A chicagói iskola

A chicagói iskola elsősorban településszociológiával, várostörténettel és társadalomföldrajzzal foglalkozott, emiatt (is) az urbanisztika, ezen belül is a városszociológia bölcsőjeként szokták emlegetni. Ezen túl az iskola jelentősen járult hozzá a városökonómia és annak módszertana kialakításához.

Az iskola háttereként szolgál, hogy Chicago a XX. század elejétől mind építészetileg²¹⁷, mind szociológiailag az USA egyik legmeghatározóbb városává növekszik, ami az egyetemi (kutatói) élet kialakulását és fejlődését hozza magával.²¹⁸

216ZENTAI Violetta, A modern személyiség és a nagyváros. Gondolatok a chicagói iskola szellemi portréjához. Tér és Társadalom 6. 1992. 3-4. 250-263. 260.

217 Kenneth FRAMPTON, A modern építészet kritikai története. 2., bővített kiadás. Terc Kiadó, Budapest, 2009. Adler és Sulliven: az Auditorium épület és a magasházak. 1886-1995. 70-77.

Ki kell emelni a kor legfontosabb építész irodáját, a chicagói Adler és Sulliven irodát, amely gyakorlatilag teljesen átalakította a várost és annak koncepcióját. Mind Adler, mind Sulliven nagy hatású építészek voltak, ezen túl irodájuk laboratóriumként is működött és a legtehetségesebb fiatal építészek dolgozhattak náluk.

218 Chicago egyszerre adja nevét irodalmi, teológiai és építészeti teoretikus iskolákhoz. Ezt a kérdést többek között Hoványi Márton is felvetette már, részben közös belátásainkra alapozva. In: H^OVÁNYI Márton, Keresztény teológia Észak-Amerikában. In: Vigilia 86. évf./1. 2021. 9-18. Chicagóra vonatkozóan különösen is: 14. Azonban nem született még olyan átfogó tanulmány, amely kísérletet tenne arra, hogy a három iskola elméleti és gyakorlati belátásait összehasonlítsa, esetleg azokat egységben olvassa. Ahogyan később Michel de Certeau esetében látni fogjuk, ennek pedig lehetne gyakorlati haszna.

Bár a modern amerikai városkritika mélyen merít a kortárs német kritikai iskola belátásaiból, mégis a helyi (kontinentális) sajátosságok legalább ennyire el is szakítják az Európára jellemző városkritikától és városfogalomtól. Az amerikai kontinens városfejlődése értelemszerűen, a maga teljességében, nem járta végig azt az európai utat,²¹⁹ melyet végül a szubjektum viszonyában Simmel elemzett. Amerika, és benne a chicagói iskola a városértelmezés-tapasztalás utolsó fázisában a kiábrándultság, és a város kiismerhetetlenségének korában kezdi el kialakítani saját reflexióját. Ehhez járul hozzá a sajátosan amerikai valóság, a természethez való kötődés és az egyén autonómiájának maximalizmusa. Ezt a két sajátosság veszélyeztette a nagyváros, így nem csak az építészet kiválóságai, például Frank Lloyd Wright²²⁰, hanem a chicagói iskola is arra törekedett megoldásaiban és városkoncepciójában, hogy ezt a két fontos amerikai értéket megóvja, illetve, hogy az urbanizmus ezeket szolgálja.

Ahogyan később bővebben is fogok rá utalni Le Corbusier és Mies van der Rohe kapcsán, már itt jól megfigyelhető az, ami a nagyvárosokban végbemenő társadalmi erkölcs erodálódásával írható le. A modernitás előrehaladtával, és ez főleg az Egyesült Államokra igaz, szükségessé vált az individualizmus elveinek összehangolása a klasszikus protestáns erkölcsi normákkal. Ennek közege a modern nagyváros volt mint a létezés elemi formája, ahol legalább a pragmatizmus elemi szintjén leküzdhető a modern ember magánya, és megvalósítható a szabad polgárok közösségének egy élhető módja. Ez a társadalom állapotát feltáró és egyben azt átalakítani vágyó elméleti munka a praxisban is megmutatkozott. „A szegénység, a bűnözés, az egészségügy problémáinak megoldásában a morális kampányokat, az egyházi és középosztálybeli karitatív munkásokat a társadalomreform szakemberei váltották fel.”²²¹ Ennek több tekintetben mai napig kiható következményei vannak. A professzionális értelmiség megjelenése ezeken a területeken azt eredményezte, hogy a korábbi „közös (sok

219 Európában sajátosan létezett egy univerzális városkép, mely a felvilágosodásban egy pozitív beállítódást kapott, ami a viktoriánus korban negatív-kiábrándult attitűdbe csapott át, majd ennek következtében beszélhetünk a város kapcsán a „reménytelenségről” és arról, hogy a modern város kiismerhetetlen. Vö. Uo. 251.

220 Frank Lloyd Wright és a préri mítosza. 1890-1916. In: Kenneth FRAMPTON, A modern építészet kritikai története. 2., bővített kiadás. Terc Kiadó, Budapest, 2009. 77-86. Wright pályáját Adlernél és Sullivennél kezdte. Itt alakult ki az a sajátos nézetük Sullivennel, hogy „az Újvilág fiatal, demokratikus kultúrája nem alapozható egy olyan nehézkes és hagyományosan katolikus stílusra, mint a richardsoni romantika.” 78. Ezért sajátos úton haladva próbálják kialakítani azt az építészeti stílust, amely egyrészt

„amerikai”, másrészt Wright pályáján végig hangsúlyozta, hogy ennek társadalmi-demokratikus tartópillérnek is kell lennie. Így jött létre Wright sajátos építészeti stílusa, amely később az európai mestereket is ihlették.

221 ZENTAI Violetta, A modern személyiség és a nagyváros. Gondolatok a chicagói iskola szellemi portréjához. Tér és Társadalom 6. 1992. 3-4. 250-263. 254.

tekintetben vallásos-egyházi) értékeken” alapuló megoldások helyett a környezet megváltoztatásával akarták javítani a kialakult helyzetet, ezzel akarták elősegíteni „a polgárok mentális és morális regenerációját.”²²² Ezen a ponton két fontos megjegyzést érdemes tenni. Az egyik, hogy ezáltal az (nem csak a katolikus) egyházak sok tekintetben ‒ stratégiai értelemben ‒ kiszorultak az olyan területekről, ahol erkölcsi és társadalmi tanításuknak döntően jelen kellene lennie. A másik, hogy ebből az új megközelítésből érthetőek majd a század későbbi nagy építészeinek, köztük kiemelkedően is Le Corbusiernek azon nézetei, hogy az emberi természet

„helyreállítása”, kiemelése a strukturális rosszból az építészeten és az urbanisztikán keresztül lehetséges.

Robert Park, a városkutató műhely alapítója, nemcsak olyan neves amerikai kutatókkal dolgozott együtt, mint John Dewey vagy William James, hanem Georg Simmellel is együttműködött Berlinben. Legjelentősebb tanítványa, Louis Wirth, francia és német tanulmányutakon szerzett széles tudományos kitekintést. Későbbi gondolataikra jelentős befolyást gyakorolt Weber, Tönnies és Durkheim.

A szoros kapcsolatok ellenére, a chicagóiak már a kezdetektől saját utat jártak. Richard Sennet meggyőzően érvel amellett²²³, hogy amíg Weber, Spengler és Simmel a várost a civilizáció egyfajta különleges képződményének tartották, addig a chicagói iskola a város belső szerkezeti sajátosságait kutatta, eközben pedig a részek kapcsolódási pontjain keresztül akarták megérteni a várost. Parkot és iskoláját is a város mint a modernitás társadalom- és szellemformáló tere érdekelte, az, ahogyan a modern ember és személyisége teremtődik, formálódik ebben az új közegben. Park ‒ és ebben nagyon is Simmel követője ‒ a várost „egy sajátos lelkiállapot állandó jelenlétével definiálta.”²²⁴ Park a városnak olyan ökológiájáról beszél, amelyben minden ember részesül a város sajátos morális rendjében. A város rendje dialogikus viszonyban van mozaikszerű alkotórészeivel, így lehetséges az, hogy minden városi ember tudatában ott tükröződik ez a rend.²²⁵ A város ökológiája azt is jelenti Parknál, hogy a város és annak térbeli elrendeződései követik, sőt megjelenítik a városi emberek beállítódásait,

222 Uo. 254.

223 Richard SENNETT, Classic Essays on the culture of Cities. Englewood Cliffs. Prentic-Hall. 1969. 3-23.

224 ZENTAI Violetta, A modern személyiség és a nagyváros. Gondolatok a chicagói cskola szellemi portréjához. Tér és Társadalom 6. 1992. 3-4. 250-263. 256.

Robert PARK, The City: Suggestions for the Investigation of Human Behavior in the Environment. In:

Richard SENNETT, Classic Essays on the culture of Cities. Englewood Cliffs. Prentic-Hall. 1969. 91-131.

225 ZENTAI Violetta, A modern személyiség és a nagyváros. Gondolatok a chicagói iskola szellemi portréjához. Tér és Társadalom 6. 1992. 3-4. 250-263. 256.

sajátos életmódjukat. A város ezek szerint „mozaikszerűen összekapcsolódó, fizikai és társadalmi világok rendszeréből áll, melyeket lakóik és használóik szokásai és rutinjai formálnak.”²²⁶

A nagyváros amerikai szemlélői lényegében elfogadták azt a simmeli tézist, és magukévá is tették, hogy a modern kor városi létmódja társadalomelméleti értelemben nem más, mint a közösségtől való (végleges és döntő) elmozdulás az egyén felé. Ennek oka, hogy a modern, és ezáltal urbanizált ember természetét a gyors és szakadatlan külső stimulusok kezdik meghatározni, és hogy a korábbi közösségi normáktól való felszabadulás egy eddig nem ismert egyéni szabadságot teremtett meg.²²⁷