A bűnbocsánat szentségének történeti fejlődése

Közvetlen az után a kor után, amely követte az apostolokat, a bűnbocsánat rituális, szakramentális természete egyre inkább világosabb körvonalakat kapott. Nagy valószínűséggel azért, mert bűnbocsánat az a szentség, amely körül legnagyobb volt a vita, és ez a vita folyamatos volt az Egyházon belül. Ez a történeti fejlődés³¹¹, amely az apostolok utáni időktől egészen a mai napig tart, a mi napjainkig, a legfontosabb vonalakban 4 periódusban fogjuk ezt tárgyalni, Marsilit követve.

Az első periódus a II.-VI. századig, a második periódus a VII.-XII. századig, a harmadik periódus a XIII. századtól a Trentói Zsinat utáni időkig, a negyedik periódus pedig azt tárgyalja, milyen volt a szentség reformja a II. Vatikáni Zsinatban.

Természetesen ezt a felosztást egy bizonyos nagyvonalúsággal kell kezelni, mert mind a rituális fejlődéshez, mind a gondolatkörhöz, amely e körül kiépült, kell egyfajta rugalmasság.

1.3.1 Első periódus a II.-tól a VI. századig.

Ez az időszak, amikor egyre világosabb lesz a létezése, a formája és a megszervezése a szentségi bűnbocsánatnak, amelyet ebben az időben különféleképpen hívnak:

bűnbocsánat, második penitencia, keresztség utáni bűnbocsánat, Egyházi bűnbocsánat.

1.3.2 A bűnbocsánat létezése

Az első tanúságok, amelyek kifejezetten a bűnbocsánat szentségéről szólnak, azt mutatják be nekünk, hogy ez a szentség a II. században vitatott körülmények között létezik. Amíg az apostoli kereszténység idejében a bűnbocsánat egy olyan megbékélés volt, amelyhez a keresztények folyamatosan fordultak – mert nem tudták letagadni a tagjaikban lévő bűnt –, a II. században egy fájdalmas valóság lesz az Egyház egy részében, amely túlságosan aggódik a bűnökbe való visszatérésbe, visszaesésbe. Emiatt egyre szűkítette a szentségi bűnbocsánat lehetőségét.

311 Rendkívül érdekes Rátz liturgika könyve, amely lábjegyzetekben bőséges anyagot hoz a liturgiatörténeti forrásokból, és végig követi a bűnbocsánat szentségének fejlődését a történelem folyamán. Magyarul nem találni azóta sem ilyen patrisztikus, és történeti jegyzetekkel ellátott művet azóta sem. RÁTZ, A., Liturgika vagy a' romai keresztény katolika anyaszentegyház szertartásainak magyarázattya Második rész 259-278.

A II. század elején nagyon sokat beszéltek egy kis könyvecskéről, amelyet úgy hívnak, hogy a Pásztor. Hermász írta – nálunk úgy ismerik, hogy Hermász Pásztora –, aki I. Piusz pápa testvére volt, legalábbis ezt a hírt adja róla a Muratori töredék.

Hermász előadja, hogy neki van egy kinyilatkoztatása, hogy a keresztség után van egy második bűnbocsánat, de csak egyetlen egyszer. Tehát ez elénk tár egy kinyilatkoztatást, amely vagy megvédeni, vagy kihirdetni akarja az egyetlenségét a keresztség utáni bűnbocsánatnak. Ebben már láthatjuk, hogy helyet ad egy olyan útnak, amely úgy tűnik, hogy eltávolodik az előtte levő Egyház gyakorlatáról.

Ellenben ezt akár kiterjesztő irányzatnak is lehet venni a rigoristákkal szemben, akik csak egy bűnbánatot ismertek el, a keresztséget, és nem akarták engedni egy második bűnbocsánat lehetőségét. Ez egy gyenge pontja Marsili érvelésének.

A rigorista irányzat aztán egészen extrém irányzatokban teljesedik ki, például a bűnbocsánatnak a tiltása bizonyos bűnöknél. Ennek az irányzatnak a képviselői a montanisták, akik közé később Tertulliánusz is tartozott. Tertulliánusz a könyvében (De poenitentia) akkor még figyelembe vette Hermász Pásztora kijelentéseit. Később azt vallja, hogy a bűnbocsánat egyetlen egyszer lehet az ember életében. Az Egyház soha nem értett egyet ezzel az értelmezéssel³¹².

1.3.3 A bűnbocsánat formája

Marsili a bűnbocsánat kanonikus formáját – amely a II.-III században létezhetett, és amely még sokáig így maradt – Tertuliánusz De poenitentia IX. fejezetéből veszi, amelyet összevet Origenész, Ciprián, Ágoston és Ambrus írásaival. A bűnbocsánatot három részre tagolta:

312 Az Egyház sohasem fogadta el hivatalosan a különbséget a megbocsátható és a nem megbocsátható bűnök között. Mégis, voltak olyan egyházak, amelyben vagy egy, vagy mindhárom ezek közül a bűnök közül nem lett megbocsátva, vagy csak akkor engedték meg a bűnbocsánatot, amikor már a halálához közelgett az illető. Így volt például a karthágói Ciprián is, aki azoknak, akik aposztatáltak a Déciusz féle keresztényüldözés alatt, csak a haláluk végén engedte meg a bűnbocsánatot. vö.

MARSILI, S., La penitenza e l'unzione degli infermi, in I segni del mistero di Cristo : Teologia liturgica dei Sacramenti 306.

A bűn megvallása titokban történik a püspöknek, vagy az ezzel megbízott papnak.

Ezáltal a bűnbánók rendjébe lett felvéve a katekumenekkel és a hívőkkel együtt. Ez a három osztály alkotta az Egyházat. A bűnbánóknak tilos volt egészen a penitenciának a befejezéséig részt venni az eucharisztián. A többi hívőtől elkülönített helyen álltak, a bejárathoz közel.

Bűnbánati cselekedeteket kellet végezniük. Ezek mindenek előtt hosszú böjtökből álltak, amelyekben tilos volt húst enni és bort inni. Zsákszövetből készült ruhát kellett hordani, térden állva kellett imádkozni, és így kérték a többiek imádságát a liturgia alatt.

Kiengesztelődés vagy béke. Ez volt az a rítus, amelyben a püspök és az egész jelen lévő klérus kézfeltétele által létrejött a bűnök bocsánata teljesen látható módon, a közösség színe előtt. A VI. századtól a kiengesztelődés nagycsütörtök reggelén jött létre, olyan módon, hogy a húsvét ott találja Krisztus körül a hívőket, az újonnan megkeresztelteket, az új keresztényeket, és a megújult keresztényeket, a bűnbánókat.

Ez az egyik legszebb része a bűnbocsánat szentsége történetének, amiben megjelenik ennek a szentségnek a közösségi dimenziója is. A püspök és a klérus az egész nép nevében fogadja vissza a megtérőt, hiszen a bűneivel az egész közösség ellen vétkezett, ezért a megbocsátást az egész közösség együtt adja meg.

1.3.4 A megszervezés

A bűnbocsánat mindig csak a súlyos, nyilvános vagy elrejtett bűnök esetére volt fenntartva. Ahogy Marsilit fentebb idéztük, az Egyház sohasem tűrte el a megkülönböztetést a megbocsátható és a nem megbocsátható bűnök között, de mindig ismerte a különbséget a súlyos bűnök és a mindennapi bűnök között.

Ezért ismerte a közönséges bűnbánatot, vagy a mindennapi bűnbánatot, amely mindenféle jó cselekedetből állt. A kánoni bűnbocsánatot a II. századtól egészen a VIII.

századig csak egyetlen egyszer lehet tenni az életben, és ezért sokan nagyon hosszú ideig vártak ezzel, egészen az életük végéig. Ez a püspökök megítélésétől függött. A VI.

században az elvirai és az arles-i zsinatok már megszabják meghatározott bűnökért a bűnbánatnak a hosszát. Például házasságtörésért 5 hét penitencia, s így tovább különböző bűnökért különböző hosszúságú bűnbánati idő volt.

Ezen kívül a bűnbánók mindenféle tiltásoknak voltak kitéve a bűnbánattartás alatt.

Például tilos volt nekik kereskedni, közhivatalt ellátni, a szent rendekbe való felvétel, ha egyedülállók voltak, akkor megházasodni, ha már házasok voltak, akkor házastársi kapcsolatot tartani és így tovább. Ez olyan nehézségekkel állította szembe a bűnbánatra vágyókat, amelyeket nem voltak képesek felvállalni. Az Isten irgalma helyett, Krisztus helyett, aki a bűnösökért jött, egy szigorú törvény várt a megtérni kívánókra.

Viszont ez a szigorúság, amely magasan akarta tartani a keresztény életet, nagyon sokakat arra késztetett, hogy ne kérjék a bűnbocsánatot, hanem inkább eltávolodtak az eucharisztiától, és ezáltal az Egyháztól. Mindeközben bántotta őket a lelkiismeret furdalás a bűneik miatt, és amiatt, hogy nincs erejük, hogy ehhez a publikus bűnbánattartáshoz folyamodjanak. Az Egyháznak pedig nem volt bátorsága ahhoz, hogy eltávolodjon, elszakadjon ettől az ősi, tiszteletreméltó, de nagyon durva szokástól.

Ugyanakkor nem is akarta, hogy az embereket a kétségbeesésbe vigye, így gyakorlatilag becsukta a szemét és alkalmazkodott a helyzethez. Így látjuk ezt a VI. században nemcsak tényekben, hanem a zsinati dokumentumokban is. Nem adtak penitenciát a fiataloknak, sem a házasoknak anélkül, hogy például a házastárs beleegyezése ne lett volna.³¹³

Így a kánoni bűnbocsánat az Egyház tudtával és beleegyezésével egyre inkább az öregek és a haldoklók szentsége lett.

1.3.5 Megjegyzések az ősi, kanonikus bűnbocsánatról

A pozitív elemeket ebben a szervezésében a bűnbocsánatnak abban lehet felfedezni, hogy nagyon szorosan kapcsolódik a keresztséghez, kiemelkedik egyházi jellege, és nevelési szerepe. A bűnbocsánat, a második keresztség az ősi időkben egy gyakori és könnyű gyakorlat volt. Mindig teljesen világos volt, hogy a bűnök bocsánata a keresztségben Isten teljes és tiszta ajándéka, miközben a bűnbánat az ember fájdalmas közreműködése volt, hogy elérje ezt az isteni kegyelmet. De már az V. századtól kezdve egy másféle értelmezés jelenik meg az Egyházban a bűnbocsánattal kapcsolatban.

313 Uo. 307.

Miután a bűnbocsánat az élet végére tolódott ki, vagy egy súlyos betegségben, amikor a bűnbocsánat gyakorlatilag abban merült ki, hogy a bűnbánó megvallotta a bűneit és a püspök volt az, aki ezt a kiengesztelődést megadta, így gyakorlatilag ki lett zárva a közösségekből, a rítusból. Ezáltal – mint ahogy Nagy Szent Leo többször is megfogalmazza – elégséges, hogy a püspöknek vallják meg bűnöket, és a püspök imádsága által jön létre a bűnbocsánat³¹⁴.

Ez által elveszett a közösségi dimenzió, már nincs egy közösség, aki befogadja a megtérőt. Elveszik az a jelentése a bűnnek, hogy egy közösséget károsított meg vele a bűnös. Egyre inkább az individuális gondolkodás kerül előtérbe, egyre fontosabb a püspök imádsága a penitencia végén. Ezáltal a bűnbánat, a bűnbocsánattartás egyre inkább privát esemény lesz, ami a bűnök megvallásából és a kiengesztelődésből áll.

1.3.6 A bűnbánat szentsége az VI. századtól

A VI. századtól kezdve észrevehető egy fordulat a bűnbánat szentségének gyakorlásában. A helyi zsinatok egyre inkább azt írják elő, hogy a bűnbánóknak meg legyen adva a bűnbocsánat, ahányszor csak kérik³¹⁵. Úgy látszik, hogy az „Ősi tradíció”

már nem volt gyakorlatban. A kor hagiografiája beszél róla, hogy bár csak esetenként, de a püspök a gyónás után rögtön megadja a feloldozást³¹⁶, anélkül hogy bármiféle penitenciát rótt volna ki, hanem csak annyit mond: „Többé ne vétkezzél”.

Láthatjuk, hogy a bűnbocsánat szentsége a privát forma felé halad. A VII. – VIII.

századtól kezdve elterjednek a penitenciális könyvek, amelyek tarifaszerűen írják le az egyes bűnökért járó vezeklést. Ezek a könyvek Írországból, Angliából kerülnek Európába, ahol ezeknek megjelenése ellenállást vált ki, mert meg akarják tartani a bűnbocsánat ősi kanonikus formáját. Ebből egy felemás megoldás születik: enyhe bűnökért privát gyónás feloldozással, tarifás penitenciával, súlyos bűnökért megmaradt a kanonikus forma nyilvános bűnbánattal³¹⁷.

314 Uo. 309.

315 Uo. 311.

316 Uo. 311.

317 Uo. 312.

A tarifás rendszerből kifolyólag megeshetett, hogy egyetlen gyónásból több éves penitencia származott. Ezek elkerülése végett használták a penitencia „megváltását”, például nehezebb böjttel, mise mondatással, vagy egy másik személy felbérelésével.

Végül a penitenciát meg lehetett venni pénzen. A bűnbocsánat szentségéhez való könnyebb járulás hozta magával azt, hogy háromszor kellet gyónni egy év alatt, majd a IV. Lateráni Zsinat (1215) elrendeli, hogy kötelező gyónni egyszer egy évben³¹⁸.

A XIII. században már századok óta a bűnbocsánat privát formája van használatban.

A szentség egyre inkább két részből áll: gyónásból és kiengesztelődésből. Felmerül ebben a korszakban a bűnök megvallásának a kiengesztelő értéke, amely a szégyen, megalázottság által fejti ki hatását. A kiengesztelődést egyre inkább feloldozásnak nevezik.

A Trentói Zsinat idején a teológusok különféleképp vélekedtek a gyónásról. A Zsinat tanításában főleg a protestánsokkal való szembehelyezkedés a hangsúlyos. A bűnbánat-megtérés mindig szükséges az ember számára, a kereszténynek ez szentség, amelyet Krisztus alapított. A szentség különféle részekből áll, a bűnbánó cselekedeteiből (megbánás, gyónás, elégtétel), és a szolgálattevő szavaiból, aki mondja: Ego te absolvo… Nagy hátrány viszont, hogy a feloldozást végző pap olyan szerepben kezd feltűnni, mintha egy bíró lenne.

A Trentói Zsinat utáni időszakban gyakorlatilag nem változik a bűnbocsánat szentsége megítélése. Ami észrevehető, az az Egyház nyomása a mind gyakoribb gyónás érdekében. A „gyónás” az ősi bűnbánat szentségével szemben nem csak a halálos bűnökre vonatkozott, hanem gyakorlatilag az összes bűnökre, így a bocsánatos bűnökre is, és a vallásos emberek gyakran csak ezeket gyónták (gyónják) meg. Így alakul ki az „ájtatossági gyónás”, amely egyfajta szükséges megtisztulássá vált az Eucharisztia vételéhez.

Láthatjuk, hogy milyen szerkezeti és megítélésbeli változásokon esett át a bűnbocsánat szentsége. Vallási ájtatosság lett a megtérésből. Nem szabad itt sem elfelejtkeznünk a hívők sensus fidei-éről, a nép hite sokszor meghaladta a teológusok hitét.

318 DENZINGER, H. J.- HÜNERMANN, P., Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 812.