DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE

A

DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM 450 ÉVES

JUBILEUMÁNAK VÉDNÖKSÉGE

ÁCS ISTVÁN, ALBERTH BÉLÁNÉ, BERÉNYI DÉNES, DARÓCZY ZOLTÁN, ESZE TAMÁS, FIÁK LÁSZLÓ, KÁLLAI GYULA, KARMAZSIN LÁSZLÓ, KOCSIS ELEMÉR,

KOVÁCH ATTILA, KÖPECZI BÉLA, KÜRTI LÁSZLÓ, MIKLÓS IMRE, OLÁH LAJOS, POZSGAY IMRE, SOMOGYI JÓZSEF, SZABÓ IMRE, SZABÓ MAGDA,

TÓTH KÁROLY, ÚJSZÁSZY KÁLMÁN

A KÖTET FŐSZERKESZTŐJE KOCSIS ELEMÉR

A

DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM TÖRTÉNETE

ÍRTÁK

BAJKÓ MÁTYÁS BARCZA JÓZSEFNÉ BÖLCSKEI GUSZTÁV

CSOHÁNY JÁNOS CZEGLÉDY SÁNDOR

DANKÓ IMRE FEKETE CSABA GAÁL BOTOND

GYŐRI L. JÁNOS KOCSIS ELEMÉR KORMOS LÁSZLÓ MAKKAI LÁSZLÓ G. SZABÓ BOTOND SZABÓ LÁSZLÓ AMBRUS

TAKÁCS BÉLA TÓTH BÉLA

SZERKESZTETTE

B A R C Z A J Ó Z S E F

KIADJA

A MAGYARORSZÁGI REFORMÁTUS EGYHÁZ ZSINATI IRODÁJÁNAK SAJTÓOSZTÁLYA

BUDAPEST, 1988

Lektorálták RÁCZ ISTVÁN

(I. rész 1—40., II. rész 1—5., 7—8. fejezetét) MAKKAI LÁSZLÓ

(I. rész 5—6., II. rész 6., 10 fejezetét)

A szerkesztésben segített és a névmutatót összeállította BERECZKI LAJOS, V. HUNYADI ÉVA

ELŐSZÓ

A Debreceni Református Kollégium 450 éves jubileumára készült monográfiát meg- illetődve bocsátjuk útjára. Ezzel a könyvvel is méltó emléket kívántunk állítani e jeles ha- tárkőnél. A Kollégium, mely hazánk legrégibb, megszakítás nélkül működő iskolája, nemcsak a Magyarországi Református Egyház történetének, hanem csaknem egy félévez- redes magyar kultúrtörténetnek is élő tanúja.

Sorsát beszédesen kifejezik Debrecen város régi címerének, egyben református egy- házunk címerének szimbólumai. Alsó mezőjében az Ó- és Újtestamentum könyvein álló zászlós bárány nemcsak a Kollégiumot éltető hit és a Biblia kapcsolatára utal, hanem arra is, hogy a Könyvek Könyve nyitottságot és kapcsolatot jelentett a Kollégium pro- fesszorai és diákjai számára minden igaz tudomány teljes perspektívájával. A pálma, az élet fája, amely a teher alatt egyre nagyobbra nő. A címer felső mezőjében a poraiból megelevenedő főnix azt a mindig megújuló élni akarást példázza, amely a többször is porig égett romokon törhetetlen reménységgel és akarattal mindenkor képes volt meg- újulni és felépíteni a tudomány várát. A Kollégium története hatalmas küzdelmek, pró- bák, de győzelmek története is. Külső hatalmak, az oszmán birodalom és a Habsburg ház szorításában mindig európai és mindig magyar tudott maradni. A történelem adta szűkös viszonyok idején is a legújabb tudományos eredményeken és a leghaladóbb eszméken tá- jékozódott, a sötétségből újra és újra a fényre tört. Mindezzel népünk kulturális felemel- kedésének minden korban hasznára vált.

A kötet a szerzői gárda három esztendős munkája révén jött létre, de több tanulmány mögött évtizedes kutatói tapasztalatok vannak. Az I. részben olvasható kerettörténet feje- zetei monografisztikus célkitűzéssel készültek, de nem törekedhettek teljességre. Mégis sok új adat és sok új szempont található bennük, ami szükségessé és időszerűvé tette a monográfia megjelenését. A II. rész tanulmányai is számos új szempontot és eddigi levél- tári kutató munkában fel nem tárt adatot tartalmaznak. Nem tudtuk ugyan ezekkel a rész- tanulmányokkal sem kimeríteni a Kollégium 450 éves történetének minden életmegnyil- vánulását, de bátran mondhatjuk, hogy a monográfia valami olyat valósított meg, ami.

eddig nem sikerült, még a 400 éves jubileumi ünnepségek alkalmával sem. Egy kötetben megközelítő teljességgel feltárta és közkincsé tette a Kollégium intézményeinek történe- tét, a benne végzett oktató-nevelő munka jelentőségét, az iskola európai távlatokban ki- épített kapcsolatrendszerét, és az egész országra kiterjedő iskolahálózatát, nem utolsó sorban Debrecen városhoz való viszonyát, és a diákélet jellegzetességeit.

Tudatában vagyunk annak, hogy a Debreceni Kollégium kutatásának új fejezete ezzel a monográfiával nem zárult le, sőt éppen elindult. Külön résztanulmányt igé- nyelne a Kollégium gazdaságtörténete, hiszen pl. amikor Magyarországon még nem voltak pénzintézetek, a Kollégium „bankja” volt egy hatalmas tájegységnek. Ugyanígy a történelem, az élő nyelvek, a klasszika filológia stb. tanításának története – bár a kö- tetben érintve vannak – külön fejezeteket érdemelnének. Minden tanulmányt kötetté le- hetne kiszélesíteni és elmélyíteni. Valójában a Debreceni Kollégium teljes történetét

csak egy 10–15 kötetes sorozat mutathatná be kimerítően. Addig is, míg a remélt sorozat elkészül, erre a kötetre múlhatatlan szükség van.

A tárgymutatót a tanulmányok részletes tartalomjegyzéke lényegében pótolja. Egy- fajta modern gyakorlatnak megfelelően a szövegben nem emelünk ki neveket és szöveg- részeket sem kurziválunk. A könyvcímeket minden első előfordulási helyen aláhúzzuk.

A rövidítésjegyzék a lelőhelyeket (könyvtárak, levéltárak) és a több szerző által használt forrásmunkákat, periodikákat, könyveket, kéziratokat tartalmazza, de azokat a monografisztikus igényű műveket is, amelyekre csak egy-egy szerző hivatkozik, akkor, ha a Kollégium története szempontjából különösen fontosak. A névmutató felveszi a kötet- ben előforduló valamennyi személynevet. Ezáltal tartalmazza azoknak a jelentős szemé- lyiségeknek a nevét is, akiknek a történelem folyamán a Kollégiummal kapcsolatuk volt, valamint azokét a szerzőkét, akik tudományos kutatásaikban és írásaikban, életrajzi vagy irodalmi műveikben a Kollégiummal foglalkoztak.

Köszönet illeti mindazokat, akik fáradságos munkával ezt a kötetet létrehozták, az írókat, a lektorokat és a szerkesztőt, aki tiszteletreméltó munkával, saját kutatásai ered- ményeit is bedolgozva igyekezett a különböző szerzők írásaiból egységes művet kiadásra előkészíteni. Köszönjük az egyes intézményeknek, hogy anyagukat rendelkezésünkre bo- csátották, munkatársaikat az írói és szerkesztői munka miatt hosszasan nélkülözték. Kö- szönjük a Református Zsinati Iroda Sajtóosztályának, hogy a nagy terjedelmű kötet ki- adását szűk határidőn belül vállalta.

Ajánljuk ezt a könyvet a Kollégium egykori és jelenlegi tanárainak és diákjainak, a Kollégium barátainak, egyházunk tagjainak, akik szeretettel szívükön viselik az ősi isko- la sorsát és nem utoljára a magyar kultúra minden munkásának. A Debreceni Reformá- tus Kollégium nemcsak a református egyházé, hanem az egész magyar népé. 450 éves jubileuma a magyar kultúra ünnepe is.

Dr. Kocsis Elemér püspök

a Kollégium Külön Igazgatótanácsának elnöke

I.

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS

A KEZDETEKTŐL A VÁRADI ISKOLA BEOLVADÁSÁIG (1660)

A Debreceni Református Kollégium keletkezésének, kialakulásának folyamata mö- gött áll az a politikai-szellemi-egyházi környezet, amelyből a középkori mezőváros éle- tének kontúrjai rajzolódnak ki előttünk.

A középkori városi élet kialakításában és formálásában a világi és egyházi földesúr, a városi tanács és a városban megtelepedett szerzetesrendek játszottak külön-külön és együttesen meghatározó szerepet.

Debrecen mezőváros a középkorban a váradi püspökség területén feküdt, s a XIII.

század végén Váradot kivéve a legmagasabb összegű pápai tizedet fizette.¹ A püspöki székhely közelsége gátolta a város saját művelődésének fejlődését. Debrecennek a kö- zépkori városhálózat hierarchikus tagozódásában elfoglalt helye arra utal, hogy a város korántsem volt olyan jelentős kulturális központ, mint amilyennek vagyoni helyzete és lakóinak száma alapján gondolhatnánk.²

A világi földesurak közül – a Dózsa család kihalása után – nem akadt olyan birto- kos, aki Debrecenben állandó udvartartást rendezett volna be. Ez a tényező maga is hát- ráltatta a középkori művelődés fejlődését. Debrecen életének irányításában egyre növe- kedett a városi tanács szerepe. A városi (oppidális) jogállás első említése 1332-ből szár- mazik, amikor a király utasítást küld Debrecen város „bíráinak, esküdtjeinek, telepesei- nek és kereskedőinek”.³

A városi művelődés alapjait a középkorban a szerzetesi és plébániai iskola biz- tosította. Debrecenben az 1322-ben ide települt mariánus ferencesek tartottak fenn szerzetesi iskolát.⁴ A ferences kolostor építésével egy időben azonban megjelentek a városban a dominikánusok is. A város egyik világi földesurának támogatásával, (cum) „auxilio brachii secularis”⁵ 1324–1325-ben ők vették birtokba az Imre (1297–

1317) váradi püspök által építtetett Szent András templomot és annak paróchiáját.⁶ A váradi püspök közbenjárására azonban XXII. János pápa fellépett a domonkosok ellen. A pápa 1326. november 12-én Avignonban kelt levelében a váradi püspök fennhatósága alá rendelte vissza a templomot, s a domonkosokat átok terhe mellett elűzte a városból.⁷ Így feltételezhető, hogy a domonkosok kiűzése után az üresen maradt épületben jött létre a plébániai-városi iskola. Míg a ferencesek iskolája szerzetesi műveltséget nyújtott, addig a városi iskola „deákos” alapműveltséget biztosító intézményként arra volt hivatott, hogy itt a városi életformához szüksé- ges tisztségek betöltésére alkalmas ifjak alapismereteket szerezzenek. A középkori plébániai iskolai oktatás anyagáról Debrecenben nem tudunk közelebbit. Feltehe- tően hasonló lehetett a Sárospatakról ismert 1489/90-es tananyaghoz, amelyet az ún. „Szalkai-kódex”-ből ismerünk, mely a középkor végi oktatás tartalmi kérdései- re nézve páratlanul értékes forrás. A Szalkai-kódex hat füzetből álló tankönyv és gyakorló füzet, amelyet a pataki iskolában készített az ekkor itt tanuló 15–16 éves diák, Szalkai László. A Mészáros István által feltárt és elemzett forrás alapján az 1489/90. évi tananyagot így jellemzi Szűcs Jenő: A tananyag egyik súlypontja két vers magyarázatokkal ellátott sokoldalú értelmezése volt. A második

harmad a levélfogalmazás gyakorlati mesterségét tartalmazta, a harmadik harmad meg- oszlott az asztronómia, naptárkészítés, jogi és zeneelméleti ismeretek között.

Az oktatásban négyes pedagógiai elv érvényesült: az ismereteknek egyidejűleg kel- lett szolgálniuk a morális épülést, a napi életben való „hasznosságot”, miközben szóra- koztatnak, végeredményben pedig az „emberséget” alakítják ki.⁸

A debreceni ferences szerzetesek kolostora a rend konzervatív ágát képviselte, s a rend magyarországi történetében nem játszott jelentős szerepet. Míg a másik ág, az obszerváns ferencesek újulást-újítást munkáló lelkisége ellen kiadott rendeletek és kör- levelek arra a hatásra utalnak, amelyet az obszerváns ferencesek a reformáció eszméi magyarországi befogadásának, majd terjesztésének ügyére gyakoroltak, addig a debrece- ni ferencesekhez intézett levelek (1448, 1466, 1489, 1490) az erkölcsi élet lazulása miatt marasztalják el a rend itteni képviselőit. A város földesurai többször fenyegették azzal a szerzetesrendet, hogy kolostorukat a „cseri” barátoknak (obszervánsok) adják. Hunyadi János, Szilágyi Erzsébet és Hunyadi Mátyás dorgálásai mellett maga a pápa is intette a debreceni ferenceseket a szabályosabb élet, a regula megtartására.⁹

Mindennek következtében már érthetővé válik az a tény, hogy a középkori kül- földi egyetemjárásban miért foglal el olyan jelentéktelen helyet Debrecen. A közép- kori egyetemek közül a krakkói egyetemen 1440 és 1514 között összesen 17 debre- ceni diákot találunk, a bécsin egyet sem. Ugyanakkor Szeben 187, Brassó 170, Kas- sa 117, Várad 78, Kolozsvár 69, Nagybánya 37 diákot küldött Bécsbe és Krakkóba.¹⁰

I. A REFORMÁCIÓ KIBONTAKOZÁSA DEBRECENBEN

A XVI. század Európájának életét alapvetően megrázó és újraformáló reformá- ció debreceni megjelenésének pontos dátumát nem ismerjük. De nem is lehet pilla- nat-felvétel-szerűen rögzíteni egy olyan időpontot, amely előtt még nem beszélhe- tünk a reformáció jelenlétéről egy városban, amely után azonban már kizárólag csak református városról beszélhetnénk. A reformáció – természetéből adódóan – nem egyik napról a másikra történő változást jelent, hanem olyan összetett folyamat, amelyben az egyén lelki, kegyességi élete, a régi és az új szervezeti forma egymással való küzdelme, a korábbi és újabb patrónusok szerepe, a művelődési eszmény válto- zása, a szertartások és a hétköznapi szokások átalakulása mind-mind szerephez ju- tott, s mindegyik más-más tempóban ment végbe.

Debrecen a XVI–XVII. században messze földön híres volt gazdagságáról, la- kói vagyonosságáról. A város külső képe azonban ebből nem sokat árult el. Az igen nagy kiterjedésű településen az építészeti kultúra nem jutott magas fokra.

Csak elvétve akadt egy-egy kőház az utazók által „óriási falunak” titulált város- ban. Debrecen lakossága a XIV–XV. század fordulóján 4500–5000 fő lehetett. A XVI. század közepén, az 1552-es adólista alapján megállapítható, hogy a lakosság létszáma elérte a 12 000 főt (1216 porta). A század második felében háborús dúlá- sok, természeti csapás, tűzvész követték egymást a város életében, sokan elbujdos- tak, csökkent a lakosság létszáma, az 1600-as évek elején mintegy 11 000-re tehető.

A város életében a reformáció idején alapvető fontosságú volt a kereskedelem és az ipar. A debreceni „áros” nép 1411-től vámmentességi jogot élvezett az ország egész területén, 1508-tól pedig évente hét alkalommal tartottak a városban országos vásárt.

A városi tanács a közösség jogainak mindenkivel szemben igyekezett érvényt sze- rezni, a városon belül nem engedte érvényesülni a nemesi kiváltságokat.¹¹

Debrecen fontos kereskedelmi út mentén feküdt, kereskedői európai tapasztalat- tal rendelkeztek. A városba nyilván hamar eljutott a reformáció híre. Az új mozga- lom iránti érdeklődés első kitapintható jele, hogy 1529-ben beiratkozott a wittenber- gi egyetemre az első debreceni diák, Gregorius Johannis Debrecinus néven. Dévai Bíró Mátyással együtt iratkozott be, aki később a magyar reformáció első nagy alak- jaként éppen Debrecenben fejezi be életét 1545-ben, itteni lelkipásztorként.¹² Az egyházzal szembeni bizalmatlanság és elégedetlenség kifejeződése az az ugyancsak 1529-ből származó adománylevél is, amellyel Boncz László debreceni polgár a sze- gények és betegek számára létesített ispotályt a városi tanács felügyelete alá helyez- te: „Sohase adassék pedig az Ispotály örökösen valamely papnak, nehogy ilyenfor- mán pusztulásra jusson”¹³

Az 1536-os esztendő a következő fontos állomás a reformáció elterjedésének folyamatában. A város ekkor új földesurat kapott. Szapolyai János 1536. szeptem- ber 30-án kelt adománylevelében Enyingi Török Bálintnak juttatta Debrecent,¹⁴ Magyarország „legnagyobb és leggazdagabb városát” (oppidum Hungariae maxi- mum et opulentissimum).¹⁵ Az új földesúr személyében a reformáció hatalmas pártfogóra talált. A magyarországi városok közül az ő birtokába került Vajdahunyad, Pápa, Nyitra, Ozora, Szigetvár, Somogyvár, Sümeg, Szigliget. Tö- rök Bálint ekkor már meggyőződéses híve a reformátori eszméknek, amelyekkel még 1523 előtt ismertette meg a Budán tanító humanista-reformátor Simon Grynaeus. Török Bálint és Grynaeus kapcsolatáról Bod György állítása alapján írja Tóth Ferenc: „Bod György pedig világosan is írja Török Bálintról, hogy ő az Evangéliomi tudomány édességét még Lajos alatt, a Budai Oskolában, Grinaeus Simon tanításából kóstolta meg, aminek már 1523 előtt nem tsak azért kellett megesni, mert 1521-ben házas emberré lett, hanem azért is, mert Grinaeusnak 1523-ban minthogy a Protestáns vallást tanította ki kellett parantsolatnál fogva az Országból menni.”¹⁶ Érthető tehát, hogy Török Bálint nem csupán hallgatólagos beleegyezéssel, hanem cselekvő módon vesz részt Debrecen reformációjában az- zal, hogy idehozatta azt a Bálint papot, aki vezető szerepet játszott Pápa reformá- ciójában is. Bálint pap Debrecenbe hozatalának jelentőségéről tanúskodik az a tény, hogy a magyarországi reformáció első nyomtatásban megjelent áttekintése, Gönczi Györgynek a Félegyházi Tamás Újszövetség fordításához írt előszava 1586-ban az ő személyével hozza összefüggésbe a város reformálását.¹⁷ Az új hitet valló főúr anyagi támogatása párosult a reformátori eszméket hirdető prédikátor munkásságával – ez már a reformáció egyre szélesebb körre kiterjedő – térhódítá- sát jelentette, beleértve természetesen a prédikátor-plébános közvetlen felügyelete alá tartozó városi iskolát is. A Debreceni Református Kollégium működésének kezdetét jelző 1538-as esztendő ebben az összefüggésben tehát azt jelenti, hogy ettől számíthatjuk a mai Kollégium helyén állott egykori városi iskolában a reformátori vezetés meglétét.

Az Enyingi Török család patrónusi jelentősége nem csökkent akkor sem, amikor Tö- rök Bálint 1541-ben fogságba került, majd halála után felesége és fiai léptek a he- lyébe. Fogságából írt levelében arra kérte feleségét, hogy birtokain folytassa tovább az egyház reformálását.¹⁸

A reformáció terjedését segítő és gátló erők küzdelmének sajátos színterévé vált Debrecen 1545-ben. A reformáció magyarországi sikerei láttán a régi vezetés elbizonytalanodott. Mivel ellenszert egyelőre nem találtak, tanácskozásra gyűltek össze Debrecenben. A részleges országgyűlést Martinuzzi György, mint királyi helytartó, június 7-ére hívta egybe, s kimondatja, hogy „senki se tűrjön meg birto- kain luteránust” (Nullus in bonis suis Lutheranos retineat). Egyben felhatalmazta a kincstárnokot és a főkapitányt, hogy az ország törvényei értelmében nyomoztassa- nak a lutheránusok után.¹⁹ A rendelet félreérthetetlen fenyegetés az országgyűlés- nek helyet adó Debrecen számára is, hiszen ugyanebben az évben fogadja be a vá- ros azt a Dévai Bíró Mátyást, aki ekkor már „sakramentárius” hírében állott. Maga Luther állapítja ezt meg róla 1544. április 21-én kelt, az eperjesi és Eperjes kör- nyéki lelkészekhez írt levelében.²⁰ A szigorú rendeletnek azonban Debrecenben sem lett nagy foganatja. Az Erdődön, Drágfy Gáspár oltalma alatt tartott első pro- testáns zsinaton 1545. szeptember 20-án kelt hitvallás 29 aláírója között ott talál- juk a debreceni származásúnak és neveltetésűnek tekinthető Michael Debrecinus nevét is.²¹

A szellemi és politikai forrongásnak ebben a korszakában 1549-ben szólal meg először – legalábbis, ami az írásban fennmaradt emlékeket illeti – a debreceni schola hangja, Dézsi Andrásnak, az iskola első név szerint ismert rektorának irodalmi mun- kásságában :

„Felejtsetek immár minden félelmet, Adjon az Úristen oly bátor szívet, Hogy mind halálig vallhassátok őtet,

Megmaradhassatok igazhit mellett.” (Makhabeus)22

Kitartásra, a már felismert igazság melletti helytállásra biztató sorok ezek, ame- lyek szimbolizálják azt a későbbi korszakokban is meglévő kölcsönös felelősségen alapuló kapcsolatot, amely a város tanácsa és az iskola között fennállt. Öntudat és felelősség jellemzi mindkét részről a feleket. A „schola nostra”, „schola oppidi” ki- fejezések így nyernek igazi tartalmat. A XVI. században nem találkozunk még a

„collegium” elnevezéssel. A váradi iskola beolvadása utáni időben alapítványokban, a városi tanács jegyzőkönyveiben elszórtan felbukkan ez a név is a „schola”, vagy

„schola illustris” mellett. Hivatalosan azonban csak az 1704. évi iskolai törvények címében jelenik meg a „collegium” név.

Az 1540-es évek végétől kezdve a debreceni reformáció történetében fokozato- san erősödött az a vonás, amely a várost és iskoláját a hazai helvét irányzat gyűjtő- helyévé teszi. Ennek politikai háttere, hogy az 1548-as pozsonyi országgyűlés XI.

törvénycikke, amely a sakramentáriusokat száműzte az ország területéről, Debre- cenre nem vonatkozott, mivel a város az 1538-as váradi béke értelmében Erdély- hez tartozott.²³ Így 1551-ig, Erdély Habsburg-kézre kerüléséig a helvét irány hívei

Debrecent választhatták működésük központjának. Erre a korszakra esik Radán Balázs prédikátori tevékenysége Debrecenben, akiről bizonyos, hogy innen való távozása után beregszászi lelkészként, a helvét irányzat híveként tevékenykedett.²⁴

Az 1551-es esztendőben a helvét irányú reformáció véglegesen gyökeret vert Deb- recenben. Ekkor kerül a városba Kálmáncsehi Sánta Márton, a nagyhatalmú földesúr, Petrovics Péter pártfogoltja. Ő lett az általa „magyar vallás”-nak titulált helvét irányzat vezéregyénisége.²⁵

Az 1551-es esztendőből fennmaradt városi tanácsi rendelet a Debrecenben tartóz- kodó nem debreceni polgárokra is kiterjesztette azt a korábbi határozatot, mely szerint a vasárnapi istentisztelet idején árusítók portékáit el kell kobozni.²⁶ Ez a dokumentum a reformáció szigorú erkölcsiségének komolyan vételét bizonyítja. A másik fennma- radt dokumentum pedig azt igazolja, hogy milyen súlya volt már ebben az időben Deb- recennek a hazai reformáció folyamatában. Gyalui Torda Zsigmond 1551. október 10- én kelt levelében arról számol be Melanchthonnak, hogy a budai pasa levelet küldött a Debrecenben zsinatra összegyűlt prédikátoroknak, amelyben nemcsak szabad műkö- dést, de jutalmat is ígér azoknak a lelkészeknek, akik hajlandók lelkészséget és tanító- ságot vállalni a török hódoltsági területeken.²⁷ Az ottani lelkészek is levélben kérik, hogy küldjenek nekik alkalmas embereket. Azért fordulnak hozzájuk, mert: „hallottuk, hogy tudománytokkal felülmúltok minket és a Szentlélek kegyelmi ajándékaival világoskodtok.”²⁸

A városban 1551-re már kidomborodott a reformáció helvét jellege, s ez a jelleg ettől fogva nem is halványult el többé. Huszár Gálnak Debrecenről alkotott költői ké- péhez („egész Magyarországnak és Erdélységnek s több sok helyeknek is világoséjtó lámpásának lenn”)²⁹ ez az esztendő már maradandó módon járul hozzá. A reformáció, az iskola és a város ügyének szoros kapcsolata világosan érezhető azokból a szavak- ból, amelyekkel 1586-ban Gönczi Kovács György püspök tekintett vissza a város kö- zelmúltjára : „Ilyen volt a ti kegyelmetek városa, mi időtől fogva az Istennek igéjének fejet hajtott, főképpen ez harmincöt esztendő alatt, (azaz 1551, Kálmáncsehi Debre- cenbe jövetele óta) buzgó volt az evangéliumnak hallgatásában és tanulásában, szor- galmatos gondot viselt az Isten anyaszentegyházára, az tanítókra és tanulókra, egyeztenek mindnyájan az igaz tudománnak vételében és oltalmazásában. Mindezekért a ti kegyelmetek városa ez mi országunkban s mind szomszéd országokban nagy be- csületben volt, kitől egyéb helyek is mind az isteni tiszteletre s mind az külső rendtar- tásra nézve jó példát vettenek, ennekokáért mindmáiglan főnek tartatik az mi orszá- gunkban”³⁰

Ahhoz, hogy a város a fent jelzett tekintélyes szerepét a reformáció magyaror- szági terjesztésében betölthesse, elengedhetetlenül szükséges volt az iskola fejlődése és fejlesztése is. A város, a reformáció és az iskola egymást kölcsönösen gazdagító hatását elsőrangúan példázza, a második ismert rektor, Szegedi Gergely személye és munkássága. Szegedi Gergely Kálmáncsehi Sánta Márton támogatásával jutott el Wittenbergbe,³¹ ahová 1556. július 8-án iratkozott be.³² Innen hazatérve Kassán tű- nik fel, ahol a városi tanács prédikátorként akarta alkalmazni. Mivel azonban a lu- theri irányzattól eltérő módon tanított az úrvacsoráról, a városi tanács lemondott az alkalmazásáról. Szegedi visszatért(!) Debrecenbe. A kassai tanács 1557. szeptember 18-án levelet küldött utána, ítéletét megváltoztatva, prédikátorául akarja fogad-

ni.³³ A hívásra Szegedi mellett a debreceni városi tanács is válaszolt egy éles hangú levélben. Felrótták a kassai tanácsnak, hogy az ő tudtukon kívül tárgyaltak Szegedivel és Kálmáncsehivel, pedig mindketten (Gergely deák és Márton doktor úr) tőlük függe- nek, mert az ő fizetett alkalmazottaik.³⁴ Ebből az következik, hogy Szegedi Gergely már wittenbergi tanulmányai előtt a debreceni városi tanács alkalmazásában állott, mint a debreceni iskola rectora. Az alkalmazás kezdetét pedig Kálmáncsehi első deb- receni működése idejére kell tennünk, tehát kb. 1552-re. S ha nem is fogadhatjuk el azt a közvetett bizonyítékokon alapuló azonosítást, hogy Szegedi Gergely azonos azzal a Belényesi Gergellyel, aki 1544-ben az első magyarként felkereste Genfben Kálvint,³⁵ akkor is látjuk, hogy az iskola második rektora egy nagy tapasztalatú, nagy hatású, kálvini elveket hirdető reformátor, aki magas szinten tudta ellátni azt a feladatot, ame- lyet kora, egyháza és hazája várt tőle.

II. AZ ISKOLA KÖZJOGI HELYZETE

Az a határozottság, amivel a debreceni tanács a lelkipásztor és a tanító alkalma- zása ügyében 1557-ben fellépett, mindvégig jellemzi korszakunkban (1660-ig) a magisztrátust. Magatartásán érződik, hogy „szabad királyi városi” privilégiumait komolyan vette, s élt jogaival. Az iskolával kapcsolatosan rendszabályokat fogana- tosított és fizette az iskola rectorait. A tanács jogköréhez tartozott a rectorok meghí- vása, illetve marasztása. Az oktatás-nevelés tartalmi kérdéseiről viszont a zsinatok döntöttek, a zsinati végzések tartalmát pedig a reformáció művelődéspolitikai célki- tűzései határozták meg. A tanács illetékességi köre megcsorbítását nem hagyta szó nélkül a földesúrral szemben sem. Ennek bizonyítéka, hogy a városi tanács 1502-ben tiltakozott a váradi káptalannál, mert az újonnan beállított plébános a város földes- urához, Corvin Jánoshoz fordult tisztében való megerősítésért. Ennek a tiltakozásnak csak az lehetett az alapja, hogy az egyház kegyura maga a város volt. Sem a parókiális jövedelmek, sem az ingatlanok, így a mai Kollégium területe sem voltak királyi vagy egyházi adományok, hanem a város saját tulajdonai.³⁶ Így az iskola nem az egyházi javakat szekularizáló kolozsvári országgyűlés végzése következtében ke- rül világi tulajdonba, hiszen már azelőtt is abban volt.

A tulajdonosi igény hangoztatása azonban együtt járt a városi tanács részéről az iskoláért vállalt és hozott anyagi áldozat kötelezettségével is. 1556-ban a tanács határozatot hozott arról, hogy a temetéseken végzett énekszolgálatért 16 dénár ille- ti az iskolát. Ennek fele a rektoré, felét pedig azok a tanulók kapják, akik erre rá- szorulnak (qui nullum subsidium habent hic).³⁷ Ezt az összeget 1571-ben megdup- lázták. 1592-ben pedig arról rendelkezett a tanács, hogy az ispotályt illető jöve- delmek harmadrésze (malmok haszna, gazdátlan jószág, gazda nélkül maradt bir- tok eladási ára) „épen és igazságosan az ispotály-mesterek által a scholában levő tanuló deákok hasznára és táplálására rendeltessenek, a két rész pedig az ispotály- beli szegényeknek maradjon”.³⁸ A debreceni céhek is rendszeresen adománnyal já- rulnak hozzá az iskola fenntartásához. De voltak alkalmi adományok, örökségek is, amelyekkel az iskolai elöljáróság rendelkezett.³⁹ A tanács biztosította az iskola színvonalának megőrzéséhez és emeléséhez elengedhetetlenül szükséges külföldi

egyetemjárás költségeit, és gondoskodott arról is, hogy a főúri, vagy fejedelmi ado- mányokból, az iskolát megillető rész valóban el is jusson az iskolába. Szenci Molnár Albert feljegyzései szerint 1617-ben Heidelbergben tanult „Putnoki János, akit Deb- recen városa tartott”. 1627-ben Putnoki János Debrecen lelkipásztoraként szerepel a tanácsi jegyzőkönyvekben. A tanácsi testület mellett polgárok is támogatják a pereg- rinusokat. A Wittenbergbe induló Németi N. János, Debreceni Csorba István, Tolnai (Sartorius) János 1584-ben debreceni polgároktól kapott pénzt⁴⁰. Olyan vonás ez, amelyik a többi, a debrecenihez hasonló iskola történetében ilyen következetesség- gel nem mutatható ki.

Nemcsak a város, hanem az egyház is sajátjának tekintette az iskolát. A világi és egyházi vezetés azonban nem egymással konkuráló hatalomként lépett fel, hanem egyik a másikat erősítette, esetenként kontrollálta. Az a kettősség, amely Debrecen- ben a szerzetesi iskola és a világi iskola egymás mellett élésében kifejezésre jutott, a reformáció által szintézist alkotott, abban a szellemben, amely Kálvin iskolaalapító szándékában így fogalmazódott meg: ,,...kollégiumot kell emelni, hogy taníthassuk és előkészíthessük a gyermekeket lelkészeknek és világi vezetőknek.”⁴¹ A reformá- ció, belső lényegéből fakadóan, létszükségletnek tekintette az iskolákat, s hangsú- lyozta a törvényes hatóság ezirányú kötelességét: „Az akadémiákat és iskolákat, me- lyek az ige veteményeskertei, az ország közjövedelméből gondozzák” – írja az 1562- ben Melius Juhász Péter és Szegedi Gergely által szerkesztett Debreceni Hitvallás.⁴² Melius 1558-ban érkezett Debrecenbe. Befolyása egyre fokozódott az egyházi és is- kolai életben, prédikációiban gyakran ostorozta azokat, akik a szekularizált egyházi javakat nem „az oskolák és tanítók szükségére” adják.⁴³ S hogy Melius szavának Debrecenben foganatja volt, azt mutatja az a tény is, hogy 1563-ban az iskola élén ismét olyan rector áll, akinek elegendő tekintélye és bátorsága volt ahhoz, hogy a kassai városi tanácshoz levelet intézzen, melyben a kálvini irány elfogadását ajánl- ja.⁴⁴

Az 1564-es tűzvész, amely elpusztította a Szent András templomot, a parókiát és az iskolaépületet, majd a városban garázdálkodó rablócsapatok dúlásai válságos helyzetbe sodorták az oktatást is. Valószínű, hogy 1564–67 között szünetelt is a tanítás. Ebben a helyzetben a debreceni iskolát a váradi pótolhatja.⁴⁵ Melius Juhász Péter 1566-ban Vára- don János Zsigmondtól házat kapott birtokul, hogy az ideköltözött Hoffhalter nyomdáját

„egyháza érdekében minél inkább igénybe vehesse”.⁴⁶ Az 1567-es debreceni zsinat XL.

és LXV. kánonaiban már behatóan és részletesen foglalkozott az iskolaüggyel.⁴⁷ A zsinat mindenekelőtt megjelölte az iskolák célját: „az iskolákból is előállíthatja az Úr a lelki- pásztorokat, tanítókat, az egyház oktatóit...”, körvonalazta a tantárgyakat: „Azért a ke- resztények iskoláiban elsőben a nyelvek ismérete, latin s görög nyelvtan (a hol lehet zsi- dó is), észtan, szónoklattan és más a theologia ismeretére megkívántató tisztességes tu- dományok taníttassanak, azután a hittudomány, a szent írás görög és latin nyelven adas- sanak elő az ifjúságnak.” Az oktatási formák közül külön kiemelték a disputációk fon- tosságát: „Tartsanak vizsgálatot az iskolatanítók is iskoláikban, rendezzenek gyakran is- kolai vitatkozásokat” (disputációkat). (A szakirodalom egy tanácsi jegyzőkönyvi adat alapján már 1564-ben bizonyítottnak véli a nyilvános disputációk tartását. Ez a jegyző- könyvi bejegyzés azonban a szövegösszefüggés alapján nem tekinthető Literátus

Ambrus és Simándy Mihály nyilvános disputájának.)⁴⁸ A tanítók „tisztességes függés- sel” rendeltetnek alá a lelkipásztoroknak, akik viszont kötelesek nekik megadni a „ket- tős tisztességet”, tudniillik a becsületet és kiszabott mindennapi eledelt, ha ezzel hiva- talból és szerződés szerint tartoznak. A diákság részére a mértéktartó magatartást, ru- házatot és hajviseletet írták elő a kánonok. A kötelességmulasztások között szerepel az az elítélendő magatartás, hogy „mindig kószálnak, helyöket szerte változtatják, foly- vást új tanítókat keresnek, az iskolai munkát és gyakorlatokat folytatni nem bírják”. Itt nyilvánvalóan a diákság és a tanítás állandóságát célozzák a kánonok. Emellett azt is világosan bizonyítják, hogy a debreceni Kollégiumban 1567-ben már felsőszintű okta- tás folyt.

A zsinatok a XVII. század első felében is foglalkoztak az iskolaügy kérdéseivel.

Így az 1605-ös nagykárolyi zsinat azt kéri Bocskaitól, hogy vagy egy főiskola állíttassék, vagy a meglevő iskolák bővebben segélyeztessenek.⁴⁹ A zsinat határozatai között szerepel az is, hogy egy-egy iskola javára gyülekezeti perselypénzeket rendel- nek. Az 1606-os szatmári közzsinat a falusi iskolákba kiment rectorok kérdésével fog- lalkozott, s azt határozta, hogy a rectorok 2 éven túl ne igazgassák az iskolát, hanem ha alkalmasak voltak, a tanításra azaz a lelkészségre bocsáttassanak ki, ha nem, utasít- tassanak vissza a főiskolákba.⁵⁰

Ugyanaz az öntudatos felelősség érződik ezekben a határozatokban is, mint a vá- rosi tanács rendeleteiben. Ezek alá rendelve fejlődött ki az iskolai életnek az a sajátsá- gos református típusa Debrecenben is, amely ezek mellett a faktorok mellett kialakítot- ta saját belső önkormányzatát.

III. A KOLLÉGIUM BELSŐ SZERVEZETE, ÖNKORMÁNYZATA (A falakon belüli szabadság)

A debreceni Kollégium életét, jellegét alakító tényezők sorában a világi és az egy- házi vezetőség mellett természetesen kezdettől fogva jelen volt a tanuló ifjúság idő- sebb tagjai által szervezett és ellenőrzött belső önkormányzat a maga ösztönző és fe- gyelmező hatásával.

Az iskolába beiratkozott tanulók névsorát 1588-tól ismerjük folyamatosan.⁵¹ A Series studiosorum, az ettől kezdve folyamatosnak tekinthető névsor (csupán az 1594. és 1596. év hiányzik) egy már kialakult diákszervezet meglétét feltételezi, hiszen a név mellett az illető által viselt tisztséget is feljegyzi. Az első iskolai tör- vénynek tehát 1588 előtt kellett létrejönnie. Ez a törvény elveszett ugyan, de az 1657. évi törvénybe átvett részleteiből tudunk létezéséről és néhány pontjáról is.⁵² Az első iskolai törvény mintája és forrása a wittenbergi magyar diákok coetusának 1571-ben az egyetem által is elfogadott alapszabálya volt, amelyet a helyi viszo- nyokra alkalmazva és Trotzendorf goldbergi iskolájának törvényeivel párosítva vettek át a XVI. századi magyar református kollégiumok (Pápa, Sárospatak, Deb- recen).⁵³ Trotzendorf, Melanchthon és Sturm mellett a XVI. századi protestáns ne- velés kiemelkedő alakja. Iskolájában a római köztársaság tisztségviselőinek mintá- jára osztotta be a tanulókat különböző nevelési és fegyelmezési feladatok végzésé-

re. Talán ez, az egyenlőség elvét hirdető hatás az oka annak, hogy a debreceni diák- névsorban sehol nem tüntették fel, hogy ki a nemes származású. Olyan önkormányzati forma körvonalai bontakoztak ki előttünk, amely alapjaiban életképesnek bizonyult évszázadokon át a debreceni iskola életében, s hatása máshol is érvényesült (pl. Nagy- bánya).⁵⁴

A városi tanács által választott rector mellett az ifjúsági önkormányzat élén a ma- guk választotta senior állt. Az 1588-as névsorban két másik tisztségviselőre történik utalás: a collaborator, a tanítás munkájában a rectornak segítő diák, a contrascriba pe- dig a senior helyettese.

Az 1657-es törvényekből rekonstruálhatjuk a diákönkormányzat vezető testületét, a senatus scholasticus-t, melynek tagjai a senior, a contrascriba, az énektanítók (cantores 4–5), és az ún. collegák (az alsóbb osztályok tanítói, 5–6 fő). A senatus scholasticus-nak nem volt tagja a rector. Főként anyagi és fegyelmezési ügyekben ér- vényes jogköre biztosította a coetus tagjainak relatív szabadságát külső hatóságokkal szemben. A kifelé való önvédelem mellett azonban igen fontos szerepe volt a belső munkamegosztás megszervezése és ellenőrzése. A diáktisztviselőkről a törvény a „Le- ges speciales” III–X. fejezetében rendelkezik.⁵⁵

A senior és a contrascriba választás útján került tisztségébe. A választás a coetus belügye volt. Figyelembeveendő szempontok, hogy az illető „okos, tudós, józan, jám- bor, kipróbált hitű, erkölcsű és életű” legyen, aki „tisztében való hűséges eljárásra a rector előtt letett esküvel kötelezi magát.” (III.)

A senior kötelességei között első helyen szerepelt az iskola jó hírének megőrzése, gyarapodásának elősegítése. Ő kezelte a coetus vagyonát, kötelessége, hogy igazságo- san és méltányosan ossza ki a járandóságokat. A tisztségek betöltésére arra alkalmas embereket kellett kiszemelnie, a büntetések kiszabásánál személyválogatás nélkül kel- lett ítélnie. A coetus pénzét kölcsönbe kívülvalóknak nem adhatja, a kapott adomá- nyok felét az iskola pénztárába teszi, másik felét a diákok között szétosztja. A törvény elkötelezte a seniort, hogy a rector tekintélyének őre, s ne rombolója legyen. Köteles- ségmulasztás esetén a senior büntetése rectori intés, pénzbírság, virgácsolás, hivatal- vesztés, az iskolából való eltávolítás lehetett, az eset súlyosságától függően. (IV.)

A senior helyettese a contrascriba volt. Esküje ugyanolyan szövegű, mint a senioré. Ő gyakorolt közvetlen felügyeletet a tanulók iskolán belüli és iskolán kívüli tevékenysége fölött. Ellenőrizte a tanórákon és az istentisztelen való megjelenést, át- vette a kántortól a temetési éneklésért kapott összeget, s továbbította a seniornak. Kü- lönös gonddal kellett annak utána néznie, hogy kapuzárás után (este 9-kor) nem hiány- zik-e valaki. (V.)

A diákönkormányzat „tisztikara” (officiales) mellett azonban ott találjuk a fontos részfeladatokat végző „közlegényeket” is. Az oeconomus gondoskodott ar- ról, hogy reggel mindenki időben (3 órakor) felkeljen. Télen minden lakóhelyiség- ben be is kellett gyújtania. Este 7 órakor ő adott jelt a bibliaolvasásra és az imád- ságra, majd utána katalógust olvasott, s följegyezte a hiányzókat. Este 9 órakor je- lezte a lefekvés idejét, kiküldte az épületből az idegeneket, bezárta az ajtót, majd átadta az iskola kulcsát a seniornak. Nyilvános előadások, vitatkozások alkalmával ugyancsak köteles volt feljegyezni a hiányzókat. Felügyelt a takarítás rendjére, a

tanulók iskolai magaviseletére. Ügyelt arra is, hogy a diákok ne használjanak illetlen szavakat, s beszédükbe ne keverjenek magyar szavakat (hungarizmus). Ezen kívül la- tin vagy görög nyelvű beszédet kellett készítenie, s azt szombatonként kívülről el kel- lett mondania. Ezt helyettesítheti a Szentírásból megtanult néhány fejezet elmondásá- val is. (VI.)

A coquus volt az élelmezésért felelős diáktisztviselő. Naponta kétszer végigjárta néhány szegény diák (mendikáns) kíséretében azokat a polgárokat, akik rendszeresen juttattak ételt a diákoknak. Ha valahol étel helyett pénzt kapott, azt köteles volt átadni a contrascribának. Minden másfajta ajándékot magának megtarthatott. Az ő felelőssé- ge volt, hogy a fazekak épségben visszakerüljenek gazdájukhoz, valamint, hogy a coetus tulajdonában lévő kosarak mind meglegyenek. E tisztség viselője két hónapnál tovább nem maradhatott hivatalában. (VII.)

Az explorator is két hónapig viselte hivatalát, helyzete azonban korántsem volt olyan irigylésre méltó, mint a coquus-é. A törvény is elismerte róla, hogy ez a szolgá- lat terhes és semmi haszonnal nem kecsegtet (gravis et inutilis). Naponként kétszer felderítő útra indul a városba. Meg kellett tudakolnia, hol lesz olyan létszámú és rangú vendégsereg, akiket a diákoknak illendő énekléssel köszönteniük kell. Ő volt a felelős azért, hogy a diákok a vendégségben illendően viselkedjenek, valamint időben haza- térjenek. (VIII.)

A lotor tisztsége viselőjétől mindenekelőtt alázatot követelt. Így kellett fogadnia, ha az „officiales” a három hónapig tartó mosogatás szolgálatát rótta ki valakire. Tűzre, vízre, tisztaságra is ő ügyelt. Hanyagság esetén újabb egy hónapig végezte ezt a mun- kát. (IX.)

Két éjjeliőr, vigil teljesített szolgálatot minden éjszaka este 9 és hajnali 3 óra kö- zött. A második őr kötelessége volt, hogy röviddel 3 óra előtt ébressze az oeconomus- t. Az őrség közbeni kötelességmulasztást súlyos esetben az iskolából való eltávolítás- sal büntették. (X.)

A két utóbbi szolgálatra való beosztás tulajdonképpen már a büntetések közé tar- tozott. A törvények minden tisztség esetében részletesen intézkednek a büntetések faj- táiról. Leggyakoribb a pénzbüntetés (általában 25 dénár), de megtaláljuk a büntetések nemei között a megintést, a megdorgálást, a nyilvános bocsánatkérést, beszéd készíté- sét és nyilvános előadását, a szolgálati idő meghosszabbítását, a hivatalvesztést, a fize- tő tanítványoktól való megfosztást, a nyilvános verést és az iskolából való kicsapást.

Ha valaki nem volt képes megfizetni a büntetést, azt levonták a coetus pénztárából ne- ki járó havonkénti részesedésből. A büntetések kiszabása és végrehajtása a senatus scholasticus mellett működő „sedes scholastica”, az iskolai törvényszék feladata volt.

Ennek működéséről korszakunkban pontos adataink nincsenek. Az iskolai törvényszék hatáskörén kívül eső kirívó esetekben (gyilkosság, házasságtörés) a sedes scholastica megfosztotta a vétkest coetustagságától, s a kiközösítés után átadta a városi hatóság- nak.⁵⁶

A törvények alapján kirajzolódó iskolai szervezet nemcsak Debrecenre jellem- ző. Alapvonalaiban ez tükröződik az 1585-ös pápai, az 1621-es sárospataki és az 1654. évi nagybányai iskolai törvényekben is.⁵⁷ Ugyanaz a keret, ugyanazok a tisztségviselők, a feladatkörök. Ennek magyarázata részben a fentebb említett kö- zös gyökérzet, de az a törekvés is, hogy ezek az iskolák ne egymástól függetlenül,

hanem egymást segítve fejtsék ki tevékenységüket. Ezért fogadtak kölcsönösen szí- vesen egymástól diákokat és tanárokat, s tudtak beilleszkedni a máshonnan jött, de azonos lelki-szellemi arculatú, s azonos vagy közel azonos belső rendhez szokott ta- nítványok és tanulók. Olyan belső mozgást tett lehetővé ez a közös értékrendszer, amely mindegyik iskolát gazdagította és gyarapította.

Az azonosság mellett természetesen adódnak hangsúlyeltolódások is. A törvé- nyek nem légüres térben keletkeznek, s fejlődnek. Ennek tudható be, hogy a debre- ceni coetus élete és jogköre szélesebbnek tűnik, mint akár a pápaié, akár a sárospa- takié. Hiszen a pataki coetus főúri, illetve fejedelmi patrónusok támogatását élvezte, de érezte azok korlátozó jogait is, s elvesztésük esetén pedig létének és megmaradá- sának alapját veszítette el. Debrecenben a coetus autonómiája ilyen módon nem üt- között kegyúri korlátokba. A tanács segítette, de a XVII. század közepéig nem igé- nyelt felette hatalmat. S ha igényelt volna is, számolnia kellett az egyházkerület vé- tójával. Ugyanakkor a coetus részben levette a tanács válláról az iskola háztartásá- nak gondját.

Feltűnő, hogy a debreceni törvényekben nem szerepel hitvallási eskü, mint akár Wittenbergben, akár Genfben, és nem hangsúlyozzák a hitvallásokhoz való hűséges ragaszkodás kötelességét, mint a pataki törvények a II. Helvét Hitvallás megtartását és a Heidelbergi Káté szorgalmas tanulását.⁵⁸ Nyilvánvalóan Debre- cent nem érintette olyan mértékben az ortodoxiától való elhajlás veszélye, mint Patakot 1621-ben.

A törvények olyan iskolai életet tárnak elénk, amelynek sikere igen nagymérték- ben múlt a tanuló ifjúság öntevékenységén, felelősen sokrétű közreműködésén. A nevelő és önnevelő intézmény rendszere magától értetődően nem lehetett meg a taní- tás munkájában sem a diákok aktív részvétele nélkül. Bár a tananyagról, tantervről, az oktatás tartalmáról szinte semmit nem részleteznek a törvények, mégis fontos in- formációkat nyújtanak a jellegzetes református kollégiumi tanítás-nevelés módszeré- ről. Az öntevékenység fontos formáját jelentették az ún. collatio-k, a 8 főből álló ta- nulókörök, amelyek a rector által előírt feladatokat közösen végezték el, egymást el- lenőrizve és segítve. A collatio tekinthető a későbbi önképzőkör ősének.

A tanítás megszervezése a rector feladata és hatásköre. A rector a tanács által választott és a lelkipásztor felügyelete alá rendelt személy, akitől a törvény megkö- vetelte, hogy megfelelő képzettségű (azaz valamelyik helvét irányzatot valló külföl- di akadémia neveltje), kegyes életű, jó hírnevű, hűséges, szorgalmas, melegszívű ember legyen. Előadásait a szabályszerű időben köteles megtartani. A teológiát és a filozófiát ne csak vitatkozó, hanem kifejtő, magyarázó módon adja elő. Az ún. „inst- rumentális” tárgyakat, amelyek előkészítésül szolgálnak a tudományokat megkoro- názó teológia műveléséhez (latin, görög, héber), a poétikát, a retorikát, logikát és a klasszikus írókat szorgalmasan tanitsa.⁵⁹

A rector természetesen nem tudta egyedül az összes növendéket tanítani, az ő hallgatói csupán a subscribált tógátus diákok voltak. Az alsóbb szinteken diákokat vont be a tanítás munkájába, ezek voltak a collaboratorok, vagy „praeceptor publicus”-ok, az osztálytanítók. Az 1657-es törvény 6 osztály meglétéről beszél.

Ezek megnevezése sorban felfelé haladva: rudimentáriusok, donatisták, etymologi-

cusok, syntaxisták, rhetorok, poéták osztálya. Ezt a hatosztályos középfokú iskola- tagozatot tanították a rector által kijelölt praeceptor publicus-ok, az osztálytanítók.

A tanítási órák reggel 6–7 és 9–10 között, délután 2–3 és 4–5 között voltak. A praeceptorok felelősek tanítványaik pontos megjelenéséért, iskolán belüli és kívüli (templomi) viselkedésükért. Osztályaikat egymás között nem cserélgethették, a félév befejezése és a nyilvános vizsga megtörténte előtt osztályuk tanítását nem hagyhat- ták abba. Kezdetben ingyen tanítottak, csak az 1657. évi törvény biztosít számukra rendszeres járandóságot.

Az osztálytanítók mellett voltak magántanítók (praeceptores privati) is. A rector tudtával és beleegyezésével kaphattak növendéket, egyszerre többet is. Tanítványaik többsége a helybeli tehetősebb szülők gyermekei közül került ki, akik különböző módokon fizethettek tanítójuknak: pénzzel – nummisták, étellel – cibisták, mosással – lotorok. A tanárok a fizetni nem tudó gyermekek mellé is rendelhettek magántaní- tót, az ilyen tanítványok voltak a gratisták. A magántanítók munkáját közös módszer szabályozta, tanítványaikat egymás között nem cserélhették, tanári engedély nélkül tanításukkal nem hagyhattak fel.⁶⁰

A tanítás munkájában való részvétel a felsőbb éves diákok számára egyben már előkészítésül is szolgált arra az időre, amikor önállóan kellett vezetniük egy-egy fa- lusi iskolát a Kollégium partikulájaként. A rectorságra menetel azt a célt is szolgálta, hogy az illető összegyűjtse a külföldi akadémia felkereséséhez és az ottani tanulmá- nyokhoz szükséges összeget. Gyakran előfordult, hogy olyan diák ment ki rectorságra, aki tanulmányait még nem fejezte be teljesen. Az ilyen tanuló egyszer kérhette visszavételét a coetusba. Az önállóság és szabadság megtapasztalása után természetesen ők már nehezebben illeszkedtek vissza a szigorú törvények keretei közé, ezért is igyekezett ezt a szokást a törvény visszaszorítani, amennyire csak le- hetséges volt.

A tanulmányaikat itthon már befejezett, külföldre készülő diákok, valamint a lel- késszé szentelésükre váró ordinandusok kívül estek az iskolai törvények hatáskörén.

Rájuk már a zsinati rendelkezések voltak érvényesek. 1595-ben a tasnádi részzsinat előírta, hogy az ordinandusok a következő zsinatig is kibocsáttassanak a tanításra, a keresztség kiszolgálására, a vigasztalásra (temetés?), de úrvacsorát nem szolgáltat- hatnak ki.⁶¹ A teljes jogú lelkészség feltétele a zsinati vizsga volt. Ennek letétele után az illető ordinált lelkészként élete végéig maradhatott hivatalában. 1629-ben a határozatot úgy módosították, hogy a keresztelés az ordinatio előtt exmittált „aka- démikusoknak” engedtessék csak meg.⁶² A lelkészségre kimenő búcsúzó diákok szokása volt a búcsúlakoma, az ún. „exitus” tartása. Amikor valaki az iskolát el- hagyta, az illető egyház gondnoka a búcsúünnep céljára pénzt, vagy bort és enniva- lót hozott magával. Az ünnepet hosszú időn keresztül az auditoriumban, vagy a senior lakásán, esetleg kinn a városban tartották. Az 1657-es törvények a legtöbb bajt okozó szokásnak tekintették, s úgy rendelkeztek, hogy az exitusra csak 7 collega (a collatio tagjai) lehet hivatalos, s azt a lakószobában kell megtartani.⁶³

Az 1567-es zsinati törvények is intézkedtek már az ifjúság öltözködését illetően.

Ezeknek érvényére hívta fel a figyelmet a XVII. század elején Dengelegen tartott zsinat, amikor kimondta, hogy „a deákok tudományára és ruházatjára nézve a

majores articuli nevű kánon LXV-dik cikkelye szorosan megtartassék”.⁶⁴ Egységes vise- letet 1624-ben rendel el Bethlen Gábor fejedelem megbízásából Rákóczi György felsőmagyarországi kapitány, a későbbi fejedelem. Az egyenruha ettől kezdve bokáig érő kapcsos dolmány, felette zöld színű tóga sárga zsinóros díszítéssel, a fejen hosszú ma- gyar süveg ugyancsak zöld rojttal.⁶⁵ Ez a viselet maradt érvényben egészen 1774-ig. A tógát csak a lelkészi pályára készülőknek volt kötelező viselni. Innen érthető az 1588-as névsor későbbi feliratának megkülönböztetése (tógások és nem tógások). A debreceni és váradi iskola szoros kapcsolatára utal, hogy a váradi iskolában is ugyanilyen tóga viselé- se kötelező 1624-től kezdve.

A coetus, a városi tanács és az egyházkerület egymással való viszonya természete- sen nem volt mentes a súrlódástól, sőt a nyílt szembehelyezkedéstől sem. A városi taná- csot 1618-tól kezdve saját iskolájának anyagi támogatása mellett megterhelte a gyulafe- hérvári akadémia költségeinek részbeni viselése is. A Török család kihaltával ugyanis a fejedelmi kincstárra szállt Debrecen 2000 forintnyi évi földesúri adója. Ettől kezdve szinte állandósul a feszültség a coetus és a városi tanács között jogi és anyagi kérdések- ben. A tanáccsal szemben a coetus az egyházi hatóságoknál keresett panaszaira orvos- lást, így ebben a háromszögben ki-ki a saját pozíciójának fenntartásáért, illetve erősíté- séért küzdött a maga eszközeivel.

A helyzet 1626-ban éleződött ki igazán a coetus és a tanács között. Ekkor kezdődött meg a még 1564-ben leégett templom újjáépítése, nagyrészt a városi tanács költségén.

Mivel ugyanebben az esztendőben az iskolában létrehozták a második tanári állást, ami szintén anyagi megterhelést jelentett a városnak, a tanács 1627-ben úgy döntött, hogy a céhek adománya, a só és a bírságok jövedelme, ami eddig a coetus pénztárát gyarapítot- ta, a templom újjáépítésére fordíttassék.⁶⁶ A diákság a rendelkezésre lázadással válaszolt, s az ügyet a szatmári generális zsinat elé vitte. A zsinat ugyan nem a tanács javára dön- tött, az elvont járandóságot a diákok visszakapják, de a tanács jogkörének bővülésére utaló határozatot hozott. A tanács joga felügyeletet gyakorolni a coetus egyes anyagi ügyei felett. A coetus a temetési éneklésért járó fizetséget nem hajthatja be adó módjára, hanem a régi szokás szerint kell azt kérnie.⁶⁷ Ugyanakkor azt is kimondta a zsinat, hogy ezentúl a coetus nem fordulhat panaszaival közvetlenül a tanácshoz, hanem csak a lelké- szek által a rector tudtával és beleegyezésével. A coetus szabadsága korlátozásának te- kintette a rendelkezést, s nem fogadta el. Erre újabb rendelkezés született 1629-ben Vá- radon, amelyik már a tanrendet is érintő kérdésekben döntött. A iskolai törvényekbe való betoldás elleni tiltakozásként következett az újabb lázadás 1631-ben, amelyet a piskolti zsinat végzése zár le: „Az iskolatanulók mindenféle összeesküvéstől, szövetkezésektől és rendetlen gyűlésektől eltiltatnak. Ezen szabály a coetus könyvébe a törvények közé irattassék be. Ha a gyűléstartás kikerülhetetlen, a rector engedélyével kell tartani bünte- tés, vesszőzés terhe alatt.”⁶⁸ A rend helyreállításában, a diákság lecsillapításában nyilván nagy szerepe lehetett az új rectornak, Medgyesi Pálnak, a XVII. századi magyar puritán mozgalom egyik kiemelkedő alakjának.

Közös baj idején a városban a diákság megmutatta, hogy nem csupán ellenlá- basa, hanem segítőtársa is Debrecennek. Példa erre az 1640-es tűzvész idején ta- núsított magatartásuk, amelyről Kismarjai Veszelin Pál prédikátor így emlékezett meg: „Ezen... siralmas jajt öregbíté a sok napokon városunkban levő kibeszélhetetlen

nagy félelem, éjjeli és nappali rettegés, és a szertelen nyughatatlanság, mely miatt még innep napokon is az úrnak házába istenszolgálatra fel nem gyülekezhettek vá- rosunk lakosai, hanem – a tűzgyulladástól rettegvén – utczánként hallgatták scholánk-béli tudós ifjak szájából, az Úrnak beszédét”⁶⁹

1644-ben újabb zendülés tört ki az iskolában. A diákok elhagyták az iskolát, til- takozva az ellen, hogy az új kántor nem a régi szokás szerint fizette a diákságnak a temetési éneklésért járó összeget. A városi tanács nem tudott vagy nem akart végle- ges döntést hozni a kérdésben, ezért csak annyit határozott, hogy a diákok maradja- nak csendben, amíg a generális zsinat össze nem ül.⁷⁰ 1650-ben olyan zavargásokra került sor, melyeknek következményei messze kihatottak nemcsak az iskola, de a vá- ros határain túlra is, és súlyos következményekkel jártak az iskola életére. Szokolyai István és Mányoki István rectorsága idején történt a nagyméretű lázadás. Szokolyai rectort a coetus felelősségre kívánta vonni „olyannal tévén adóssá, amivel nem bírt, nem is fizethetett”.⁷¹ A ma már pontosan fel nem deríthető ok miatti viszályban a rector a városi tanácsnál és az egyházmegye esperesénél keresett orvoslást sérelmé- re. A tanács és az egyházmegye képviselői erőszakkal behatoltak az iskola területé- re. A diákok ragaszkodva a „schóla szabadságához” generális zsinat elé akarták vin- ni a kérdést. Az iskolai összecsapásnak több sebesültje is lett, végül a seniort és a contrascribát tömlöcbe vetették. Az ügyben a fejedelem által összehívott generális zsinat intézkedett, s a Debrecenben tartott semigenerális zsinat olyan intézkedéseket hozott, amelyek tovább gyengítették a coetus erejét. Az iskolai szenátus, a senatus scholasticus eltörlését már ekkor kimondták. Valójában azonban ezt a rendelkezést nem hajtották végre sem ekkor, sem 1657-ben, amikor a törvény újra rögzíti, hogy a visszaélések miatt eltöröltetik a senatus scholasticus. A határozat a rectort a coetus fölé helyezte, vele szemben a senatus scholasticus nem léphet föl egyenrangú fél- ként. A végzések a tanácsot kártérítés fizetésére kötelezték, az elfogott diáktisztvise- lőket pedig szabadon kellett bocsátani. Az egyházi befolyás érvényesülését mutatja az a tény is, hogy az iskolát ellenőrző vegyes bizottságban csak a világi tagok szá- mát állapították meg. Túlsúlyban mindenképpen az egyháziak voltak. Az iskola szempontjából a végeredmény mégis csak az lett, amit a krónikaíró Barta Boldizsár így fogalmazott: „A schólát újabb törvényekkel megszorongatják...”⁷²

Az 1657. esztendő hozta meg az „új” iskolai törvényeket. Ezek megszületését az év elején történt véres verekedés idézte elő. Most a diákok törtek rá a tanács- házára és megsebesítettek több városi tanácsi tisztviselőt. A diákok közti fegyelem ilyen nagyfokú lazulásához bizonyára hozzájárult az a körülmény, hogy a tanács az 1650-es rendelkezések óta nem gondoskodott mindig a második rectori állás be- töltéséről. Másrészt 1656–1657 általánosan „nyugtalan tanév” volt. A diákzavar- gások hátterében nyilvánvalóan ott húzódott az általános politikai nyugtalanság és zűrzavar, amelyet II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata, s a kudarcot köve- tő bosszúhadjáratok idéztek elő. Ugyanebben az időben zavargások voltak Sáros- patakon, és zsinati küldöttséget küldenek a váradi schola „kicsapongásainak orvos- lására”.⁷³ A vétkes diákokat az iskolából kicsapták, s előkészületeket tettek az új törvények megalkotására. A városi tanács 17 pontból álló rendeletben szabta meg a diákok kötelességeit és a saját jogait. A rendelet lényege: a diákoknak tilos tóga

nélkül járni, éjszaka a városba kimenni, kántálni, kocsmázni, fegyvert tartani a schólában. A tanács tudta nélkül és akarata ellenére a coetus nem fogadhat be diákot.

A diákok által elkövetett vétkek nemcsak az iskolai törvény, hanem a magisztrátus elé is tartoznak. A tanács képviselői legyenek jelen a visitatio-n, törvénytételre az iskola területére bemehessenek. Csak a törvényeket aláíró diák maradhat az iskolában. Az is- kolai törvények egy példánya a városi tanács kezeinél legyen.⁷⁴

Az ifjúság válaszul elhagyta az iskolát. A generális zsinattól Tornai István püspök, Nógrádi Mátyás lelkész és Komáromi Csipkés György lelkész megbízást kaptak az új iskolai törvények elkészítésére. Ez még ebben az esztendőben el is készült. Ünnepé- lyes kihirdetésére 1658. július 7-én került sor. Ekkorra már 216 nagydiák gyűlt újra össze, hogy aláírásával kötelezze magát azok megtartására.

Az „új” törvény megalkotását fegyelmi problémák tették szükségessé, ezért nem találunk benne szinte semmit az oktatás módszeréről és tartalmáról. Ezeket zsinati rendelkezések és a hagyomány szabályozzák.

IV. AZ OKTATÁS TARTALMI KÉRDÉSEI Tankönyvek – Tanárok – Módszerek

A reformációval protestánssá lett debreceni iskolának meg kellett találnia és sa- ját adottságaihoz kellett igazítania azokat az oktatási-nevelési alapelveket, amelyek a protestáns típusú iskolázás követelményeinek megfeleltek. A pedagógiai változá- sok természetesen nem mentek végbe azonnal sem tartalmi, sem szerkezeti tekintet- ben. A középkori iskolára jellemző hármas tagozódás továbbra is megmaradt (elemi ismeretek, grammatika, poétika-retorika), és tovább használták az addigi tankönyvek nagy részét is. Ilyen volt például a IV. században Donatus által kezdők számára írt latin nyelvtan,⁷⁵ vagy a Cato néven emlegetett Libellus elegantissimus (moralizáló latin mondatokat tartalmazó) tankönyv.⁷⁶ A középkor végi hazai oktatás kedvelt gyakorlókönyve volt Heyden Sebald kétnyelvű (latin + anyanyelv) párbeszédeket tartalmazó Puerilia Colloquia című műve. Ennek magyar változata 1527-ben Krak- kóban jelent meg először Sylvester János magyar szövegével.⁷⁷

A reformáció terjedésével azonban megjelentek a protestáns tanítási eszméket képviselő könyvek is a hazai iskolákban. Elsősorban Melanchthon művei, valamint az ábécés kátékönyvek. Az első magyar nyelvű káté is Krakkóban jelent meg 1538- ban. Az keresztyénségnek fundamentumáról való tanulság címmel Bencédi Székely István összeállításában. A debreceni oktatás számára még jelentősebb volt Heltai Gáspár 1553-ban Kolozsvárt kiadott kátéja, amely címében is utal a használat mód- jára: A keresztyéni tudománynak fundámentuma ...a magyar olvasásnak módjával egyetemben, a gyermekecskék és egyéb együgyű keresztyének épülésére. A káté- könyvek jelentősége a reformáció nézeteinek népszerű terjesztése mellett az anya- nyelvi oktatás számára is felbecsülhetetlen. Ezek a könyvek segítették az anyanyelvű iskolai népoktatás megindulását.⁷⁸

Melanchthon latin és görög nyelvtana szolgáltatta az alapot Molnár Gergely

latin és Károlyi Péter görög tankönyvéhez. Mindkettő igen széles körben terjedt el, s számos kiadást ért meg. Előbbi 1556-ban, utóbbi 1567-ben jelent meg első ízben Kolozsvárt.⁷⁹

A latin nyelv tanulásához szükséges szótárt elsőként Szikszai Fabricius Balázs sárospataki tanár készített Nomenclatura seu Dictionarium Latino-Ungaricum cím- mel. A mű sokáig csak kéziratban terjedt, de már ekkor is nagy közkedveltségnek örvendett a diákok között. Első kiadására 1590-ben Debrecenben kerül sor. A ké- sőbbi kiadások közül kiemelkedik az 1597-es, amelyet a kor kiemelkedő pedagógus egyénisége, Újfalvi Anderkó Imre szerkesztett. Ennek a bővített kiadásnak különle- ges érdekessége, hogy az előszó után Újfalvi közli a reformáció másik nagy pedagó- gusának, Johannes Sturmnak egy levelét, amelyben a latin beszéd hasznát és szük- ségszerűségét fejtegeti a strassburgi tanítómester. Ennek alapján nemcsak feltételez- hetjük, hanem állíthatjuk, hogy Sturm pedagógiai gondolkodásmódja éreztette hatá- sát a kor debreceni iskolájában.⁸⁰ A szótár nem betűrendben, hanem az egyes témák szerint csoportosítva közölte a szavakat, mai mérce szerint is eleven, találó magyar megfelelőkkel.

A Nomenclatura első kiadása után egy évvel, 1591-ben kerül ki a debreceni nyomdából Erasmus két munkája: Dicta Graecia sapientum, interprete Erasmo Rotterdamo és Civilitas morum Erasmi címen. Az ókori humanista bölcselők erköl- csisége épült be ezeknek a műveknek a segítségével az iskolai oktatásba, hogy segít- sen a hétköznapi életben való erkölcsileg hiteles forgolódásra. A reformáció iskolái általában mindig ezt az utat járták. A végső cél a pietas, a hozzá vezető út pedig a humanista műveltség. Erasmus népszerűségét – melyhez bizonyára hozzájárult ele- gáns latinsága – jelzi, hogy Szárászi Ferenc, aki 1603–1610 között debreceni lelki- pásztor volt, lefordította Erasmus Adagia című aforizmagyűjteményét.⁸¹

Az iskolai élethez szorosan kapcsolódott a diákság énekes szolgálata a temp- lomban vagy temetések alkalmával. Ez tette szükségessé az iskolai énekeskönyvek megjelenését. Debrecenben Újfalvi állította össze az első ilyen jellegű énekesköny- vet, kiadásáról 1598-ból értesülünk.

Laskai János debreceni rectorsága idején 1577-ben adta ki először Arithmeticaját. A könyvet a diákok számára írta, amint a cím is utal rá: Az számve- tésnek rövid és hasznos uta avagy módgya, mely tanulóknak hamarább való értel- mekre az Frisiustól irattatott számvetésből anno 1577 rendeltetett. Bár a mű címe az Arithmetica-t a holland Gemma Frisius nemzetközi tekintélyű munkája fordításának mondja, valójában ez az első magyar nyelvű számtankönyv, amely a kor európai szintű matematikai ismereteit összegezte.

A debreceni nyomdából 1565 és 1642 között több jogi kézikönyv is került ki több kiadásban, így Werbőczitől a magyar jog kézikönyve (1565, 1611, 1639). A nem-tógátus, tehát nem lelkészi pályára készülők között nyilvánvalóan sokan voltak, akiknek világi foglalkozásukhoz szükségük volt a jogi ismeretek elsajátítására.

A képzés csúcsát a teológiai oktatás jelentette Debrecenben is. A teológiai ok- tatást kezdetben biztosan Melanchthon művei alapján végezték. Ő írta a reformá- ció korának legnépszerűbb dogmatikai kézikönyvét (Loci communes 1521). Ké- sőbb a debreceni rectorok, lelkészek maguk is írtak „nagykátékat”, azaz dogmatikai

tankönyvként használható munkákat (Melius, Félegyházi Tamás, Szikszai H. Bá- lint). A felekezeti viták kiéleződése után a helvét irányzatú tankönyvek kerültek elő- térbe (Ursinus, Wolleb). Ez utóbbinak a tankönyvét 1634-ben Debrecenben ki is nyomtatták (Christianae theologiae compendium, 1626).

A tankönyvek részletekbe menő ismertetése nélkül is világosan látszik, hogy a debreceni iskola oktatási-nevelési szellemét döntő módon befolyásolták azok az áramlatok, amelyek a XVI. századi európai művelődés- és oktatásügyet irányították.

A század kiemelkedő jelentőségű protestáns pedagógusai a középkori tanítás-nevelés reformálása terén a humanizmust használták fel természetes szövetségesként. Eltérés csak abban volt közöttük, hogy nem egyforma mértékben biztosítottak szerepet a humanizmusnak pedagógiai elképzeléseikben. Összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy Melanchthon a konfesszionális és humanista jelleg egyensúlyára törekedett, míg Sturm rendszerében a humanista, Trotzendorféban pedig a konfesszionális jelleg kerül túlsúlyba.

Melanchthon pedagógiai reformja 1518-ban kezdődött Wittenbergben. Tanul- mányi reformjának lényege a középkori „septem artes liberales” továbbfejlesztése és evangéliumi tartalommal való megtöltése. Az alsó fokú képzés befejezése nála a re- torikai és dialektikai kurzus volt. A tanfolyamok idejét és tananyagát nem határozta meg pontosan. Programadó beszédében megcsendültek azok a kifejezések, amelyek a „krisztusi tudomány” értelemmel és akarattal való elsajátítására buzdították a hall- gatókat. A hit forrásaihoz való merész visszatérésre pedig a felvilágosodás jelszavá- vá lett „Sapere audete” felszólítással bátorította növendékeit.⁸²

Sturm strassburgi gimnáziumában fő feladatnak a latin stílusképzést tartotta. A jó iskola ismérve nála is a „pietas atque religio”, a megvalósítás eszköze az

„eloquentia ac sapientia”, azaz az ékesszólás és a gondolkozás kifejlesztése. Iskolá- jában kilenc osztályba sorolta a növendékeket (1 olvasás, 6 grammatika, 2 retorika, dialektika).⁸³ Sturm módszerében különösen a retorika oktatásának módszerét tartot- ták nagyra a magyarok.⁸⁴

Trotzendorf goldbergi iskolájában 3 jellegzetes fő elv uralkodott: 1. a tanulók közötti egyenlőség (omnes aequaliter regantur) 2. a latin nyelv kizárólagos használa- ta. 3. a tanulóknak a nevelésbe és az iskola kormányzásába való bevonása. Hat osz- tályban tanulnak a diákok. A legfelsőben, a prima-ban tanított a dictator, a többiben idősebb tanulók. Bár goldbergi iskolában tanult debreceni diákról nem tudunk (a felvidéki városok közül Lőcséről több tanuló is járt Goldbergben)⁸⁵, de a debreceni iskola coetusának szervezetét ismerve szembetűnő az egyezés. (Hogy Pápán is ha- tott, arra mutat az a tény, hogy a latin beszéd ellen vétők büntetésként Pápán is ha- sonlót alkalmaztak, nyakba akasztott kis táblácskát.)⁸⁶

A debreceni rectorok külföldi egyetemi tanulmányait vizsgálva azt látjuk, hogy 1556 és 1586 között szinte egyeduralkodó volt a wittenbergi akadémia.

Akadtak persze e korszakban is fénylő tehetségek, akik több egyetemen csiszolták tudásukat. Thuri Mátyás Szikszai Hellopeus Bálinttal együtt 1566. október 14-én iratkozott be a genfi akadémiára. Ők az első magyarok, akik itt tanultak. Első gen- fi tartózkodása után Thuri több ízben is felkereste Bézát és Bullingert. Az ő mun- kája az első tudatos kapcsolatteremtés a svájci reformáció és a debreceni iskola között.