A MÚLT TOVÁBBÉLÉSE (1704–1738) A város és a Kollégium a század elején

A város, amelynek szívében (valódi és átvitt értelemben) a Kollégium feküdt, s amelyhez nemcsak területileg, de szervezetileg is tartozott, s amely a XVII. szá-zad megpróbáltatásaiból kiemelkedve, az új életformába, a Habsburg-hatalomtól való függést, az újra éledő feudalizmus keretei közé való beilleszkedést, a „sza-bad” királyi városként való élést próbálgatta,¹ egyike volt az ország legnépesebb s társadalmilag talán legfejlettebb civitásainak. Lakosainak száma 20 000 körül le-hetett, melyet ugyan az 1709, valamint az 1739–40. évi pestisjárványok jelentősen megapasztottak (az első mintegy 4000, az utóbbi 8600 fővel)², ennek ellenére az ingadozásoktól eltekintve ez a szám 1750-ig mértékadónak tekinthető. A társadal-mi összetétel a kor magyarországi viszonyaihoz képest fejlettnek mondható. A vá-rosi adókönyvekből nyert adatok szerint 1714-ben a lakosság 18%-a kereskedő, 49%-a iparos, s csupán 33% foglalkozik földműveléssel. Az ipart űzők összetétele is változatos.³ A belőlük alakult céhek száma 1710–1720 között pl. 37, tagjaiknak száma pedig 1040, s a kereskedők Mária Terézia vámpolitikájának életbe lépéséig (1755. jan. 4.) áruikat a Baltikum, Moldva, Augsburg és Törökország között for-gatták. Ennek következtében, polgárai szorgalma folytán, vezetőinek okos gazda-sági politikája eredményeképpen, mely egyre növelte a város határát, úgyhogy az korszakunkban szántóival, legelőivel, erdőivel elérte a 170 000 katasztrális holdat (97 150 hektárt), megközelítve egy kisebb német fejedelemség terjedelmét, az őt ért megrázkódtatások ellenére Debrecent akkor az ország leggazdagabb települé-sének tartották.

Az előző másfél század folyamán kialakított, önállóságra berendezkedett veze-tősége tudott a mindenkori viszonyokhoz alkalmazkodni, szem előtt tartva a város érdekeit, szükség esetén saját érdekeinek, sőt életének kockáztatásával is. Közben nagy diplomáciai gyakorlatra is szert tett, melynek leghathatósabb eszköze a kü-lönböző „discretio”-k (ajándékozások) alkalmazása volt.

Külsejében a város meglehetősen szegényes benyomást tett. Házai szinte kivé-tel nélkül földszintesek s náddal fedettek voltak. Zoltai Lajos 1730-ból és 1750-ből felsorolja elsőként a péterfiai, másodikként a Piac utcai összeírások adatait.⁴ Ezek szerint a péterfiai városrészben 387 telken összesen 3 kőház (vagyis téglából épült található), az egyéb anyagból, vagyis fából készített házak között van 27

„meglehetős”, 6 „félben épült” és „félben való”, 93 „roskadozott, roskadozó, ron-gyos”, 58 „közönséges, középszerű”, 106 „házikó, viskó, házacska”, 2 „hamvából épült”, 3 „alávaló, semmirevaló”, 9 „közönséges földház, földviskó”, 2 „új házikó”, 1

„üszögében lévő”. 27 „sorvadt, rossz, viskó, rossz házikó”, 4 „régi vénház”. (Hasonló képet mutat az 1750. évi Piac utcai összeírás is.) Az ilyen fajta épületek sorából

2.

emelkedett ki két tornyával a gótikus Szent András templom, mögötte a Kollégium négyszárnyú, egyemeletes épülettömbje.

A Rákóczi szabadságharc kezdetén. Új törvények

Az új század mindjárt az elején súlyos megrázkódtatásokkal köszöntött a vá-rosra és a Kollégiumra. 1703 nyarán megkezdődött a Rákóczi-féle szabadságharc.

Az események a város vezetőségét már a kezdet kezdetén aggodalommal töltötték el. A Senatus és Communitas jegyzőkönyvében 1703. július 21-éről ez olvasható:

,,...mit cselekedjünk ilyen extremitásokban? hogy magunkat opponáljuk, nincsen erőnk reá, sem fegyverünk, sem kőfalunk, mezőben minden marhánk, javaink, ha fegyverkezni kezdünk elvesztünk”⁵. Az 1703–1704. évi jegyzőkönyvek is tele vannak a külső-belső nyugtalanság jeleivel s a veszélyek elhárítására tett intézke-désekkel. Másrészt a kollégiumi ifjúság kapcsolatban állott a kibontakozó szabad-ságharc egyes vezetőivel. Tudjuk, hogy Esze Tamás és Szász András levelezett ve-lük. Az utóbbi eljuttatta Rákóczi brezáni kiáltványát is a diákoknak, akik közül többen beálltak Rákóczi seregébe.⁶

Ebben az időben a tanács számára külön gondot okozott, hogy a tanulók száma egyre emelkedett, a tanároké viszont nem volt kielégítő. Ezért 1704. február 3-án így intézkedett: „A’ Scholában szükséges lévén a tanítás és vigyázás, feles (ma:

sok) a Deákság, a Collegiumok ez hazában mind elpusztultanak, ide gyűlnek min-denfelől; ezért Professzorságra Academiákbul mostan bejött becsületes iffjak Debreczeni Herczeg János és Kecskeméti György Ur(ak) hivattatnak.”⁷

A sok baj között – mint a fenti adat is jelzi – egyik első dolga lehetett a Ta-nácsnak a nyugtalankodó kollégiumi ifjúság lecsendesítése, akiket régi sérelmek feszítettek, az új helyzet pedig bátorított, – és az iskola fegyelmi rendjének meg-erősítése.⁸

A lázongó diákság addig is sok baj okozója, elindítója volt a városban. Láttuk már, hogy az iskola történetében a város és az intézmény kapcsolatának szövedé-kében vörös szálként húzódott végig a diákság és a városi tanács, sőt olykor a pol-gárság összeütközésének sora, amelyeknek a magisztrátus összefogva az egyház vezetőivel az 1657-i törvényekkel igyekezett gátat vetni.⁹ Ez a törekvés több keve-sebb sikerrel is járt, de a feszültség továbbra is fennmaradt, s a XVIII. sz. elejére új összeütközések lehetőségeit hozta felszínre. Az új század Debrecenben ismét a diákzendülések sorával kezdődött. Ezek első jeleiről a városi tanács 1704. július 2-ról és 23-2-ról szóló beszámolói tudósítanak.¹⁰ A július 2-i jegyzőkönyvben azt ol-vassuk, hogy „a Collegiumbeli Gregarius Coetus rebellalt, pártot ütött és Tisztek (ma: kötelességük) Professzorok és Tanács ellen étszakának idején conspirálván bizonyos punctumoknak statuálása végett, mellyeket acceptálni nem akarnak”. ¹¹

Július 23-án pedig így folytatódott az ügy: „A Scholabeli Iffjúság a felső na-pokban némelly Punctumok eleibe való szabásán felzendülvén s conspirálván megcsendesedett ugyan, mindazáltal, hogy tiszteket értsék, a Törvényeket elolvas-tattuk előttök, az Auditoriumban jelen lévén mindnyájan T. Praedicator és Professor Uraimék is, a Nemes Tanácsnak és Communitásnak öregeivel együtt.”¹²

Mindezekből világosan követhető, hogy a kezdeményező a Tanács volt „bizonyos punctumoknak” az ifjúság elé adásával, melyeket az elfogadhatatlanoknak tartott, s az amúgy is nyugtalan helyzetben lázongott.

Az események kezdeteiről és további folyásáról abból a terjedelmes levélből van tudomásunk, melyet a Tanács 1704. aug. 24-én a kollégiumi ifjúsághoz intézett, s melyben az egyház vezetőségével egyetértésben elrendeli az új iskolai törvények vég-rehajtását. ¹³

A diákság ellenszegült, sőt „a Patrónusokat (ezen itt a Tanács tagjai értendők), a Bírót s kiváltképpen Professor Uraimékat bölcstelen szókkal illették, sértegették”, emezek viszont „minden jóakaratra méltatlannak s a Collegiumbul való extirpatiora méltó”-nak ítélték a tumultalókat. A huzavona másfél hónap után a hivatalosok győ-zelmével végződött „revideált” s „a Scholának állapottyához képest accomodáltatott”

törvényeket „additis addendis, amputandis amputatis”, vagyis a szükséges kiegészíté-sekkel és elhagyásokkal „újjabb rendben” leírták, s az egész ifjúság előtt publikálták, amely nem tehetvén mást, némi renitenskedés után, miután vezetőiket a Kollégiumból kizárták (ezek neveinek helye üresen maradt a levélben, „praescribalt” esküvel köte-lezte magát a „függésre”, „tumultuatióktul, seditioktul” való tartózkodásra, sőt azok

„revelatiojára” időben való bejelentésére).¹⁴

Így születtek meg 1704. aug. 12-én Debrecen város tanácsának ülésében Dobozi István főbíró elnöklete alatt Kocsi Csergő János püspök, a prédikátorok és tanárok je-lenlétében az új törvények, melyek lényegükben, némi kiegészítésekkel 1792-ig meg-szabták a kollégiumi élet kereteit.

Az ismert helyzet és az általa kiváltott aggodalmak, törekvések hozták létre az új törvényeket. Ez mind bevezető, mind befejező soraiból kitűnik. Mint a törvényhozók a bevezetésben mondják, a korábbi törvényeket nem tartják elégségeseknek az ifjúság féktelenségének megakadályozására, még kevésbé megelőzésére, s azok egyébként sem felelnek meg az iskola korabeli helyzetének, ezért tartották szükségesnek kiigazí-tásukat, kiegészítésüket.¹⁵ A zárószavak közt pedig ezt olvassuk: „Ezeket a törvény-cikkeket mint előrebocsátottuk, a kihágások megelőzésére, elkerülésére, a jó rend és az ingadozó fegyelem helyreállítására, fenntartására, s az ifjúságnak a tudományokban s az erkölcs terén való megfelelő irányítására igen szükségeseknek, hasznosaknak és al-kalmasaknak tartván, scholae nostrae civibus ac incolis, superoribus atque inferioribus docentibus et discentibus (iskolánk polgárainak az alsó és felső fokozat tanítóinak, ta-nulóinak) állandó érvénnyel mihez tartás végett (observanda) approbamus (jóváhagy-juk) ratificamus (érvényesítjük), authoritate nostra et curae patronatus, stb. Pecsét, alá-írás : Posalaki (sic) Janos városi esküdt (ő volt az egyik városi jegyző).¹⁶

A bevezetésben fel vannak sorolva a megalkotók: a város főbírája, a szenátorok, a két jegyző és az egész nagy tanács (communitas) valamint azok, akik a „megalkotott törvényeket” tudomásul vették: Kocsi János superintendens, a debreceni tractus espe-rese s a város lelkészei. Az irat végén pedig valamennyiük, neve a rectorokéval együtt ott szerepel aláírás formájában.

Az új törvénysorozat egy, az 1657-ikivel egyező rövid „Lex generalis” után három

„Leges specialis”-nak nevezett szakaszból áll. (A továbbiakban ezekre római, articulusaikra pedig arab számmal utalunk.) Az első a tanárok (rectores) valamint a

tanítók (praeceptores) kötelességeit írja elő a második a tanulók iskolai életét sza-bályozza, a harmadik pedig viselkedésüket körvonalazza részletesen, végül eskü-formulák zárják.

Az új törvény legjelentősebb vonása az, hogy minden hatalmat a patrónusokra, azaz a város vezetőire ruháztak. A Kollégium tanárai, tanítói tisztelettel, engedel-mességgel tartoznak a fentebb felsorolt elöljáróknak. (II/3). Csak a patrónusok és az egyház lelkészei által jóváhagyott tananyagot adhatnak elő, a teológiai és filo-zófiai előadásokban s más tantárgyakban az általuk approbált tankönyveket hasz-nálhatnak. ¹⁷

A diákok felvétele is az ő jóváhagyásukkal történhet (II/7). A jelentkezőnek lelkészi ajánló levelet kell hoznia, a patrónusoknak be kell mutatkoznia s csak ez-után indulhat meg a formális felvételi eljárás, melynek végén a rectorok és a pat-ronátus képviselőinek jelenlétében a törvények aláírása után elkötelező kézadással felveszik a tanulók sorába (II/1). Természetesen a törvényeket is csak a patrónusok és a lelkészek beleegyezésével lehet megváltoztatni (I/11).

A patrónusok szabályozó szerepe még a kisebb jelentőségű törvénycikkekben is kidomborodik, tehát a Kollégium teljesen a városi vezetőség kezébe került.

A bevezetésnek és a záradéknak az excessusokra, tumultuációkra vonatkozó megállapításait, kifogásait s az ellenük való védekezés módjait főleg a III/15–16.

szakaszai foglalják magukba. Közülük az első az előző törvény szavával kezdődik, vagyis hogy a diákok az iskola tanítóival szemben semmiféle joggal, vagy jog-szolgáltatással nem rendelkeznek, ellenkezőleg: ők tartoznak nekik engedelmes-séggel. A továbbiakban az 1657. évi törvénynek a „senatus scholasticus”-ról szóló kijelentése: „penitus tollatur” megismétlődik, ami azt jelzi, hogy a diákság vezető testülete önállóságának korlátozását előzőleg nem hajtották végre, legalábbis nem teljesen. – Ha valaki a rectorok intézkedéseit sérelmesnek tartaná, a senioron s más tisztségviselőkön át a magisztrátushoz fellebbezzen. Aki e rendelkezés ellen vét s az iskola elöljáróit megsérti, azt mint rágalmazót (diffamator) és rosszindula-tú árulkodót (delator) megvesszőzés után ki kell zárni. Aki pedig ez iskola vezető-inek („patroni, senior, diocoeseos, ministri et alii convocati” ezek voltak az új tör-vény aláírói) határozatát nem hajtaná végre, adassék a városi hatóság kezébe s büntettessék érdeme szerint.

Erélyes eszközökkel védik az új törvények (III/9–12) a polgárságot, a patrónu-sokat, lelkészeket, tanárokat a diákság külső támadásai ellen is. A tumultusok megelőzése érdekében minden fegyvert le kell adni a Kollégiumban, ahol azt kije-lölt helyen megőrzik. Ha valakinek útra vagy más alkalomból szüksége van rá, kérje el a hivatalos őrzőtől (a conservatore publico, ezen világi s nem kollégiumi szervet kell érteni), de ezután újból szolgáltassa vissza. Tartózkodni kell a lerésze-gedéstől, borivástól. Tilos lármát csapni, zajongani, a polgárokat zavarni. A fegy-verviselés, verekedés „capitale flagituim” főbenjáró bűnnek számít. Ezek elkövetőit ki kell zárni s a városi hatóságoknak átadni (III/9). Tilos a patrónusok, lelkészek, ta-nárok ellen lázadást szítani, reájuk gyalázkodó szavakat mondani, róluk gúnyverse-ket írni. Ezek a szakaszok nagyrészt ott szerepelnek már az 1657-i törvényekben, de itt szigorúbb formában jelennek meg: caeditor, eiicitor. Csupán a 12. articulus

végén mutatkozik némi enyhítés, mely szerint a kisebb vétségeknél a büntetést arányo-san mérsékelni kell.

A törvény előírja a rectorok, azaz felsőfokú tanítók kötelességeit és jogait is. Kö-telességük a tanítás mellett a belső igazgatás (I/7, 9)¹⁸. Jogaikat jelentősen leszűkíti pl.

a felvétel dolgában valamint új törvények, rendelkezések kiadásában. A diákok viszont csak az ő engedélyükkel mehetnek rektóriákra (I/8), s az idevonatkozó szakasz az egyes egyházaknak is megtiltja az engedéllyel nem rendelkező tanítók fogadását.

Ugyancsak ők osztják szét a tanítványokat a praeceptorok között. Nyilván ezek az in-tézkedések is régebbi visszaéléseket igyekeznek megakadályozni.

Ugyancsak szigorúbb s körültekintőbb törvények írják elő a senior, a contrascriba, cantorok, collegak megválasztását, e tisztségekre alkalmas személyek kiválasztását.

Őket eddig az ifjúság választotta s valamelyik rector erősítette meg. Most ehhez vala-mennyi rector hozzájárulása szükséges.

A tanulók viselkedésére vonatkozó törvények is olykor annyira részletezők, konk-rétak, hogy szinte nyomon lehet követni belőlük a korábbi vétségeket, kihágásokat.

Ilyenek pl. az istentiszteleteken, temetéseken való viselkedést szabályozó rendkívül aprólékos előírások (II/7). Ezek ugyan ott szerepeltek más az 1657. évi törvény 1659.

évi kiegészítésében¹⁹, de itt sokkal szigorúbb részletezőbb formában jelennek meg.

Megszigorítja a törvény a tanulók censusát is. A tanulni nem akaró vagy nem ké-pes diákokat el kell távolítani az iskolából, még pedig mint mondja, a tanítóvá leendők színvonala érdekében: a tanulásra „alkalmatlanokat s a rájuk bízandó iskolák irányítá-sára nem képeseket el kell küldeni” (I/12).

Az idők változásával felmerülő új jelenségek is helyet kapnak az új törvények so-rában. Tilos pl. a dohányzás az épületben még pedig a tűzveszélyek elkerülése végett (III/22). Ehhez kapcsolódik rögtön, hogy az ifjúság vegyen részt a városban keletkező tüzek oltásában, mégpedig „iuxta antiquam praxim”, vagyis a régi gyakorlat szerint (III/23). Tehát a diákok már korábban is végezték ezt a fontos teendőt. A III/27. pont óvja a diákokat a kártyák festésétől, melyet a készítők mint kiderült, többnyire pénzke-resés céljából végeztek társaik vagy esetleg városbeliek számára, esetleg adomány-gyűjtés végett.²⁰

Mindezek mellett sok törvény szó szerint került át az előbbiből. Nem ismétli az 1704-es törvény a kisebb tisztségviselőkre vonatkozó szakaszokat, vagyis azok válto-zatlanul érvényben maradnak, viszont az előbbiekből átvettek közül néhányat szigorító toldással látnak el. (I/12) Szigorúbb a latin beszéd előírása, a disputációk lefolytatásá-nak rendje (II/12): a bőbeszédű előadót pl. a rector félbeszakítja, s ha az nem hallgatna rá, tiszteletlenségéért 50 dénárral kell büntetni.²¹

Több esetben jelentős eltérést mutat az új törvény a régihez képest szóhasználat tekintetében is, ami egyrészt a város, másrészt a Kollégium megváltozott viszonyaiból következett. Az előző törvény „oppidani” szava helyett itt mindenütt „civitatenses”-t olvashatunk, ami a szabad királyi városi rangból következik, a „scholae civis” helyett pedig a „studiosi” jelenik meg a diákönkormányzat korlátozásának jeleként (pl. III/9), s a tanulókat sem „in communitatem” veszik fel, ami az önálló „coetus”-t jelente-né, csupán „in premium, et societatem scholae”, vagyis az iskola kebelébe és tár-saságába (II/2).

3.

Kitűnik az új törvények szigorúsága a nyelvtani formák alkalmazásában is. Ahol pl. az 1657-es törvény egyszerű felszólító vagy éppen kijelentő módot alkalmazott, itt a latin nyelv „szigorú parancs” elnevezésű igealakjaival találkozunk.

Az ifjúság a már korábbi időkben is kipróbált secessióval (kivonulás) fogadta az új törvények kihirdetését. Mint a fentebb említett városi jegyzőkönyvek augusztus 24-i bejegyzésében olvassuk: „A Scholabeli Deákság az elmúlt pénteken conspirálván bennük 105 elment Böszörmény felé, már némelyek jönnek vissza kér-vén gratiat és bé fogattatást, deputáltatnak ezért a Camarák Perlustrálására Curator Egyházfi item Ajtai András, Király Mihály Uramék, maga penig véghez vigyék.”²² E rendelkezés végrehajtásáról nem olvashatunk a könyvekben, de a tanács állhatatos-sága meghozta gyümölcsét: az ifjúság lecsendesedett, s a tanítás folytatódott.²³

A város és a Kollégium a szabadságharc alatt

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca súlyos megpróbáltatásokat hozott Debrecenre és Kollégiumára. Ezek között talán a legsúlyosabb az volt, hogy 1705 és 1709 között a lakosoknak ötször kellett az utolsó emberig elhagyni városukat, hol a német, hol a magyar katonaság prédálásának kitéve. Emellett a hadak élelmezésére pl. 1709 no-vemberétől 1710 október végéig (csak ezek a számadások maradtak fenn) 50754 ke-nyeret, 224 darab vágómarhát, 784 szekér szénát, 2934 köböl abrakot adtak, kész-pénzben pedig 1707–1710 között 139911 forint 56 dénárt fizettek elsősorban a fel-kelőknek.²⁴ 1709-ben pestis járvány sújtotta, 1711 januárjától pedig a beszállásolt császári hadakat tartotta. (Pálffy János tábornok csapatait, stb.) De már az első futás alkalmával helyrehozhatatlan károkat is szenvedett pl. a Kollégium és az egyházak.

Szinte teljesen megsemmisült a nyomda, a patika, elvesztek a templomi felszerelé-sek, a közösséget ért károkon, megterhelésen túl pedig nagy veszteségek érték a pol-gárokat egyénileg is, akik „barmaikat a futások alkalmával és a mezőben elvesztet-ték, a kereskedést gyakorolni földjeiket, szőlőiket mívelni nem tudták”.²⁵ Az élet szinte teljesen megbénult.

A tanítás mind e megrázkódtatások ellenére tovább folyt a Kollégiumban s csu-pán a menekülések idején szakadt meg. A futások után a megmaradtak visszatértek, rendbe hozták az épületet, a megmaradt felszerelést, s a tanárok tanítottak. A könyv-tár, amelyet az ecsedi várba menekítettek, jórészt szétszóródott, elpusztult.²⁶

A város és a környék reformátussága s maga a kuruc katonaság azonban sokat tett a diákok érdekében. Az 1706 augusztusában az ifjúság legnagyobb része Bereg-szászba és Bereg vármegyébe menekült, ahol a város polgárai s a megye assessorai (ülnökei) élelmiszerekkel látták el őket, sőt a szomszéd megyékből is küldtek ré-szükre terményeket. Az ugyanazon évi októberi futáskor Dobozi István, a város bírá-ja minden diáknak két forint útiköltséget adott, útközben pedig a város velük bujdo-só polgárai élelmezték őket. De hasonló bőkezűséget tanúsítottak irántuk Szatmár városának, Nagybányának s újból Beregszásznak és vármegyéjének lakosai. Bóné, Nyúzó ezeres kapitányok, Esze Tamás pénzzel segítették őket. Kárándi Mihály ezeres kapitány egész ezrede egyetértésével 20 frt 6 dénárt küldött nekik, melynek egy részét a pénztárba tették, a többit maguk közt szétosztották.²⁷

A Kollégiumot és a várost ért megpróbáltatások között nagy enyhülést jelentett Rákóczi Ferenc több rendbeli segítsége. Mintha csak ama Emlékirataiban is kife-jezett gondolatát akarta volna gyakorolni a fejedelem: „... egész dicsőségemet és gyönyörűségemet abban tartom, hogy az ifjúságot hazám szolgálatára nevelhes-sem”, – jóakaratát többször tettekben is kifejezte az iskola iránt. Mindjárt 1703.

októberében pl. a debreceni tanárok és tanulók kérésére visszahelyezi őket a Rhédei-féle szentimrei tized birtokába, amelyet, mint kérelmükben a debreceniek írják, „Váradnak a Töröktül való megvételével edgyütt” tőlük „potentiose” (erő-szakkal) elfoglaltak.²⁸ Tíz nappal később pedig utasítja Ramocsaházi Györgyöt, ti-szántúli praefectusát, hogy „ezen instánsoknak azon Szentimrei Dézmát resignállya”, ugyanakkor rendeletet bocsát ki Bihar vármegye részére, hogy mivel – mint az írás szól – „ez említett Collegiumot azon Beneficiumokban továbbvaló Dispositionkig kegyelmesen meg hagytuk és azokban manutenelni is akarjuk” és

„keményen megparancsollya”, hogy sem a megye, sem a község tisztviselői a Kol-légium kiküldötteit tizedszedő munkájukban ne akadályozzák, a helybéli lakosok pedig a tőlük járó dézsmát „az említett Collegium számára igazán kiadni semmi-képpen el ne mulassák”.²⁹

Rákóczi 1707. január 7-én Munkácson ezer kősót adományoz az iskolának „a Szigethi Portus”-ról, s büntetés terhe mellett elrendeli minden illetékesnek, kato-náknak és polgári tisztviselőknek, „hogy a Passust felmutatóknak engedjék a sót bárhová szállítani”.³⁰

Úgy látszik, ettől bátorságot nyerve, a debreceniek kérelmet intéznek a fejede-lemhez az Apafi-féle sóalap visszaállítására. Kérelmükben előadják, hogy Apafi fejedelem a dézsi aknából a professzorok számára 3000, a tanuló ifjúság számára pedig 2000 kősókat „conferált”, mely „később az ifjúság részére még 100 forint áru sóval szaporíttatott, s az a fejedelem holtáig ki is szolgáltatott”, 1698-tól vi-szont, tehát kilenc éven át, nem kapták meg. A kérvényhez másolatban mellékelik a donationalis leveleket s kérik a fejedelmet, hogy utasítsa a dézsi sóakna tisztjeit az elmaradt járandóság kiszolgáltatására s a továbbiakban annak évenként való fo-lyósítására s elszállításának vagy eladásának biztosítására.

A kérvény hátán olvasható Rákóczi 1707. május 5-én Debrecenben kelt dönté-se, mely szerint „a kívánt sóknak egészben való megadását” a háborús viszonyok miatt nem tartja lehetségesnek, de elrendeli, hogy „az említett fundatio szerint conferalt száz száz forint kő sók minden fogyatkozás nélkül a Dézsi Aknárul annuatim meg adassanak” – sőt „tekintetbe vévén a Supplicansoknak mostani pusztulásukat”, egyszer s mindenkorra adat nekik ugyanonnan „ezer kő sókat” s megígéri, hogy jóakaratát a háború után is megtartja irántuk.³¹

De nyújtott a fejedelem segítséget nemcsak a debreceni, hanem más reformá-tus kollégiumoknak, pl. a patakinak, közvetlenül diákoknak is, elsősorban

De nyújtott a fejedelem segítséget nemcsak a debreceni, hanem más reformá-tus kollégiumoknak, pl. a patakinak, közvetlenül diákoknak is, elsősorban