Magyar jogtörténeti áttekintés

Az elítélt élete végéig tartó szabadságvesztéssel összefüggésben a magyar jogfejlődésben négy szakasz különíthető el.

a) Az első ilyen – az életfogytig tartó szabadságvesztéshez hasonlítható – jog-intézmény „örökös fogság” elnevezéssel vált ismertté. Luxemburgi Zsigmond 1436. évi 8. dekrétuma ezzel a büntetéssel sújtotta a hiteles bizonyságtételnél hamisan ténykedő egyházi személyeket, azaz ha a tanúvallomás vagy a perbe-hívás során esküjük ellenére hamis vallomást tettek. E rendelkezést II. Ulászló az 1492-ben meghozott 43. törvénycikkel fenntartotta. A börtön mint önálló büntetés Magyarországon a 18. század negyedik évtizedében terjedt el, amikor már léteztek vármegyeházák, ahová a rabokat el lehetett zárni. A hosszabb tartamú szabadságvesztés – a fogva tartás körülményei miatt – általában az elítélt halálát eredményezte, azaz ténylegesen életfogytig tartott. A felvilágo-sodás eszmerendszerének térhódításával egyidejűleg Európa-szerte kezdetét vette a büntetőjogi kodifikáció, amely folyamat Magyarországra is kihatott.

Az 1790–1791. évi országgyűlés kezdeményezésére készült el 1795 február-jára a magyar büntetőkódex tervezete, amely már tartalmazta az életfogytig tartó szabadságvesztést mint büntetést, igaz csak egyetlen bűncselekményt, a pénzhamisítás legsúlyosabb esetét kívánták ezzel sújtani. Ugyanígy az 1843.

évi büntetőjogi javaslat főbüntetési nemként szabályozta a szabadságvesztést, amelynek egyik formája az „életfogytig tartó rabság” volt.

b) A magyar büntető törvénykönyvről szóló 1878. évi V. törvénycikk, azaz a Csemegi Kódex szerint a fegyházbüntetés vagy életfogytig tartott, vagy hatá-rozott időtartamú lehetett. Az életfogytig tartó fegyházból azonban már tíz év letöltése után az elítélt ún. közvetítő intézetbe kerülhetett, és újabb öt év

eltel-2 M. László v. Hungary, no. 73593/10., 2014. május 20-i ítélet, 23. bek.

tével – amennyiben megfelelő magatartást tanúsított – az igazságügy-miniszter feltételes szabadságra bocsáthatta.

c) A Büntető Törvénykönyv Általános Részéről szóló 1950. évi II. törvény az életfogytig tartó szabadságvesztést fenntartotta, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1961. évi V. törvény azonban ezt a büntetést kiiktatta, mert – amint azt a miniszteri indokolás hangsúlyozta – ha a társadalom védelme nem kívánja meg a halálbüntetés alkalmazását, akkor határozott tartamú szabadságelvonással is megvalósulhat a büntetés célja, az elítélt átnevelése érdekében nincs szükség életfogytig tartó szabadságvesztésre.

Az 1971. évi 28. törvényerejű rendelet az életfogytig tartó szabadságvesztést azonban újra beemelte az 1961. évi V. törvény szankciórendszerébe. Az indoko-lásban kifejtettek szerint erre azért kellett, hogy sor kerüljön, mert a kivételes jellegű halálbüntetés és a tíz évtől tizenöt évig terjedő határozott tartamú szabadságvesztés tekintetében indokolatlanul nagy a távolság, ami a bíróság számára megnehezíti az alternatív büntetések közötti választást. Az indokolás ezen jogintézmény visszavezetése kapcsán arra is felhívta a figyelmet, hogy nem lehet eltekinteni attól, amikor a büntetési célokra figyelemmel indokoltnak látszik az elkövető végleges kirekesztése a társadalomból, de nem kizárt az át-nevelés lehetősége sem. Ilyenkor csupán az életfogytig tartó szabadságvesztés nyújthat kielégítő megoldást.

d) A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiak-ban: korábbi Btk.) ezen érvrendszerrel összhangban szintén tartalmazta az életfogytig tartó szabadságvesztést. Az 1971 és 1993 között hatályosuló ren-delkezések szerint az életfogytig tartó szabadságvesztésből az elítéltet akkor lehetett feltételes szabadságra bocsátani, ha a szabadságvesztésből legalább 20 évet kitöltött, és alaposan feltehető volt, hogy a büntetés célja további szabadságelvonás nélkül is elérhető. A miniszteri indokolásban kifejtettek szerint a korábbi Btk. „humanizmusa fejeződik ki abban, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltet sem zárja ki a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből. Ennek reménye az elítéltet a büntetés végrehajtása során a helyes magatartásra ösztönözheti. E büntetés súlyával azonban az áll összhangban, hogy az elítéltnek hosszú időn át kell kifogástalan magatartást tanúsítania.”

Amint azt Tóth Mihály megjegyzi: „Érdekes fejlődési tendencia tehát, hogy míg az első szakaszban a határozott ideig tartó szabadságelvonás is gyakran életfogytig tartott, a második korszakban az életfogytig kiszabott

szabadságvesztés sem feltétlenül (sőt egyre kevésbé) az elítélt haláláig tartó fogságot jelentette.”³

Az 1993. évi XVII. törvény úgy módosította a korábbi Btk. szabályait, hogy a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját – 15 és 25 év között – az ügyben eljáró bíróságnak az ítéletben kellett meghatároznia. Ez azt jelentette, hogy az ítélkező bíróságnak a törvényben meghatározott időkeretekre figyelem-mel, a bűncselekmény tárgyi súlyára, az elkövető társadalomra veszélyességére és bűnösségének fokára, valamint az egyéb súlyosító és enyhítő tényezőkre tekintettel kellett eldöntenie, hogy legkorábban mikor kerülhet sor a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének megvizsgálására . A korábbi Btk.-t módo-sító törvény rendelkezett továbbá a valóban életfogytig tartó szabadságvesztés jelenleg is létező első esetéről, kimondva, hogy „Nem bocsátható feltételes sza-badságra az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt, ha ismételten életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik.”⁴

A korábbi Btk.-t módosító 1998. évi LXXXVII. törvény rendelkezése szerint életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása esetén az ügyben eljáró bíróságnak az ítéletben kellett meghatároznia a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját, de a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét ugyanitt ki is zárhat-ta. Ez utóbbi változatlanul törvényi kötelezettsége volt, amennyiben a terhelttel szemben ismételten életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására került sor. Amennyiben a bíróság a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségét nem zárta ki, annak legkorábbi időpontját legalább 20 évben kellett meghatároznia, kivéve, ha az életfogytig tartó szabadságvesztést olyan bűncselekmény miatt szabta ki, amelynek büntethetősége nem évül el, mert ekkor a feltételes szabad-ságra bocsátás legkorábbi időpontját 30 évben kellett előírni. A korábbi Btk.-t módosító törvény bővítette továbbá azoknak a bűncselekményeknek a körét, amelyek legsúlyosabb eseteiben életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés kiszabására is lehetőség volt, így pl. a közveszélyokozás, a fegyvercsempészet, a kábítószerrel visszaélés, az emberkereskedelem vagy a nemzetközi szerződés által tiltott fegyverrel való visszaélés minősített eseteiben is lehetővé vált.

Az életfogytig tartó szabadságvesztésnek tehát két fajtája létezett: az egyikből a terhelt az alapügyben eljárt bíróság által meghatározott időtartam eltelte után – amelynek minimuma 20, el nem évülő bűncselekmények esetében 30 év volt – feltételesen szabadlábra kerülhetett, a másik viszont tényleges életfogytig tartó szabadságelvonást eredményezett. Megjegyzem, az életfogytig tartó

szabadság-3 Belovics Ervin – Nagy Ferenc – Tóth Mihály: Büntetőjog I. Budapest, HVG-Orac, 2014. 397.

4 Korábbi Btk. 47/A. § (4) bek.

vesztés elsőként említett esetében – miként a határozott tartamú szabadságvesz-tések tekintetében – sem jelentett alanyi jogot a feltételes szabadságra bocsátásra az alapügyben eljárt bíróság által meghatározott legkorábbi időpont, mert a büntetés-végrehajtási bíró ekkor is dönthetett úgy, hogy az elítélt – figyelemmel a szabadságvesztés végrehajtása során tanúsított magatartására – feltételes sza-badságra nem bocsátható.

További szigorítást vezetett be a korábbi Btk.-ba a 2010. évi LVI. törvény, mert az erőszakos többszörös visszaesők, valamint a jelentős tárgyi súlyú, erőszakos bűncselekményeket bűnhalmazatban elkövetők vonatkozásában kötelezővé tette az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását.