Nagycsütörtök este

Az ószövetségi olvasmány a Kivonulás könyvéből való, amely a Kr. e. 10-6. század közötti időszakban készült. A mű nem mai értelemben vett történelmi leírás, hanem istentiszteleti felolvasásra szánt alkotás. Idézett részletének szerzője a zsidó húsvéti ünnep eredetét mutatja be, és az ünnep jelképeit magyarázza. • Az újszövetségi szemelvény a János-evangélium egyik részlete. Szerzője az 1. század végén a másik három evangélistától eltérően írja le Jézus utolsó vacsoráját: az étkezés eseményei közül azt emeli ki, hogy Jézus megmossa tanítványai lábát.

Az utolsó vacsora emlékmiséje a bibliai szemelvények tükrében

14 Legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre, mint az Úr Ünnepét, örök szertartásként!«

A fontosabb kifejezések magyarázata:

akkor az Úr azt mondta Mózesnek és Áronnak Egyiptom földjén:

Mózes a zsidó nép legnagyobb prófétája és vezére, aki valószínűleg II. Ramszesz fáraó uralkodása (Kr. e. 13. sz.) alatt vezette ki népét Egyiptomból, ahol az izraelitákat szolgasorba taszították. Áron a Biblia szerint Mózes testvére. Az Úr nevének említésével a leírás szerzője azt hangsúlyozza: mindaz, amit Mózes a húsvét megünneplését illetően elrendel, megfelel Isten szándékának.

ez a hónap legyen nálatok a hónapok kezdete: a zsidó év holdhónapokból állt, s a hónapok az újhold feltűnésekor kezdődtek.

Az év első hónapjának (amely a mi március vagy április havunk időszakára esik) a babiloni száműzetés előtt a kánaáni eredetű Abib nevet adták, amelyet a száműzetés után a Babilonban használatos Niszán kifejezéssel váltottak fel.

vegyen mindenki, családonként és házanként, egy-egy bárányt: az ártatlan és szelíd magatartást mutató bárány az izraeliták világában ősi áldozati állat (vö. Ter 4,4). A nomád életmódot folytató izraelita pásztorok a téli legelőkről a nyári legelőkre való átvonulást megelőző éjszakán családonként levágtak egy-egy kis bárányt, s ennek vérével bekenték sátruk bejáratát, mert az áldozati állat vérének bajelhárító szerepet tulajdonítottak.

a hónapnak a tizennegyedik napjáig! Akkor estefelé vágja le azt Izrael fiainak egész sokasága: Mózes rendelése szerint az egyiptomi szolgaságban élő zsidóknak Abib (Niszán) hónap tizennegyedik napján kell leölniük az áldozati bárányt. Ez az időpont lesz ugyanis a húsvéti ünnep előkészületi napja.

vegyenek a véréből, és kenjék be mindkét ajtófélfát és a szemöldökfát: míg a pásztoréletet folytató zsidók azért kenték meg a bárány vérével sátraik bejáratát, hogy elkerüljék a pusztító erőket, az Egyiptomban élő zsidók esetében házaiknak vérrel való megkenése új jelentéstartalmú szimbólummá válik: azt jelképezi, hogy a házakban élők a zsidó nemzethez tartoznak, és hisznek az izraeliták Istenében.

sietve egyétek, mert az Úr Pászkája (vagyis: Átvonulása) ez: az Úr nevében beszélő Mózes szavainak hátterében az a történelmi tapasztalat húzódik meg, hogy a korabeli Egyiptomot sújtó természeti katasztrófák (vö. Kiv 7,1–11,10) közül az utolsó, az elsőszülöttek halála az izraelita családokat nem érintette. Mivel a természeti csapásokat a zsidók Isten büntetésének tekintették, a megmenekülésüket is Isten művének tartották. Meggyőződésükre a héber peszah szó utal, amelynek jelentése: pászka, húsvét, átvonulás vagy valami mellett elvonulás. A zsidó hit szerint a büntető Isten átvonult Egyiptom földjén, de az öldöklő angyal elkerülte a zsidók házait, azaz az utolsó csapástól Isten megkímélte Izrael fiait.

Feltehetően az egyiptomi fáraó is isteni jeleknek tekintette a csapásokat, s ezért adott engedélyt arra, hogy az izraeliták

A húsvéti szent háromnap

elhagyhassák a földet. A „sietve egyétek” felszólítással Mózes is erre az engedélyre utal, és arra szólítja honfitársait, legyenek útra készen, mert már egészen közel van a szabadulás lehetősége.

én meglátom a vért, elvonulok mellettetek, és nem ér benneteket pusztító csapás: ez a mondat képnyelven és antropomorf módon (Istennek emberi vonásokat és pusztító indulatokat tulajdonítva) fejezi ki, hogy az izraelita családok, akiknek nemzetiségét és Istenbe vetett hitét az ajtófélfákra kent vér szimbolizálta, megmenekültek a veszedelemből.

legyen azért ez a nap emléknap nálatok: üljétek meg nemzedékről nemzedékre: Mózes ezekkel a szavakkal rendeli el húsvét megünneplését, amely immár arra emlékezteti a zsidókat, hogy az Egyiptomon „átvonuló” Isten megkímélte őket, s lehetővé tette számukra a szolgaság földjéről való kivonulást.

b) Lábmosás Jézus utolsó vacsorája alkalmával (Jn 13,1–16) 13 ¹ A húsvét ünnepe előtt Jézus

tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, mert szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig sze-rette őket. ² A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe

a húsvét ünnepe előtt: az evangélista nem jelöli meg pontosan Jézus utolsó vacsorájának időpontját. Azonban tudjuk, hogy a pénteki nap,

amelyen Jézust keresztre feszítették, János szerint a zsidó húsvét előkészületi napja, azaz Niszán 14-e volt. S ez azt jelenti, a „húsvét ünnepe előtt” kifejezésen Niszán 14. napjának kezdetét, azaz a csütörtök esti órákat kell értenünk.

Jézus tudta: az evangéliumi részlet szerzője e megjegyzéssel arra utal, hogy Jézus teljes tudatossággal, önként vállalta a rá váró szenvedéseket és a halált (vö. Jn 10,17–18).

eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához: János evangélista Jézus halálát az Atyához való visszatérésnek nevezi.

szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket: e megjegyzéssel az evangélista azt hangsúlyozza, hogy Jézus az „övéi”

(vagyis az ő áldozatát hittel elfogadó emberek) iránti szeretetből vállalja a kereszthalált.

amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak: az evangélista látásában elsősorban nem a zsidók törnek Jézus életére, hanem az emberi bűnök következményeit megszemélyesítő „e világ fejedelme”

(vö. Jn 14,30; 16,11), vagyis a sátán. Ezért János az áruló apostolt csupán az ördög eszközeként, „áldozataként” tünteti fel.

mosni kezdte a tanítványok lábát: a szerző aprólékosan és részletesen írja le az eseményt, amely feltehetően megdöbbenést váltott ki az apostolokban. A lábmosás ugyanis az ókori zsidóság világában a szolgák, a rabszolgák vagy a mesterüket tisztelő tanítványok feladata volt. Jézus cselekedete visszájára fordítja ezt a szokást.

amit teszek…, majd később meg fogod érteni: Jézus szavai arra utalnak, hogy szimbolikus tettének jelentése csak az ő halála és feltámadása után válik majd érthetővé a tanítvány számára.

az én lábamat ugyan meg nem mosod soha: Péter félreérti Jézus cselekedetét, s azt valamiféle új tisztulási szertartásként értelmezi.

Nem érti, mit jelent, amit Jézus tesz. Ő csak a Mester megalázó helyzetét látja, s ezt az állapotot éppúgy nem tartja méltónak Jézushoz, mint ahogy korábban az ő várható szenvedésének gondolatát is elutasította (vö. Mt 16,22).

ha nem moslak meg, nem lesz részed velem: ha Péter nem fogadná el Jézussal együtt, hogy a kereszthalált is vállaló megalázkodás az emberek üdvözítésének ára, nem részesülhetne Jézus sorsában, azaz nem válhatna társává az „Atyához való visszatérésben”.

ne csak a lábamat…: amikor Péter felfogja, hogy a lábmosás cselekménye nem csupán külsődleges tisztulási szertartás, hanem annak szimbóluma, hogy Jézus teljes közösségbe akarja vonni tanítványait önmagával, a maga lelkesedésében és értetlenkedésében már mindenre hajlandó, csak hogy részesülhessen az Atyához visszatérő Jézus sorsában.

aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta: ennek a nehezen értelmezhető mondatnak valószínűleg ez a jelentése: aki vendégségbe készülve reggel

megfür-A húsvéti szent háromnap

dött, annak csak a lábát kell megtisztítania az út porától, ha megérkezett vendéglátójához. Akit Jézus tanítása és keresztáldozata egyszer tisztává tett (vö. Jn 15,2–3; 1Ján 1,7), annak már csak arra van szüksége, hogy naponta megújítsa a Jézussal való sorsközösség vállalásának szándékát. S a lábmosás, amely Jézus erkölcsileg tisztító keresztáldozatát szimbolizálja, ehhez is erőt nyújt az embernek.

ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan: e kijelentés is mutatja, hogy amit Jézus tesz, nem valamiféle külsődleges tisztulási szertartás. Ő megmosta Júdás lábát is, aki azonban nem változott meg ettől, mert hiányzott belőle az a szándék, hogy Jézus sorsában szeretne osztozni.

nektek is meg kell mosnotok egymás lábát: a jézusi felhívás értelmében a tanítványoknak folyamatosan és egészen a halálukig késznek kell lenniük arra, hogy alázatos szolgálatukkal hozzá-járuljanak embertestvéreik üdvösségéhez (vö. Jn 15,12–13).

példát adtam nektek, hogy… ti is úgy tegyetek: a lábmosás elővételezett módon a keresztáldozatot és az abból fakadó üdvös ajándékokat is szimbolizálja. Ezért a Jézus által adott példán nem csupán egy követendő mintát kell értenünk, hanem a keresztáldozat ajándékai közül azt az erőt is, amely képessé teszi a tanítványt arra, hogy Mesteréhez hasonlóan tudja szolgálni embertársai erkölcsi tisztulását és üdvösségét.

A szentírási szemelvények értelmezése

Az ószövetségi részlet a zsidó húsvéti vacsora történeti hátterét és jelentését mutatja be. A leírás szerzője hangsúlyozza: a zsidó néphez való tartozásnak és az Izrael Istenébe vetett hitnek döntő szerepe volt abban, hogy a zsidók megszabadulhattak az egyiptomi szolgaság világából. A zsidó nemzethez tartozást és az Izrael Istenébe vetett hitet az áldozati bárány vére szimbolizálta. Ezért a leírás szerzője azt a tényt, hogy a zsidókat nem érte az egyiptomi elsőszülöttek halálának katasztrófája, a bárány vérének megmentő erejével magyarázta: a büntető Isten elkerülte azokat a házakat, amelyeknek ajtófélfái az áldozati bárány vérével voltak megjelölve. A szerző természetesen nem a vérnek tulajdonított megkímélő és szabadító erőt, hanem a népét szerető Istennek és a belé vetett hitnek, amelyet a vér jelképezett. • Nagycsütörtök este az egyház azért olvassa ezt a szentírási részletet, mert a zsidó húsvéti vacsorát a jézusi utolsó vacsora előképének tekinti: arra emlékezik, hogy amint az áldozati bárány vére szolgálatára volt a zsidóknak az egyiptomi szolgaságból való szabadulásban, úgy fogja szolgálni az utolsó vacsorán ígért jézusi áldozat a bűn fogságából való szabadulás sikerét az egész emberiség számára.

Az utolsó vacsora eseményét leíró János evangélista az étkezésen történtek közül a lábmosást emeli ki. Felfogása szerint Jézusnak ez a cselekedete ugyanazt a titkot szimbolizálja és elővételezi, mint

amelyet a vacsorán megtört kenyér és a felkínált bor szétosztása.

Jézus – amint a szinoptikus evangéliumokban olvasható – a vacsora folyamán a kenyeret és a bort elővételezett módon az ő feláldozott valóságának reálszimbólumává tette. Ezzel jelezte: testének megtörése és vérének kiontása árán szolgálatára lesz tanítványainak és az egész emberiségnek az üdvösség elérésében. A lábmosás jelképes cselekedetével ugyanerre a titokra utalt. A szolgák megalázó feladatára emlékeztető lábmosás elvégzésével azt hirdette meg, hogy a végső megalázottságot (a kereszthalált) is vállalva lesz majd szolgálatára tanítványainak és minden embernek abban, hogy megszabadulva a rájuk váró örök büntetés terhétől, elnyerhessék az üdvösséget. A lábmosás jelenete azt a Jézust állítja az evangélium olvasói elé, aki a mennyei Atya iránti hálájának és az emberek iránti szeretetének jeleként a legmélyebb megaláztatást, a halált is kész vállalni embertestvérei üdvözítésének érdekében (vö. Fil 2,7–8).

Adj hálát Isten megmentő szeretetéért!

Az ószövetségi zsidóság hittel vallotta, hogy az egyiptomi szolgaságból való szabadulást Istennek köszönheti, és ennek állított emléket a húsvét megünneplésével. A zsidó húsvét eredetét bemutató bibliai részlet olvasása közben gondolj arra, hogy Isten téged is megment minden szorongatott helyzetből, ha a választott nép tagjaihoz hasonlóan bízol benne.

A keresztény tanítás szerint Jézus azért vállalta a végső megaláztatást jelentő kereszthalált, hogy minden embert megszabadítson a bűn (az örök halál) fogságából, és erőt adjon a bűn elleni küzdelemhez. Vállalását, amelyet a mennyei Atya és az embertestvérei iránti szeretet vezérelt, az utolsó vacsorán a lábmosás szimbolikus cselekedetével fejezte ki. A lábmosás jelenetén elgondolkodva köszönd meg Jézusnak, hogy érted is kész volt feláldozni életét!

A húsvéti szent háromnap igen fenséges lesz. ¹⁴ Amint sokan megborzadtak tőle, hisz olyan torz

számították; pedig ő sokak vétkét viselte, és a bűnösökért közbenjár.

A fontosabb kifejezések magyarázata:

íme, sikert arat Szolgám, magasra emelkedik…: Második Izajás próféta jövendölésében a Szolga egy titokzatos személy, aki magára vállalja mások bűneit, hogy szenvedésével megmentse ezeket „a másokat” bűneik következményeitől. A próféta az Úristen ajkára adja a Szolgát bemutató szavakat, amelyek jelzik: ez a titokzatos személy a szenvedés és a megaláztatás vállalásával olyan tettet fog végrehajtani, amely ámulatba ejt majd minden nemzetet.

ki hitt annak, amit hallottunk, és az Úr karja ki előtt nyilvánult meg?:

a költői kérdéssel kezdődő jövendölésben a próféta leírást ad a Szolgáról és az általa végbevitt tettről. E cselekedetről úgy beszél, mintha ez már a múltban megtörtént volna. A múlt idő használata azonban csupán a jövendölés irodalmi műfajának egyik sajátossága, amely azt érzékelteti: a tettet a Szolga a jövőben olyan biztosan végre fogja hajtani, hogy már múlt időben is beszélhetünk róla. A Szolga személye felfoghatatlan titok: az általános emberi tapasztalattal ellentétben ugyanis azt tanúsítja, hogy Isten karjának ereje (hatalma) éppen a szenvedésben és a megaláztatásban nyilvánul meg a legjobban.

úgy nőtt fel színe előtt, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből: a hajtás és a szomjas földből sarjadó gyökér kifejezések (vö.

Iz 11,1) arra utalnak, hogy a Szolga Dávid király családjából származik: amint az emberi szem elől elrejtett gyökérből sarjad a törékeny hajtás, úgy származik majd a Szolga is a hanyatlóban lévő és lassan feledésbe merülő dávidi házból.

a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak:

a zsidó felfogás szerint a betegségek a bűnös embert sújtó isteni büntetések. A próféta azonban meglepő módon azt állítja, hogy nem a Szolga a bűnös, hanem az emberek, és a Szolga csupán a bűnök következményét, a büntetést, azaz a betegségeket veszi magára.

a mi bűneinkért törték össze; a mi békességünkért érte fenyítés, és az ő sebe által gyógyultunk meg: a kijelentésből nyilvánvalóvá válik, hogy a Szolga az emberi bűnökért járó büntetés vállalásával állítja helyre az Isten és az emberek közti békét, és gyógyítja meg a bűn betegségében szenvedő emberiséget.

mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk… és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét: a próféta visszatér arra a gondolatra, hogy a Szolga sorsa összefügg a mások bűneiért járó büntetés átvállalásával és hordozásával.

megkínozták, és ő… mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját: a bárány és a juh viselkedésmódjának említésével a próféta egyrészt a Szolga

A húsvéti szent háromnap

cselekedetének áldozati jellegére utal, másrészt arra, hogy az Istenben bizakodó Szolga (eltérően azoktól a megkínzott emberektől, akik fájdalmaik miatt hangosan kiáltoznak) szelíden és némán viseli el a másoktól átvállalt büntetést. Keresztelő János valószínűleg ennek az ószövetségi kijelentésnek alapján nevezi majd a világ bűnét elvevő Jézust „Isten Bárányának” (Jn 1,29).

istentelenek között adtak sírt neki…, bár nem követett el erőszakot: a bűntelen Szolgára nemcsak halálában, hanem temetésében is Biblia azt nevezi igaz embernek, aki akaratát Isten elgondolásához igazítva él. A bűn fogságában élő és a jóvátételi kötelezettség terhét cipelő emberek önmaguk erejében nem lehetnek igazak. Ám azzal, hogy a Szolga a mások bűneiért járó büntetést hordozva eleget tesz a jóvátételi kötelezettségnek, s halálával megfizeti az Istennek járó emberi tartozást, mindenki számára lehetővé teszi az igazzá válást. A

„sokak” kifejezés héber nyelvi sajátosságként annyit jelent, mint minden ember (vö. Róm 5,15.19; 1Tim 2,6; Mk 14,24).

ezért osztályrészül adok neki sokakat, és… a bűnösökért közbenjár:

tettének jutalmául a Szolga királyi hatalmat kap Istentől azok fölött, akik számára lehetővé teszi az igazzá válást, s királyként továbbra is közbenjár értük.

b) Jézus szenvedéstörténete János evangélista szerint (Jn 18,1–

19,42 részletek)

kerestek?« ⁵ Azt felelték neki: »A

14 Kaifás volt az, aki azt a tanácsot adta a zsidóknak: »Jobb, ha egy

19 ¹ Akkor Pilátus elfogatta Jézust és megostoroztatta. ² A katonák pedig koronát fontak tövisből, a

A húsvéti szent háromnap

15 De azok így kiáltoztak: »El vele, el vele, feszítsd meg őt!« Pilátus

középen. ¹⁹ Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a kereszt fölé és a szájához nyújtották. ³⁰ Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét. ³¹ A nagy nap volt. ³² Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát

pedig az arimateai József, aki

Jézus… kiment tanítványaival a Kedron patakon túlra, ahol volt egy kert: a Kedron (gör. Kedrón) patak egy Jeruzsálem közelében lévő téli lefolyó vagy vádi, amely az év nagy részében száraz meder volt. A vádin túl, az Olajfák-hegyének lábánál lévő kertet a szinoptikus evangélisták arámi nevén említik (arám getszemáni: olajütő, olajprés).

Júdás tehát, miután magához vett egy csapatot, s a főpapoktól és a farizeusoktól szolgákat, odament: Júdás Jézus egyik apostola, aki elárulta mesterét. A csapat (gör. szpeira) név római katonákra utal.

Nem valószínű azonban, hogy teljes csapatra, azaz 600 személyből álló kohorszra, inkább egy jóval kisebb katonai egységre kell

először Annáshoz vitték: a zsidó főpap a legfőbb vallási és politikai vezető volt. Hivatala haláláig tartott, és egyszerre csak egy főpap lehetett hivatalban. Heródes uralkodásától kezdve azonban főpap névvel illették a király vagy a római hatóságok által leváltott korábbi főpapokat is, illetve azoknak a családoknak tagjait, amelyekből a főpapot választották. Ezek a személyek külön testületet alkottak, amelynek feladata volt többek között a bíráskodás. Annás is egy ilyen korábban leváltott főpapként tartozott a testülethez.

az ott álló poroszlók egyike arcul ütötte Jézust…: az erőszakmentességet hirdető Jézus (vö. Mt 5,39) saját tanításának szellemében válaszol a sértésre: nem üt vissza, nem gerjed esztelen haragra, hanem szelídséggel párosult határozottsággal kérdőre vonja bántalmazóját.

Annás elküldte őt megkötözve Kaifás főpaphoz: Jézus pere idején hivatalosan az a Kaifás töltötte be a főpapi tisztséget, akit apósa, Annás juttatott a főpapi székbe.

A húsvéti szent háromnap

Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették…: a helytartóság (lat.

praetorium) vagy kormányzóság a római kormányhatalom képviselőjének állandó vagy ideiglenes jellegű hivatali épülete. Jézus elítélésének idején Pilátus, a júdeai római tartomány helytartója csak ideiglenesen, a húsvéti ünnep nagy forgalmára való tekintettel tartózkodott Jeruzsálemben, állandó székhelye ugyanis a tengerparti Cézáreában volt. A jeruzsálemi helytartósági épület egykori helyét régészetileg nem tudjuk egyértelműen azonosítani.

ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak: a zsidók attól félnek, hogy ha pogány római területre lépnek, istentiszteleti szempontból tisztátalanná válnak, és így este nem fogyaszthatják el a húsvéti vacsorát.

miféle vádat hoztok fel ez ellen az ember ellen?: Pilátus – feltehetően tolmács útján feltett – kérdését rövid párbeszéd követi. Ebből kiviláglik, hogy a római helytartó és a zsidók egymásra akarják hárítani Jézus kivégzésének felelősségét. Pilátus nem hiszi, hogy Jézus köztörvényes bűnöző lenne, s abból indul ki, hogy a rómaiak vallási ügyekben meghagyták a zsidók önkormányzatát és jogrendjét.

A zsidók ellenben gonosztevőnek nevezik Jézust, akit – szavait kiforgatva – azzal vádolnak, hogy le akarja rombolni a templomot (Jn 2,19–22). S mivel a templom ellen elkövetett törvénysértések ügye nem csupán a zsidó, hanem a római hatóságokra is tartozott, a zsidók Pilátus illetékességét hangsúlyozzák.

nekünk senkit sem szabad megölnünk: a Jézus ügyének jogszerű megoldását kereső zsidók azzal érvelnek, hogy nekik nincs joguk a halálos ítélet végrehajtására. S ez meg is felel a történeti valóságnak:

a templom szentségének megsértése a zsidó vallás törvényei szerint halálbüntetést kívánt, de a római provinciákban ezt a büntetést csak a helytartó szabhatta ki.

ez azért történt, hogy beteljesedjék Jézus szava: a történeti eseményt értelmező evangélista szerint Jézus jövendölése teljesült be abban, hogy a zsidóknak sikerült kicsikarniuk Pilátus közbelépését. Amikor ugyanis Jézus a saját „felmagasztaltatásáról” beszélt (vö. Jn 12,32–

33), arra utalt, hogy kereszthalállal fog meghalni. Márpedig a keresztre szegezés – ellentétben a zsidóknál szokásos megkövezéssel – a halálbüntetésnek kifejezetten római formája volt.

te vagy-e a zsidók királya?: Pilátus kérdése azt feltételezi, hogy a zsidók nem csupán azzal vádolták Jézust, hogy le akarja rombolni a templomot, hanem azzal is, hogy politikai messiásként királlyá kíván lenni. Nyilvánvaló azonban, hogy ez koholt vád, mert a történeti

te vagy-e a zsidók királya?: Pilátus kérdése azt feltételezi, hogy a zsidók nem csupán azzal vádolták Jézust, hogy le akarja rombolni a templomot, hanem azzal is, hogy politikai messiásként királlyá kíván lenni. Nyilvánvaló azonban, hogy ez koholt vád, mert a történeti

In document A M ESSIÁS A LITURGIKUS ÉVBEN (Pldal 131-149)