A reformációval protestánssá lett debreceni iskolának meg kellett találnia és sa-ját adottságaihoz kellett igazítania azokat az oktatási-nevelési alapelveket, amelyek a protestáns típusú iskolázás követelményeinek megfeleltek. A pedagógiai változá-sok természetesen nem mentek végbe azonnal sem tartalmi, sem szerkezeti tekintet-ben. A középkori iskolára jellemző hármas tagozódás továbbra is megmaradt (elemi ismeretek, grammatika, poétika-retorika), és tovább használták az addigi tankönyvek nagy részét is. Ilyen volt például a IV. században Donatus által kezdők számára írt latin nyelvtan,75 vagy a Cato néven emlegetett Libellus elegantissimus (moralizáló latin mondatokat tartalmazó) tankönyv.76 A középkor végi hazai oktatás kedvelt gyakorlókönyve volt Heyden Sebald kétnyelvű (latin + anyanyelv) párbeszédeket tartalmazó Puerilia Colloquia című műve. Ennek magyar változata 1527-ben Krak-kóban jelent meg először Sylvester János magyar szövegével.77
A reformáció terjedésével azonban megjelentek a protestáns tanítási eszméket képviselő könyvek is a hazai iskolákban. Elsősorban Melanchthon művei, valamint az ábécés kátékönyvek. Az első magyar nyelvű káté is Krakkóban jelent meg 1538-ban. Az keresztyénségnek fundamentumáról való tanulság címmel Bencédi Székely István összeállításában. A debreceni oktatás számára még jelentősebb volt Heltai Gáspár 1553-ban Kolozsvárt kiadott kátéja, amely címében is utal a használat mód-jára: A keresztyéni tudománynak fundámentuma ...a magyar olvasásnak módjával egyetemben, a gyermekecskék és egyéb együgyű keresztyének épülésére. A káté-könyvek jelentősége a reformáció nézeteinek népszerű terjesztése mellett az anya-nyelvi oktatás számára is felbecsülhetetlen. Ezek a könyvek segítették az anyanyelvű iskolai népoktatás megindulását.78
Melanchthon latin és görög nyelvtana szolgáltatta az alapot Molnár Gergely
latin és Károlyi Péter görög tankönyvéhez. Mindkettő igen széles körben terjedt el, s számos kiadást ért meg. Előbbi 1556-ban, utóbbi 1567-ben jelent meg első ízben Kolozsvárt.79
A latin nyelv tanulásához szükséges szótárt elsőként Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár készített Nomenclatura seu Dictionarium Latino-Ungaricum cím-mel. A mű sokáig csak kéziratban terjedt, de már ekkor is nagy közkedveltségnek örvendett a diákok között. Első kiadására 1590-ben Debrecenben kerül sor. A ké-sőbbi kiadások közül kiemelkedik az 1597-es, amelyet a kor kiemelkedő pedagógus egyénisége, Újfalvi Anderkó Imre szerkesztett. Ennek a bővített kiadásnak különle-ges érdekessége, hogy az előszó után Újfalvi közli a reformáció másik nagy pedagó-gusának, Johannes Sturmnak egy levelét, amelyben a latin beszéd hasznát és szük-ségszerűségét fejtegeti a strassburgi tanítómester. Ennek alapján nemcsak feltételez-hetjük, hanem állíthatjuk, hogy Sturm pedagógiai gondolkodásmódja éreztette hatá-sát a kor debreceni iskolájában.80 A szótár nem betűrendben, hanem az egyes témák szerint csoportosítva közölte a szavakat, mai mérce szerint is eleven, találó magyar megfelelőkkel.
A Nomenclatura első kiadása után egy évvel, 1591-ben kerül ki a debreceni nyomdából Erasmus két munkája: Dicta Graecia sapientum, interprete Erasmo Rotterdamo és Civilitas morum Erasmi címen. Az ókori humanista bölcselők erköl-csisége épült be ezeknek a műveknek a segítségével az iskolai oktatásba, hogy segít-sen a hétköznapi életben való erkölcsileg hiteles forgolódásra. A reformáció iskolái általában mindig ezt az utat járták. A végső cél a pietas, a hozzá vezető út pedig a humanista műveltség. Erasmus népszerűségét – melyhez bizonyára hozzájárult ele-gáns latinsága – jelzi, hogy Szárászi Ferenc, aki 1603–1610 között debreceni lelki-pásztor volt, lefordította Erasmus Adagia című aforizmagyűjteményét.81
Az iskolai élethez szorosan kapcsolódott a diákság énekes szolgálata a temp-lomban vagy temetések alkalmával. Ez tette szükségessé az iskolai énekeskönyvek megjelenését. Debrecenben Újfalvi állította össze az első ilyen jellegű énekesköny-vet, kiadásáról 1598-ból értesülünk.
Laskai János debreceni rectorsága idején 1577-ben adta ki először Arithmeticaját. A könyvet a diákok számára írta, amint a cím is utal rá: Az számve-tésnek rövid és hasznos uta avagy módgya, mely tanulóknak hamarább való értel-mekre az Frisiustól irattatott számvetésből anno 1577 rendeltetett. Bár a mű címe az Arithmetica-t a holland Gemma Frisius nemzetközi tekintélyű munkája fordításának mondja, valójában ez az első magyar nyelvű számtankönyv, amely a kor európai szintű matematikai ismereteit összegezte.
A debreceni nyomdából 1565 és 1642 között több jogi kézikönyv is került ki több kiadásban, így Werbőczitől a magyar jog kézikönyve (1565, 1611, 1639). A nem-tógátus, tehát nem lelkészi pályára készülők között nyilvánvalóan sokan voltak, akiknek világi foglalkozásukhoz szükségük volt a jogi ismeretek elsajátítására.
A képzés csúcsát a teológiai oktatás jelentette Debrecenben is. A teológiai ok-tatást kezdetben biztosan Melanchthon művei alapján végezték. Ő írta a reformá-ció korának legnépszerűbb dogmatikai kézikönyvét (Loci communes 1521). Ké-sőbb a debreceni rectorok, lelkészek maguk is írtak „nagykátékat”, azaz dogmatikai
tankönyvként használható munkákat (Melius, Félegyházi Tamás, Szikszai H. Bá-lint). A felekezeti viták kiéleződése után a helvét irányzatú tankönyvek kerültek elő-térbe (Ursinus, Wolleb). Ez utóbbinak a tankönyvét 1634-ben Debrecenben ki is nyomtatták (Christianae theologiae compendium, 1626).
A tankönyvek részletekbe menő ismertetése nélkül is világosan látszik, hogy a debreceni iskola oktatási-nevelési szellemét döntő módon befolyásolták azok az áramlatok, amelyek a XVI. századi európai művelődés- és oktatásügyet irányították.
A század kiemelkedő jelentőségű protestáns pedagógusai a középkori tanítás-nevelés reformálása terén a humanizmust használták fel természetes szövetségesként. Eltérés csak abban volt közöttük, hogy nem egyforma mértékben biztosítottak szerepet a humanizmusnak pedagógiai elképzeléseikben. Összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy Melanchthon a konfesszionális és humanista jelleg egyensúlyára törekedett, míg Sturm rendszerében a humanista, Trotzendorféban pedig a konfesszionális jelleg kerül túlsúlyba.
Melanchthon pedagógiai reformja 1518-ban kezdődött Wittenbergben. Tanul-mányi reformjának lényege a középkori „septem artes liberales” továbbfejlesztése és evangéliumi tartalommal való megtöltése. Az alsó fokú képzés befejezése nála a re-torikai és dialektikai kurzus volt. A tanfolyamok idejét és tananyagát nem határozta meg pontosan. Programadó beszédében megcsendültek azok a kifejezések, amelyek a „krisztusi tudomány” értelemmel és akarattal való elsajátítására buzdították a hall-gatókat. A hit forrásaihoz való merész visszatérésre pedig a felvilágosodás jelszavá-vá lett „Sapere audete” felszólítással bátorította növendékeit.82
Sturm strassburgi gimnáziumában fő feladatnak a latin stílusképzést tartotta. A jó iskola ismérve nála is a „pietas atque religio”, a megvalósítás eszköze az
„eloquentia ac sapientia”, azaz az ékesszólás és a gondolkozás kifejlesztése. Iskolá-jában kilenc osztályba sorolta a növendékeket (1 olvasás, 6 grammatika, 2 retorika, dialektika).83 Sturm módszerében különösen a retorika oktatásának módszerét tartot-ták nagyra a magyarok.84
Trotzendorf goldbergi iskolájában 3 jellegzetes fő elv uralkodott: 1. a tanulók közötti egyenlőség (omnes aequaliter regantur) 2. a latin nyelv kizárólagos használa-ta. 3. a tanulóknak a nevelésbe és az iskola kormányzásába való bevonása. Hat osz-tályban tanulnak a diákok. A legfelsőben, a prima-ban tanított a dictator, a többiben idősebb tanulók. Bár goldbergi iskolában tanult debreceni diákról nem tudunk (a felvidéki városok közül Lőcséről több tanuló is járt Goldbergben)85, de a debreceni iskola coetusának szervezetét ismerve szembetűnő az egyezés. (Hogy Pápán is tott, arra mutat az a tény, hogy a latin beszéd ellen vétők büntetésként Pápán is ha-sonlót alkalmaztak, nyakba akasztott kis táblácskát.)86
A debreceni rectorok külföldi egyetemi tanulmányait vizsgálva azt látjuk, hogy 1556 és 1586 között szinte egyeduralkodó volt a wittenbergi akadémia.
Akadtak persze e korszakban is fénylő tehetségek, akik több egyetemen csiszolták tudásukat. Thuri Mátyás Szikszai Hellopeus Bálinttal együtt 1566. október 14-én iratkozott be a genfi akadémiára. Ők az első magyarok, akik itt tanultak. Első gen-fi tartózkodása után Thuri több ízben is felkereste Bézát és Bullingert. Az ő mun-kája az első tudatos kapcsolatteremtés a svájci reformáció és a debreceni iskola között.
Bézának, mint a genfi akadémia elismert tanítójának a hatása nyilván az iskolázás te-rén is jelentkezett Debrecenben. Thúri, aki Wittenberg és Genf után Heidelbergben is tanult, fontos összekötő személy volt Béza és Melius, valamint a többi magyar refor-mátor között. Az ő rectori működése 1572–1575 között nyilván segíti őrizni azt a szel-lemi színvonalat, amelyet elődje, Félegyházi Tamás idején ért el az iskola. Félegyházi 1561-ben Krakkóban, 1562-ben Boroszlóban, 1563-ban Oderafrankfurtban, 1564–
1567 között pedig a wittenbergi egyetemen tanult, bizonyára a városi tanács támogatá-sával. Egy esztendei mezőtúri rectorsága után 1568-ban került tanárnak Debrecenbe.
Személyében a XVI. század egyik legnagyobb képzettségű teológusa lett az iskola rectora. Félegyházi 1570-ben tanítványaival együtt elhagyta Debrecent. Kolozsvárra ment, ahonnan egy esztendő múlva tért vissza, s tovább folytatta rectori tevékenységét.
Az ügy hátterében az egyháztörténet-írás egészen a 60-as évek végéig Félegyházinak az unitarizmus felé hajlását sejtette. E hipotézis szerint az unitarizmus ellen elkesere-detten küzdő Melius parancsára távolították el Félegyházit Debrecenből, aki Kolozs-várt közvetlen közelről szemlélve az unitáriusok tevékenységét, abból kiábrándult, s megtért bűnösként érkezett vissza Debrecenbe. A valóságban azonban a Kolozsvárra való távozásának egészen más oka volt. Az 1564-es tűzvész, az 1566-os tatárdúlás, majd 1569-ben Karácsony György „szent hadának” a megjelenése olyan gazdasági ha-nyatlást idéztek elő a városban, aminek következtében a város egyszerűen nem volt képes az iskola anyagi fenntartására. Emellett a gazdasági természetű ok mellett van egy egyházpolitikai jellegű is. Félegyházi diákjaival a Kolozsvárt levő kisebb reformá-tus iskolába ment – s minden bizonnyal Melius akaratával megegyezően azért, hogy onnan folytathasson szellemi küzdelmet a város unitárius befolyás alatt álló iskolájá-val. Amint pedig a helyzet megengedte, a város visszahívta megbecsült tanárát és di-ákjait. A Meliustól és a városi tanácstól való elidegenedést az a tény is erőteljesen cá-folja, hogy Melius végakarata szerint Félegyházi követte őt a debreceni lelkészségben, majd ő lett a debreceni egyházmegye esperese.87
Félegyházi debreceni működésével kapcsolatban szólnunk kell egy olyan ösz-szefüggésről, amelynek híján mindeddig nehezen lehetett megrajzolni a XVI. szá-zadi debreceni iskola szellemi arculatát. Arról a hiányról van szó, amelyet Zsig-mond Ferenc így fogalmazott meg: „A régi magyar református iskoláknak voltak nagyszerű tanár egyéniségeik, de nem voltak rendszeres neveléstani gondolkozóik és elméletíróik.”88 Nos, a magyar reformációnak van egy olyan tudós teológus ta-nító egyénisége, akinek pedagógiai elképzeléseit rendszerbe foglalva ismerjük, s akinek hatása alól nem vonhatta ki magát a debreceni iskola sem. Ez a tanító re-formátor Szegedi Kis István. Bár ő maga nem működött Debrecenben, de mint a
„magyarországi helvét reformáció legelső és legnagyobb teoretikusa..., aki a ke-resztyén tanításnak nem egyik vagy másik részletét fejtette ki, hanem teljes teoló-giai rendszert adott”89, minden bizonnyal szoros kapcsolatot tartott fenn a helvét irányú reformáció központjává váló Debrecennel. Meliusszal igen közeli kapcsola-ta volt, sőt Skaricza Máté szerint Melius „az ő csodálatraméltó tehetségével verse-iben és irataiban sokáig ellene állott Szegedinek, míg végre a pálmát ennek nyúj-totta, s az örök igazságot jóváhagyta”.90 Szolnoki rabsága idején 1562-ben Melius személyesen is közbenjárt Szegedi kiszabadulása érdekében. Szegedi iskolák
egész sorában tanított: Tasnádon, Gyulán, Cegléden, Mezőtúron, Békésen, Tolnán, nyilvánvaló tehát, hogy pedagógiai tekintélye vitán felül állt Debrecenben is. Szegedi pedagógiai hatása Félegyházi Tamás közvetítésével is eljuthatott Debrecenbe, hiszen Félegyházi Mezőtúrról jött Debrecenbe. De mellette egész sor személyi kapocs állt fenn, például a tolnai és a debreceni iskola között. Laskai János és Béllyei Piso Fábián tolnai lektorság és konrektorság után lettek a debreceni iskola rectorai 1577-től, illetve 1579-től. Tolnai (Sartorius) János debreceni alumnusként tanul Wittenbergben. Az ő rectori közreműködésével szerkesztették meg 1588–1589-ben a „lex antiqua”-t. 1588 után mindig találunk a debreceni diáknévsorban tolnai diákokat. S többször megtör-tént, hogy a tolnai iskola Debrecentől kapott rectort (Debreceni Tulyok Ferenc 1581-ben, Debreceni Borégető Miklós 1589-ben).
Szegedi pedagógiai alapelvei nagy művében, az először 1585-ben Bázelben ki-adott, Európa szerte használt népszerű tankönyvben, a Theologiae sincerae loci communes de deo et trinitate per Stephaneum Szegedinum című alkotásban találha-tók.91 A műben Szegedi Kis István külön fejezetet szentel a tanítás és nevelés ügyének
„De studio”, illetve „De doctoribus, seu Paedagogis” címmel.
A tanulás lényege – mondja Szegedi – „a figyelem erős, szánt szándékkal való irányítása valamilyen cselekvésre”. Két fajtája különböztethető meg: a) filozófiai és teológiai tanulmányok, b) a „közönséges” dolgok tudománya, a gyakorlati tudomá-nyok. A tanuláshoz szükséges készségek: figyelem, szorgalom, igyekezet, olvasás, hallgatás, gyakorlás. Az eredményes tanulás három feltételét állapítja meg: „olyan te-hetség, amely a hallottakat felfogja és felfogottakat erősen megőrzi. Gyakorlás, hogy munkával és szorgalommal a természetes észt kiműveljük. Fegyelmezettség, hogy tisz-tességesen élve az erkölcsöt a tudással összehangolja”. A tanulást gátló tényezők pe-dig: a hanyagság, ostobaság (amikor a tanulni valókat vagy összefüggő rendjüket nem tartjuk meg és a sors, „amikor szegénység, betegség, nehéz felfogás vagy a tudós taní-tók hiánya szándékunktól visszatart”).
Szegedi gyakorló pedagógus volt, akinek szeme előtt kora lehetőségei és szüksé-gei álltak. Ez derül ki azokból a szavaiból, amelyeket a tanulás feltételeiről mond. Há-rom alapfeltétele van az iskolai oktatás sikeres végzésének: 1. szükség van olyan
„elöljáróságra”, amelyik kiválasztja a kegyes és tudós tanítókat, őket bőkezűen ellátja, a kiváló tehetségű és szorgalmú szegény tanulókat pedig segélyezi. 2. Az elöljáróság után a sorban a szülők következnek, akiknek feladata, hogy „gyermekükben felkeltsék a tudás iránti vonzódást és növeljék az igyekezetet, gyermekeiket a tanítók megbecsü-lésére tanítsák. Ne vonják el őket házi munkával (otthoni munkával) a tanulástól. A jó erkölcsök megbecsülésére tanítsák (őket), vagyis, hogy beszédben, a test ápolásában, a táplálkozásban semmit se kövessenek el, ami a tanulást lejáratja, csökkenti a jellem erejét s bármiképp árt az erkölcsöknek, s engedjék, hogy gyermekeiket intsék, figyel-meztessék, szemrehányásban részesítsék.” (Ennél jobb szülői „hátteret” ma sem kí-vánhat magának egy iskola.) 3. A harmadik feltétel a becsületes, keresztyén hitben já-ratos, tudós és szorgalmas tanítók megléte. A tanítók erényei között Szegedi felsorolja a szelídséget, türelmet („Nincs ugyanis rútabb dolog a dühöngő, verekedő tanítónál.”), a szorgalmat, igazmondást, igazságos ítélkezést, előrelátást, a következetes végre-hajtást.
A tanítók kötelességeit felsorolva mutatja be Szegedi az oktatás rendszerét és szertani útmutatást is ad. A tanítónak meg kell találnia a tanulókhoz legjobban illő mód-szert, s azt differenciáltan kell alkalmaznia: a hanyagokat serkenteni, a (figyelmesen) hallgatók szorgalmát fokozni, az ellenszegülőket megnyerni. A tárgyra tartozó és a tanu-lók képességeihez mért anyagrészt tanítsanak egyszerre, fordítsanak gondot az érthető-ségre és a begyakorlásra. Értelmes időbeosztással éljenek, „négy, legfeljebb öt órával terheljék a gyerekeket.” Kötelességeik közé tartozik a tanulókat az iskolai törvényekkel megismertetni, hogy azok aszerint viselkedhessenek iskolán belül és kívül egyaránt.
A tanulók előrehaladásához szükséges feltételek sorában Szegedi kitér az értelmi képességtől kezdve, a szorgalmon át a beszéd, a viselkedés, az öltözködés helyes megvá-lasztására is. A tanulás technikájára nézve is ad útmutatást: az egyes előadásokból ké-szítsenek kivonatokat, a napot a „feladatok szerint osszák részekre... A nap korábbi óráit, mint a tanulásra alkalmasabbakat, a nehezebb leckékre, a későbbieket a könnyebbekre fordítsák. Alaptételeket minél gyakrabban készítsenek, hogy amit tanultak és olvastak, kezük ügyében legyenek. Gyakorolják magukat a levelek, költemények, vitatételek, elő-adások írásában.”
Figyelmezteti Szegedi a tanulókat a tanult ember felelősségére is: „Először a jó er-kölcsöket, majd a tudományt sajátítsák el. Az igazi élet tudomány nélkül is kedves, de a tudomány az igaz élet nélkül nem lehet tökéletes. A tudomány az igaz élet nélkül olyan, mint a szőlővessző a bozótban, mint a mirhafű a tövisek között, s mikor gyümölcsöt ke-res rajta az ember, összeszurkálja a kezét.”
Elmélet és gyakorlat kölcsönhatása, egymást gazdagító és figyelmeztető törekvése található meg Szegedi pedagógiai alapvetésében. Igazat kell adnunk Tóth Bélának, aki magyar fordításban adta közre Szegedi ezirányú fejtegetéseit, amikor ezt írja: ,,...benne található pedagógiai irodalmunk első fecskéje, amely tartalmában pontosan körvonalazza a reformáció humanista igényű nevelésének szempontjait, törekvéseit az iskola vala-mennyi vonatkozásában, amilyenek a fenntartók, tanítók, szülők, továbbá szentenciózus tömörségben is világos, részletes képet ad az iskolai tanítás akkori céljáról, tartalmáról, módszeréről is”.92
A Loci communes nem önálló teológiai alkotás, hanem egy kiválóan szerkesztett tankönyv volt. A reformáció nagy pedagógus egyéniségei közül Melanchthon és Béza műveire támaszkodott. Az ő hatásuk ezen a fejezeten is érezhető, de mindenképpen ben-ne van Szegedi nagy pedagógiai tapasztalata, és a magyar valóságot szem előtt tartó rea-litásérzéke is. Ez a szellemiség otthonra talált a XVI. század debreceni református iskola falai között.
Félegyházi művének lettek méltó folytatói Debrecenben. Mindenekelőtt a már említett Thúri Mátyás (1572–75), valamint a tankönyvíró, s Werbőczi Tripartitum-át magyarra fordító Laskai János (1576), a wittenbergi magyar diákok volt seniora, Kállai H. János (1579–1580) és a wittenbergi mellett a heidelbergi egyetemet is megjárt Csorba István (1588–1590). Tarack János (1592–1594) rector emlékezetes és színvonalas tanítására pedig így gondolt vissza egykori tanítványa, Kecskeméti C.
János 1619-ben a jezsuiták ellen kiadott műve előszavában; „hazánkból kijövén, az az híres neves Debretzeni Scholában, az boldogh emlékezetű Tarack János Urunk ál-tal, az szabad tudomániokban, mellyeknek még mostan is izi száiunkban vagyon,
bőségesen együtt taníttattunk...”93 Ilyen tudású és tekintélyű rectorok vezetése biztosítot-ta Debrecenben azt az iskolai szint meglétét és megmaradását, amely a „faculbiztosítot-tas artium”-nak, az akadémiára előkészítő iskolai fokozatnak felel meg, sőt azt felül is múlta azzal, hogy a teológiai fakultás anyagából is sokat felölel.
Csorba István rector személye nemcsak azért érdemel külön is említést, mert az ő idejétől vezették az általunk ismert diáknévsort, hanem azért is, mert vele kezdődően érezhető a debreceni rectoroknak a heidelbergi egyetem felé forduló fokozatos és rend-szeres érdeklődése. Bár Wittenberg is szerepelt még a külföldre menő diákok útiterv-ében, de egyre többen egészítették ki az ott szerzett tudást a heidelbergivel, majd a XVII.
század elejétől Heidelberg átvette a vezető szerepet. Ebben a folyamatban – amely nyil-vánvalóan az itthoni oktatás módosulását is maga után vonta – a következő kiemelkedő nagy pedagógus egyéniség Újfalvi Anderkó Imre, akinek debreceni rectorsága 1596–
1599 közé esik.
Újfalvi Anderkó Imre Sárospatakon kezdte tanulmányait, ahol 1587-ben collaborator lett, majd 1589-ben Nagybányán találjuk rectorként. 1591-től rövid meg-szakítással külföldön tanul. 1599-ig Wittenbergben, majd Heidelbergben folytatott ta-nulmányokat. Innen továbbindulva bejárta Svájcot, Franciaországot, Hollandiát és át-ment Angliába is. 1596 őszén került a debreceni iskola élére. Ahhoz a nemzedékhez tar-tozott, amelyet már hatása alá vont a puritánus mozgalom, s tudásával, gazdag tapaszta-latával, a jobbítani akarás szándékával fogott hozzá itthoni pedagógiai munkásságához.
1597-ben adta ki tervezett pedagógiai tankönyvsorozatának első darabját Admonitiones de ratione discendi, atque docendi címen. A könyv a debreceni iskolából hamarosan fa-lusi rectorságra kimenő diákok részére írt módszertani útmutató. Előszónak is beillő ajánlósorai világosan mutatják a szerző szándékát :
„Nem a tanulóknak, inkább neked irattak ezek, Mester!
Így oktass, pályádon ezt tenni ha jól akarod.
Bűn tanulóban a hajlam szándékos letörése, Meg a munkád végzése kártévőn s hűtlenül.
Ha szabad valamit, kis művem elé ím, ezt helyezem, S ha kedvez az ég ura, majd még többet mutatok.”94
Ha szabad valamit, kis művem elé ím, ezt helyezem, S ha kedvez az ég ura, majd még többet mutatok.”94