A római katolikus egyház liturgiájában az évközi idő (lat. tempus per annum) második része a liturgikus évnek a húsvéti ünnepkör után folytatódó időszaka, amely a pünkösdöt követő vasárnaptól a Krisztus Király ünnepéig terjedő vasárnapokat, illetve a közéjük eső hétköz-napokat és ünnepeket foglalja magában. • Az évközi idő második részében a liturgikus öltözékek és kellékek színe (az időszakra eső ünnepek és főünnepek kivételével) az életet és reménységet jelképező zöld.
Az évközi idő második részére eső 25 vagy 26 vasárnapon Krisztus misztériumának nem valamely külön szempontját ünnepeljük, hanem éppen Krisztus misztériumát a maga teljességében.
Az „A” évben a 9. évközi vasárnap evangéliumában (Mt 7,21–27) a Messiás arról ad tanítást, hogy az üdvösség nem szavakon vagy fogadkozásokon múlik, hanem a mennyei Atya akaratának teljesítésén. A 10. évközi vasárnap evangéliumi részletében (Mt 9,9–13) Jézus kijelenti, hogy ő nem azért jött, hogy az igazakat hívja, hanem a bűnösöket. A 11. vasárnap evangéliumának (Mt 9,36–10,8) témája a tizenkét apostol kiválasztása. A 12. vasárnap evangéliuma (Mt 10,26–33) a gondviselő Istenről szóló messiási tanítást állítja a hívők elé. A 13. vasárnap evangéliumi részletében (Mt 10,37–42) Jézus arra hívja fel követői figyelmét, hogy aki nem veszi föl keresztjét, az nem méltó hozzá. A 14. évközi vasárnap evangéliuma (Mt 11,25–30) a szelíd és alázatos szívű Messiásról ad képet. A 15. vasárnap evangéliumi részében (Mt 13,1–9) a saját igehirdetői munkáját magvetéshez hasonlító Jézus arról ad tanítást, hogy Isten az emberi közömbösség és gyarlóság ellenére is talál módot arra, hogy ezt a magvetést gyümölcsözővé tegye. A 16. évközi vasárnap evangéliuma (Mt 13,24–30) az együtt növekvő búzáról és konkolyról szóló jézusi példázat: Isten megengedi a rossz jelenlétét a világban, miközben a jó és rossz szétválasztását fenntartja az ítéletre.
A 17. vasárnap evangéliumában (Mt 13,44–46) a Messiás a mennyek országát kincshez, illetve igazgyöngyhöz hasonlítja, amelynek megszerzése minden áldozatot és fáradozást megér.
A 18. vasárnapi evangéliumban (Mt 14,13–21) Jézus arról beszél, hogy az emberi lélek igényeit csak Isten tudja kielégíteni. A 19. vasárnap evangéliumi példázata (Mt 14,22–33) az egyházat tengeri viharba került hajóhoz hasonlítja, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a történelem viharaiban küzdő tanúságtevő gyülekezetet csak a Jézusba vetett hit tudja megmenteni. A 20. vasárnap evangéliumában (Mt 15,21–28) a Messiás azt hangsúlyozza, hogy Isten irgalma nemcsak a zsidókra, hanem minden jó szándékú emberre kiterjed. Az évközi 21. vasárnap
(Mt 16,21–27) Jézus a kereszthordozásra buzdítja követőit. A 23. vasárnap evangéliumi részletében (Mt 18,15–20) a Messiás a testvéri feddésről ad tanítást. A 24. vasárnap evangéliuma (Mt 18,21–35) a meg-bocsátást hirdető Messiásra irányítja a hívők figyelmét. Az évközi idő 25. vasárnapjának evangéliumi üzenete (Mt 20,1–16a) abban fogalmazódik meg, hogy Isten mindenkit meghív országába, s nincs jogunk kifogásolni, hogy Ő irgalmas olyanokhoz is, akiket mi nem tartunk erre méltónak. A 26. vasárnap evangéliumában (Mt 21,28–32) Jézus azt tanítja, hogy ne csak szavakkal, hanem tettekkel is szeressük Istent.
Az évközi idő 27. vasárnapjának evangéliumi részletében (Mt 21,33–43) a Messiás szőlőhöz hasonlítja Isten országát, és arra buzdít, hogy kamatoztassuk talentumainkat a szőlőskert gondozása, azaz az isteni ország terjesztése érdekében. A 28. vasárnap evangéliumában (Mt 22,1–
14) az Isten országát menyegzős lakomához hasonlító Jézus arra figyelmeztet, hogy a lakomára szóló meghívót ne utasítsuk vissza. Az évközi idő 29. vasárnapján az evangéliumi részlet (Mt 22,15–21) Jézus tanítását az „adjátok meg… a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené” mondásba tömöríti. A 30. vasárnap evangéliuma (Mt 22,34–40) a szeretet főparancsát megfogalmazó Messiást mutatja be.
A 31. vasárnap evangéliumában (Mt 23,1–12) Jézus arra szólítja fel tanítványait, hogy tartsák meg azt, amit a farizeusok mondanak, de képmutató tetteiket ne kövessék. A 32. vasárnap evangéliumi példázatában (Mt 25,1–13) a Messiás arra buzdítja követőit, hogy éberen várják az ő második eljövetelét. Az évközi idő 33. vasárnapjának evangéliumában (Mt 25,14–30) Jézus arra hívja fel tanítványai figyelmét, hogy az Isten országa terjesztésének érdekében kamatoztassák az Istentől ajándékba kapott talentumaikat. A 34. vasárnap evangéliumi részletének (Mt 25,31–46) képnyelve az utolsó ítéletet és az ítélő Krisztus királyi alakját mutatja be.
Az évközi idő második részének fontosabb főünnepei és ünnepei időrendi sorrendben: Szentháromság vasárnapja, Krisztus szent teste és vére (Úrnapja), Jézus szent szíve, Urunk színeváltozása, A szent kereszt felmagasztalása és Krisztus, a mindenség királya.
A Szentháromság főünnepét a pünkösd utáni vasárnapon tartja a római katolikus liturgia. Az ünnep a 13. században terjedt el, és a 14. században vált általánossá. Alapjául az a tény szolgált, hogy a Jézus tanítását értelmező egyház a 4. századi nikaiai és konstantinápolyi zsinatokon olyan hitvallásokat fogalmazott meg, amelyek fő mondanivalója, hogy az egyetlen isteni természetet három személy birtokolja: az Atya, a Fiú és a Szentlélek.
Az evangéliumi részlet (Jn 3,16–18) szerzője egy Jézus ajkára adott kijelentésben utal a Szentháromság misztériumára.
Krisztus szent testének és vérének főünnepe (Úrnapja) a liturgikus naptár szerint a Szentháromság főünnepét követő vasárnapon tartandó. Ezen a napon arra a titokra emlékezünk, hogy a történeti Jézus az utolsó vacsorán a kenyeret és a bort az ő másokért
Az évközi idő húsvét után feláldozott lényének (testének és vérének) reálszimbólumává tette.
Ezt a reálszimbólumot, illetve a benne titokzatos módon megjelenő Krisztust a görög Eukharisztia (hálaadás) névvel jelöljük, mert Jézus a mennyei Atya iránti hálaadásként adta életét az emberek megváltásáért, akiket ajándékba kapott a mennyei Atyától. A katolikus felfogás szerint az önmagát értünk feláldozó Krisztus az oltáron válik jelenvalóvá minden szentmise alkalmával. Ezért a magyar nép az Eukharisztiát általában az Oltáriszentség névvel illeti.
• Mivel a 13. század elején egyes keresztény csoportok kétségbe vonták, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben, indokoltnak látszott imádó tiszteletének hangsúlyozása. Krisztus Legszentebb Testének ünnepét az egyetemes egyház számára IV. Orbán pápa 1264-ben rendelte el. Az Úrnapja megnevezés eredete ez: Jézus hálaadó áldozata feltámadásában vált teljessé; s mivel a feltámadás napját, vagyis a vasárnapot az első keresztények az Úr napjának is nevezték (vö. Jel 1,10; Didakhé 14,1), az Eukharisztia ünnepének neve is kapcsolatba került a feltámadás napjával.
Az ünnepi evangéliumi részletben (Jn 6,51–58) Jézus mennyből alászállt élő kenyérnek nevezi önmagát.
Jézus szent szívének főünnepe a római katolikus liturgia szerint az Úrnapját követő pénteken van. Ezen a napon a mennyei Atya irántunk való szeretetéért adunk hálát, amelyet Jézus közvetített számunkra. Az Ószövetségben Isten szíve az Ő jóságának, szeretetének és üdvözítő szándékának jelképe (vö. 2Krón 7,16;
Jer 32,41; Zsolt 33,11). Az Újszövetség szerzőinek meggyőződése szerint ezt az üdvözítő isteni szeretetet Jézus képviselte a világban (vö. Lk 7, 13), aki alázattal és földi élete feláldozása árán is végrehajtotta a mennyei Atya akaratát. Ezért Isten megváltó szeretetét Jézus szíve szimbolizálja. Jézus szívének tisztelete a 13. századtól kezdett elterjedni német nyelvterületen, s ez az imádó tisztelet a 17. században új lendületet kapott a francia szerzetesnő, Alacoque Szent Margit († 1690) látomásait követően. Jézus szent szíve ünnepének megtartását IX. Pius pápa 1856-ban írta elő az egész egyház számára.
Az evangéliumi részletben (Mt 11,25–30) az alázatos szívű Jézus könnyű terhet és felüdülést ígér követőinek.
Urunk színeváltozásának (lat. Transfiguratio) ünnepét a nyugati egyház augusztus 6-án tartja. Ezen a napon az apostolok vallási tapasztalatára emlékezünk, amelyet az evangéliumok az apokaliptikus látomás irodalmi műfajában fogalmaznak meg: a leírások szerint a történeti Jézus életében már feltámadása előtt is megnyilvánult az ő isteni dicsősége. A keleti egyházban az 5. századtól kezdve emlékeztek meg Urunk színeváltozásáról. Az ünnep időpontja augusztus 6. lett, mert a galileai Tábor-hegyen, a
színeváltozás hagyomány szerinti helyszínén ezen a napon szentelték fel az oda épített három bazilikát. Rómában a 11. századtól csak a Lateráni Bazilikában tartották meg az ünnepet, amelyet végül III. Callistus pápa 1457-ben a nándorfehérvári győzelem (1456) emlékezetére az egész egyházban egyetemessé tett.
Az evangéliumi részlet (Mt 17,1–9) szerzője egy apokaliptikus látomás keretében azt a Jézust mutatja be, akinek alakjában keverednek a dicsőséges és a szenvedő Messiás vonásai.
A szent kereszt felmagasztalásának ünnepén (szept. 14.) a keresztfa előtt hódolunk, amely Krisztust szimbolizálja, aki keresztre feszítve áldozta fel életét az emberek megváltásáért. Eredetét illetően az ünnep a 4. századra nyúlik vissza. A hagyomány szerint Nagy Konstantin császár elrendelte, hogy a Golgota dombján építsenek díszes templomot. A dombon, ahol a mai Szent Sír-templom áll, 325-ben a császár édesanyjának, Szent Ilonának szentföldi látogatása alkalmával ásatásokat végeztek, és a munkálatok folyamán megtaláltak három keresztet. A Jézus keresztjének vélt ereklyét először három részre osztották: az egyik darab Jeruzsálemben maradt, a második Konstantinápolyba került, a harmadik pedig Rómába. A Jeruzsálemben maradt darabot az időközben elkészült és 335. szeptember 14-én felszentelt bazilikában helyezték el.
Jeruzsálemből terjedt el a kereszt tiszteletének gyakorlata, amely szerint a keresztet vagy keresztereklyéket felmutatták (felmagasztalták) a hívő közösség számára, hogy az – miként ez a mai nagypénteki liturgiában történik – kifejezhesse hódolatát a keresztre feszített Krisztus előtt. 614-ben, amikor a perzsák elfoglalták Jeruzsálemet, hadizsákmányként magukkal vitték a díszes jeruzsálemi keresztereklyét is. Ám a perzsák legyőzése után, 628.
szeptember 14-én Hérakleiosz bizánci császár ünnepélyesen, de mezítláb és szegényes ruhába öltözve személyesen helyezte újra eredeti helyére a visszaszerzett keresztet. A II. Nikaiai Zsinat (787) a képrombolókkal szemben mondta ki, hogy a keresztet, mint megváltásunk eszközét, tiszteletteljes hódolat illeti meg. A zsinati atyák hangsúlyozták, hogy a kereszt előtti imádó hódolat nem magának a keresztnek szól, hanem annak a Krisztusnak, aki a ke-reszten függött: a képnek adott tisztelet ugyanis az ősképnek szól, és aki hódol a képe előtt, az azon ábrázolt valóságának hódol – mondták a zsinat résztvevői (vö. DH 601).
Az evangéliumi szakasz (Jn 3,13–17) Jézus üdvözítő kereszthalálát ószövetségi előképéhez, annak a rézkígyónak fára szegezéséhez hasonlítja, amely gyógyulást hozott mindazoknak, akik hittel tekintettek rá (vö. Szám 21,4–9).
A római katolikus liturgikus naptár szerint az évközi idő utolsó vasárnapjának neve: Krisztus, a mindenség királya (Krisztus Király).
Ezen a főünnepen a Messiást magasztaljuk, akiről Pál apostol azt állította, hogy Isten mindent az ő lába alá vetett (vö. Ef 1,22), s akit a
Az évközi idő húsvét után János jelenései (vagy Jelenések könyve) címen ismert bibliai könyv szerzője a királyok Királya és az uralkodók Ura névvel illetett (vö.
Jel 19,16). Miközben ezt a Királyt ünnepeljük, tudatosítjuk, hogy ő nem földi értelemben vett uralkodó, hanem annak az országnak fejedelme, amely nem ebből a világból való (vö. Jn 18,36). Krisztus királyságának megünneplését XI. Pius pápa rendelte el 1925-ben, és hangsúlyozta: Krisztus a megtestesülésével és megváltó halálával nyerte el királyi méltóságát a világ üdvösségére.
Az evangéliumi rész (Mt 25,31–46) a történelmet megítélő Krisztus Király alakját állítja a hívők elé.
Az évközi idő második részének főbb paraliturgikus és liturgikus cselekményei közé tartozik az úrnapi körmenet, a Jézus szíve litánia, az elsőpénteki ájtatosság, a terménybetakarítási hálaadás és a Biblia iránti tiszteletet hangsúlyozó Szentírás-vasárnap megünneplése.
Krisztus szent testének és vérének főünnepéhez kapcsolódik az úrnapi körmenet cselekménye. A szokást a 13. századi Kölnben vezették be, majd sok német városban elterjedt. Célja egyrészt az volt, hogy a körmenet résztvevői hitvallást tegyenek azokkal szemben, akik nem fogadták el, hogy Krisztus jelen van az Oltáriszentségben. Másrészt a keresztények e körmenet keretében akarták „felmutatni” a világnak az emberek üdvösségéért életét áldozó és a halálból feltámadt Krisztust. A körmenet útvonalán négy lombsátrat, illetve oltárt állítottak fel a négy égtáj felé, s ezeknél felolvastak egy-egy szentírási részt, amely az Oltáriszentség alapításáról szól.
A Jézus szíve iránti tisztelet egyik paraliturgikus megnyilvánulása a Jézus szíve litánia. A görög lité, illetve litaneia (könyörgés) szóról elnevezett litánia (vagy letenye) az előimádkozó és a nép dialogizáló imaformája, Istenhez vagy a szentekhez intézett könyörgéssorozat. A Jézus szíve-tiszteletnek ezt a formáját XIII. Leó pápa 1899-ben hagyta jóvá.
A Jézus szíve-tisztelethez kapcsolódik az elsőpénteki ájtatosság gyakorlata is. Alacoque Szent Margit a 17. században egy misztikus élményben isteni felszólítást kapott, hogy terjessze Jézus szíve tiszteletét, és a hónapok első péntekjein járuljon szentáldozáshoz. Az isteni ígéret szerint, akik kilenc egymást követő első pénteket gyónással, áldozással megtartanak, sokféle kegyelmet kapnak Istentől. Ennek az ígéretnek nyomán terjedt el az egyházban az elsőpénteki nagykilenced gyakorlata.
A szentmisével egybekötött terménybetakarítási hálaadást Magyarországon augusztus utolsó vasárnapján tartják a római katolikusok. E gyakorlat alapja az a keresztény meggyőződés, amelyet Pál apostol így fogalmazott meg: „Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, amit hálaadással vesz magához az ember, mert szentté lesz Isten igéje és az imádság által” (1Tim 4,4–5). A terményekért való hálaadás a keresztény Rómában az 5. századtól kezdve a négy évszakhoz kötődő könyörgő- és böjti napok körébe tartozott, amelyeket a 8. század óta negyedévi böjti napoknak (lat.
ieiunium quatuor temporum) neveztek. A magyar kántorböjt vagy kántornapi böjt kifejezés a latin quatuor (négy) szó elferdítéséből
származik, és nincs köze az istentiszteletet énekkel és orgonaszóval ünnepélyessé tevő kántorhoz.
Szentírás vasárnapján, azaz Szent Jeromosnak (4-5. sz.), a latin nyelvű Biblia, a Vulgata fordítójának emléknapjához (szept. 30.) legközelebb eső vasárnapon a római katolikus hívek az Isten szavaként tisztelt Szentírást ünneplik: a szentmise kezdetén bevonulási körmenetben beviszik a Bibliát a templomba, majd a szentélybe érve a liturgia vezetője egy előre elkészített díszes helyre teszi a Könyvek Könyvét.
Szentháromság vasárnapja
IV.1.1 Szentháromság vasárnapja
Az újszövetségi olvasmány (szentlecke) Pál apostolnak a korintusi hívekhez írt második leveléből idézett részlet. Az 57 körül írt levél zárszavában az egyistenhívő apostol külön tesz említést Jézusról, a zsidók által Istennek nevezett Atyáról, valamint a Szentlélekről, s szemlátomást mindhármukat isteni valóságnak tartja. • A János-evangéliumból vett rész szerzője az 1. század végén egy költői szabadsággal alkotott párbeszéd keretében arról ad tanítást, hogy a történeti Jézus az Atya (Isten) egyszülött Fiának vallotta önmagát, akit Atyja azért küldött az emberek közé, hogy üdvözüljön általa a világ.
Szentháromság vasárnapja a bibliai szemelvények tükrében
a) Az Atya, a Fiú és a Szentlélek Pál apostol levelében (2Kor 13,11–13)
13 11 Egyébként, testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást, legyetek egyetértők, éljetek békességben, s a szeretet és békesség Istene veletek lesz. 12 Köszöntsétek
egymást szent csókkal. Üdvözöl-nek titeket a szentek mindnyájan.
13 Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek kö-zössége legyen mindnyájatokkal!
A fontosabb kifejezések magyarázata:
testvérek, örüljetek, legyetek tökéletesek, buzdítsátok egymást: az apostol a keresztény ember öröméről beszél, amely abból a tudatból fakad, hogy semmi sem szakíthatja el őt Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban van (vö. Róm 8,39). A legyetek tökéletesek felhívás Jézus szavaira emlékeztet, aki arra buzdítja tanítványait, hogy igyekezzenek az irgalmas és jóságos mennyei Atya magatartását megjeleníteni a világban (vö. Mt 5,48). A buzdításra való felszólításban az apostol arra kéri a levél címzettjeit, hogy bátorítsák, vigasztalják egymást, s erősítsék egymásban a keresztény reményt.
a szeretet és békesség Istene veletek lesz: a szeretet Istene kifejezés utalás arra a titokra, hogy „Isten szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5). A békesség Istene név azért illeti meg a mennyei Atyát, mert Krisztus által Ő békítette ki önmagával az emberiséget (vö. Róm 5,1; Ef 2,14–18).
köszöntsétek egymást szent csókkal: a szent csókkal való köszöntés (vö. 1Kor 16,20) nem az ókorban szokásos szívélyes üdvözlési formát
jelenti, hanem istentiszteleti esemény, amely a liturgián részt vevők testvéri kapcsolatának jelképezésére és megerősítésére szolgál.
üdvözölnek titeket a szentek mindnyájan: mivel Pál apostol Makedóniából írta levelét, a szentek kifejezéssel az őt körülvevő makedóniai hívőkre utal. A szóhasználat alapja az, hogy az ószö-vetségi Bibliában a héber kadós (szent) kifejezés a profán használatból kiemelt, attól elkülönített és Istennek szentelt tárgyat vagy személyt jelenti, az Újszövetségben pedig mindazokat, akik a keresztségben kapott Szentlélek által részesültek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tessz 2,13).
Jézus Krisztus kegyelme, Isten szeretete és a Szentlélek közössége:
Pál apostol jókívánsága arra utal, hogy a mennyei Atya megmentő szeretete Krisztus ingyenes megváltó művében (kegyelmében) siet az ember segítségére, és a Szentlélek kiáradása (közössége) révén viszi végbe az üdvösséghez szükséges változásokat teremtményében.
b) Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte (Jn 3,16–18)
3 16 [Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak]: …úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. 17 Mert nem azért küldte Isten a Fiút a
világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ. 18 Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.
A fontosabb kifejezések magyarázata:
[Jézus ezt mondta Nikodémusnak]: Nikodémus a farizeusok közé tartozó tekintélyes zsidó, a főtanács tagja volt. Az evangélista által művészien alkotott párbeszédben az 1. század végén azokat a jámbor zsidókat képviseli, akik jóindulattal érdeklődnek a keresztény tanítás iránt. A párbeszéd Jézusa pedig azt az egyházat jeleníti meg, amely készségesen válaszol a jóindulatú érdeklődésre.
egyszülött Fiát adta: a zsidóság, tág értelemben használva a kifejezést, Isten fiának nevezte az uralmon lévő királyt, Isten népének tagjait, s ritkán az eljövendő Messiást is, jóllehet nem tekintette őt isteni természetű valóságnak. Pál apostol azonban az 1. század derekán már szoros értelemben használja az Isten Fia címet, s amikor Jézust Isten (a mennyei Atya) Fiának nevezi, isteni természetet és földi születést megelőző öröklétet tulajdonít neki (vö.
Róm 1,4; Gal 4,4; Fil 2,5–7). A század végén János evangélista is erre a szoros értelemben vett isteni Fiúra gondol, amikor a mennyei Atya Fiáról beszél, s az egyszülött Fiú kifejezést a párbeszédben szereplő Jézus ajkára adja.