Az itt következő részben szeretnénk megmutatni az imádság és a keresztény élet közötti összefüggést. Nem csak mint ok és okozati összefüggést, hanem mint lényegi és egymástól elválaszthatatlan elemeket. Mint ahogy a lélegzetet sem lehet elválasztani az emberi élettől, így az imádság sem választható el a keresztény embertől. Ennek fényében követjük a finalpiai apát gondolatait.
4.1 Régi és új között
Az Apostolok Cselekedete, amikor nagy vonalakban leírja az első keresztény közösség életét, akik pünkösd után az apostolok körül formálódtak azt írja: kitartottak az imádságokban, összegyűltek minden nap, és lélekben teljes egységben imádkoztak a jeruzsálemi templomban (Apcsel 2,42.46).
Marsili felhívja a figyelmünket arra, hogy nagyon fontos, hogy itt nem az imádságról van szó, hanem többes számban beszél az imádságokról, amelyek konkrétan azt két momentumát jelentik a napi imának, amelyet általában a zsidók gyakoroltak, bárhol is voltak este és reggel381.
Vagyis ugyanabban az időben, amikor a templomban felajánlották az áldozatot az esti és a reggeli áldozatok idején, amit Jeruzsálemben ajánlottak föl. Az első keresztény közösség nem tesz mást, mint ezt az imádságot folytatja, amint az a zsidó hagyományban volt. Mindazonáltal van valami új. Ennek a közösségi imádságnak egy kicsit más jelenléte van, mert Krisztusba, az igazi húsvéti bárányba vetett hittel imádkozzák, és ebből a hitből jövő egységben.
380 MARSILI, S., La Chiesa locale communità di culto, in Rivista Liturgica 48.
381 vö. MARSILI, S., La liturgia delle ore, in La preghiera 132. Amikor nem volt meg a templom, akkor is kellett imádkozni az áldozat idején, ld. Dn 9,3.
Nagy szerepe van itt a közösségnek, mert összegyűltek együtt, közösségileg az imádságra, amelyet egészen addig mindenki egyedül végzett el. Ez egyedül annak köszönhető, hogy Jézust követék és ez maradt fenn, mint az Egyház imádsága, amikor arról beszélünk, amit a Mt 18,19-20 részben mond Jézus: „Újból mondom nektek, ha ketten a földön egyetértenek, hogy kérjenek valamit az én Atyámtól, aki a mennyekben van, ő megadja nekik, mert mindenhol, ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok én is közöttük”.
4.2 Az ima új arculata
Marsili megállapítás a szerint a teljesen új abban, amit Jézus mondott, az abban áll, hogy mindazok, akik hisznek benne, egy teljesen más nézőpontot kapnak, hogy minden alkalommal, amikor egységben vannak egymással és így imádkoznak Jézus nevében, soha nem lesznek egyedül Istennel az imádságukban, mert közöttük mindig jelen van Krisztus maga. Marsili megállapítja, hogy két dolog van, ami teljesen újdonság ebben az imádságban, ami által Krisztus imádsága lesz az Egyházban.
Az első, hogy olyan embereknek az imádsága, akik egymással egységben vannak. Ez az első feltétel, amit Krisztus tett az imádsággal szemben, hogy kiengesztelődött szívvel kell történnie, az embertárs iránti bármiféle harag nélkül. Ez a feltétele annak, hogy egy keresztény imádság legyen, vagyis Krisztust magát kell visszatükrözni az imádságban, mint ahogy Krisztus imádkozott a kereszten.
A második feltétel ahhoz, hogy Jézus Krisztus jelen legyen az imádságban az, hogy az ő nevében történjen, vagyis olyan legyen, mint magának Krisztusnak az imádsága.
S ez mindenekelőtt egy Lélekben és igazságban való imádság volt382. Ez az Atya akaratához való teljes hasonulás keresése, amelyet fiúi szeretettel383 fogad el.
382 Jn 4,23-24.
383 MARSILI, S., art. Liturgia, in, Dizionario enciclopedico di teologia morale, (szerk. ROSSI, L. - VALSECCHI, A.), Edizioni paoline, Roma, 1973, 536.
4.3 Imádság Jézus nevében
Az első keresztények Jézus nevében gyűltek össze. Ez azt jelentette, hogy magukban hordozták Jézus belső lelki magatartását, és ez külsőleg is kifejeződött az imádságukban, a testtartásukban.
Ez a hitben való látásmód, amellyel az imádkozó közösség Krisztus jelenlétéből fakadt, olyan erős és élő volt, hogy nagyon korán az ősegyházban egy olyan imádkozó testtartást eredményezett, amely külsőleg és láthatóan Krisztust mutatta meg az ő legnagyobb imádságában, amelyet a kereszten tett, amikor felajánlotta önmagát áldozatul. Nagyon korán bevezetik, hogy kitárt karokkal imádkozzanak. Ez az orante alakja, felemelt, kitárt karokkal, amellyel folyamatosan találkozunk a legősibb képeken a római katakombákban, és ma is bemutatja azt a tényt, hogy milyen értelme volt a liturgikus imádságnak az ősegyházban. Ugyanerről tanúskodik Salamon ódája is, amely a II. sz. elejéről származik, és keresztény himnuszokat foglal össze, amelyben mondja: Kitártam kezeimet, hogy dicsérjen az én uramat, mert a kitárt kar az ő jele, és egyenes tartásom az ő keresztjének a jele, alleluja”384.
Marsili szerint ezek a tanúságok sok más mellett azt jelentik, hogy milyen élő volt a keresztény közösségben – amely imádságra gyűlt össze – az a tudat, hogy jelen van Krisztus. Mindegyikük azonosította az imádságát Krisztus imádságával, egészen spontán módon megjelenítette Krisztus testtartását, amikor legfontosabb imádságát tette, vagyis az ő áldozatát385.
Jó lenne visszanyerni ennek az imádkozó testtartásnak a gazdagságát, ami sok helyen már csak a pap liturgikus imáiban kap helyet. Vajon a papok tisztában vannak-e azzal, hogy kitárt karjukkal, azt fejezik ki, hogy készek befogadni a keresztjüket, és ott imádkozni az üldözőikért, és fiúi bizalommal várják, hogy ezen a kereszten az Úr gondoskodjon. Minden esetre a kitárt karral való imádkozás az autentikus keresztény ima testtartása! Vannak olyan misék ezzel szemben ahol a felnőttek, horribile dictum egymás kezét fogják meg a Miatyánk alatt, mint a gyermekek. Ez nem keresztény ima testtartása!
384 MARSILI, S., Per una pienezza di vita dell'uomo in Christo, in Salvatore Marsili, osb Attualità di una mistagogia 504.
385 Uo. 505.
4.4 Az ima idői
Marsili egy analógiát lát abban, ahogyan a keresztény közösség az imádsága által megjelenítette Krisztus testtartását a kereszten, ugyanígy az imádság idejében is Krisztust fedezték fel, vagyis a megváltás momentumait386.
Megszültetett az imádságnak a rendje, amely jellemző az egész Egyházra, úgy a keletire, mint a nyugatira, és amelyet úgy ismerünk, mint az órák liturgiája. Vagyis egy olyan imádságos liturgia, amelyet a napnak meghatározott óráiban kell elvégezni, mintegy kinyújtva és folytatva a nappal az alapvető dicsérő áldozatát, amely az eucharisztia.387
Az imádság liturgiája átszövi a hivő ember egész napját. Az Eucharisztia – mint a legfontosabb áldozat – és ennek meghosszabbítása az órák liturgiája, azt a célt szolgálják, hogy az ember egész napja liturgia legyen, folytonos könyörgés és hálaadás, úgy ahogyan Jézus is tette. A keresztény egész napja egy liturgia.
Az Egyház azért, hogy minél jobban visszatükrözze magának Jézusnak az imádságát, úgy találta jónak, hogy nem saját maga alkot imádságokat, hanem ebben is az ősi biblikus hagyományt követve mindenekelőtt a himnuszok – héberül: tehilim – gyűjteményét használja, amelyet a Szentírás tartalmaz (…).
A zsoltároknak megvan az az előnyük, hogy valódi költészeti alkotások, amelyek mindig érvényesek és amelyekről a hagyomány mindig fenntartotta, hogy isteni sugallatból származnak, és mint ilyenek a legjobb szószólói, amelyet az ember csak kívánhat, hogy saját magát kifejezze, és hogy párbeszédbe lépjen Istennel. Jézus maga mindig a zsoltárokat imádkozta, mert ezekben – ahogy ő maga mondaná – (Lk 24,44) teljesen felismerte magát.388
Sajnálatos, hogy vannak olyan papok, akik nem imádkozzák a zsolozsmát, pontosan azért, mert nem a mai értelemben vett vallásos költészet alkotásai, hanem „zsidó versikék”. Ugyanakkor megfigyelhetjük hogy a mi zsolozsmáskönyvünk himnuszai sokszor teljesen olvashatatlanok, néha teljesen elvadult áldozati szemléletet közvetítenek felénk.
386 vö: uo. 505.
387 MARSILI, S., Attualità di una mistagogia, 3, Messaggero, Padova 2008, 505.
388 Uo. 506.
A magyar szentek ünnepei antifónái pedig imádkozhatatlan kecskerímekkel lettek átszőve. Szent István ünnepén az antifónákat nem lehet úgy felolvasni közösségben, hogy ne legyen nevetséges. A zsoltárok nem elmélkedések, mint ahogy sokszor a Szentségimádás alatt felolvasott elmélkedéseknek semmi köze a személyek valóságos életéhez, sokkal inkább azt mutatják, hogy aki írta, milyen szeretne lenni. De nem igazi imádságok, csak elmés vagy kevésbé elmés kitalálások. Nem a szív imádsága Isten felé.
A zsoltárokban a valódi ember, a szenvedő, a küszködő, az ujjongó és síró ember jelenik meg, nem egy tökéletes angyal. Aki teljes egészében megéli az emberségét, megtalálja magát bennük, aki távol van saját magától, és talán a fellegekben érzi magát, csak unatkozik, ha olvassa őket. Jézus ezeket a zsoltárokat imádkozta, felismerte magát bennük, és az Egyházára is ezeket hagyta, hogy felismerjük bennük őt és saját magunkat.
4.5 A hívek és az Egyház imájának szétválása
Az Egyház azért született meg, hogy Jézus egyetlen testévé legyen, amely hierarchikusan épül fel, és különböző részekből áll össze, amelyek különbözők, de nem mások. Ez az Egyház, amelynek az volt a feladata, hogy Krisztus egyetlen testét bemutassa, egy szétválás jeleit kezdte bemutatni.
Egész addig, hogy közönséges nyelven az Egyház szó a püspököket és a papokat jelentette, miközben a hívők egyre inkább egy olyan testet jelentettek, amely hozzátartozik az Egyházhoz, de különbözik attól. Ez megmutatkozik mind a mai napig, amikor a laikusok az Egyházért imádkoznak, automatikusan a pápát, püspököt, papokat említik, mintha a többiek nem lennének az Egyház.
Így jött létre az – ahogy ez a megkülönböztetés belépett –, hogy az idők folyamán egy különválás következett be, miáltal az, ami az Egyház imája volt, az Egyház egy részének saját imádsága lett az, vagyis a papoknak. Ez a különválás abból is következett, hogy ezt az imádságot csak latinul lehetett végezni. Nagyon furcsa módon a papok számára ez az Egyház imádsága volt, másrészről a keresztény népnek, akinek nem volt kötelező ezt imádkozni, nem volt több, mint „klérus imádsága”.389
389 Uo. 507.
Ez a szétválás megmutatkozott a papság értelmezésében is, mintha ez csak a püspökökre és a papokra vonatkozna. Mintha az eucharisztikus áldozatot csak a pap, püspök mutatná be, mintha nem Isten népének nevében cselekedne, akikkel együtt ajánlják fel az áldozatot, és elfeledkezve arról, hogy az Újszövetségben egyetlen pap van, Jézus Krisztus, és egyetlen áldozat (ő maga), és ez az egyetlen áldozat válik jelenvalóvá a szentmise misztériumában.
Ebben az értelemben a pap nem mondhatja, hogy bemutatom390 ezt az áldozatot XY-ért. Mintha a pap áldozná fel Jézus Krisztust! Teljes téboly! A legjobb magyar nyelvű liturgika könyv így ír erről: „A’ Szent Mise, melyet nem annyira az emberpap, mint Krisztus maga az igazi és tulajdonképpenvaló Pap végez, ki magát a’ Szent Misében az ő Atyjának bemutatja, és azt az áldozatot naponként megújítja, amelyet ő a keresztfán végbevitt.”391