö. Everett F. HARRISON, The Apostolic Church. William B. Fredmans Publishing Company. Grand Rapids, Michigan USA. 1985. 184-185.

nagyvárosai mellett. Másrészről, Hengel feltételezi, hogy már Jézus igehirdetése is tartalmazott olyan motívumokat és üzenetet, amelyet a diaszpórában élő zsidók, és a hellének felé is nyitott, illetve vonzó volt.

„Jézus üzenete kezdettől fogva mutatott irányultságot az egyetemes, görögül beszélő világ felé, s talán még a görög gondolkodás bizonyos motívumai felé is.”¹²⁴

A hellenisztikus város, és az annak közegéből származó hívek már rögtön a kezdetekben ott voltak a kereszténység születésénél.

A „hellenisták” radikális fellépését a zsinagógákban, melynek végpontja vezetőjük, István megkövezése lesz, akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy az üzenet, melyet hirdettek, magának, Jézusnak az üzenetében is már jelen volt. Mégpedig egyértelműen egy olyan tartalomról van szó, amely a kultuszt a beteljesedés felől nézi, és egyértelműen a Tóra-központúság negatívumait emeli ki, annak revízióját sürgeti Jézus üzenetének fényénél. Így a Sínai-hegyen Mózesnek adott kinyilatkoztatás mind tartalmilag, mind autoritásában Jézus felől kell, hogy értelmeződjön. A „hellenistákat”

még nem jellemzi a páli teológia szisztematikusabb, kimunkált jellege, de azt elmondhatjuk, hogy Jézus eszkatologikus tekintélyét már Mózes és a Sínai-hegy fölé helyezték, ez pedig valóban komoly konfliktusok forrásává vált.¹²⁵ Nem sokkal a húsvét eseménye után, egészen valószínűen nyelvi okokból is önálló közösséget hoznak létre, elkülönülve ezzel az arám anyanyelvű közösségtől, akiket nagy valószínűség szerint közel sem értek olyan mértékű atrocitások.

A korai időszak üldözései és annak következményei azt eredményezték, hogy a keresztény közösség hellén tagjai gyorsan elhagyhatták Jeruzsálemet. Ennek nem volt akadálya, hiszen ők amúgy is a birodalom különböző vidékeiről származtak, számukra nem volt nehézség és akadály elhagyni Jeruzsálemet és környékét. Ennek a mobilitásnak az értéke később válik majd felbecsülhetetlenné, amikor Barnabás és Pál missziós útra indulnak. A maradék jeruzsálemi közösség, Jakab, az Úr testvérének vezetésével egy sokkal hagyományosabb és Tóra-központúbb nézeteket valló csoportként folytatta útját. Ez itt még nem eredményezett komoly konfliktust, hiszen kis időnek el kellett telnie addig, míg Anióchiában és Damaszkuszban is megerősödnek

124 HENGEL,Martin, Őskeresztyén történetírás, Kálvin Kiadó, Budapest. 2010. 109.

125 „A hellenistáknak a Tórával szembeni kritikáját ugyan még nem jellemezte az a teológiailag végiggondolt radikalitás, amivel Pálnál találkozunk, azonban a megfeszített Messiás, Jézus eszkatológiai tekintélyét a kijelentését illetően már Mózes tekintélye fölé, s ezért a szeretet parancsát a szertartási törvények fölé helyezte (ApCsel 6,8–14).ˮ Uo. 109.

a keresztény közösségek, és ezzel párhuzamosan elkezdik a sajátosan hozzájuk köthető pogány-missziót.

Ahogyan látjuk, Hengel is érzékelteti, hogy milyen eltérő pólusok alakultak ki a korai időszakban. Hengel, követve az Apostolok Cselekedeteinek történéseit, kellően kritikus szemmel nyomon követi a hellenista keresztények útját. Markáns következtetése, hogy a galileai térség, és annak közössége, még akkor is nagyon gyorsan elveszítette jelentőségét, ha Márk evangéliumának és Q-forrásnak a keletkezésénél még számolnak vele. Hengel ezt sem tartja problémamentesen tartható tézisnek, így rámutat, hogy Jézusnak a Galilea területén túlmutató tevékenysége kezdettől hajtóereje volt annak, hogy a korai közösségek elhagyják a kiindulópontot.

„Az igazi missziós impulzust a Júdeán kívüli gyülekezetek – amennyiben egyáltalán ilyenek már léteztek – a »hellenisták« odaérkezésével kapták, akik a zsidó zsinagógákon túlra is kiterjesztették a missziós erőfeszítésiket.”¹²⁶

Lukács beszámol arról, hogy Fönícia városaiban már a korai időkben is lehettek megtért keresztény közösségek, esetleg kisebb csoportok. Bizonyos, hogy Pál apostolt Jeruzsálem felé vezető útján ezeken a területeken meglehetősen nagy örömmel és szeretettel fogadták (ApCsel 21, 3-7). Teljes bizonyosságot nyerhetünk efelől akkor, amikor Pál megérkezéséről olvasunk Fülöp cezareai házába. Fülöp, a „hetek” egyik tagjaként, biztosan annak a Jeruzsálemben a kezdetekkor megalakult hellén ajkú csoportnak volt a tagja, akik ezután elhagyva a Szent Várost, nyitottak voltak a nem Tóra-központú kereszténységre és misszióra (ApCsel 21,8). Talán az sem véletlen, hogy Pált, és ebben valószínűleg Lukács nem téved, saját kérésére küldik Damaszkuszba az ottani közösséghez, hogy fellépjen a keresztények ellen a zsinagógában. Ez bizonyítja, hogy már a jeruzsálemi Nagy Tanács is ezt látta a veszélyesebb kezdeményezésnek, szemben a városban maradt zsidó-keresztény gyülekezettel. Pál egyértelműen ezért kéria felhatalmazást és vállalkozik erre az útra, amelyen végül találkozik a feltámadt Jézussal, aki apostolai közé hívja meg őt. Ebbe illeszkedik az is, hogy Pál megtérése után sem tér vissza Jeruzsálembe, hanem Damaszkuszban és Antióchiában marad, mintegy tíz évig, ahol lényegében felépíti teológiáját és itt alakul ki missziós lelkülete is. Lukács a „hetek” működésének viszonylag részletes leírásával mutatja be a hellenisták működését. Ezen belül is

126 Uo. 115.

érdekes Fülöp szerepe, aki a hetek említésekor a második helyen szerepel István után, de az ApCsel 21, 8-ban megkapja az „evangélista” titulust. Lukács egyben jól érzékelteti a missziós feszültséget a hetek és a zsidó-keresztény csoport között, amikor ellentétbe állítja Fülöp szamáriai térítőútját (ApCsel 8,5) a Mt 10,5-ben szereplő szigorú utasítással: „Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le, szamaritánusok városába ne menjetek be.” Mégis, világos, hogy Fülöp vezetésével egy egészen sajátos útra lépett a keresztény közösség. Ahogyan Hengel megfogalmazza: „a »hetek« István utáni második embere ezzel olyan missziói kezdeményezést tett, ami leginkább az ő krisztológiai gondolkodásának a konzekvenciájaként válik érthetővé.”¹²⁷ Fülöp sokkal tágabban értelmezi a jézusi küldést „Izrael elveszett juhaihoz”, és egyértelműen a szamaritánusokat értette ez alatt. Segítség lehetett ebben a misszióban az is, ahogyan Hengel megállapítja, hogy a szamaritánusok szintén elvetették a szigorú Tóra-központúságot, és kritikusak voltak a kultusszal kapcsolatban, továbbá ők sem politikai, hanem királyi messiást vártak. Ez a folyamat teljesedhetett ki, vagy lépett egy további szintet az etióp miniszter megtérésével. Itt egy olyan istenfélőnek a megtérítéséről van szó, aki testi fogyatékossága miatt, a törvény szerint nem is válhatott volna prozelitává.

Fülöp és a hellén ajkú keresztény közösség ezzel elég szélesre nyitja a missziós területet és a megterítendők körét. Azzal, hogy területileg is egy sokkal összetettebb szociológiai és vallási közeg felé nyitott, felgyorsulhatott a már Jeruzsálemben elkezdődött

„szervezeti-istentiszteleti”¹²⁸ különválás héberek és hellenisták között. Hengel azonban egy sokkal kiegyenlítettebb álláspontot foglal el abban a kérdésben, hogy mindez mennyire jelentett teljesen külön pólust a korai kereszténységen belül. Meglátása szerint, a jeruzsálemi közösség kezdetben elfogadta ezt a lassú folyamatot, és a hellén ajkú keresztények sem határozták el még magukat egy nagyszabású pogány-misszió irányában, ehhez még egy döntő teológiai áttörésnek történnie kellett.¹²⁹

Az már az eddigiekből is világosan kitűnt, hogy a kereszténység már Jézus földi működése során sem volt lokálisan zárt, vagy pusztán vidéki közösség-mozgalom.

Ebben a korban a zsidóság is mind keleti, mind nyugati irányban elterjedt volt.

Elsősorban nem az Ószövetség városa, a történelmi Jeruzsálem volt meghatározó a

127 Uo. 118.

128 Uo. 119.

129 Uo. 120. Hengel szerint erre utal az is, hogy az etióp miniszter megterítésével az örömhír elérte a

„föld végső határát” (Lk 11, 31), hiszen az ókori földrajz számára Etiópia volt az ismert világ végső határa.

kereszténység számára. Azt nem lehet tagadni, hogy Dávid városának kultikus és teológiai jelentőségével tisztában voltak, és ennek nyomai mind az evangéliumokban, mind a páli levelekben fellelhető. Azt, hogy valójában milyen döntő szerepet is játszottak a hellenisztikus nagyvárosok a kereszténység számára, csak az egyetemes misszió teljes kibomlása kapcsán érthetjük meg.

IV.1.2. Az őskeresztény történelem döntő korszaka. Az egyetemes misszió felé vezető