A KURUCKORI DEBRECEN VISZONTAGSÁGAI

A XVII. század utolsó négy évtizede Debrecen történetének legviszontagságo-sabb korszaka volt. Csak ennek ismeretében becsülhetjük fel és meg a városnak, mint a Kollégium gazdájának az iskolaügyért hozott áldozatait, s ezeknek az áldoza-toknak indítékát, a puritán kegyességet. Az erdélyi fejedelemség, melyhez a város tartozott, II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után a török bosszú áldozata lett, s 1658 és 1662 között többször feldúlták, amitől Debrecen csak csodával határos módon, de drága áron menekült meg. A Rákóczi megbüntetésére indult Szejdi Ahmed budai pasa 1660 elején felégette a hajdúvárosokat, lakóik nagy részét kardélre hányatta. Hadait Debrecen alá vezetve, a várost azzal vádolta, hogy a fejedelemhez húz. „A bírónak a tizenkét (esküdt) polgártársaival tizenhárom hegyes karókat faragtatott, s azokat akkori bíró, Dobozi István becsületes jámbor ember há-za előtt feltámogattatva, őket arra kényszergetteti vala, ki-ki abban egyet maga hátán az ő sátorához hurcolván, húzván-vonván örök emlékezetre, mind a tizenhármat azokba bévonatni és sátora előtt feltámogattatni akarná. Melytül ha megmenekülni akarnának, rájok százezer tallér készpénz-summát, nehány száz szekér kenyeret, lisztet, árpát, minden élést, sok számú vég posztókat kíván vala. A tanács és a város lakosi, egyéb benne nem lehetne, látván, végre nagy nehezen nyolcvanezer tallérok-ban, nehány szekér posztótallérok-ban, mindenféle nagy sok szekér élésekben neki megsar-colni kényszeríttettek vala, mellynek nagyobb részét, kinek-kinek értékét a lakosok közül hittel kikeresvén, mindjárt meg is fizetnie kellett vala, és ekképpen a tanács-nak szabadulást nyerniek. Úgy, hogy mindenestül százezer talléroknál többre menne a keresztyén városbéliek sarcok...” – írja „siralmas krónikájában” Szalárdi.¹ A pasa hóhérai által félig már halálra kínzott főbírónak és tanácstagoknak a város kirablásá-val kirablásá-való fenyegetésre adott válasza a közösségért vállalt felelősségről tanúskodik:

„Jobb nékünk szenvednünk, ha hármat, négyet megöl is bennünk, de ennyi szegény-séget jószágátul meg ne fosszunk, éhhelhalókká ne tégyünk... Ha mi hamisságot ta-lált a mi kezünkben, már kezében a mi fejünk, mi voltunk e szegénységnek bírái, ezek ártatlanok, hagyjon békét azért a városnak.”²

Hogy ez a felelősségvállalás nem volt üres beszéd, annak szomorú bizonyítéka 1661-ben Vígkedvű Mihály akkori debreceni főbírónak a már török kézben lévő Váradon való kivégeztetése, azon a címen, hogy a város nem jelentette híven az Erdély felmentésére indított Habsburg-hadsereg létszámát. Montecuccolinak Zrí-nyi által is súlyosan bírált 1661. évi hadisétája Erdélybe és vissza nemcsak hogy nem segített a végül is magára hagyott és csatában elesett Kemény János fejedel-men, hanem tovább pusztította a végigjárt vidékeket, így Debrecen környékét is. A közeli Székelyhídra 1664-ig beszállásolt német őrség jelenlétével állandó kihívást jelentett török támadásra. A Váradot 1660-ban elfoglaló törökök amúgy is sorra

hódoltatták Bihar megye falvait s egyre szorosabb gyűrűt fontak Debrecen köré, egyre súlyosabb adókkal terhelve a várost.

Hiába volt a városi tanács könyörgése, hiába a szultáni menlevelek drága pén-zen megszerzése, a váradi pasa állandóan zsarolta Debrecent. Az 1661-ben nagybajomi lelkészségre távozó s 1665-ben püspökké választott Nógrádi Mátyás is hiába járt közbe a töröknél, mint maga írta:

„Töröknek, tatárnak köntösét megfogtam, Fejemet Murzának szépen meghajtottam.

Nem volt ennek haszna, miképpen én láttam, Hanem éjjel-nappal lelkemet fogyattam.”³

Csak azt érte el igyekezetével, hogy 1680-ban maga is fogságot szenvedett Vá-radon.

Hovatovább azonban a töröknél is nagyobb veszélyt kezdett jelenteni Debre-cenre a királyi Magyarország szomszédos területein is kibontakozó erőszakos el-lenreformáció, melynek kezdeményezője és védnöke II. Rákóczi Györgynek Sá-rospatakra menekülő özvegye, Báthori Zsófia volt. A hatvanas évek hitvitái súllyal Sárospatakon és Kassán folytak jelentős erdélyi segítséggel. Debrecen kevésbé hallatta hangját. Egyedül a sokoldalú Komáromi Csipkés György fordította egyéb-ként is szapora tollát egy Sárospatakon 1666-ban álnéven kiadott értekezésre a transsubstantiatio tana ellen (latinul, s magyarul is: Való dolgok közül kivettetett általlállatozás címen), mintegy segítségül a felsőmagyarországi hittestvérek küz-delméhez.

Megváltozott azonban Debrecen helyzete és feladata, mihelyt a katolikus fő-urak és protestáns nemesek felkelése 1670-ben még kibontakozása előtt összeom-lott. 1671-ben vezetőit kivégezték, számos résztvevője Erdélybe menekült.

Felsőmagyarországot császári hadak özönlötték el s megkezdődött a felkelés szel-lemi előkészítésével vádolt protestáns lelkészek üldözése, az 1671 és 1681 közti ún. gyászévtized. Sárospatak iskoláját megszüntették, tanárai és diákjai rövid deb-receni tartózkodás után Erdélybe menekültek, ahol azonban még az elpusztult Gyulafehérvárról Nagyenyedre költöztetett Bethlen-kollégium is nehezen szedte össze magát. Debrecenben a Habsburg-ellenes felkelés eleinte nem keltett rokon-szenvet, mert úgy vélték, hogy az „pápista praktika, melyet nem a haza javára, ha-nem a protestánsok megrontására kezdett Rákóczi Ferenc és Zrínyi Péter.” Ezt a véleményt arra alapozták, hogy I. Rákóczi Ferenc, anyja, Báthori Zsófia befolyá-sára megtagadta a fejedelmi elődei által a debreceni egyháznak juttatott állandó segélyt. Hiába adott vissza apósa, a nemzeti egységet építgető Zrínyi Péter rábe-szélésére 1000 aranyat Debrecennek, a város bizalmát nem nyerte el.⁴

Csak akkor ébredt Debrecen arra, hogy hol a helye, amikor elkezdődött a val-lásüldözés. „Tiszántúl (ti. Felsőmagyarországon) a templomok a bálványozók által mind elfoglaltattak, a persecutio grassál a szegény hazában, az Isten büntetlenül el ne nézze” – veszi tudomásul a tanácsi jegyzőkönyv.⁵ De a város nem maradt a jámbor óhajnál, hanem vállalta az eseményekből következő kötelezettségeket.

Amit azelőtt egy egész ország anyagi erejével rendelkező fejedelmek három iskolá-

val is megtehettek a magyar református művelődés szolgálatában, azt most Debrecen a maga sokkal szerényebb lehetőségei közt egyedül vállalta és teljesítette saját kol-légiumával: embereket nevelni, akik a török hódoltság mostoha viszonyai, s a Habs-burg-országrész ellenreformációs veszedelmei közt is falvakba, mezővárosokba elvi-szik a hitet és a tudást. Felső-Tiszavidék üldözött református prédikátorai nyitott szívekre és ajtókra találtak Debrecenben. Megüresedett lelkészi állásokra bujdosó lelkészeket választottak meg, mint 1671-ben a Tornáról elűzött Szőnyi Nagy Istvánt, 1672-ben a Tokajból menekült id. Köleséri Sámuelt, 1678-ban a Kassát elhagyni kényszerült Felvinczi Sándort, 1681-ben a gályarabságra ítélt Csuzi Cseh Jakabot, vagy új lelkészi állást (a városban a negyediket) szerveztek nekik, mint 1674-ben az ugyancsak Kassáról futott Kabai Bodor Gellértnek. De eltartották és időnként debre-ceni templomi szószékre szólították azokat is, akiket állandóan alkalmazni nem tud-tak, addig, amíg valahol a Hajdúságban vagy Erdélyben nem találtak maguknak vég-leges menedéket. Így éltek és prédikáltak hosszabb-rövidebb ideig Debrecenben a gönci Szatmárnémeti Mihály, később hírneves kolozsvári lelkész, a tállyai Drégelypalánki János, aki a Hajdúságban helyezkedett el, a szikszói Tolnai Szabó Mihály, nemsokára a kuruc „bujdosók” tábori lelkésze és mások.

Ekképpen lett Debrecen a gyászévtized idején a lelki-szellemi ellenállás köz-pontja s egyben hídfőállása az Erdélybe menekült, és onnan a kuruc csapatokkal részben tábori lelkészekként szolgáló, (a már említett Szőnyi és Tolnai), részben el-hagyott gyülekezeteikbe visszatérő bujdosó lelkipásztoroknak. Debrecenben írták s itt vagy a védettebb Kolozsvárt nyomtatták ki vigasztaló, buzdító röpirataikat, ame-lyek már címükkel (Szőnyi : Mártírok koronája, Tolnai : Haza számkivetett békessé-gének helyre állatása..., Szent had, stb.) vagy a nyomtatási keltezés sajátos formulá-jával („a szentek üldöztetésének ...ik esztendejében”) és a szerző maga megnevezé-sével („Krisztus üldöztetésének társa”) elárulják tartalmukat. De a debreceni törzs-gárda is serényen részt vett az ellenállás és kitartás ébrentartásában. Az egyébként – puritán elveiből következőleg – inkább építő, mint vitázó Komáromi Csipkés György 1671-ben Pápistaság újsága c. nagyhatású könyvével csatlakozott az ellen-reformációval hadakozók soraihoz, 1672-ben pedig álnéven kiadott Molimen Sisyphium c. röpiratában cáfolta Bársony György katolikus püspök Veritas toti mundo declarata c. hírhedt művét, amelyben az a Habsburgokat a magyarországi protestantizmus kiirtására szólította fel, s ehhez jogi érveket koholt. 1675-ben a gyászévtized kellős közepén adta ki Debrecenben Szőnyi Nagy István Kegyes vitéz címen Gusztáv Adolf svéd király életrajzát, nyilvánvaló párhuzamba állítva a har-mincéves háború protestáns hithősét a vallásukért és hazájukért harcoló kurucokkal.

Szőnyi fentebb említett könyvének nyomtatási helyéül Debrecen helyett Christianopolis van megjelölve, ami annyit tesz, hogy „keresztyének városa”. A rejtett név az esetleges Habsburg megtorlás elkerülését szolgálta, de jelkép is volt.

Jó félszázaddal előbb egy német lelkész, Valentin Andreae hasonló címmel utó-pisztikus könyvet adott ki, amely egy képzeletbeli várost ír le, a keresztyén ke-gyesség és tudomány tűzhelyeként, követendő például. Debrecen természetesen nem volt a jámborság és a mindentudás mintaképe, de puritán vezetői arra törekedtek, hogy az legyen, főként pedig Isten különleges oltalmába akarták ajánlani városukat ezzel

az elnevezéssel is. Erre az oltalomra hagyatkoztak puritán kegyességgel már előbb is a debreceniek. Ez visszhangzik Debrecen első történetírójának, a helyi iskolában ta-nult szűcsmesterből később főbíróvá választott Barta Boldizsárnak a XVI. század nevezetes eseményeit csak éppen érintő és főleg az 1657–1664 közti nyolc esztendő nyomorúságait elbeszélő Rövid chronicajában. Teljesen érintetlenül a kor magas színvonalú humanista történészeinek módszerétől és szemléletétől, egy már akkor meghaladott, de országszerte szívósan továbbélő műfajt, a helyi érdekű krónikát műveli. Nem nyomozza a dolgok mélyebb emberi, társadalmi okait, nem ad lélektani elemzéseket, csak sorban elmondja a városban és várossal történteket, de ezeknek maguknak drámaisága és a szerzőnek városával való érzelmi azonosulása ma is meg-ragadó olvasmánnyá teszi a puritán iskolában tanult, minden barokk dekorációtól mentes, egyszerűségében is szép, ízes magyar nyelven írt művet. A krónikát a puszta eseménytörténet fölé emeli, hogy a puritán történetszemlélet, ha nem is a kortárs Szalárdi magas színvonalán, de éppen olyan világosan kimondva nyilatkozik meg benne. A puritán gondolkozásnak felel meg, amit a krónika előszavában olvasha-tunk: „Ha csak ez keresztyén Debrecen városának ennyi romlások között Isten csu-dálatos gondviseléséből való megmaradását előgondolom is, meg kell vallanom a szent Dáviddal, hogy az Úré a szabadítás. Mert mi méltán dicsekedhetünk azzal (mi-vel megtapasztaltuk), hogy egyedül Isten volt a mi városunknak az háborúságokban oltalma... Sok reánk törő, veszedelmünket látni kívánó, titkos és nyilvánvaló ellenséginknek mérges tanácsokat vissza magokra forgatta, hogy megmutatá azt, hogy tanácsa ellen nincsen tanács. Szent egyességet, szeretetet adott közinkbe, hogy minden megmaradásunkra néző dolgunkban egyet értvén és akarván, véghezvinné akaratját egészlen. Néha meg is sujtolt, rettentett, alázott, hogy magát ismertetné, fel is magasztalná mindenben. Óh Istennek egyedül való ereje és végére mehetetlen ta-nácsa! ki volt volna, aki csak meggondolhatta volna is, hogy megmaradásunk, ily gyenge külső eszközök által is véghezvitethetik. Hálaadással csudálhatjuk és aláza-tossággal megvallhatjuk: az Úré a szabadítás... Honnan várjunk külső segítséget, azt meg se gondolhatjuk. Nem igen bízhatunk mi a méltóságos főrendekben, mert azok-tól megvettetünk, nem vitézinkben, mert azokazok-tól prédáltatunk, nem jószágunkban, pénzünkben, mert azoktól megfosztatunk, hanem az egy Istenben: mert az Úré a szabadítás.”⁶

Ugyanezt a hangot üti meg az 1664. év verses krónikájának szerzője, Kállai Fé-nyes István városi jegyző:

Mit remélsz, hová léssz Debrecen városa?

Az te romlásodnak nem lesz sehol mása.

Ártatlanságodat akárki meglássa, Hiában! senki nincs, ki dolgod forgassa.

Az idegen nemzet téged nem segíthet, Míg neki fizethetsz, az csak addig szeret.

Erdély távol tüled, veled jót nem tehet, Isten csak egyedül, ki téged megmenthet.⁷

Akár egy puritán prédikáció fejtegetéseit hallanók, de mégis másról van szó, a meggyőzött hivő válaszáról a prédikációra, a puritán gondolkozásnak a város leg-alábbis műveltebb, tehetősebb vezetőrétegében való meggyökerezéséről. Ennek a gyakorlatban megmutatkozó szép példája a városi tanácsnak önfeláldozó, minden testi-lelki gyötrelmet és megaláztatást elviselő, a város javára a vértanúságig kitartó magaviselete, aminek újra tanúságát kellett adni a kuruc-korban. Az odamenekült lelkészek és kuruc felkelők felkutatására 1675-ben Strassoldo császári generális megszállta a várost. A magatartásról, amelyet a város vezetői a megpróbáltatásban tanúsítottak, szól a városnak ezúttal újra versben megszólaló krónikása, Kállai Fé-nyes István:

Igaz vallásodért már fontban tétettél, Az bűnért pediglen kockára vettettél, Végső romlásodra ez mai nap lettél, Isten ha meg nem szán, Debrecen elestél!

A város vezetői minden fenyegetés ellenére sem voltak hajlandók maguk kiadni a keresetteket, megtagadni, amit jószántukból vállaltak:

Nincsen abban módunk, az bírák felelnek, Lássa, mit cselekszik, de arra nem mennek.

Elől tűz, hátul víz, ha mind is elvesznek, De keresztyén magyart ők kézbe nem visznek.

Így a császári katonaság maga szedte össze a kuruc bujdosókat s közben kegyet-lenül kirabolta a várost.

Úgy hagyták Debrecent, mint a szedett szőlőt, Takarodás után mint a puszta mezőt.

Ne félj, mert az Isten vidámító szellőt, Ád néked rövid nap vigasságos időt.⁸

Alig távoztak zsákmányukkal a Habsburg-zsoldosok, megjelentek a kurucok s ők is pénzt, élelmet, posztót követeltek. A követeléseknek engedni nem hajlandó Balik András főbírót Thököly deresre húzatta s csak a debreceni jövedelemtől való elesés miatt aggódó váradi pasa tiltakozására hagyott fel 1679-ben Debrecen sarco-lásával. 1686-ban, Buda felszabadításának évében Caraffa generális szállta meg Debrecent s félmillió forintos hadisarcot, többet, mint a Habsburgok magyar király-ságának egész évi adójövedelme, hajtott be rajta. 1692-ben Várad is felszabadult a török alól, de ennek Debrecen kevés előnyét élvezte, mivel a császári csapatok egész környékét kiélték s az akkori tiszántúli református püspök, Debreczeni Dormány Ist-ván 1693-ban német zsoldos puskagolyójától halt meg, abban az évben, mikor a vá-ros elnyerte – nem ingyen – szabad királyi vává-rosi rangját.