Betegek kenete szentségének teológiája és a II. Vatikáni Zsinat

Az SC 73-ban olvashatjuk – amely a betegek kenetéről szól –, hogy ez nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége, ezért felvételére már az az idő is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség, vagy öregség miatt kezd veszélybe jutni.³³⁷ A Zsinat ajánlja az utolsó kenet helyett a betegek kenete elnevezést, de még nem teszi kizárólagossá.

Viszont a Lumen gentium 11-ben már egy új teológiai látásmód látszódik, amikor a betegek kenetéről beszél. „A betegek szent kenetével és a papok imádságával az Egyház a szenvedő és megdicsőült Krisztusnak ajánlja a betegeket, hogy nekik enyhületet és üdvösséget szerezzen, sőt, buzdítja őket, hogy tudatosan csatlakozzanak Krisztus szenvedéséhez és halálához és így szolgálják Isten népének lelki javát”³³⁸. Látjuk, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb dokumentumában szó van a betegek kenetének helyzetéről, amely már egyre inkább arra irányul, hogy a betegség helyzetében levő keresztényt támogassa. Nem véletlen hogy ez ebben a dokumentumban bukkant fel ez a fajta megközelítés. Mert az Egyház, a népek világossága meg akarja világítani a beteg ember helyzetét. Sajnos pasztorális szinten a helyzet nem sokat változott. Hasonló a helyzet, mint a bűnbánati liturgiánál. A régi rítus kimegy a használatból, az újat pedig hosszadalmassága miatt nem szeretik alkalmazni a papok. Az új rítus értelme akkor fejeződik ki igazán, ha ezt egy közösség ünnepli meg, a beteg testvérrel együtt.

5.3.1 Mit mond a kinyilatkoztatás a betegségről?

A Szentírásnak nincs külön leírása arról, hogy mi a betegség tudományos szinten. A szenvedést a Szentírásba a bűn létezésével magyarázzák. Izrael hite tanúsítja, hogy Isten jó és igaz. De akkor miért szenved az igaz? Egy botrány az igaz szenvedése. Ennek magyarázatára íródott Jób könyve.

337 SC 73. Az „utolsó kenet”, vagy helyesebben „a betegek kenete” nemcsak a halálveszélyben lévők szentsége. Ezért fölvételére már az az időszak is biztosan alkalmas, amikor a hívő élete betegség vagy öregség miatt kezd veszélybe kerülni. A II. Vatikáni Zsinat dokumentumai 118.

338 LG 11. Uo. 49.

Erre a válasza próbatétel, de mi történik az után, ha az igaz kiállta a próbát, és a szenvedés megmaradt? A Biblia bölcsességi irodalma, javarészt a zsoltárok is a szenvedés és a halál okait keresik. Ha Isten jó, miért van a szenvedés, miért van a halál?

Ha valakinek van hite, akkor a finalpiai apát szerint a következők várnak rá:

Úgy tűnik nem maradt más az embernek, mint hogy kétségbe vonja mindazt, amit eddig Istenről gondolt, vagy beleesik mindennek a teljes tagadásába. Ha az ember elfogadja azt a feltételezést, hogy fel kell fedeznie egy másfajta Istent, mint amit eddig gondolt, megőrzi a hitét, és abban a sötétségben találja meg a választ, amelybe behatolt.³⁴⁰ (…) Ez az a pillanat, amelyben az ember úgy érzi a saját részéről, hogy „…már nem vagyok egy ember, csak egy féreg” (Zsolt21,7).

Másrészt azt is érzi, hogy ha elhagyja az Isten, ha távol van, akkor az ő üdvössége is eltűnik (Zsolt 21,2). Ebben a helyzetben nem marad más, hogy újra megvallja az ember a hitét Istenben, abban az Istenben, aki akár kenyér nélkül is tud éltetni csak az ő szavával (MTörv 8,3) annak az elfogadásában, amikor az ember elveszíti minden bizonyosságát, ebbe azt is beleértve, amit tudott Istenről, amiről ezt gondolja, hogy ismeri Istent, az ember újra meg tudja találni a békét. Nem egy ellentmondásban, amely rossznak a jelenléte hozott az Isten szentsége és a saját igazsága között, hanem abban a készségben, hogy hagyja, hogy vezesse őt az Isten ezen keresztül egy új ismeretre Istenről, amely igaz Istennek az ismerete, aki teljesen a saját útjain jár, mert teljesen más. Egy Isten, aki nem kísérli meg, hogy igazolja vagy racionalizálja az emberekkel szembeni viselkedését.³⁴¹

Az Újszövetségben olvassuk, hogy Krisztus meggyógyította a betegeket, de azt is láthatjuk, hogy néha hagyja, hogy a betegség győzzön, egészen a halálig³⁴². Ez a viselkedésmódja Krisztusnak abból származik, hogy a betegség akár meg van gyógyítva, akár nem, mindig egy lehetőség arra, hogy Isten műve nyilvánuljon meg³⁴³.

Marsili meglátása szerint ez az első nagy újdonsága az Újszövetségnek a betegséggel kapcsolatban. Marsili a második nagy újdonságát az Újszövetségnek, amelyet a betegséggel kapcsolatban felfedezhetünk a következőkben látta:

340 MARSILI, S., La penitenza e l'unzione degli infermi, in I segni del mistero di Cristo : Teologia liturgica dei Sacramenti 354.

341 Uo. 354-355.

342 Jn 11,6.21.37; Mk 5,35.

343 Jn 9,3-5; Jn 11,4.

Az emberi szenvedésnek az a valósága, amely a betegség legáltalánosabb része, nem olyan dolog, amelyet az Isten a magasból néz, hanem olyan, amihez teljesen lehajolt, amelybe belépett a Fiú személyében. Az a tény, hogy Krisztus magára vette a betegségeinket, és a mi gyöngeségeinket hordozta, azt mondja nekünk, hogy nem csak hasonlóvá lett velünk a szenvedésben, nemcsak azt jelenti, hogy ő utánozni akarta azt, amit mi elszenvedünk, hanem sokkal többet mond a Szentírás.

Azt mondja, hogy a mi betegségeink – miután Krisztus magára vette őket – az övéi lettek, így ő átélte minden ember fájdalmas tapasztalatát. Így már mi, a mi tapasztalatunkban, amit láttunk a betegségben, amit átélünk a betegséggel kapcsolatban, Krisztus, Jahve szolgájának tapasztalatát éljük meg, aki a világ megváltója.³⁴⁴

Marsili ezt a részt azzal fejezi be, hogy ezen a szinten a betegség megtapasztalása Krisztus megtapasztalása, aki ezt hittel befogadja, ettől kezdve másképp szenved, mert tudja, hogy Krisztus szenved őbenne. A betegség egy alkalom lesz, hogy telejesen eggyé váljunk Krisztussal.

5.3.2 Milyen kapcsolat van a betegség és a betegek kenetének szentsége között?

Marsili arra keresi a választ, hogy mi az ember kapcsolata a betegséggel. A mai társadalom, amely teljesen elidegenedett a haláltól, nem tud mit kezdeni a betegséggel.

Igyekszik nem tudomásul venni, átnézni rajta, próbálják az emberek kirekeszteni az életükből a halál és a szenvedés jeleit.

Amikor mégis eljön, értetlenül állnak vele szemben. Mert egészen másra alapozták az életüket. Soha nem gondolták komolyan, hogy egyszer ők is ebbe a helyzetbe kerülnek. Úgy érzik, hogy hazudtak nekik, ami talán igaz is, de a legfontosabb probléma hogy ők hazudtak maguknak.

A beteg körül egy magányos légkör alakul ki az érzelmeiben, a kapcsolataiban, megszakadnak a programjai, a tervei az életről, amit a jövőről és a jelenről gondolt, hogy meg kell tenni. Ez lehet, hogy csak az élet egy részét érinti, de az is lehet, hogy a teljes egészét. A teljes aktivitásból és a függetlenségből sokszor nagyon durva módon beleesik egy teljes függőségbe. A beteg úgy érzi, hogy az élet minden értéke megváltozik. ³⁴⁵

344 MARSILI, S., La penitenza e l'unzione degli infermi, in I segni del mistero di Cristo : Teologia liturgica dei Sacramenti 356.

345 Uo. 351.

Marsili leírja – és egyetérthetünk tapasztalatával, amelyet Franz Kaffka az Átváltozásban olyan képletesen megírt –, hogy a legsúlyosabb és legmélyebb szenvedéseknek egyike az, amikor a beteg felfedezi, hogy mindazok a biztonságok, amelyekre a jelen életét és az eljövendő terveit alapozta, teljesen eltűnnek:

Még súlyosabb a szituáció, amikor a bizonytalanság és a félelem miatt, ami megkötözi a lelkét, és ennek a felfedezésnek a következményeként meglátja, hogy az ő emberi határai sokkal mélyebbek, mint ahogy azt korábban képzelte. (…). Egy olyan lélekben, amelyben elnyomva érzi magát, amely bele van kényszerítve a magányba egy olyan világban, amely egyre inkább eltávolodik tőle, elmenekül, és úgy tűnik, egyre inkább a peremre kerül³⁴⁶.

A betegek kenetének szentségét úgy kell látni, csak abban a perspektívában, amely azt az összetett helyzetet nézi, amelyet a betegség hoz létre, és amely a testi, lelki életében is változásokat hoz az embernek.

(…) Ebben a helyzetben a Szentlélek kegyelme a segítség, bátorítja, hogy ne forduljon saját magába, hanem nyíljon ki egy sokkal nagyobb valóság felé. Egy világ felé, amely túlhaladja saját határainkat.³⁴⁷

A jelenlegi formája a betegek kenetének, megkülönböztetve attól, amely a középkorban volt, másodlagos helyre teszi a bűnök bocsánatát, amely szintén úgy jelenik meg, mint egy megszabadulás, így összhangban van az egész szentséggel, amely a betegségektől való megszabadulásra irányul. Így sokkal inkább egy megszabadító a betegséggel szemben, az üdvösségre helyezi a hangsúlyt.

Mindez az újdonság feltételezi egy közösség meglétét, amely a beteg mellett van.

Marsili erről nem tesz említést. Neki volt közössége, hiszen bencés szerzetes volt, de arról is volt tapasztalata, hogy egy ilyen közösség nem feltétlenül testvéri közösség Krisztusban. A Zsinat élő közösségeket vizionál, egy olyan liturgiát vetít elénk, amely hasonló az ősegyház idejéhez, ahol kis közösségek ünnepelték a liturgiákat, alázatban, dicséretben, egyszerűségben. Úgy tűnik, egyre közelebb vagyunk ehhez a kicsi Egyházhoz, amelynek a hivatása az, hogy alázatosan a népek világossága legyen, mert benne Krisztus él, és Krisztus szenved, de ő fel is támad bennük.

346 Uo. 352.

347 Uo. 357.