1. Bevezetés
Csaknem két évvel a nemzetközi magánjogi szabályozás kodifikációjáról és a Nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság felállításáról rendelkező kormányhatározat megjelenése után,1 mintegy másfél éves intenzív kodifiká-ciós munkálatok gyümölcseként megszületett a 2017. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: új nemzetközi magánjogi törvény), amelyet az Országgyűlés 2017. április 4-én fogadott el.2 A kodifikációs munkálatok első fázisában a Kodifikációs Bizottság először a törvény koncepcióját dolgozta ki, amely a kormányhatározatban előirányzott menetrendnek megfelelően 2015. november végére készült el. Ennek végső változatát az 1673/2016. (XI. 29.) Korm. határo-zat mellékleteként tették közzé.3 A Koncepció alapjául szolgáló, a Kodifikációs Bizottság tagjai által készített kodifikációs előtanulmányok 2016 végén nyom-tatásban is megjelentek.4
A kodifikációs munkálatok 2016-ban folytatódó második szakaszában az egyes területekért felelős munkabizottságok kidolgozták a vonatkozó jogterüle-tek konkrét szabályozásának lehetséges alternatíváit. A munka utolsó fázisában a munkabizottságok a Koncepció alapján, az abban foglalt elvek és irányok szem előtt tartásával, alternatív javaslatokat dolgoztak ki az elfogadandó
nor-* Egyetemi tanár (PPKE JÁK).
1 A Kormány 1337/2015. (V. 27.) Korm. határozata az új nemzetközi magánjogi szabályozás kodifikációjáról és a nemzetközi Magánjogi Kodifikációs Bizottság felállításáról. Magyar Közlöny, 2015. évi 72. szám.
2 Kihirdetve a Magyar Közlöny, 2017. évi 17. számában.
3 Magyar Közlöny, 2016. évi 184. szám.
4 Berke Barna – Nemessányi Zoltán (szerk.): Az új nemzetközi magánjogi törvény alapjai.
Budapest, HVG-Orac, 2016.
maszöveg-változatokra. A törvénytervezet végső, a kormány elé beterjesztett változata az Igazságügyi Minisztériumban végzett ʻfinomhangolás’ eredménye-képpen alakult ki. Az elfogadott törvény szövege a Koncepcióhoz képest alap-vető kérdésekben nem változott, egyes részletszabályok tekintetében azonban vannak eltérések. Ezek közül az egyik a vissza- és továbbutalásra vonatkozó szabályozást érintette, bár az elsősorban kodifikációs-technikai jellegű, érdem-ben a Koncepcióban foglaltakhoz képest nem jelent alapvető változást.
A Kodifikációs Bizottság első, 2015. június 16-i ülésén került sor az egyes témaköröknek a bizottság tagjai közötti megosztására. Nekem jutott az a megtisz-telő feladat, hogy egyebek között a vissza- és továbbutalásra vonatkozó kodifiká-ciós előtanulmányt elkészítsem. Ez a tanulmány a többi előtanulmánnyal együtt megjelent a fent hivatkozott tanulmánykötetben, de – minden bizonnyal saját figyelmetlenségemnek is köszönhetően – kimaradt belőle annak utolsó pontja, amely a lehetséges szabályozási alternatívákra vonatkozó kodifikációs javaslata-imat tartalmazta. Bár ez a hiba utólag nem korrigálható, megpróbálom a csorbát kiköszörülni, és e rövid írás keretében felvázolni, hogy milyen szabályozási alternatívák merültek fel. Ezek közül az egyik az, ami a Koncepcióban szerepel, de – mint utaltam rá – az abban vázolt megoldás eltér a törvény szabályától. Arra is megpróbálok választ adni, hogy mi ennek az eltérésnek az indoka. Eredeti kodifikációs javaslatom szövegének – néhány időközben aktuálissá vált hivatko-zással kiegészített – közrebocsátását megelőzően, nem megismételve a vissza- és továbbutalással kapcsolatos, a kodifikációs tanulmányban részletesen elemzett elméleti és gyakorlati szempontokat, néhány gondolatot előre bocsátanék.
2. Van-e létjogosultsága a renvoi-nak a 21. századi nemzetközi magánjogban?
Amikor egy-egy jogintézménynek a magyar nemzetközi magánjogban betöltött szerepéről és lehetséges jövőbeli szabályozásáról gondolkodunk, nem hagyhat-juk figyelmen kívül azokat a tendenciákat, amelyek az adott jogintézmény fej-lődését az utóbbi évtizedekben meghatározták. A vissza- és továbbutalás ebben az időszakban is elméleti viták tárgya volt. Ezek során az a túlnyomónak nevez-hető vélekedés alakult ki, hogy a renvoi létjogosultsága megkérdőjeleznevez-hető, a
jogintézmény visszaszorulóban van.5 Anélkül, hogy minden pro és kontra érvet felsorolnék, csak néhány mozzanatot emelek ki.
A vissza-és továbbutalás létjogosultsága mellett szóló talán legfontosabb érv, hogy annak elfogadásával – bizonyos korlátok között – el lehet érni a nemzetközi magánjognak még Savigny által megfogalmazott célját, azt, hogy egy adott nemzetközi magánjogi tényállásra fórumtól függetlenül ugyanaz az anyagi jog kerüljön alkalmazásra. Vitathatatlan, hogy a renvoi e cél elérésére nem az ideális eszköz.6 Teljes döntési harmónia ugyanakkor csak olyan univer-zális kollíziós jogegységesítés révén volna elérhető, amely az utópiák világába tartozik. Abban, hogy a renvoi-nak a döntési harmónia elérésében játszott szerepe a modern nemzetközi magánjogban veszített jelentőségéből, több té-nyező is közrejátszott. A 20. század közepéig a kollíziós jog a jogviszonyokra alkalmazandó jogot egy-egy merev kapcsoló szabállyal, differenciálatlanul határozta meg. Az ezek – mindenekelőtt a személyes jogban az állampolgárság és a domicílium – között meglévő ellentét a renvoi segítségével a fent említett korlátok között feloldható volt.7
A modern nemzetközi magánjogban, különösen az uniós kollíziós jogot egységesítő rendeletekben a joghatósági és a kapcsoló szabályok összehan-golására irányuló tendenciák kihúzzák a talajt a vissza- és továbbutalás alól, mert a fórum jogának alkalmazása esetén a renvoi fogalmilag kizárttá válik.
Nincs helye a renvoi-nak akkor sem, ha a kapcsoló szabály által kijelölt jog alkalmazásától a bíró rugalmasságot biztosító klauzulák révén tér el. A renvoi korrekciós és a döntési harmóniát elősegítő szerepe háttérbe szorult továbbá a jogválasztásnak a nemzetközi magánjogi jogviszonyokban egyre szélesebb körben való elfogadottsága miatt is. Bár elméletileg nem zárható ki, hogy a felek akarati autonómiáját úgy értelmezzük, hogy jogválasztásuk a választott
5 A renvoi visszaszorulásáról és annak okairól a legújabb német nyelvű szakirodalomban ld.
Haimo Schack: Was bleibt vom renvoi? IPRax, 2013/4. 315–320.; továbbá Sabine Corneloup:
Zum Bedeutungsverlust des Renvoi. IPRax, 2017/2. 147–152. A renvoi-nak az uniós nemzet-közi magánjogban elfoglalt helyéről és differenciált jogirodalmi értékeléséről ld. Matthias Weller: Renvoi. In: Matthias Weller (szerk.): Europäisches Kollisionsrecht. Baden Baden, Nomos, 2016. 83–88.
6 Gerald Mäsch szerint sajátosnak nevezhető egy olyan jogintézmény, amely csak akkor tölti be funkcióját, amikor mások azt annyira kevéssé tartják meggyőzőnek, hogy nem alkalmazzák.
Gerald Mäsch: Der Renvoi – Plädoyer für die Begrenzung einer überflüssigen Rechtsfigur.
RabelsZ, 1997/2. 296.
7 Az állampolgárság és a domicílium közötti ellentétnek a renvoi szabályozásával történő felol-dását célozta az 1955. június 15-i Hágai Egyezmény (Convention Relating to the Settlement of Conflicts between the Law of Nationality and the Law of Domicile). Elérhető francia nyelven:
https://www.hcch.net/en/instruments/conventions/full-text/?cid=35. Az egyezmény kellő számú ratifikáció hiányában nem lépett hatályba.
jog kollíziós szabályaira is vonatkozik, a nemzetközi magánjogban a felek jogválasztással az alkalmazandó anyagi jogot határozzák meg, ezért a renvoi nem vehető figyelembe.8 Végül ugyancsak a renvoi korrekciós szerepének visz-szaszorulásához vezetett azoknak az alternatív kapcsoló szabályoknak és külön kapcsolásoknak az elterjedése, amelyek az értéksemlegesség és a jogrendszerek egyenértékűségének eszméje helyébe a materiális igazságosság megvalósítását helyezték, és a gyengébb fél védelmét szolgálják.9
3. Alternatívák a vissza- és továbbutalás szabályozására
Amikor hónapokkal a nemzetközi magánjogi kodifikációt elrendelő kor-mányhatározat megjelenése előtt ismertté vált, hogy a jogalkotó tervei között szerepel egy új nemzetközi magánjogi törvény megalkotása, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Nemzetközi Magánjogi és Európai Gazdasági Jogi Tanszéke konferenciát szervezett a kodifikáció kér-déseiről. Ezen a konferencián, amelynek anyaga sajnos nem jelent meg nyom-tatásban, az általános részi jogintézmények között természetesen a vissza- és továbbutalásnak is szenteltem néhány gondolatot.10 Már akkor is nyilvánvaló volt, hogy e jogintézmény tételes szabályozása nem mellőzhető. Annál kevésbé volt egyértelmű, hogy fenntartsuk-e a Kódex hatályos szabályozását, amely a továbbutalás kizárásával és a visszautalás elfogadásával kizárólag a hazafelé törekvést szolgálja. A Kódexnek ez a szabálya, mint arra Mádl Ferencnek a Kódex hatályba lépését követően megjelent tanulmánya is utal,11 kompromisz-szum eredményeként született.
8 A renvoi-nak a felek jogválasztása körében való kizárásáról és az ez alóli kivételekről a Hágai Egyezmények vonatkozásában, továbbá a jogválasztásról szóló Hágai Alapelvek (The Draft Hague Principles on Choice of Law in International Commercial Contracts, Revised Prel.
Doc. No 6 of July 2014, http://www.hcch.net/upload/wop/gap2014pd06rev_en.pdf) terveze-tének 8. cikke megengedő, a felek akaratának elsőbbséget adó szabályáról ld. Bóka János:
Félautonómia határok nélkül? A jogválasztásról szóló Hágai Alapelvek tanulságai a magyar kodifikáció számára. Kézirat. Budapest, 2017.
9 Arról, hogy mennyiben vette át a modern európai nemzetközi magánjog a jogrendszerek egyenértékűségén és értéksemlegességén alapuló savigny-i módszer lényegét, és milyen pers-pektívák nyíltak az uniós kollíziós jogegységesítés metodikája előtt a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően, ld. Matthias Weller: Anküpfungsprinzipien im Europäischen Kollisionsrecht: Abschied von der „klassischen” IPR-Dogmatik? IPRax, 2011/5. 231–236.
10 Burián László: Megjegyzések egy új nemzetközi magánjogi Kódex megalkotásának szüksé-gességével és általános szabályaival kapcsolatban. Kézirat. Budapest, 2015.
11 Mádl Ferenc: Magyarország első nemzetközi magánjogi törvénykönyvéről. Állam- és Jogtudomány, 1980/2. 250–284.
Az ideológiai felhangoktól sem mentes és meglehetősen elméleti síkon zajló viták során sem a renvoi mellett, sem pedig a renvoi ellen felhozott érvek nem tudták meggyőzni a jogalkotót valamelyik álláspont helyességéről. Mádl szavait idézve: „a dilemmában és vitában a jogalkotó végül […] salamoni megoldáshoz folyamodott: elfogadta a renvoi-t, de csak félig, azaz a magyar jogra való visszautalást, de minden továbbutalás elől elzárta a kaput. Külföldi kollíziós jogi normára a bíró csak akkor lehet figyelemmel, ha az a konkrét ügyben magyar jog alkalmazását rendelné el.”12 A Kódex kompromisszumos, felemás megoldásának fenntartását, amely a nemzetközi magánjogi döntési harmóniát még a renvoi korlátozott keretei között sem képes szolgálni, nem tartottam célszerűnek.13
Másik alternatívaként a vissza- és továbbutalás általános szabállyal való kizárásának lehetősége merült fel. Ennek a megoldásnak nagy hagyományai vannak a magyar elméletben, és a korábbi magyar kodifikációs tervezetek is a renvoi kizárása mellett foglaltak állást. Nem véletlen, hogy Szászy István kizárta a renvoit-t az 1948. évi törvénytervezetében. A tervezet indokolásában az elméleti érvek mellett a gyakorlat szempontjait is figyelembe vette, hangsú-lyozva, hogy a renvoi elfogadása „a nemzetközi magánjogi kérdés eldöntését bonyolultabbá, és így nehezebbé tenné, ami jogbizonytalansághoz vezetne.”14 A renvoi kizárása alapján állt az 1970. évi tervezet is, amelynek indokolásában a jogalkotó egyrészt a renvoit mellőző bírói gyakorlatra, másrészt arra hivat-kozott, hogy a vissza- és továbbutalás csak egységesen bírálható el.15 Ezzel az utóbbi érvvel éppen ama megoldás ellen foglalt állást, amit a Kódex csaknem egy évtizeddel később tételes szabályba foglalt.
Harmadik alternatíva lehetett volna a vis és továbbutalás általános sza-bályként történő elfogadása. Történeti érdekességként megemlíthető, hogy bár a vissza- és továbbutalásnak nem voltak olyan hagyományai a magyar
nemzet-12 Uo. 267.
13 Figyelemre méltó, hogy Szászy István, aki alapvetően ellenezte a vissza- és továbbutalás elfogadását, kifejezetten negatívnak tartotta a csak a visszautalásnak helyt adó hozzáállást:
„Különösen helytelennek kell tartani a renvoi elméletnek azt az alakját, amely […] csak a visszautalás esetében ismeri el ezt az elvet, a továbbutalás esetében azonban kizárja. Ebben az esetben ugyanis az elméletnek amellett, hogy logikusnak sem mondható, nincs egyéb célja, mint az, hogy helytelen elméleti okoskodás segítségével kerülő úton biztosítsa azt, hogy a perbíró (közigazgatási tisztviselő) a lex forit minél tágabb, az őt megillető határokon túleső körben alkalmazza.” Szászy István: Nemzetközi magánjog. Budapest, Sylvester, 1938. 83.
14 Szászy István: Magyar nemzetközi magánjog törvénytervezet és indokolás. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1948. 60.
15 Igazságügy-minisztérium Törvényelőkészítő főosztálya: Előkészítő anyag a nemzetközi magánjogi törvény miniszteri indokolásához. Kézirat, Budapest, 1970. 30.
közi magánjogban, mint a renvoi kizárásának, politikai-ideológiai alapon a múlt század 50–60-as éveiben a szocialista elmélet prominens képviselői a vissza- és továbbutalás elméleti okokból történő elfogadhatatlanságának hangsúlyozása mellett gyakorlati okokból, mégis a korlátozott renvoi, azaz a visszautalás és az egyszeri továbbutalás elfogadása mellett érveltek. Világhy Miklós ezt azzal indokolta, hogy amikor a burzsoá jog széles körben elfogadja a renvoi-t, akkor annak „elutasításával a szocialista jog saját érvényesülési területét korlátozná.”16 Az új nemzetközi magánjogi törvény megalkotása során a vissza- és továbbuta-lás általános szabályként történő kodifikátovábbuta-lása reális lehetőségként nem került szóba. Ha a Kodifikációs Bizottság egy ilyen javaslatot egyáltalán mérlegelt volna, el kellett volna döntenie, hogy csak egyszeri vagy kétszeri továbbutalást engedjen-e meg a törvény, vagy az utalások láncolatát mindaddig ne engedje megszakítani, amíg egy olyan jogra nem történik utalás, amely az utalások láncolatában egyszer már szerepelt. A visszautalás esetében ilyen probléma nem jelentkezett volna, tekintettel arra, hogy a visszautalást a kontinentális jogok a fórum jogára való utalásként értelmezik, és az utalás folyamatát itt megszakítják.
Végül negyedik alternatívaként merült fel, hogy az új nemzetközi magán-jogi törvény differenciált megoldásra törekedjen, konkrétan írja elő, hogy mely jogviszonyokban és milyen mértékben engedi meg a renvoi elfogadását.
Figyelemmel a nemzetközi magánjogban és különösen az egységesített uniós kollíziós jogban a jogintézmény visszaszorulására utaló, fent említett tenden-ciákra, célszerűnek látszott a vissza- és továbbutalás általános szabályként történő kizárása, és figyelembe vételének előírása azokban a jogviszonyokban, amelyekben ez jogpolitikailag, mindenekelőtt a nemzetközi döntési harmónia elérése érdekében indokolt, természetesen csak abban a körben, ami (még) a tagállami autonóm kollíziós szabályozás hatókörében maradt.
4. A vissza- és továbbutalás a Koncepcióban
A felvázolt alternatívák közül a Kodifikációs Bizottság nagy többséggel az utol-sót támogatta, és az a változat került be a Koncepcióba is a következő, a főszabály tekintetében némileg félreérthető megfogalmazásban: „A Koncepció alapján a törvény az egyes jogviszonyok sajátosságai szerint ad majd rendelkezéseket a vissza- és továbbutalásra. Az általános szabályok között a törvény azt mondja
16 Világhy Miklós: Bevezetés a nemzetközi magánjogba. Budapest, Tankönyvkiadó, 1966. 55.
ki, hogy elfogadja a visszautalást és az egyszeri továbbutalást, ha a különös részi szabályok így rendelkeznek.”17 Ebben az egy mondatban a Koncepció nem utalt arra, hogy mely jogviszonyok sajátosságai indokolják azt, hogy az azokra alkalmazandó jog meghatározása során a jogalkalmazó számára előírja a tör-vény, hogy a visszautalást és az egyszeri továbbutalást figyelembe kell venni, valamint az sem világos, hogy főszabálynak a vissza- és továbbutalás kizárása vagy elfogadása tekinthető-e.
5. A vissza- és továbbutalás az új nemzetközi magánjogi törvényben
Az új nemzetközi magánjogi törvény a vissza-és továbbutalásról az 5. §-ban rendelkezik:
„(1) Ha e törvénynek az alkalmazandó jogot meghatározó kollíziós szabályai külföldi jogra utalnak, a külföldi jognak a kérdést közvetlenül rendező anyagi jogi szabályait kell alkalmazni.
(2) Ha az alkalmazandó külföldi jogot e törvény értelmében az állampolgárság határozza meg, és a külföldi jog kollíziós sza-bálya
a) a magyar jogra utal vissza, a magyar anyagi jogot kell alkalmazni;
b) egy másik külföldi jogra utal tovább, ennek a jognak az anyagi jogi szabályait kell alkalmazni.”
A normaszöveg, amelyet a Kodifikációs Bizottság a kodifikáció utolsó fázisában véglegesített, egyértelművé teszi, hogy a magyar nemzetközi magán-jogban – a korábbi szabályozással egyezően – a vissza- és továbbutalás kizárása a főszabály. Ez, mint utaltam rá, összhangban van a nemzetközi magánjogban tapasztalható általános tendenciával, amely a renvoi visszaszorulásának irányá-ba mutat. Az új törvény a korábbival azonos főszabály ellenére mégis jelentős változást hoz a 2018. január 1-je előtt hatályos joghoz képest. A visszautalás elfogadását – és ennek révén a magyar anyagi jog alkalmazását – általános jelleggel nem teszi lehetővé, hanem csak azokban a jogviszonyokban engedi meg, amelyekben az állampolgárság kapcsoló szabálya folytán alkalmazandó
17 1673/2016. (IX. 29.) Korm. határozat, 1. melléklet III.1. pont.
külföldi jog kollíziós szabálya a magyar jogra visszautal. A korábbi jogtól eltérően a visszautalással azonos feltételek mellett kell figyelembe venni az egyszeri továbbutalást, akkor, ha az állampolgárság kapcsoló szabálya folytán alkalmazandó külföldi jog kollíziós szabálya egy másik külföldi jogra utal tovább. Ez az újabb utalás már anyagi jogi utalásként értelmezendő.
E szabályozás kialakítása során a Kodifikációs Bizottság figyelembe vette azt a már a kodifikáció kezdetén egyértelműen leszögezett kiindulópontot, hogy a magyar nemzetközi magánjog az ember személyes joga és a személyállapottal összefüggő jogviszonyok körében ragaszkodik az állampolgárság kapcsoló elvéhez, nem tér át a szokásos tartózkodási hely kapcsoló szabályára. Az uniós jogegységesítés folytán egyre szűkülő, a tagállami autonóm nemzetközi ma-gánjogi szabályozás számára fennmaradó területeken a Kodifikációs bizottság kívánatos jogpolitikai célkitűzésnek tekintette azt a Réczei László által már 1970-ben megfogalmazott javaslatot, hogy „minden személyi és családi jogi kérdést ugyanazon jog szerint bíráljunk el, mint ahogy ezt az érdekeltek hazája bírálja el.”18
A nemzetközi magánjogi szabályozás technikáját illetően ezt a célt kétféleképpen lehetett elérni. Az egyik lehetőség az lett volna, amit a Koncepció is megfogalmazott, hogy a törvény az általános részben csak arról rendelkezzen, hogy a visszautalásnak és az egyszeri továbbutalásnak akkor van helye, ha ezt a törvény a különös részben előírja. Ebben az esetben minden olyan különös részi tényállásnál, ahol az alkalmazandó külföldi jogot az állampolgárság kapcsoló szabálya határozza meg, külön kellett volna rendelkezni a visszautalás és az egyszeri továbbutalás figyelembe vételéről. Ez, mint ahogy az a normaszöveg megalkotása során világossá vált, feleslegesen bonyolulttá és nehezen áttekint-hetővé tette volna a törvény különös részének vonatkozó rendelkezéseit.
Egyszerűbb és célszerűbb volt ezt a jogintézményt továbbra is csak egy általános részi rendelkezéssel szabályozni, és a vissza- és továbbutalás fősza-bályként történő kizárása mellett a visszautalás és az egyszeri továbbutalás elfogadását azokban az esetekben előírni, amikor az alkalmazandó külföldi jogot az állampolgárság kapcsoló szabálya határozza meg. A kodifikációs ja-vaslat alternatíváinak és a normaszöveg végső változatának kialakítása során inspirálóan hatott rám Réczei fent hivatkozott tanulmánya, amelyben – korábbi renvoi-ellenes nézeteit részben felülvizsgálva – úgy foglalt állást, hogy „a renvoi […] két megszorítással volna megengedhető: 1. személyállapotot és családjogi jogviszonyokat érintő kérdés esetén; 2. csak az a jog alkalmazható, amelyre
18 Réczei László: A visszautalás. Jogtudományi Közlöny, 1970/4–5. 160.
az érdekelt hazai joga (állampolgársága szerinti jog) utal; (akár vissza-, akár továbbutal); 3. ebből következik, az egyszeri renvoi, mert harmadik jog utalása már nem a hazai jogé.”19 (Kiemelés az eredetiben B. L.)