A felvilágosodás fogalma

„A felvilágosodás programja ugyanis az volt, hogy föloldja a világot a varázslat alól.

Szét akarta oszlatni a mítoszokat, és a tudás erejével akarta megdönteni a képzelődés hatalmát.”³⁸²

A gondolkodás már mindig is azon az úton járt, hogy megváltsa magát a félelemtől és attól a rettegéstől, amit kezdetek óta tapasztal. Az ész azon kísérlete ez, hogy képes legyen megnevezni és ezáltal uralkodni tudjon minden külsőlegességen, minden heterogenitáson. Objektum és szubjektum eltérőségének elementáris, és a civilizáció, az emberiség eredetébe nyúló tapasztalatából származik az, hogy az Én – ész amennyiben konstituálódik, már uralkodni is vágyik azon, ami rajta kívül esik, bármennyire korrelatív vele saját léte. Így lesz a hatalom és a megismerés már Baconnél szinonimává. Ahogyan már a művészetek esetében is láttuk, ennek mélyreható jelentősége lesz a célok és eszközök viszonyában, főleg akkor, ha mindezt az instrumentális ésszel hozzuk korrelációba.

A felvilágosodás folyamatának legalább Xenophanész óta az egyik legfontosabb kritikája az animizmus bemutatása és annak tagadása. A szubjektívnek a természetre való kivetülését, az antropomorfizmust tekintette mindig is a felvilágosodás a mítosz alapjának. Ezek olyan képek, amelyeket meg kell tisztítani és egy olyan közös alapra kell helyezni, amely biztosítja a teljes ismeretelméleti lehetőséget és így a dolgok, objektumok feletti hatalmat is. Az oidipuszi válasz átalakul: „Az ember az” helyett a

„rendszer” lesz mindennek mértéke. A formális logika mint az egységesítés elve vezet tovább a polgári társadalomba, ahol „az egyenérték uralkodik.”

„Ő teszi összemérhetővé a különneműt azáltal, hogy elvont mennyiségekre bontja vissza azt. A felvilágosodás számára látszattá válik minden, ami nem oldódik föl számokban, végső fokon az Egyben.”³⁸³

A mítosz, amit a felvilágosodás meg akart semmisíteni, azonban már maga is ennek a folyamatnak volt a része. Az esemény, a történés dokumentálása,³⁸⁴ a leírásban való

381 A téma összefoglalásánál és annak értelmezésében, nagyban támaszkodtam Jay Bernstein összefoglalására. In: BERNSTEIN,J., Adorno on Disenchantment: The Scepticism of Enlightened Reason.

In: German Philosophy since Kant, edited by ANTHONY O’HEAR. Supplement to ’Philosophy’ Royal Institute of Philosophy Supplement, 44. Cambridge University Press, 1999. 305-328.

382 HORKHEIMER,M.–ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 19.

383 Uo. 24.

384 Kérdés, hogy egy keresztény-misztikus értelemben vett tapasztalás dokumentálása miben más. Eleve nem is számít arra, hogy dokumentálja azt racionálisan, így a misztika lehetséges nyelve kívül áll ezen a

megértés, annak vágya, hogy végső soron meg tudjuk magyarázni az eseményt, a mítoszban is jelen van. Az is ezen az alapon nyugszik, hiszen rögzíteni akar. „A tudósításból igen korán tanítás lesz.”³⁸⁵ A feljegyzett és továbbadott értelmezések lesznek az alapjai az eposzoknak, a tragédiáknak, amelyek, mint a nyugati civilizáció szellemi alapkövei hordozzák magukban a „fegyelemnek és a hatalomnak” az önkifejezését. Nem véletlen tehát, hogy a szerzőpáros Homérosz Odüsszeiaján keresztül mutatja be a polgári-nyugati civilizáció kialakulását, mint a „szubjektum ébredését,” melynek ára a hatalom.

A teológia felé két fontos kihívást is intéznek a szerzők akkor, amikor szorosan összekapcsolják a világ embernek való alávetettségét, amely a felvilágosodás ezen folyamatának egy fázisa, a bibliai teremtéskönyvének azon részével, melyben az ember JHWH-tól feladatot kap az „uralkodásra” a teremtett világ felett. Az Isten, vagy az istenek uralkodása, és hatalma, hatalmuk később úgy jelenik meg, mint alapja az emberi szellem-, szubjektum uralmának azáltal, hogy valamiképpen hasonul hozzá.³⁸⁶ Ez pedig nem másra utal, mint arra, hogy Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.³⁸⁷ Adorno és Horkheimer a Szentírás vonatkozó részeiben is egyértelműen a mítosz és a felvilágosodás genezisének egy fázisát látja. A szerzőpáros pontosan azzal az antropomorfizmus-váddal illette azt, amivel szerintük a felvilágosodás a mítosz felé fordult.³⁸⁸

Mindennek köszönhetően vált a mítosz felvilágosodássá, amelyben a természet puszta objektivitássá lett, az emberek pedig azzal szembesülnek, hogy egyre inkább

kritikán. A szerzők által leírt félelem is egész más hangsúllyal jelenik meg. A félem ez esetben az Isten megismerés pozitív feltételévé válik.

385 HORKHEIMER,M.–ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 24.

386 Vö. HORKHEIMER,M., Religion and Philosophy. In: The Frankfurt School on Religion, Key Writings by the Major Thinkers, edited by EduardoMENDIETA. Routledge, New York ‒ London, 243-251. 246.

387 „A természet uraként a teremtő Isten és a rendező szellem hasonlítanak egymásra. Az ember Istenhez való hasonlatossága a létezés fölött érvényesülő szuverenitásban, az úr fölényes pillantásában, a kommandírozásban rejlik.” In: HORKHEIMER,M.– ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája.

Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 25.

388 Így számot kell vetniük, mind a teremtett természet embernek való odaadottságával, mind az istenképiség problémájával. Két kritikai megjegyzésre szorítkozunk. Az első, hogy a Genezis könyvének és a keresztény teremtésfelfogás értelmezésében elsődlegesen nem az uralom szerepel, hanem a természetnek Isten által az emberre bizottsága. Ezen túlmenően a zsidó-keresztény felfogásban sosem létezett egy, az Adornoék által leírtak értelmében egységes természet-fogalom, amelynek megtöréséből származik szubjektum és objektum egyre inkább kimutatható elkülönülése. A világ teremtésének bibliai leírásában, ebben az értelemben ez mindig is el volt választva, de nem evidens az sem, hogy Isten abban az értelemben, mint a szerzőpáros állítja, Úrként teremtette, majd az ember a teremtésben kapott hasonlóságban uralkodik felette. Ha eltekintünk attól, hogy a gyakorlatban a természet szentségének emberek és így, a keresztény emberek által való semmibevétele valóban tény, ez még nem jelenti azt, hogy ez lenne a helyes teoretikus alap is.

elidegenednek attól, ami fölött hatalmuk lett. Ebben a közegben a megismerés, és így maga a valóság is azzá válik, amit a „tudomány embere elő tud állítani.” Miután a természet egységét ez az ember által konstituált azonosság fogja adni, maga a valóság vált elemi módon antropomorffá.³⁸⁹ Ez pedig később azt a kihívást fogja magában hordozni, hogy amikor a teológia és a filozófia antropológiai, ismeretelméleti problémákba ütközik, illetve ezek megértésére, feloldására törekszik, már elvéti az eredeti valóságot, és egy már, az uralom értelmében birtokba vett természetre tekint, úgy, hogy az, mint szubjektum látszólag már nem része annak az objektumnak.

„Megnövekedett hatalmukért az emberek azzal fizetnek, hogy elidegenednek attól, ami fölött hatalmat gyakorolnak.”³⁹⁰

A szerzőpáros a felvilágosodás gyökereit és elindulását tehát a mitológiában és a mitológia elleni küzdelemben látja, amely bizonyos fejlődési fokokon keresztül egészen az akkori kapitalista társadalomig jut el. A letelepedéssel és az uralmi struktúrák kialakulásával a mindenkori önfenntartáshoz kötött³⁹¹ munka és az ezt irányító apparátus vált az ész legfontosabb eszközévé. Az újkori tudomány-eszmény megjelenésével ez az eszköz a technikai folyamatokba fog átváltani, és vele együtt az ész is.

„A technikai folyamat, amellyé a szubjektum a tudatból való kiiktatás után dologiasult, mentes a mitikus gondolkodás többértelműségétől, ahogy általában minden valamit jelenteni akarástól is, minthogy az ész maga is a mindent átfogó gazdasági apparátus puszta segédeszközévé lett.”³⁹²

Ez a megállapítás a mű egyik súlypontjának tekinthető, mert ebből következően rekonstruálható az a folyamat, amelyet úgy írhatnánk le, hogy a szubjektum puszta technikai folyamattá dologiasodik, és ez eredményezi azt, hogy az ész céljai puszta eszközökké váltak.³⁹³ „Végre beteljesült régi becsvágya, hogy a célok puszta eszközévé

389 Vö: BOWIE,ANDREW, Adorno and the Ends of Philosophy, Polity Press, 2013. 80–95.

390 HORKHEIMER,M.–ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 25.

391 A szerzők itt Spinozára hivatkoznak: „ Az önfenntartásra való törekvés az erények első és egyetlen alapja.” In: SPINOZA,B. DE. Etika, IV. 22. Gondolat, Budapest, 1979. 280.

392 HORKHEIMER,M.–ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 49.

393 Jelen munkában nincs elég tér arra, hogy részletesen is kitérjünk rá, de mégis meg kell említenünk, hogy Adorno és Horkheimer kimondott célja a marxi és freudi elméletek közelítése, így a szubjektum és az én kialakulásának folyamatát, a felvilágosodás dialektikájának értelmezését ebben a kontextusban kell szemlélni. Ehhez a témához lásd: OBERLE,E., Theodor Adorno and the Century of negative Identity, Stanford University Press, Stanford California, 2018. 241-257.

váljék.”³⁹⁴ Azt, hogy ez pontosan milyen struktúrát is fog jelenteni, már Adornoék is számba vették a kultúraipar fejezetben, de leginkább majd Debord fogja pontosan megérteni, hogy ez mit jelent valójában:

„A spektákulum alapvetően tautologikus, egyszerűen azért, mert eszközei egyben a céljai is.”³⁹⁵ Írja majd Debord, munkájának 13. tézisében.

Adornoék képesek voltak számba venni azt, hogy az ész, és vele az elidegenedett szubjektum mivé vált, de azt, hogy mindez a gyakorlatban mit hozott létre mint társadalom, azt véleményem szerint Debord írta le kérlelhetetlenebbül. Később, amikor a Spektákulum társadalmát elemezzük, számolnunk kell azzal a hermeneutikai lehetőséggel, hogy Debord Horkheimerék megállapításából kiindulva építi fel elemzését. Az lesz a kérdés, hogy mit fog jelenteni a spektákulum, ha annak alapja az ész fentebb vázolt eldologiasodása.

Ha vetünk egy pillantást arra, hogy mindez milyen értelemben határozza meg a társadalomban az egyént, a szükséget szenvedőt és az elnyomottat, akinek a lehetséges felemelése a frankfurti iskola törekvéseinek mindig is fókuszpontjában volt, akkor azt látjuk, hogy az önfenntartás a polgári munkamegosztáshoz kötött. „Ez a folyamat annál inkább kikényszeríti azoknak az individuumoknak az önelidegenedését, akiknek testben és lélekben a technikai apparátushoz kell idomulniuk.”³⁹⁶

Ha tisztességesen végiggondoljuk, akkor világosan látszik, hogy már a Horkheimer ‒

Adorno szerzőpáros is a társadalom kollektív és mechanikus közvetítése által tételezi a szubjektum teljes elidegenedését, és azt, hogy a szubjektumok pusztán „nembeli”

fogalmakká silányuljanak.³⁹⁷ Nem kellene ma a teológiai gondolkodásnak is számot

394 Uo. 49.

395 GUY DEBORD, A spektákulum társadalma. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Balassi Kiadó, 2006. 13. tézis. 3.

Továbbá: „Ha totalitásában tekintjük, a spektákulum egyszerre az uralkodó termelési mód eredménye és terve.” 6. tézis. Uo. 2.

396 HORKHEIMER,M.–ADORNO,TH.W., A felvilágosodás dialektikája. Filozófiai töredékek. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2011. 48.

397 Vö: „A totális, minden viszonyt és mozgást átfogó társadalom közvetítése révén az emberek újra pontosan azzá válnak, amivel a társadalom fejlődéstörvénye, az Én elve eredetileg szembefordult: puszta nembeli lényekké, akiket egyformára gyúrt a kényszer által irányított kollektivitás okozta elszigetelődés.”

Uo. 56.

Ide kívánkozik, hogy Adorno első amerikai tanulmánya a zenei fétisről már csirájában hordozza a tömegkultúra kritikáját. Azonban érdemes megjegyezni, Weiss János interpretációjában: Adorno már amerikai utazása előtt elkötelezett volt ebben a kritikájában, és a tapasztalat nem kiváltotta, hanem megerősítette azt. Másrészt, hogy „Adorno számára a tömeg és a tömegkultúra viszonya jóval bonyolultabb: a tömegkultúra nem egyszerűen a tömeg kultúrája, hanem a tömeg maga is a tömegkultúra hatására jön létre. Talán erre céloz Adorno, amikor Az új zene filozófiájának előszavában arról beszél, hogy a tömegkultúra hatására a »sztenderdizált társadalomban« egy »antropológiai elmozdulásnak«

lehetünk tanúi” In: WEISS, J., Kísérlet Adorno Fétiskarakter tanulmányának újraolvasására” In:

Művészettől a tömegkultúráig. (szerk.) OLAY CS.–WEISS,J. L’Harmattan Kiadó –Könyvpont Kiadó,

vetnie azzal a megállapítással, hogy „a kultúripar csúfondárosan megvalósította az embert mint nembeli lényt?”³⁹⁸

Debord ehhez képest meg fogja nevezni és radikálisabban írja majd le a „közvetítést” a képek és a látvány által, és azt, hogy a spektákulum végeredményben nem más, mint:

„az egyes emberek között létrejött olyan társadalmi viszony, amelyet képek közvetítenek.”³⁹⁹ Nem más ez, mint kiegészítése és radikalizálása a fenti, már 1947-ben megtett belátásoknak. Mindez pedig egyértelműen abba az irányba hat, hogy az emberiség elszemélytelenedett és eldologiasodott masszává vált. Ez nagyon közel jár ahhoz a definícióhoz, amelyet a rosszról és a szenvedésről tudnánk adni. Hiszen hipotetikusan azt kell mondanunk, hogy minden potenciális szubjektum ebbe a struktúrába születik, és ebben is hal meg, ami saját létének elidegenedését okozza. Az

„ismerd meg önmagadat” antik felszólítás ma a legfájdalmasabb. Adornoék szavaival élve, ma, valamilyen formában mindenki részese vagy Odüsszeusz, vagy az evezősök sorsának. Úrként vagy szolgaként, de az uralom társadalmának diskurzusát éljük mind.

És még arról sem dönthetünk, hogy a hajó melyik végébe születünk. Az átjárhatóság az úr és szolga állapot között a legkifinomultabb társadalmi illúzió. Nem azért, mert ne lenne reális – és az önfenntartás vagy a kényelem, még inkább kulturális értelemben fontos és hasznos is –, de mindez nem változtat azon, hogy így vagy úgy, de ugyanazon a hajón maradunk.⁴⁰⁰

Fontos még kiemelni, hogy amennyiben ilyen módon torzul a szubjektum, annak minden fakultása is így jár. Pontosabban, minél inkább racionalizálódik a termelő apparátus, amihez az egyénnek idomulnia kell és vakon követnie azt, mindebből pedig a „test” sem fog kimaradni. Ez viszont azt jelenti, hogy a test rendszerhez való

Budapest, 2014. 97-113. 98. Ezt a Weiss által tematizált „antropológia” elmozdulást érdemes lenne komolyan figyelembe vennie a katolikus teológiának több tekintetben is, a benne rejlő teremtéstani, krisztológiai és kegyelemtani problémák miatt egyaránt.

398 Uo. 182. Az egyénnek ebben a „nembe” való feloldódását a „semmivé” válását, amely egy rossz folyamatból kialakult struktúra következménye, megérzésem szerint, mind a katolikus teológia kegyelemtani, mint antropológiai gondolkodásának komolyan kellene integrálnia, akkor, ha megpróbál válaszokat adni kora kihívásaira.

399 GUY DEBORD, A spektákulum társadalma. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Balassi Kiadó, 2006. 2.

400 Vö: „A mai kapitalista gazdasági rend egy rettenetes nagy kozmosz, melybe az egyes ember beleszületik s amely számára, legalább mint egyes ember számára adva van, mint tényleg megváltoztathatatlan keret, melynek határai közt élnie kell. Ez a koszmosz rákényszeríti az egyes emberre, amennyiben az belekapcsolódik a piac kötelékébe, a maga gazdasági cselekvésmódjának normáit. A gyáros, aki tartósan ezen normák ellen cselekszik, gazdaságilag éppoly kétségtelenül kiküszöbölődik, mint ahogyan a munkás, aki nem tud vagy nem akar hozzájuk alkalmazkodni, munkátlanként az utcára kerül.” In: WEBER,M., A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Franklin Társulat, Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Budapest, 1923. 32.

idomulásával még inkább útját állja majd annak, hogy valódi élményekben legyen része a szubjektumnak.⁴⁰¹ Ha a tapasztalati világ minőségei a termelés racionalizáltsága miatt puszta függvényekké és üres sémákká változnak, akkor mindez azt jelenti, hogy az élmények és események alapját adó valóság depriválódik. Ezért talán igaza lehet Adornoéknak, mikor így írnak: „A tömegek regressziója ma abban nyilatkozik meg, hogy képtelenek saját fülükkel meghallani a még soha nem hallottat, saját kezükkel megtapintani a még meg nem ragadottat.”⁴⁰²

Kérdés, hogy mindebben egyénileg milyen kivezető utak létezhetnek; az egyén vagy a kollektívum képes-e kitörni az eldologiasodást okozó rendszerből? Később látni fogjuk, hogy ez kérdés már a Debord-t inspiráló Lukács Györgynél is jelentkezik, és az egyik legrelevánsabbak egyike. Ez minden bizonnyal erősen hatott legalább Adornóra is, akinek fiatalkori meghatározó olvasmányai közé tartozott Lukács.⁴⁰³

Két fontos belátást nyerhetünk ezzel összefüggésben: egyrészt azt, hogy az egyén számára áthatolhatatlan az intézményeknek és rendszereknek az erdeje, amiből önfenntartása származik. Másrészt komolyan kell azzal számolni, hogy a létrejött valóság az önfenntartás minimumát is a hozzá való lojalitáshoz, a hozzátartozáshoz köti.

Akit egyszer „bolondnak” minősített, vagy aki nem a meghatározott kánonok szerint működik, már biztosan az uralom és az ebből származó tekintély retorziója alá fog esni.

Vagyis nem lesz részese a megélhetést biztosító munkának.