Az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogalkalmazói gyakorlata

Az Emberi Jogok Európai Bírósága több ítéletében foglalkozott az életfogytig tartó szabadságvesztés kérdéseivel. A Murray v. the Netherlands ügyben annak az álláspontjának adott hangot,¹⁹ hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetés de facto csökkenthető kell, hogy legyen. A Kafkaris v. Cyprus ügyben a bíróság leszögezte,²⁰ hogy az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény 3. cikke rögzíti, hogy a büntetési célok érvényesítése körében alapvető korlát az embertelen, megalázó büntetés tilalma, s ez teljesen független a konkrét ügy körülményeitől vagy az érintett magatartásától. Általánosságban rögzíthető az az elv, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés kimondása önmagában nem sérti az Egyezmény 3. cikkét. Az embertelen bánásmód kér-dése csak akkor vethető fel, ha az adott ország igazságszolgáltatási rendszere nélkülözi az olyan jogi lehetőségeket és gyakorlatot, amelynek révén az ilyen büntetés felülvizsgálható, ezáltal az elítélt szabadlábra helyezhető. Azt, hogy egy ország milyen konkrét formában biztosítja ezt a lehetőséget, kívül esik az EJEB vizsgálatának körén.

Lényeges következtetése az ítéletnek az is, hogy a feltételes szabadságra bocsátás szabályainak változása nem az Egyezmény fogalomkörében szereplő

„büntetés”, hanem annak végrehajtása tekintetében releváns. Ha ennek során

18 Btk. 45. § (7) bek.

19 Murray v. the Netherlands, no. 10511/10., 2016. április 26-i ítélet.

20 Kafkaris v. Cyprus, no. 21906/04., 2008. február 12-i ítélet.

– a hatóság diszkrecionális jogköréből adódóan – egyes személyek másoknál kedvezőbb helyzetbe kerülnek, nem sérül a diszkrimináció tilalma sem.²¹

A Vinter v. the United Kingdom ügyben az EJEB megállapította,²² hogy a rendkívüli tárgyi súllyal rendelkező, így az élet elleni bűncselekmények esetében nem kifogásolható a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, viszont a feltételes szabadságra bocsáthatóság lehetőségének teljes kizárása sérti az Egyezmény 3. cikkét,. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt személyeknek joguk van arra, hogy a büntetésük kezdetén megtudják, mit kell tenniük annak érdekében, hogy a feltételes szabadulásuk lehetőségét megvizsgálják, és hogy milyen feltételek mellett, mikor kerül majd erre sor, illetve mikor kérhetik.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága a konkrét ügyben nem állapította meg az Egyezmény 3. cikkének sérelmét. Amint arra Lévay Miklós rámutat, a döntés-ből levonható jogtételek a következők:

„1) önmagában sem a kötelező, sem a bíró mérlegelésén alapuló tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés nem veti fel az EJEE 3. cikk sérelmét; 2) külön és eltérő mérce alapján kell megítélni, hogy egy szabadságvesztés-büntetés már a kisza-básakor vagy a fenntartása során sérti-e a 3. cikkben szereplő tilalmat; 3) a büntetés kiszabásakor durván aránytalan büntetés jelenthet embertelen, megalázó büntetést, és ezáltal sértheti a 3.

cikket; 4) a büntetés kiszabásakor nem durván aránytalannak tekinthető tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés esetén is felmerülhet a 3. cikk sérelme, amennyiben (a) a panaszos fenntartott szabadságvesztésének már nincs legitim büntetés-tani alapja; (b) a büntetés nem mérsékelhető sem de jure, sem de facto.”²³

Az M. László v. Hungary ügyben M. László fordult az EJEB-hez. M. László és társai 1999 és 2002 között az ország különböző pontjain egyedül élő idős emberek sérelmére követtek el bűncselekményeket. A sértetteket összekötözték és addig ütlegelték vagy fenyegették őket, amíg el nem árulták, hogy hol

tart-21 A Kafkaris-ügyet részletesen ismerteti Tóth Mihály: Életfogytig tartó szabadságvesztés és a remény joga újabb emberi jogi döntésekben. Jogtudományi Közlöny, 2012/6.

22 Vinter v. the United Kingdom, no. 66069/09., 2012. január 17-i ítélet.

23 Lévay Miklós: Az Emberi Jogok Európai Bírósága a tényleges életfogytig tartó szabadság-vesztésről. Jogesetek Magyarázata, 2012/3. 76.

ják az értéktárgyaikat, majd megkötözve magukra hagyták őket. A sértettek közül többen meghaltak. M. Lászlót a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság a Debreceni Ítélőtábla által 2009. december 16-án jogerőre emelt ítéletével társtettesként, nyereségvágyból és több emberen elkövetett emberölés bűntette, 21 rendbeli rablás bűntette és más bűncselekmények miatt halmazati büntetésül – mint többszörös visszaesőt – életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható. A terhelt és védője által benyúj-tott felülvizsgálati indítványt a Legfelsőbb Bíróság 2010. szeptember 28-án bírálta el, és a megtámadott határozatokat hatályában fenntartotta, rámutatva, hogy a büntetés mértéke megfelelt a bűncselekmények minősítésének, és az a büntetőjog más szabályaiba sem ütközik.

A terhelt 2010. december 9-én nyújtott be kérelmet az Egyezmény 3. cik-kének megsértésére hivatkozva, tekintettel arra, hogy feltételes szabadságra bocsátás lehetősége nélkül ítélték életfogytig tartó szabadságvesztésre. Az ügyben a kormány azzal érvelt, hogy a magyar jog alapján a köztársasági elnök kegyelmezési joga kiterjedhet a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre is, ezáltal a szabadulás lehetősége nem zárható ki.

Ezt az érvelést azonban az EJEB elvetette. Megjegyzem, a Kafkaris-ügyben az EJEB elfogadta azt a kormányérvelést, hogy a ciprusi alkotmány 53. § (1) bekezdése értelmében a köztársasági elnök, a legfőbb ügyésszel egyetértésben, felülvizsgálhatja az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek további fogva tartásának szükségességét, és dönthet a szabadlábra helyezésről is. Az Emberi Jogok Európai Bírósága a 2014. május 20-án meghozott és 2014. október 13-án véglegessé vált ítéletében kifejtette, hogy az államok számára mérlegelési jogkört kell biztosítani az egyes bűncselekményekre kiszabandó büntetések megfelelő hosszának meghatározása terén. Ezért a szerződő államok szabadon kiszabhatnak életfogytiglani szabadságvesztést felnőtt elkövetőkkel szemben különösen súlyos bűncselekmények esetén.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága hangsúlyozta azt is, hogy nem Egyezményt sértő az életfogytig tartó szabadságvesztés, amennyiben a nemzeti jog biztosítja az elítélt szabadlábra helyezése lehetőségének megvizsgálását, de az megtagadásra kerül azon az alapon, hogy az elítélt továbbra is veszélyt jelent a társadalom számára. Pusztán az a tény ugyanis, hogy egyes elítéltek már hosszú ideje szabadságvesztést töltenek, nem gyengítik az állam társadalom megvédésére irányuló pozitív kötelezettségét; az államok úgy tehetnek eleget e kötelezettségnek, hogy az ilyen életfogytiglani szabadságvesztésre ítélt szemé-lyeket továbbra is mindaddig fogva tartják, amíg veszélyesek.

Amennyiben a nemzeti jog biztosítja az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés olyan felülvizsgálatát, amely lehetővé teszi a szabadságvesztés-büntetés megváltoztatását, mérséklését, megszüntetését, vagy a fogvatartott elítélt feltételes szabadságra bocsátását, akkor ez elégséges ahhoz, hogy ne sérüljön az Egyezmény 3. cikke.

Ugyanakkor ezen cikket úgy kell értelmezni, mint ami megköveteli a büntetés csökkenthetőségét, ami lehetővé teszi a hazai hatóságok számára annak meg-vizsgálását, hogy az életfogytiglani szabadságvesztést töltő elítéltben bekövet-kezett változás olyan jelentős-e, és a büntetés letöltése során az elítélt olyan fejlődésen ment-e keresztül a rehabilitáció irányában, hogy a szabadságvesztés fenntartása büntetéstani indokok alapján már nem igazolható.

Mindezek alapján az EJEB megállapította, hogy a magyar szabályozás sze-rinti feltételes szabadságra bocsátás intézménye nem vonható az Egyezmény fogalomrendszerében szereplő büntetés körébe, egyben nem jelent alanyi jogot enyhébb végrehajtási szabályok kikényszerítésére, még kevésbé a szabadulásra.

Az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása, sőt annak valóban az elítélt élete végéig történő fenntartása sem ütközik az Egyezménybe. A büntetési célok, elsősorban a társadalom védelme, indokolttá tehetik a tényleges életfogy-tig tartó szabadságvesztés alkalmazását. Azonban ha egy ország jogi rendszere nem teszi lehetővé az életfogytig tartó szabadságvesztés felülvizsgálatát, az Egyezmény 3. cikkében foglaltak sérelmet szenvednek.

Az Emberi Jogok Európai Bíróságának – az M. László v. Hungary ügyben hozott ítéletében kifejtett – okfejtésére figyelemmel került sor a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehaj-tásáról szóló 2013. évi CCXL. törvény (a továbbiakban: Bv. tv.) kiegészítésére.

A feltételes szabadságra bocsátás lehetőségéből kizárt életfogytig tartó szabad-ságvesztésre ítélt esetében hivatalból kötelező kegyelmi eljárást kell lefolytatni.

Az elítéltet fogva tartó büntetés-végrehajtási intézet értesíti az igazságügyért felelős minisztert, ha az elítélt a szabadságvesztésből 40 évet kitöltött. Az elítélt hozzájárulásának hiánya esetén, vagy ha az elítélt a nyilatkozattételt megtagad-ja, a kötelező kegyelmi eljárás nem folytatható le.

A Kegyelmi Bizottság öttagú testület, a tagokat a Kúria elnöke jelöli ki a Kúria büntető kollégiumának javaslata alapján. A Kegyelmi Bizottság tagjává a Kúrián vagy az ítélőtáblán büntető ügyekben eljáró bíró jelölhető ki. A kijelölés-hez a bíró hozzájárulása szükséges. A Kegyelmi Bizottság tagjává nem jelölhető ki olyan bíró, aki a kötelező kegyelmi eljárás alapjául szolgáló büntetőügyben, vagy a szabadságvesztés végrehajtása során bíróként vagy ügyészként eljárt, aki a kötelező kegyelmi eljárás alapjául szolgáló büntetőügyben a nyomozó

hatóság tagja volt, illetve az elítélt hozzátartozója, a büntetőügy sértettje vagy a sértett hozzátartozója.

A Kegyelmi Bizottság a döntéseit szótöbbséggel hozza meg, azoktól, az igaz-ságügyért felelős miniszter nem térhet el. Az igazigaz-ságügyért felelős miniszter a Kegyelmi Bizottság állásfoglalásának kézhezvételétől számított 15 napon belül, az abban szereplő tartalommal és indokolással készíti el a köztársasági elnök részére a felterjesztést.Ha az eljárás anélkül zárult le, hogy az elítélt kegyelemben részesült volna, az elítélt továbbra is életfogytig tartó szabadságvesztését tölti.

Mindezekre figyelemmel fejtette ki a Kúria, hogy az EJEB „szabályozásbeli hiányosság miatt értékelte egyezménysértőnek a támadott jogerős ítéletet.

Ennek megváltoztatására az Egyezmény rendelkezésével harmóniát teremtő megoldásra nem a bíróság, hanem a magyar állam jogalkotása lehet képes. […]

[A] bv. törvényt módosító rendelkezések” a hiányoltaknak eleget tettek.”²⁴ A T. P. & A. T. v. Hungary ügyben azonban az EJEB a kérdéskört ismételten megvizsgálta,²⁵ és emlékeztetett arra, hogy a M. László ügyben megállapította, hogy Magyarországon az életfogytiglani szabadságvesztés de facto nem volt csökkenthető. Bár a magyar állam új törvényt alkotott, amely bevezette az életfogytig tartó büntetés automatikus felülvizsgálatának mechanizmusát, az új jogszabály szerint ezt a kötelező kegyelmi eljárást csak akkor lehet kezde-ményezni, miután az elítélt legalább 40 évet letöltött a büntetésből. Az Emberi Jogok Európai Bírósága azonban a Vinter-ügyben arra is rámutatott, hogy indokoltnak tartja egy olyan szabályozás kialakítását, amely garantálja, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés-büntetést legkésőbb a büntetés kiszabását követő 25 év múltán felülvizsgálják.

Az új magyar szabályozás szerinti rendszer, amelyben csak azt követően lehet reménye az elítéltnek arra, hogy kiszabaduljon, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésből 40 évet letöltött, nem biztosítja az életfogytiglani szabad-ságvesztés de facto csökkenthetőségét. Az ilyen hosszú várakozási idő szük-ségtelenül késlelteti annak felülvizsgálatát, hogy az elítélt életében beállott-e a rehabilitáció irányába mutató olyan változás, amelynek alapján a továbbiakban a fogva tartása nem indokolt.

24 3/2015. Büntető jogegységi határozat.

25 T. P. & A. T. v. Hungary, no. 37871/14 és 73986/14.; 2016. október 4-i ítélet.

6. Összegzés

Az Emberi Jogok Európai Bírósága tehát több ítéletében kifejtette, hogy:

„A bíróság bevett esetjoga szerint az, hogy egy állam milyen specifikus – az ítéletek felülvizsgálatát és a szabadságra bocsá-tással kapcsolatos rendelkezést is magában foglaló – büntető igazságszolgáltatást választ, elvileg kívül esik a bíróság által európai szinten gyakorolt felülvizsgálat hatályán abban az esetben, ha a rendszer nem sérti az Egyezményben lefektetett elveket. […] A szerződő államok számára mérlegelési jogkört kell biztosítani az egyes bűncselekményekre kiszabandó sza-badságvesztés-büntetések megfelelő hosszának meghatározása terén. […] [N]em a bíróság feladata annak eldöntése, hogy az egyes bűncselekmények tekintetében mi minősül megfelelő szabadságvesztési időtartamnak vagy hogy véleményt nyil-vánítson azon szabadságvesztés vagy más büntetés megfelelő hosszáról, amit egy hatáskörrel rendelkező bíróság általi elíté-lést követően valamely személynek le kell töltenie.”²⁶

Az Emberi Jogok Európai Bírósága arra is rámutatott, hogy a szerződő államoknak joga van lehetővé tenni életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés kiszabását felnőtt elkövetőkkel szemben különösen súlyos bűncselekmények esetén, „ilyen büntetés felnőtt elkövetőre történő kiszabását nem tiltja a 3. cikk, sem az Egyezmény más cikke.”²⁷ Ezen minden szempontból csak helyeselhető elveket az EJEB azzal egészíti ki, hogy a nemzeti jognak biztosítania kell az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés olyan felülvizsgálatát, amely lehe-tővé teszi a büntetés megváltoztatását, mérséklését, megszüntetését, vagy a fogvatartott elítélt feltételes szabadságra bocsátását.

Ennek a követelménynek az előírását sem kívánom kifogásolni, azonban az EJEB a T. P. & A. T. ügyben már annak az álláspontjának is hangot adott – visszautalva a Vinter-ügyre –, hogy „a 40 éves időszak, amit a fogva tartottnak le kell töltenie, mielőtt első ízben kegyelmet remélhet, sokkal hosszabb, mint az összehasonlító és nemzetközi jogi konszenzus alapján az életfogytiglani szabadságvesztés-büntetés garantált felülvizsgálatára javasolt maximális

idő-26 M. L. v. Hungary, 46–47. bek.

27 Uo. 48. bek.

szak.”²⁸ Megjegyzem, az indokolásban szereplő „nemzetközi jogi konszenzust”

nem más, mint az EJEB saját maga hozta létre a Vinter-ügyben.

Az Emberi Jogok Európai Bírósága arra is rámutatott, hogy a felülvizsgálatra sokkal korábban kell, hogy sor kerüljön, mert a 40 éves időtartam „még azzal a 26 évvel is nehezen vethető össze, amelyet a Bodein [v. France] ügy kérelmező-je kellett, hogy végigvárjon.”²⁹ Az Emberi Jogok Európai Bírósága okfejtésének elfogadása esetén tehát valójában a tagállamok mégsem rendelkezhetnek szaba-don a bűncselekmény tárgyi súlyával és az elkövető társadalomra veszélyessé-gével arányban álló büntetésről még a legsúlyosabb bűncselekmények esetében sem, ugyanis az EJEB indirekt módon 25 évi időtartamban maximálná a szabadságvesztés felső határát, és ebből a szempontból lényegében indifferens, hogy határozott tartamú, vagy életfogytig tartó szabadságvesztésről van-e szó.

A különbség ugyanis csupán annyi, hogy a határozott tartamú szabadság-vesztésből az elítéltet 25 év elteltével mindenképpen szabadítani kell, míg az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén csupán szabadítani lehet. Ennek kö-vetkeztében azonban sem a jogalkotó, sem a jogalkalmazó nem értékelheti úgy az elkövetett bűncselekményt, hogy a terheltnek pl. mindenképpen legalább 30 évet büntetés-végrehajtási intézetben kell letöltenie, mert kirívóan súlyos, több személy életét különös kegyetlenséggel kioltó deliktumot valósított meg. A fel-tételes szabadságra bocsátásról való döntéskor ugyanis az elkövetett deliktum tárgyi súlya, illetve a terhelt elkövetéskori társadalomra veszélyessége háttérbe szorul – ebben a körben már a büntetés végrehajtása során tanúsított elítélti magatartásnak van meghatározó szerepe.

Nem lehet továbbá szó nélkül hagyni, hogy az EJEB más ügyekben korántsem alkalmazott ilyen szigorú mércét. Így a Bodein-ügyben,³⁰ amikor is az életfogytiglani szabadságvesztés csökkenthetőségének francia rendszerét kellett vizsgálnia arra figyelemmel, hogy a 30 év fogva tartást követő felül-vizsgálat megfelel-e a Vinter-ügyben megállapított kritériumoknak, az EJEB a francia rendszert megfelelőnek találta. A rendszer minősítésekor a döntő érvet az képezte, hogy az életfogytiglani szabadságvesztés időtartamának számítása szempontjából a kezdő időpont a francia jogban magában foglalja a szabadság-tól való megfosztás bármely formáját, így az előzetes letartóztatást is.

28 T. P. & A. T. v. Hungary, 45. bek.

29 Uo.

30 Bodein v. France, no. 40014/10., 2014. november 13-i ítélet.