Új építészet felé

Jeanneret egyértelműen elhatárolja magát az őt közvetlenül megelőző kortól, és sok tekintetben a kortárs építészettől is, melyet pusztán funkcionális akadémizmus jellemez.

Mindez olyan tevékenységként összegződik írásaiban, amely teljesen idegen az ember saját, és egyben társadalmi önmegértésétől. Ez az önmegértés az első, ami Le Corbusier munkáiban kikristályosodik, majd ezzel kölcsönhatásban fokozatosan az ipar, az ipari társadalom, és annak technikai potenciálja is új hangsúlyokat nyer. Ennek fényében érthetjük meg, ugyanúgy, ahogyan Ruskinnál láttuk, Jeanneret politikai szerepvállalásait és elköteleződéseit. Le Corbusier, rögtön a kötet elején sajátosan kiterjesztve az építészet határait fogalmazza meg, hogy hová kellene (egy eredendő állapothoz) visszatérnie az építészetnek, ahol az:„a formákkal érzékeinkre hat, e kapcsolatrendszer mély visszhangot ébreszt bennünk, hiszen olyan rend mértékét adja meg, melyet a világegyetem rendjével összhangban levőnek érzünk. Amikor szellemünk irányát és szívünk lüktetését meghatározza, megérezzük szépségét.”²⁹⁶

Ezekben az években alakul ki a funkcionalista esztétikából az az építészeti elgondolás, ami képes a modern ipart is átértelmezni. Le Corbusier több cikkében is kiemeli, hogy nem csak a művészek, hanem a társadalmi elit, a modern nagyipar képviselői is komoly esztétikai tevékenységet folytatnak. Ez nem csak egyszerű mecenatúrát jelöl, hanem egy kor esztétikai és formai világának kialakítását, úgy, hogy közben ez nem szakad el annak társadalmi vetületétől. Tehát nem öncélként, hanem a társadalmat egységben és organikus életébe segítő módon kellene jelen lennie az iparnak Le Corbusier szerint.

Az Új szellem első számában így ír erről:

„Senki sem tagadja ma már annak az esztétikának a létét, mely a modern ipar alkotásaiban bontakozik ki... Az elit tagjai, akik az ipar és az üzlet világát alkotják, akik tehát ‒ következésképpen ‒ abban a termékeny atmoszférában élnek, melyben tagadhatatlanul szép alkotások születnek, azt állítják, távol állnak minden esztétikai

296 LE CORBUSIER, Új építészet felé. Corvina Kiadó, Budapest 1981. 19.

tevékenységtől. Tévednek, hiszen a korszerű esztétika legaktívabb alkotói közé tartoznak. Sem a művészek, sem a nagyiparosok nem látják ezt be. Egy kor stílusa az össztermelésben rejlik, nem pedig ‒ ahogyan ezt sokan gondolják ‒ néhány finom ornamentikájú, stíluselemeket teremtő, szellemi rendszert összefoglaló alkotásban.”²⁹⁷ Ebből a rövid bekezdésből is kitűnik Jeanneret új megközelítésének egységesítő és integráló szemlélete, ami a politikai és társadalmi polarizáltságot egy jól körülírható cél tekintetében egyesíti.

Ha figyelmesek vagyunk Le Corbusier elméleti életművének fejlődésére és üzenetére, akkor a következő út rajzolódik ki előttünk. Az ember elidegenedett, önmagát elvesztett létének nyers kimondása, amelyet egyrészt sok tekintetben a társadalom rosszul megértett helyzete és szerkezete okoz; másrészt az egyén egyre inkább romló állapota folytonosan gyengíti az amúgy is negatív társadalmat. Le Corbusier sok helyen beszél az embernek erről az elidegenedett állapotáról, akárcsak a felvilágosodás hagyományán kibontakozó szerzők többsége.²⁹⁸ Az 1789-es francia forradalom után kialakuló művészeti és városépítészeti elvek és útkeresések nagyon hasonlóan járják körbe a témát. Jean Starobinski élesen világít rá arra, hogy a forradalomban kibontakozó kollektív erők, mintegy átszakítják a régi rend sötétségét, ezzel minden ehhez tartozó formával is szakítanak, legyen az képzőművészet vagy építészet. Az a légüres tér, amelybe a korszak elérkezik a rombolás után, kinyitja annak lehetőségét, hogy a várost is újragondolják. Starobinski elemzése figyelemre méltó párhuzamokra hívja fel a figyelmünket a forradalom utáni vágyak, építészet és Le Corbusier között. Az építészet megtéréséről van itt szó egy ornamentika nélküli egyszerűséghez, ahol az anyag és annak funkciója újra látható és érezhető lesz. A formák, a súly, a nagyság önmagukban fedetlenül, elkendőzetlenül állnak az ember előtt, mintegy tartást és eredetiséget adva neki. „Ahogyan a kőnek ismét kővé, a falnak pedig újból lapos és szinte üres felületté kell válnia, az ember előtt is ott a feladat, hogy visszataláljon önnön természete teljességéhez és egyszerűségéhez.”²⁹⁹ Jól kivehető, hogy milyen mély kölcsönhatásban értik meg az embert és az épített környezetet. Az ember önmagához való helyes visszatérése nem képzelhető el az építészet újjáalakulása nélkül. Az, hogy különös

297 Az idézetet Vadas József fordításából idézem: VADAS József, Le Corbuiser. Gondolat Kiadó, Budapest 1983. 44.

298 Amellett, hogy Le Corbusier plasztikusan leírja a lakhatási feltételek és lehetőségek embertelen állapotát, mindezt összefüggésbe hozza az ember erkölcsi és etikai életével is. Az otthon és a város-szerkezet egyértelműen az ember erkölcsi beállítódásával és értékeivel is korrelatív kapcsolatban van.

297In: Jean STAROBINSKI, 1789. Az értelem jelképei. Európa Könyvkiadó, Budapest. 2006. 62.

hangsúlyt kap az emberi természet és sajátos lénye, külön is kitűnik akkor, mikor Starobinski így fogalmaz: „A helyre állított igazság eszménye egyszerre vonatkozik az emberi szívre és az épületekre, melyek az építész fejében megfogannak”. ³⁰⁰ Végkövetkeztetésként érdemes utalni arra, hogy a kor két jeles építésze, Boulée és Ledoux kapcsán Starobinski azt állítja: mindkettőjük építészetelméleti munkássága azzal a végkicsengéssel bír, hogy az építészet célja és értelme nem más, mint az embert hozzásegíteni önmagához.³⁰¹ Jól láthatóak ebből a rövid összefoglalóból, hogy Le Corbusier ebből a teoretikus hagyományból is mélyen merít, amit majd sajátos kontextusba fog helyezni.

Amellett, hogy Le Corbusier plasztikusan leírja a lakhatási feltételek és lehetőségek embertelen állapotát, mindezt összefüggésbe hozza az ember erkölcsi és etikai életével is. Az otthon és a város-szerkezet egyértelműen az ember erkölcsi beállítódásával és értékeivel is korrelatív kapcsolatban van.

Ahogyan több helyen már utaltam rá, meglátásom szerint Rousseau, vagy Voltaire teodiceai probléma felvetése is hasonló utat jár be. Egyrészről amennyiben, és amennyire távolságot vesznek a keresztény hagyománytól, és annak egyik legsarkosabb tanításától, az eredendő bűntől, és ezzel annak szóteriológiai feloldásától, úgy nekik maguknak kell szembenézniük az egyén és a társadalom életében is jelenlévő rossz problémájával. Az erre születő jogi, államelméleti, vagy morális válaszok mindig egy-egy sajátos tudományterületen keresztül próbálták feloldani a rossz kérdését, a fejlődésbe vetett bizalom jegyében. Ettől talán csak Voltaire tér el a maga sztoikusabb válaszadásával, ahogy ezt korábban láttuk.

Le Corbusier világossá teszi: „az ember eltávolodott az emberi nézőponttól”³⁰², így mintegy átadta a kezdeményezést művészetileg az akadémikus megszokásnak, társadalmilag pedig egy olyan (ipari) korszaknak, amely nem képes az organikus fejlődésre, ami a ruskini értelemben megfoszt az otthontól. Ennek az otthonnak a hiánya kölcsönhatásban áll az ember egzisztenciális valóságával és egységével. Láttuk, hogy már Ruskin is ebben az értelemben beszél róla, de Certeau is ebben találja meg később a taktikát és a stratégiát elválasztó pontot. Ha még tágabbra nyitjuk az erről szóló diskurzust, akkor azt mondhatjuk: a dél-amerikai teológia egy jelentős része, például az Aparecidai dokumentum is hasonló értelmezést ad az otthon és az egyén viszonyáról.

300 Uo. 62.

301 Uo. 62.

302 LE CORBUSIER, A jövő nagyvárosai. Gondolat, Budapest 1968. 29.

Ha a zsoltárok tapasztalására tekintünk, akkor is azt látjuk, hogy mennyire elementáris érzése a hívő embernek az otthon, a lakhatás utáni vágy, „szorultságukban az Úrhoz kiáltottak, és ő megmentette őket minden félelmüktől. Egyenes úton vezette őket, hogy lakható helyre jussanak. Köszönjék meg az Úrnak minden kegyelmét és csodáit, amelyeket az emberek fiaiért tett! Mert az éhezőket jóllakatta, s a nyomorgókat ellátta javakkal. A sötétben és a halál árnyékában ültek, megbilincselve, nyomorban és vasban. Mert ellenszegültek az Isten szavának, és megvetették a Fölséges törvényét. Ezért szívüket bánattal puhította, megtántorodtak s nem jött senki, hogy támogassa őket. Szorult helyzetükben az Úrhoz kiáltottak, s megmentette őket minden félelmüktől. Kivezette őket a sötétségből s a halál árnyékából és széttörte bilincsüket. ” (Zsolt 107, 6-15). A „lakható hely”, az otthon itt mélyen szótériológiai hangsúllyal bír.

A megváltás, a beteljesedés ígéretével rendelkezik. A zsoltáros kifejezi a nép vágyát a biztonságot adó hely után, egyben elismeri JHWH szabadító tettét, aki elvezette őket és megadta nekik a békét. A választott nép tapasztalása nagy erővel hordozza az otthon elsőrendű fontosságát.