A „memoriale” Krisztus utolsó vacsoráján

Mi a megemlékezés (latinul: memoriale)? Ez egy gyakori szó a Szentírásban, általában a zsidó ünnepeket jelenti, amelyek mind „megemlékezések”, amelyek egy szabadító eseményhez kapcsolódnak. Ezért egészen tipikusan a pászkára használják:

„Ez a nap emlék lesz minden nemzedéknek” (Kiv 12,14). A szavak – „Ezt tegyétek az én emlékezetemre”(Lk 22,19) – a megemlékezést jelentik. A rítus nem egy üres kép, nem egy üres jel, hanem megjelenítő értelme van. Az Ószövetségben még lehet erről vitatkozni, de az Újszövetségben, ahol „szentségekről” beszélünk, teljesen egyértelmű.

Krisztus szenvedésének a megemlékezése, de egyben a valósága is ennek a passiónak, mert megjelenítő emlékezete Krisztus szenvedésének.

155 MARSILI, S., La liturgia, momento storico della salvezza, in La liturgia, momento nella storia della salvezza 145.

156 vö: „A jel szempontja szerint kifejezőbb formája a szentáldozásnak a, ha az két szín alatt történik.

Ilyenkor ugyanis világosabb, mit akar kifejezni az eucharisztikus lakoma; világosabban kifejezésre jut az isteni akarat is, amely az új és örök szövetséget az Úr vérével szentesítette, és jobban felismerhető az a kapcsolat, amely az eucharisztikus lakoma és az Atya országában reánk váró eszkatológikus lakoma között áll fenn”; RMÁR 240. Érdemes még elolvasni erről a témáról: FARNÉS SCHERER, P., Vivere l'eucaristia, che il Signore ci ha commandato celebrare, Chirico, Napoli 2011, 95-106.

157 vö: „Enni Krisztus testét, azt jelenti enni a megszabadulást, inni Krisztus vérét azt jelenti, elfogadni a szövetséget”. MARSILI, S., Sacrificio della Messa, in Mistero di Cristo e liturgia nello spirito 68-69.

a) A megemlékezés az igeliturgiában

A Szentmise nem csak az áldozati részben áll fenn, az egész első rész megemlékezés (memoriale), az összes Szentírási olvasmány megemlékezés¹⁵⁸. A szentírási olvasmányban nekünk szól Krisztus üdvössége, amit látunk a történeti megvalósulásában, látjuk az intelmeiben, a lelki tanácsaiban, látjuk a kinyilatkoztatásaiban: ez az egész az üdvösség története.

Ez a szövetség, amiben hiszünk, ez a Krisztus feláldozott teste, amit elfogadunk, mint jelet a mi egyesülésünknek a legnagyobb szellemi áldozattal, ami Krisztusé, amelyben önmagunkat ajánljuk fel az Atyának.

A Mise az a gyülekezet, amely az Úr emlékezetét ünnepli, annak egész kiterjedésében. A Mise, egy vacsora, egy megemlékezés. Amikor Krisztus, az utolsó vacsorát tartotta, elbeszélte az egész üdvtörténetet, kezdve Ábrahám történetével, hogy Ábrahám egy pogány volt, aki megtért(…).

Elmondta Eszter és Mardokeus egész történetét, egészen az utolsó nagy megszabadulásig, a száműzetésből való visszatérésig, beszélve az eljövendő megszabadulásról, „Mert nem csak egyszer szabadított meg a Fáraótól, mert minden században vannak ellenségeink, akik üldöznek…” és ezt az imát pontosan ezzel a felkiáltással fejezik be: „Pászka ma itt, mint rabszolgák, holnap szabadok Jeruzsálemben!”¹⁵⁹

Marsili szerint ezt tette az Úr Jézus az utolsó vacsorában, és a mi „vacsoránkban”

vagyis az eucharisztiában. Végig kell járnunk az üdvösségnek ezt a történetét, szakaszról szakaszra. A megemlékezés rítusának nem csak az a feladata, hogy emlékeztessen bennünket arra, ami volt, mint egy elmúlt eseményre, hanem azt akarja bemutatni, hogy ma is valóságosan jelen van ennek a megváltó eseménynek az ereje.

Nem csak az a jó hír tartalma, hogy Krisztus egy napon meghalt értünk, hanem az is, hogy az ő halála jelenvalóvá válik a mi időnkben is, mint aktualizációja a megváltásnak, amelyet a kereszten szerzett.

158 vö. XVI. BENEDEK, Verbum Domini, Szent István Társulat, Budapest 2010, 55.

159 MARSILI, S., Eucaristia, Pasqua di Cristo e della Chiesa, in Salvatore Marsili, osb Attualità di una mistagogia, (Monografie di Rivista Liturgica 3), (szerk. SODI, M.), Messaggero, Padova 2008, 416-417.

Természetesen az Úr Jézus halála, és amit ez jelent, a szeretet ajándékozása Krisztustól, nem lehet szentségileg jelen nekünk, ha nem a mi ebben való részesedésünk érdekében. Az Istenhez való visszatérés folyamata nem jöhet létre másképp, mint ahogy Krisztus számára volt. És ha Krisztusnak az volt az útja – a halál, amely jele és valósága az ő tökéletes engedelmességének az Atyához – akkor nekünk is, a mi visszatérésünk az Istenhez, Isten akaratának való teljes engedelmességben következik el. Ez a mi engedelmességünk az Úr szava szófogadó hallgatásában.

(…) És ez a meghallás, ami arra visz minket, hogy elszakadjunk mindattól, (…) amiről azt hisszük, hogy ez az élet. Megtagadni ezt a hamis életet, ez jelenti nekünk a mi mindennapi halálunkat, vagyis azt a belső halált a rossznak, amiben kinyilvánul a mi vágyunk a hűségre és az egyesülésre Istennel. Így ebben ajánljuk fel napról napra, pillanatról pillanatra a mi áldozatunkat Istennek, mert mint ahogy Szent Ágoston írja (De civitate Dei, 10,6) „az igazi áldozat mindaz, ami jót teszünk hogy szent közösségben egyesüljünk Istennel”.¹⁶⁰

Majd így folytatja:

„Eucharisztia” azt jelenti dicséret és hálaadás. Azon az estén, amikor a kenyér Jézus kezében volt, az már nem az ősök szenvedésére emlékeztette, hanem a saját szenvedéséről beszélt nekik, amely egészen a halálig fog tartani. A bor, amely az asztalon volt, hogy majd megigyák, az ő szemében az ő saját vérének a képe lett, amely azért lesz majd kiontva, hogy elvegye a világ bűneit, ugyanakkor hogy aláírja és megpecsételje az új és örök szövetséget, amelyet majd Isten, az ő Atyja akar kötni minden idők minden emberével¹⁶¹.

Marsili liturgikus teológiájáról sokat lehet vitatkozni, az is kétségbe vonható, hogy Krisztus abban a lelki környezetben mozgott az utolsó vacsorán, amit Marsili vázolt elénk. Egy valami viszont biztosan megállapítható: a végeredmény jó!

b) Az új memoriale

A következő sorokban Marsili talán legszemélyeseb és legmélyebb gondolatait láthatjuk az eucharisztiáról. Ennek lényegi eleme, hogy ehhez a szentséghez – hogy az általa közölt kegyelem ne maradjon terméketlen bennünk – szükséges a mi hozzáállásunk is. Ament mondani Krisztus testére azt jelenti, hogy ament mondunk a keresztünkre, és hogy ebből jön számunkra Krisztus feltámadásában való részesülés, amelynek a bor a jele.

160 Uo. 423.

161 Uo. 428.

Az, amit Jézus mondott – követve a hagyományos pászka rítust – de legfőképp az, amit imádkozott, már nem egy egyszerű megemlékezés volt a múltra, hanem mindenekfelett a leírása annak, ahogy a múlt beteljesedik őbenne, és ez kisugárzik mindenki számára. Ő az az egész világ számára, ami az ősi Izraelnek a húsvéti bárány volt: őáltala lesz az egész világ megváltva, meghal, mint egy bárány, amelyet áldozatként ajánlanak fel. És ő magasztalja az Atyát, megköszöni amit tett, és amit tenni fog mindörökké, az ő személyében, és az ő halálában, az emberekért.

(…)De tudta, hogy az ő áldozata, akkor is ha totális teljessége az ő felajánlásának, nem lett volna hasznára az embereknek, ha ők azt nem fogadták volna el, egészen addig, hogy osztozzanak belőle. És ekkor Jézus, minden figyelmével az apostolokhoz fordulva, és bennük mindenkihez, enni és inni adott nekik a kenyér és a bor jelében, az ő testét és vérét. (…) Enni és inni Krisztus testét és vérét: ez lett a jele, hogy meg van bennük az akarat azonossá, ugyanazzá válni azzal a lelki magatartással, amely az Úr Jézust arra vitte, hogy önmagát teljesen feláldozza az Atyának a benne lévő szeretettől ösztönözve. Ezt akarta mondani Jézus, amikor azt parancsolta, hogy „ezt az én emlékezetemre” tegyétek. ¹⁶²

Marsili, meglátásunk szerint leszűkíti a bor jelentését a szövetség vérének jelére. Ez kétségtelen, hogy a szövetség jele, de a feltámadás öröméé is. Ez a jelentés elveszik Marsili irásaiban.