A névadományozás és a név fennmaradása

Ez a legenda egyik központi kérdése. Egy névváltoztatás igen nagy dolog, hát még olyan névre, amelyet a család „nem tartott zsidó névnek” (családi elbeszélésben említették ezt), s különösen úgy, hogy a névváltoztatáshoz nem kértek engedélyt, amely mulasztást súlyosabbá teszi, hogy ez a diktatórikus Bach-korszakban tör-tént (pontosabban: nem törtör-tént meg), amikor az állam teljes súlyával ráneheze-dett az ország lakosságára.

Az első, amit ezzel kapcsolatban fontosnak tartok megemlíteni az az, hogy a családnév változtatásoknak vagy volt oka, vagy nem. A korszakban egyáltalán nem volt gyakori a névváltoztatás, ekkoriban inkább a ragadványnevek hasz-nálata és cseréje volt tetten érhető, és az is a keresztény közösségekben. Nagyon fontosnak tartom azt a tényt leszögezni, hogy valószínűleg azért is maradt fenn a legenda, mert a család több generáción keresztül kényszerült magyarázkodni emiatt, és mindig az ismert történetet emlegette. Véleményem szerint, ha a név-változtatás nem okkal történt volna (pl: ragadványnév használata), akkor egyszerűen senki nem tett volna említést erről, hiszen ami nem fontos, az feledésbe merül.

A második, ami nagyon fontos, hogy a család által megőrzött névváltoz-tatási ok annyira valószínűtlen, hogy teljesen ellentmond mindannak, amit a korszakról tudunk. Tegyük fel magunkban a kérdést: ha egy 19. század közepé-ről szóló regényben azt olvasnánk, hogy a földesúr, a földjeit haszonbérlő zsidók közül (mert itt több család is haszonbérlő volt) kiválasztja az egyiket, (ráadásul a kohanita családot, akik a legzárkózottabbak a zsidók között), s arra hivatkozás-sal, hogy ő gyermektelen, de annyira szereti ezt a zsidó családot, hogy az érzé-seit csak úgy tudja kifejezni, hogy megkéri őket, hogy vegyék fel a nevét, akkor valószínűleg a regényt vagy olvasatlanul becsuknánk, vagy meseként olvasnánk tovább. Ráadásul a névfelvételt azért kérte a családtól, hogy a név fennmarad-jon… Abszurdum. S mint ilyen, pont emiatt a képtelenség miatt hihető. Más szavakkal: túlságosan hihetetlen az egész, mert, hogyha nem volna igaz, nem vet-ték volna komolyan a leszármazók. Ráadásul: milyen előnyük származott ebből?

Nyilvánvalóan kinézték őket a zsidók, a nem zsidók pedig gyanúsnak tartották a családot. Ez egy olyan legenda, amely csak kárt és hátrányt okozott a családnak, s emiatt fel kell tételezni azt, hogy van egy olyan része, ami viszont előnyökkel járt: birtokszerzéssel és pénzbeli támogatással.

A legenda ápolása egyetlen módon magyarázható: ez különítette el a családot a többi Salamon és Beck családi névvel rendelkező zsidót családtól, illetve a kö-vetkező generációknak is megadta a lehetőséget arra, hogy különbözőek legyenek:

„igen, mi vagyunk azok a zsidók, akik Salamon névről Beckre cserélték a nevüket”. Is-mét felhívom a figyelmet: több család is élt a Beck–Degenfeld birtokokon, így pél-dául a Mandel család (róluk bővebben, később), akik köztudomásúan kiváló kap-csolatban álltak a földesuraikkal. Miért nem őket kérték meg a névváltoztatásra?

Visszatérve az alapgondolathoz, ha azt feltételeztem, hogy Bek Amáliának lehet köze a névadományozáshoz, akkor döntő volt azt felismerni, hogy hol volt az ő helye a saját családjában. Kiderült, hogy a legidősebb leányként őt fiúsí-totta Bek Pál a bökönyi és téglási (hatalmas) birtoktestekben. Eszerint Amália lényegében „családfő” lehetett, hiszen a fiúsítás ezzel a hatással bírt. A fiúsítással kapcsolatos problémákról később bőven fogok írni.

Ami pedig a név kihalását illeti, ennek jogszerű megakadályozására nem volt mód. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a korszakban egy egyedülálló nő fogadjon örökbe egy felnőtt férfit, aki ezért nevet változtat. Örökbefogadásnak csak egy kis gyermek esetében van elméleti lehetősége, de ez a korszakban szinte mindig olyan gyermekkel volt kapcsolatban, aki valamilyen rokonságban állt az örökbefogadóval. Példaként jegyzem meg: a mai Degenfeld családi vagyon, ha-talmas birtok, szálloda stb. is úgy került a ma tulajdonos ághoz, hogy Degenfeld Imre fiú unokáinak nem született gyermeke, és egy oldalági férfit – akinek ott volt a saját „Degenfeld” apja és anyja – adoptált, aki 1990 után visszaigényelte a valójában nem az ő családi águkhoz tartozó, korábban elkobzott vagyont.

A mi esetünkben az örökbefogadás képtelen ötlet, hiszen zsidókról (apáról és fiáról) van szó. Ám még ha lett volna is lehetőség erre, országos botrány lett volna abból, ha egy nagynevű gróf és felesége közös birtokba került volna egy örökbefogadott zsidóval. Ez is abszurdum.

Maradt tehát az egyetlen valóban logikus megoldás, a legenda alapjául szolgáló lépés: felvetetni a nevet illegálisan, és megőrizni az eredeti névvel való kapcsolatot, hogy megkülönböztethető legyen a család a többi azonos nevű családtól. Különleges, okos és bátor ötlet volt.

A fentiek mélyebb megértéséhez érdemes elolvasnunk, mit írt a 19 századi névváltoztatásokat összegyűjtő szerző a gyűjtemény bevezetőjében:

„…Hazánkban …a vezetéknév használata kötelező volt, mindazonáltal a XVIII. század második felében …bevándorló zsidó nép, ragaszkodva hagyománya-ikhoz, magát ennek alávetni nem akarta, míg végre 1787. július 23-án József császár rendeletet bocsátott ki…”

„…A germanizálásra törekvő császár, elveihez híven, ezt az alkalmat is felhasz-nálta és csakis német nevet engedett felvenni, amiért is a zsidóság a legutóbbi időkig német névvel bírt…”

„…Hogy mennyire szükséges volt a vezetéknév felvétele, azt bővebben indokolni alig szükséges, …épp oly erély vált szükségessé arra nézve is, hogy mindenki nevét meg-tartsa, azt az államhatalom tudta és beleegyezése nélkül …át ne változtathassa…”

„…nemesekre nézve külön intézkedés szüksége nem forog fenn. …fel sem tehető, hogy ezek valamelyike nevét önkényt megváltoztatná, mert nagy veszélynek tenné ki magát azon nehézségek miatt, melyek abból a származási összeköttetésnek bebizonyí-tásában idővel előfordulnának.”

„A név épp úgy, mint a vagyon, az illető család korlátlan tulajdona és valamint minden rendezett állam minden honpolgárt megvéd vagyona, személyére nézve, épp úgy meg kellene védenie nevének jogtalan eltulajdonítása ellen is.”²⁷

Fontos felhívni a figyelmet még arra is, hogy a névváltoztatások szinte min-den esetben névmagyarosítást jelentettek. A tény, hogy a Salamon családi nevet egy nem magyar névre cserélték fel, amely német eredetű név hibás alakjához ragaszkodtak (Beck – Bek/Bekk), rendkívül szokatlan és rendhagyó.

Végezetül – mintegy a megszilárduló állami akarat tömör kifejezéseként – idézem az 1894. évi XXXIII. tc. „az állami anyakönyvekről” 44. §-át:

„Senki sem viselhet más családi és utónevet, mint amelyek születési anyakönyvé-be anyakönyvé-be vannak jegyezve.”

A  kérdés csak az, hogy mi van azokkal, akiknek nem volt születési anyakönyvük?

2.1.6. Az intéző

Ez egy bizonytalan eleme a legendának, mert nem minden családtag említette azt, hogy a név felvevője intéző volt. Ennek talán az az oka, hogy ez az egyik leginkább lényegtelen eleme a legendának. Nagyon nehezen megválaszolható kérdés volt, mert a foglalkozásokat esetlegesen írták be az anyakönyvekbe. Egy bejegyzést azonban sikerült találnom. Amikor ugyanis Újfehértón, 1887. decem-ber 20-án Beck Herman egyik fia, Sámuel megnősült, a következőket találjuk feljegyezve: a vőlegény (Sámuel) 1863-ban született Gyulaházán, foglalkozása is-pán, és az apja (Herman) szintén „ispány”. Az ispán a kasznárnál kicsit fontosabb gazdatiszt volt. A feleséggel kapcsolatos adatok is beszédesek. A feleség Csillag Róza aki Bökönyben született (emlékezzünk: Beck Pál előneve „bökönyi”), apja

27 Századunk névváltoztatásai 1800–1893. Budapest, 1893.

Csillag Sámuel bökönyi gazdálkodó, anyja Mandel Emília.²⁸. Ahogy utaltam rá, a Mandel családról később fogok írni.

Eszerint a legenda ebben a kérdésben is valóságosnak bizonyult, még akkor is, ha nem tudjuk, hogy hol, bár a feleség adatai arra engednek következtetni, hogy akár Bökönyben is lehetett ispán.

Annyit meg kell még jegyeznem, hogy az anyakönyvben hibás bejegyzés szerepel, mert Herman feleségeként Stern Zálit – Sárát – írták be, holott az éppen az anyósa volt, azaz Krausz Anna anyja. A hibás bejegyzéssel nem foglalkozom behatóbban, de azt azért megjegyzem, hogy ez az egyetlen gyermeke volt Beck Hermannak, aki a bökönyi birtokról házasodott, s épp véletlenül itt írták el téve-désből az anyja nevét. Megint az anya nevénél van a hiba.

2.1.7. A főispán

Beck Amália sógora, gróf Degenfeld-Schonburg Imre volt a névváltoztatáskor egyedül életben lévő gróf, lévén Amália férje 1849-ben elhunyt. Imre gróf az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Szabolcs vármegye főispánja, Kossuth kormánybiztosa volt.²⁹

Eszerint a „névadó házban” valóban élt valaki, aki egyidőben főispán volt. S mint ma is gyakran a nem hivatalban lévő minisztereket, miniszterelnököt és államfőt a legmagasabb általa addig elért tisztséggel szólítják meg, úgy a korszak-ban igen könnyen elképzelhető, sőt természetesnek tekinthető volt, hogy Imre grófot 1852-ben is főispánnak szólították a jobbágyai, haszonbérlői. (19. kép)

28 MNL OL Filmtár A 3528 530. 18. kép

29 Forrás pl. http://www.nevpont.hu/view/7739

18. kép Beck-Csillag házasságkötés, 1887