Az Evangelii Nuntianditól az Aparecidai dokumentumig

Ebben az alfejezetben azt szeretném bemutatni, hogy miben állt a jelentősége VI. Pál pápa Evangelii Nuntiandi kezdetű apostoli buzdításának a dél-amerikai teológiára nézve. Ezentúl fontosnak látom bemutatni annak a kontinuus folyamatnak a bemutatását, amely a II. Vatikáni zsinattól kiindulva az Evangelii Nuntiandin át, a nagyobb CELAM kongresszusokon (Medelin, Puebla) keresztül egészen az Aparecidai dokumentumig ér, és amely az alapját képezi Ferenc pápa Evangelii Gaudium kezdetű buzdításának. Ebben a folyamatban leginkább azt szeretném kimutatni, ahogyan Aparecidára már nem csak körvonalaiban, hanem egészen konkrétan bomlik ki egy

„város teológiájának” a képe, amely ezután az egyház olyan tantitóhivatali megnyilatkozásaiban is megjelenik, mint az Evangelii Gaudium Azért tartom fontosnak megmutatni ezt a folyamatot, mert ebből világosan kitűnik az élő és organikus kapcsolat egyrészt a dél-amerikai teológia, másrészt a város teológiájának egyházi megnyilatkozásai között. ²⁰ Az Evangelii Nuntiandinál elindult folyamat, végeredményben Ferenc pápával egy sajátos kontextuális horizonttal visszatér, vagy még inkább megérkezett az Evangelii Gaudiummal az egyház szívébe, egyben a katolikus teológia új irányát is adja. Nem újításként, hanem mélyen gyökerezve az egyházi hagyományban, miközben eleget téve az Evangelii Nuntiandi felszólításának, saját kontextusait és közegét megismerve fejezi ki önmagát.

A II. Vatikáni zsinat olyan alapokat fektetett le, amelyek megadták azt a szabadságot a világegyház egyes részeinek, így a dél-amerikai kontinensnek is, hogy tükörbe nézzenek, és meglátva önnön arcukat, ezt meg is fogalmazzák. Ha csak a Lumen Gentium 9-17-re gondolunk, amely az Isten népe teológiáját hordozza, vagy a Gaudium et spes 53-62-re, amely az egyház és a kultúra viszonyát elemzi, akkor azt látjuk, hogy mindez nagyon is élően megszólította és a gyakorlatilag el is érte a kontinens részegyházait. Ennek a folyamatnak sajátos párhuzama, hogy ekkoriban már

20 Köszönöm Wappler Ádám kollégámnak, hogy erre az értékes belátásra felhívta a figyelmemet.

Amerikában is kialakulóban volt a szegénység teológiájának egy sajátos arca, amely lényegében önálló keretre várt, hogy elkezdhesse sajátos misszióját. A zsinat alatt, illetve közevetlenül annak zárasakor, a Róma melletti Domitia katakombában egy szentmise keretében 40 püspök, többek között Giacomo Lercaro, bolognai érsek, és Dom Herder Camara, Rio de Janeiro későbbi püspöke, fogadalmat tettek arra, hogy a zsinat után hazájukba visszatérve vállalják, hogy osztoznak a híveik többségét kitevő szegények életében, a lakás, az étkezés, öltözködés és a tömegközlekedési eszközök tekintetében. A püspöki „hivatal” jelvényeit többé nem drága fémekből, hanem olcsó anyagokból készíttetik. Ezzel párhuzamosan elutasítják a hatalmat kifejező hagyományos megszólításokat, és egyszerűen „atyának” hívják magukat. Lemondanak a vagyonról. Nagy súlyt fektetnek a társadalmi igazságosság megvalósulásának elősegítésére nemzeti és nemzetközi területen egyaránt. Nagyobb szerepet juttatnak az egyszerű híveknek (laikusoknak), fontosnak tartják a püspökök kollegialitását és a nyitottságot minden egyháztag és a más vallásúak felé egyaránt. Ez a kezdeményezés óriási hatással volt a dél-amerikai kontinens további teológiai fejlődésére. A CELAM (Consejo Episcopal Latinoamericano) a latin-amerikai egyházak püspöki karainak konferenciája, mely már a zsinat előtt, 1955-ben létrejött, a gyakorlatba is át akarta ültetni az elkezdődött teológiai kezdeményezéseket.

A dél-amerikai földrész egyházai sok tekintetben mint távoli periféria nem is voltak jelen Európa tekintete előtt, ami azt eredményezte, hogy „több, mint három évszázadon át Latin-Amerika földrajzilag és a római egyházkormányzat számára is egy távoli valóság volt, amely elfogadta a kegyúri rendszerben neki juttatott szerepet.”²¹

A zsinaton elindult folyamatok is sok tekintetben megrekedtek a földrész határainál, sőt, bizonyos értelemben a zsinati atyák némelyike is messzebbre ment volna a szegénység teológiájának kérdésében. VI. Pál pápa érdeme, hogy Latin-Amerika erejét és missziós szándékát képes volt becsatornázni az egyház vérkeringésébe. Montini már pápasága előtt támogatója volt a földrész teológiai megújulásának, és mikor XXIII.

János halála után pápává választották, ez talán még fokozódott is. Pápasága mérlegén pont emiatt nem csak erkölcsteológiai megnyilatkozásait vagy az ökumenikus párbeszédért tett törekvéseit kellene nézni, hanem talán éppen azt, hogy „az Újvilág egyháza bekerült a katolikus egyház központi ügyei közé.”²² Montini tudatosan

21 LA BELLA, G., Latin-Amerika és az argentin laboratórium. In: Ferenc pápa és az ő ideje (szerk.

RICCARDI, A.), Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadó, 2019. 37-57. 37.

22 Uo. 37.

fordította el az egyház középpontját és tekintetét a periféria felé, ezzel az egyházi geopolitika egy egészen új útját indítva el. Másodsorban, ettől az egyháztól várta a hit és modernitás viszonyának javítását. Ha az egyházban ma sokan teljes pólusváltásról beszélnek, akkor annak kezdete VI. Pál tudatos víziójához köthető.

„Latin-Amerika, eljött az órád, hű örököse vagy annak a hitnek és civilizációnak, amelyet az ősi, de nem öreg Európa a függetlenséged napján rád hagyott, s amelyet az egyház, mater et magistra, a legnagyobb szeretettel őrzött olykor minden erejével. Íme, most új nap virrad a történelmedre. ...Az egész világ várja tanúságtételedet az energiáidról, a társadalmi megújulásról, az egyetértésről és a békéről; várja a keresztény civilizáció legújabb tanúságtételét.”²³

Lényegében az 1968-as medellíni és a 1978-as pueblai konferenciák ennek a kezdeményezésnek voltak az elindítói. Ezeken a konferenciákon indult útnak a katolikus újjászületés Latin-Amerikában. Ezeknek a konferenciáknak még sok tekintetben a felszabadítás teológia volt a hátterük, azokból a gondolatokból fakadtak, melyeket a Gustavo Guttierez nevével fémjelezett irányzat képviselt. Ha a világegyházat tekintjük, akkor értelemszerűen a felszabadítás teológiája talán markánsabban volt jelen, mint egyéb irányzatok. Ugyanakkor nem lehet, és főleg a város teológiája kapcsán, nem is szabad leszűkíteni Latin-Amerika teológiai gondolkodását csak a felszabadítás teológiájára.

Ferenc pápa, ha visszatekintünk, már a ‘70-es években, majd később az Evangelii Gaudium 119-ben kifejezte, hogy egyháztani értelemben az egyházat alkotó közösséget mint „Isten hívő népét” érti meg. Ennek a gondolatnak ad megerősítést a pápa egy 2013-as, a La Civiltá Cattolicának adott interjújában, ahol így fogalmaz:

„Kedvenc egyházképem: Isten szent hívő népe. Gyakran használom ezt a meghatározást, és hát ez áll a Lumen Gentium 12-ben is. A néphez tartozásnak erős teológiai értéke van: az üdvtörténelemben Isten megmentett egy népet. Néphez tartozás nélkül nincs teljes identitás. (...) A nép egy alany. Az egyház pedig Isten népe, amely örömök és fájdalmak közepette vándorol a történelemben.”²⁴

23 Idézi: La Bella. Uo. 37. Némileg módosítva közlöm. In: PAOLO VI, Sacra ordinazione di settanta sacerdoti destinati ai popoli dell’America Latina. In: Insegnamenti di Paolo VI. IV, Libreria Editrice Vaticana, Cittá del Vaticano. 1966. 351-352.

24 Idézi: Carlos María Galli. In: Carlos María GALLI, Az „Isten népe” fogalom visszatérése ‒ Argentin egyháztan és az egyház megújítása. In: Sapientiana. 9. 2016/1, 61-77, 62.

Az idézet eredeti helye: Antonio SPADARO, Intervista a papa Framcesco, La Civiltá cattolica 164 (2013) 3918, 459.

A pápa többször is kifejtette már, hogy gondolkodásában nagy szerepet játszott az argentin teológus, Lucio Gera. Gera meghatározó alakja volt a latin-amerikai, ezen belül is az argentin teológiának. 1976-ban egy CELAM szervezte szemináriumon tartott előadást Nép, népi vallásosság és egyház címmel. Az ebben az előadásban foglaltak azon túl, hogy a CELAM Pueblában megtartott III. közgyűlésének előkészítésében is jelentősége volt, elismerte a katolikus népi vallásosság erejét és értékét „mint a városi és elővárosi kultúránk legjelentősebb vallási megnyilvánulását.” ²⁵ Gera itt már korrelációban tárgyalja a várost és a népi vallásosságot, amelyet a teológiai megismerés helyeként kezel. Később a pueblai dokumentum ezt tovább értelmezi, és megpróbálja ennek a pasztorális, missziós kifejtését adni az Evangelizáció és a népi vallásosság című fejezetében (444-469).

Egészen jól látszik, hogy Lucio Gera és az argentin teológia ezen iránya a II. Vatikáni zsinat Ad Gentes kezdetű dekrétumának 22. pontját²⁶ értelmezi és fejti ki saját teológiai kontextusában. A város teológiájának egyik legfontosabb hermeneutikai pontja, hogy a teológiai megismerés Isten népének hitében, vallásosságában, annak bölcsességi teológiájából ered, amit a kultúrában ismerhetünk meg.²⁷ Ebben a kontextusban, Latin-Amerikában a kultúra egyre inkább városias, a kultúra tulajdonképpen a városban van.

Az urbanizáció folyamata lényegében, mint láttuk, már az európaiak megjelenésével elindul a sajátosan európai városok mintájára felépített településekkel. Ez a folyamat mára ott tart, hogy ez a földrész a világ egyik legurbanizáltabb vidéke.

25 Uo., 67.

26 „E cél eléréséhez minden egyes nagyobb úgynevezett szocio-kulturális területen szorgalmazni kell a teológiai elemzést, mely az egyetemes egyház hagyományainak fényénél újra vizsgálja az Istentől kinyilatkoztatott, a Szentírásban följegyzett, s az egyházatyák és a Tanítóhivatal által magyarázott szavakat és tetteket. Így könnyebben felfogható lesz, hogy a népek bölcsességét és bölcseletét fölhasználva milyen utakon keresheti a hit a megértést, s hogy miképpen lehet összeegyeztetni a szokásokat, az életfelfogást és a társadalmi rendszert az isteni kinyilatkoztatásban föltárt erkölcsi követelményekkel. Ez a vizsgálódás utakat fog nyitni a mélyebb alkalmazkodásnak az egész keresztény élet területén.”22. AD GENTES. A II. vatikáni zsinat AD GENTES kezdetű dekrétuma az egyház missziós tevékenységéről. In: A II. vatikáni zsinat dokumentumai. (szerk. D^IÓS István). Szent István Társulat. 2007.

27 Vö. „Ma látjuk, hogy Ferenc pápa a népi vallásosságot a hit átgondolásának teológiai helyeként tekinti.” Carlos María Galli. In: Carlos María GALLI, Az „Isten népe” fogalom visszatérése ‒ Argentin egyháztan és az egyház megújítása. In: Sapientiana. 9. 2016/1, 61-77, 70.

Ebben a kontextusban érdemes lenne végiggondolnia minden kontinensen, ezen belül is minden részegyházban, hogy az egyes helyeken hogyan volt-van jelen népi vallásosság és, hogy ez milyen teológiai reflexiót kívánna meg. Ez az út részben felzárkózás lenne a Latin-Amerikához, másrészt ez hordozhatná el azt a dinamizmust, amelynek Európa katolicizmusa részben híján van. Ezen túl pedig az európai katolicizmus, ezen belül is a magyar egyház is megleheltné a sajátos formáját.

Ennek a folyamatnak a fontosságát és célját XVI. Benedek pápa is megerősítette, mikor arra szólított fel, hogy „tovább kell haladni azon az úton, amely a teológiai reflexiót belehelyezi a kultúrába.”²⁸

Ferenc pápa az Evangelii Gaudiumban (EG 95) az egyházat „Isten szent, hívő népének”

nevezi, ezzel tulajdonképpen kiegészíti a Lumen Gentium 12. pontjában található Isten szent népe fogalmat. Ennek a hívő népnek a katolicitását fejti ki az EG 112-114-ben („egy nép mindenkiért”), majd pedig ezt a kiegészített fogalmat helyezi bele az „Un pueblo con muchos rostros”²⁹ (EG 115) kifejezésbe, amelyet a magyar fordítás „egy sokarcú népként” ad vissza. Az „Un pueblo con muchos rostros” kifejezés azonban a spanyol nyelvben jelentheti, hogy itt a pápa „egy sok arcú városról” beszél.³⁰

A szöveg inkluzívan tartalmazza tehát az argentin egyházkép fejlődését és jelenét, amikor a Lumen Gentium Isten szent népe fogalmát kinyitja a hívő gyakorlat, a népi vallásosság felé, mellyel a kultúrában találkozik, ahol Isten szent és hívő népe „egy sok arcú városként” jelenik meg a teológiai megismerés és reflexió számára. Isten népének ez a misztériuma pedig kétségkívül a Szentháromságban gyökerezik, „de megvan a maga történeti konkrétsága egy zarándok és evangelizáló népben” (EG 111). Ferenc pápa, élve anyanyelve flexibilitásával, Isten szent és hívő népét olyan képben adja elénk, amely jól egyesíti a kontinens múltját, jelenét és jövőjét. A város hozta létre történeti értelemben azt a sokszínű és sajátos kultúrájú népet, amely egy sajátos látószöget, még inkább egészen egyedi vallási tapasztalást jelent.

Amikor Ferenc pápa, és tágabban az argentin teológia sajátos hátterét akarjuk megérteni, nem lehet figyelmen kívül hagyni az európai kultúrából nem érthető metropoliszokat,

28 Uo., 74.

29 „Un pueblo con muchos rostros

115. Este Pueblo de Dios se encarna en los pueblos de la tierra, cada uno de los cuales tiene su cultura propia. La noción de cultura es una valiosa herramienta para entender las diversas expresiones de la vida cristiana que se dan en el Pueblo de Dios. Se trata del estilo de vida que tiene una sociedad determinada, del modo propio que tienen sus miembros de relacionarse entre sí, con las demás criaturas y con Dios. Así entendida, la cultura abarca la totalidad de la vida de un pueblo[84]. Cada pueblo, en su devenir histórico, desarrolla su propia cultura con legítima autonomía[85]. Esto se debe a que la persona humana «por su misma naturaleza, tiene absoluta necesidad de la vida social»[86], y está siempre referida a la sociedad, donde vive un modo concreto de relacionarse con la realidad. El ser humano está siempre culturalmente situado: «naturaleza y cultura se hallan unidas estrechísimamente»[87]. La gracia supone la cultura, y el don de Dios se encarna en la cultura de quien lo recibe.” In: Exhortatón apostólica Evangelii Gaudium de Santo Padre Francisco. 115.

https://www.vatican.va/content/francesco/es/apost_exhortations/documents/papa-francesco_esortazione-ap_20131124_evangelii-gaudium.html#Un_pueblo_con_muchos_rostros (letöltés ideje: 2021.06.18.)

30A “pueblo” sok jelentésű szó: nemcsak népet, de várost (települést, falut, lakott helyet, lakosságot) is jelent, s ennek fényében is olvasható a pápa megfogalmazása.

mint Buenos Aires. A „porténa”, ahogyan a helyiek hívták kezdetben, mint ahogyan a kontinens többi városa, az európai kultúrából származott, és sajátosan az határozta meg;

Buenos Airest egyenesen Latin-Amerika Párizsának hívtak a XIX. században. Ehhez járult hozzá később az őslakosok kulturális és politikai öntudatra ébredése, mely sokszorosan átszabta az európai mintára elgondolt várost. A kialakuló (gazdasági-szociális) szegénység fokozatosan burkolta be a várost a maga negyedeivel (casas miserias), melyek átláthatatlansága, rendezetlensége a városi misszió elsődleges helye.³¹ Belülről a város a sokszínű bevándorlás által kapott identitást, aminek a jelenléte jól megmutatkozik a pápa aktuális megnyilatkozásaiban is.³² Mára az eredeti, európai mintára kialakult városok egy olyan szövevénnyé alakultak, amelyek nagyon sajátos identitásra tettek szert. Ha jól szemléljük, akkor ebben a folyamatban Latin-Amerika sajátosan visszaépíti azt, amit a gyarmatosítás lerombolt, vagyis a saját kultúrájából származó településformát és identitást. Az ebből származó önállóság, és sok tekintetben az aktuális pasztorális kérdésekre adott megoldások sajátosságai nem heterogén elemei az egyháznak, hanem mélyen abból származnak. Ferenc pápa gondolata nem csak a múltat aktualizálja a jelenben, hanem a jövőre tekintettel el is indítja az egyház új missziós-pasztorális útját. VI. Pál Evangelii Nuntiandi kezdetű buzdítása így itt kontextualizálódik, és a benne foglalt missziós felhívás kap irányt és tartalmat.

II.3. A város teológiájának tartalmi, nyelvi és formai elemei és az Aparecidai