A közös külgazdasági politika fő vonásai

A kereskedelempolitika az EK-szerződés 3. cikkében jelenik meg először abban az ös--szefüggésben, hogy a Közösség tevékenysége a kitűzött célok (a gazdasági tevékenység harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődése, magas szintű foglalkoztatás és versenyképesség stb.) érdekében magában foglalja a közös kereskedelempolitikát. A kereskedelempolitika fogalmát ugyanakkor nem definiálják az alapszerződések. A ke-reskedelempolitika fogalma az idők folyamán folyamatosan gazdagodott, ez jut kifeje-zésre abban, hogy kereskedelempolitika helyett a külgazdasági politika fogalmának a használata indokolt. Azt azonban fontos hangsúlyozni, hogy az adóügyi intézkedéseken túlmenően nincsenek a külföldi működőtőke-befektetések ösztönzésére vonatkozó kö-zösségi jogszabályok.

A közös kereskedelempolitika szükségessége következik a vámunió definíciójából, an-nak értelmében ugyanis a tagállamok liberalizálják egymás közötti kereskedelmüket, miközben közös külső vámokat alkalmaznak, és közösen lépnek fel harmadik országok-kal szemben. A vámunió részeként a Római Szerződés „a vámokországok-kal azonos jellegű dí-jak” (például adó) kiszabását, a behozatal mennyiségi korlátozását és minden ezzel egyenértékű intézkedést megtiltott a tagállamok között (ezeket a rendelkezéseket az EK-szerződés is meghagyta. Ebből az is következik, hogy a közös kereskedelempolitika hatálya nem terjed ki az EU-tagállamok egymás közötti kapcsolataira. Ezekre az

egysé-ges belső piac szabályrendszere vonatkozik. A közös kereskedelempolitika hatálya a mezőgazdasági termékek kereskedelmére sem terjed ki. Erre a közös agrárpolitika sza-bályai az irányadók.

Az EK-szerződés 133. cikke (1) bekezdése szerint „A közös kereskedelempolitika egy-séges elveken alapul, ami vonatkozik különösen a vámtételek módosítására, a vám- és kereskedelmi megállapodások megkötésére, a liberalizálási intézkedések egységesítésé-re, az exportpolitikára, valamint a kereskedelmi védelmi intézkedésekegységesítésé-re, amelyek döm-ping vagy szubvenciók esetén alkalmazandóak.” Ez a cikk egyszersmind a közös keres-kedelempolitika eszköztárát is bemutatja.

A közös kereskedelempolitika a vámunió 1968. évi megvalósítását követően 1970-ben lépett hatályba. Ettől kezdve a tagállamok nem köthettek többé kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat, mert a kereskedelempolitika közösségi hatáskörbe került. A tagálla-mok bilaterális kereskedelmi szerződéseit 1974-re hozták egymással összhangba, vagyis minden korábbi bilaterális megállapodást fel kellett mondani.

A szolgáltatások jelentőségének a nemzetközi gazdasági kapcsolatokban bekövetkezett növekedése nyomán az Amszterdami, illetve később az EK-szerződést kiegészítették azzal, hogy a közös kereskedelempolitika hatálya alá vonták a nemzetközi kereskede-lembe kerülő szolgáltatásokat és a szellemi tulajdon kereskedelmi vonatkozásait is.

Megjegyzendő, hogy az EK-szerződés 133. cikke nem foglalkozik a nemzetközi keres-kedelembe nem vagy legfeljebb részlegesen kerülő kulturális, audio-vizuális, oktatási, szociális és egészségügyi szolgáltatásokkal.

A közös kereskedelempolitika tartalma erősen összefügg azzal, hogy a közös piaci in-tegráció a vámunióra épült. A 133. cikk a vámunióval kapcsolatos belső hatáskörök külső megfelelőjét teremtette meg. Az EK-szerződés 133. cikkére támaszkodó szerződé-sek először rendszerint a legnagyobb kedvezményt adták meg a bilaterális áruforgalom-ban és csak a kereskedelem szférájára szorítkoztak. E szerződések helyébe később ke-reskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodások léptek, amelyben a partnerek különféle mértékű kölcsönös vagy egyoldalú preferenciákat nyújtottak egymásnak.

Az Európai Unióban a közös kereskedelempolitika megosztott, tagállami és közösségi hatáskörben van, ami jól tükröződik abban, hogy fő letéteményese az Európai Bizottság és az Európai Unió Tanácsa. A Bizottság tesz javaslatot a Tanácsnak a közös kereskede-lempolitika megvalósítására. Harmadik országokkal vagy nemzetközi szervezetekkel kötendő megállapodások esetén a tárgyalások folytatását a Bizottság javasolja a Tanács-nak. A tárgyalásokra a Bizottság a Tanácstól kapja a felhatalmazást. A Tanács és a Bi-zottság együtt gondoskodik arról, hogy a tárgyalás alatt lévő megállapodások összhang-ban legyenek a Közösség politikáival és belső jogszabályaival. A tárgyalásokat az Euró-pai Bizottság folytatja a Tanács útmutatásai alapján, miközben folyamatosan konzultál egy, a feladat ellátásra kijelölt speciális bizottsággal, amely számára rendszeresen be-számolókat is készít a tárgyalások előrehaladásáról. A Tanács általános szabályként minősített többséggel dönt a tárgyalásokról.

A gyakorlatban az eljárás az, hogy a harmadik országokkal és a nemzetközi szerveze-tekkel folytatandó tárgyalásokhoz a tárgyalási „mandátumnak” nevezett felhatalmazást a

Tanács adja a Bizottságnak. Az Európai Közösség nevében a Bizottság vezeti a tárgya-lásokat egészen a megállapodás parafálásáig. A tárgyalások menetét az egyes tagálla-mok szakértő képviselői ellenőrzik. A megállapodásokat a Tanács fogadja el és köti meg. Hasonló eljárást követnek az európai államoknak a Közösségbe való felvételi kér-elme esetében.

Az Európai Közösségek és a kívülálló országok közötti gazdasági kapcsolatok szabályo-zása horizontális és vertikális értelemben egyaránt nagymértékben differenciált. Az EK és a külső országok közötti kapcsolatrendszert bilaterális megállapodások hiányában a multilaterális keretekre vonatkozó GATT/WTO-szerződések szabályozzák.

A bilaterális megállapodások első szintjén a szerződő felek a nemzetközi kereskedelem legáltalánosabb elvének alkalmazására, vagyis a legnagyobb kedvezmény megadására vállalnak kötelezettséget a köztük folyó árucserében. A külkereskedelmi forgalomra ez nem gyakorol különösebb hatást, ha a szerződő felek korábban nem alkalmaztak egymás-sal szemben a GATT/WTO előírásaival ellentétes diszkriminatív jellegű korlátozásokat.

A második szinten a legnagyobb kedvezmény megadását kiegészítik a gazdasági együttműködés más elemeivel. A harmadik szintet a preferenciális megállapodások alkotják. A preferenciális egyezmények első típusa a szabadkereskedelmi megállapo-dás. A második típust a társulási megállapodások tapasztalatai alapján létrehozott globá-lis együttműködési szerződések jelentik. A preferenciális megállapodások harmadik típusát a társulási szerződések képezik. Az Európai Közösséggel mindazonáltal a csat-lakozni kívánó országok kerülnek a legszorosabb kapcsolatba.

A Közösség külgazdasági politikájában sajátos regionális szemlélet érvényesült a múlt-ban. Az EK ugyanis jól körülhatárolható országcsoportoknak nyújtott bizonyos kedvez-ményeket. Az egyes csoportokon belül nem differenciált az egyes országok sajátosságai alapján, tehát a preferenciákat az adott csoportba tartozó minden egyes partnerország egységesen megkapta. Más országcsoportok vagy országok ugyanakkor nem részesed-tek ugyanilyen mértékű vagy jellegű előnyökből.

A közösségi külgazdasági politika további fontos vonása, hogy a Közösség kereskede-lempolitikai vagy más kedvezményeket mindig egy-egy országnak nyújtott az EK és a szóban forgó ország közötti bilaterális szerződés formájában. Az egyazon csoportba sorolt országokkal kötött szerződések viszont ugyanolyan minta alapján készültek. Így például az EK és az EFTA közötti ipari szabadkereskedelem jogi alapját az EK és az egyes EFTA-országok közötti bilaterális szerződések alkotják. A szerződéseknek nincs hatásuk az EFTA-országok egymás közötti együttműködésére, az más jogi keretek alap-ján zajlott, illetve zajlik. Hasonlóképpen a Loméi Konvenció és az azt felváltó Cotonou-i Szerződés Cotonou-is ugyanazon séma szerCotonou-int készült bCotonou-ilaterálCotonou-is szerződések rendszere.

A tíz közép-, kelet- és dél-európai ország csatlakozása az Európai Unióhoz átrendezte, illetve átrendezi a Közösség külgazdasági kapcsolatait és külgazdasági politikáját. Föld-rajzi, gazdasági és egyéb okok miatt a közösségi külgazdasági politika egyik lényeges eszköze, az EU-tagság kilátásba helyezése igen korlátozottan alkalmazható a jövőben. A tagság feltételeinek teljesítésével Bulgária és Románia 2007-ben lett az Európai Unió tagja. Horvátországgal és Törökországgal megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások.

Még ha a csatlakozási tárgyalások sikeresen befejeződnek is, Törökország 2013 előtt nem léphet be az Európai Unióba.

A közösségi terminológiában Horvátország, Macedónia és Törökország tagjelölt. Poten-ciális tagjelölt országnak tekinti az Európai Unió Albániát, Bosznia-Hercegovinát, Szer-biát, Montenegrót és Koszovót, amely az 1244. határozat alapján ENSZ-felügyelet alatt áll.

Az Európai Unió célja autonóm kereskedelempolitikai koncessziók nyújtása, majd sza-badkereskedelem az EU és a potenciális tagjelöltek között a stabilitási és társulási egyezmények alapján. A stabilitási és társulási egyezmények az EU és a közép- és kelet-európai országok által kötött kelet-európai megállapodásokhoz hasonlítanak. Szabadkereske-delmi övezet létrehozását irányozzák elő az EU és a potenciális tagjelölt országok kö-zött. Macedóniával már megkötötték az egyezményt, amely 2004. április 1-jén hatályba lépett. Albániával 2003 elején kezdték meg a tárgyalásokat, de a reformok hiánya miatt nem folytatták (korrupció és szervezett bűnözés elleni harc). Hamarosan kezdődnek a tárgyalások Szerbia-Montenegróval. Macedónia EU-viszonylatú kivitelének 95 százalé-ka már vám- és korlátozásmentes.

A CARDS (Community Assistance for Reconstruction, Development and Stabilisation) program célja az, hogy a Közösség hozzájáruljon ezen ún. nyugat-balkáni országok a kormányzati intézmények fejlesztéséhez, a jogalkotáshoz, a potenciális tagjelölt orszá-gok joganyagának fokozatos közelítéséhez a közösségihez. Emellett elő kívánja segíteni a gazdasági fejlődést, a szerkezeti reformokat és a regionális együttműködést a Balká-non és a Balkán és az EU között. Erre a célra a 2000 és 2006 közötti időszakban 5 milli-árd eurót különített el az EU.

A Közösség európai szomszédsági politikája (Commission of the European Communi-ties [2004b]) eredetileg a balti köztárságoktól, Lengyelországtól, Szlovákiától és Ma-gyarországtól keletre fekvő (Ukrajna, Belorusszia és Moldova), illetve az észak-afrikai és közel-keleti mediterrán országokhoz (Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Libanon, Líbia, Marokkó, Palesztin Hatóság, Szíria és Tunézia) fűződő kapcsolatokra terjedt ki, ahol összesen 385 millió ember él. Hatályát 2004-ben kiterjesztették Örményországra, Azerbajdzsánra és Grúziára is. Oroszország nem tartozik az európai szomszédsági poli-tika hatálya alá, vele az Európai Unió stratégiai partnerségnek nevezett kapcsolatrend-szert alakított, illetve alakít ki. (Az európai jelző a szomszédsági politikában az EU-ra vonatkozik, nem pedig a partnereire.) Ezek az országok a belátható jövőben nem csatla-kozhatnak az Európai Unióhoz. Ugyanakkor a Közösség felismerte, hogy a globalizálódó világgazdaságban biztonsága, gazdasági növekedése és állampolgárainak jóléte kiemel-kedő mértékben függ közvetlen külgazdasági környezetének állapotától, szomszédai politikai és gazdasági stabilitásától.

Ezen túlmenően dilemma még, hogy a Közösségnek demonstrálnia kell: a bővülés nem eredményez bezárkózást, ezért el kell oszlatnia a kívülálló országoknak az „európai erőd” vagy „új vasfüggöny” kifejezésekben sűrűsödő protekcionista aggodalmait, kész-nek kell lennie a kelet- és dél-európai országokkal fenntartott gazdasági kötelékek erősí-tésére. Ugyanakkor a Közösség nem kívánja olyan kedvezményekben részesíteni új

szomszédait, amelyek erodálják a csatlakozott közép-, kelet- és dél-európai országok EU-tagságból adódó előnyeit.

Az európai szomszédsági politika kísérlet új típusú partnerség kiépítésére, amely a kö-zös értékek (demokrácia, emberi jogok, jogállamiság, jó kormányzás, piacgazdaság, fenntartható fejlődés) melletti elkötelezettségére épít. Az európai szomszédsági politika túlmutat a jelenlegi kapcsolatokon, mélyebb politikai kapcsolatrendszert helyez kilátás-ba, amelynek mértéke a közös elvek érvényesítésétől függően erősödik.

Az Európai Unió külső határait alkotó országok között igen nagyok a gazdasági fejlett-ségi, kulturális stb. különbségek. Az EU-hoz fűződő kapcsolatok intenzitása és kereske-delempolitikai szabályozása is eltérő. Így például alig javultak az EU és Belorusszia közötti kapcsolatok 1996 óta, miközben az EU és Oroszország közötti dialógus és együttműködés a politika, az energetika, a környezetvédelem, a tudomány és a techno-lógia terén gyorsult az utóbbi években. A Közösség már az 1970-es években szabadke-reskedelmi megállapodásokat kötött a mediterrán országokkal, amelyeket a szolgáltató és az árutermelő szektor további részeire kívánnak kiterjeszteni. Folyamatban van a szóban forgó mediterrán országok közötti szabadkereskedelem megteremtése. Az EU és Tunézia, Izrael, Marokkó, a Palesztin Hatóság és Jordánia közötti társulási szerződés már hatályba lépett, míg az Egyiptommal, Libanonnal és Algériával aláírt megállapodást még ratifikálni kell.

Ezzel szemben a Közösség Oroszországgal, Ukrajnával és Moldovával kötött partnersé-gi és együttműködési egyezményei sem kereskedelempolitikai engedményeket, sem a jogszabályok közelítésére vonatkozó menetrendet nem tartalmaznak. Mindebből az kö-vetkezik, hogy az Európai Bizottság differenciált megközelítést alkalmaz a szomszédos országokkal szemben, messzemenően figyelembe veszi az egyes országok eltérő sajá-tosságait a külgazdasági politika alakításában.

Az európai szomszédsági politika kulcselemét képezik az EU és az egyes partner orszá-gok megegyezésén alapuló bilaterális akcióprogramok, amelyek rövid és középtávú prioritásokba illeszkedő politikai és gazdasági reformokat tartalmaznak. A 2005 elején tető alá hozott első hét akcióprogram (Izrael, Jordánia, Moldova, Marokkó, a Palesztin Hatóság, Tunézia és Ukrajna esetében) végrehajtása már elkezdődött. További öt akció-programról tárgyalnak (Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia, Egyiptom és Libanon).

Az akcióprogramok tükrözik az egyes országok sajátosságait.

Az új külgazdasági politika céljai közé a határ menti területeken a gazdasági és társa-dalmi fejlődés ösztönzése, néhány kihívásra (környezetvédelem, közegészségügy, a szervezett bűnözés elleni harc) közös válasz keresése, biztonságos és hatékony határok biztosítása és helyi szinten az emberek közötti kapcsolatok előmozdítása tartozik.

A szomszéd országokkal szembeni külgazdasági politika középpontjában hosszú távon olyan együttműködési mechanizmusok kialakítása áll, amelyek a tagság ígérete nélkül kapcsolják a mintegy 10 ezer km hosszú külső határon elhelyezkedő országokat az Eu-rópai Unióhoz. Ennek jegyében a Közösség lehetővé teszi, hogy a szomszéd országok is részesülhessenek az egységes belső piac előnyeiből. Ezt további integrálódási és

libera-lizációs lépések követik, amelyek a négy szabadság (az áruk, a szolgáltatások, a munka-erő és a tőke szabad áramlása) érvényesülését mozdítják elő.

A 2000 és 2006 közötti időszakra vonatkozó szomszédsági program a hatályos közössé-gi jogszabályokon és költségvetési kereteken nyugszik, de új megoldásokat kíván adni azokra a problémákra, amelyek az EU bővülése után a határokon átnyúló együttműkö-désben várhatóan jelentkeznek. A mediterrán országok támogatására előirányzott ME-DA keretében 5,3 milliárd euró, a Független Államok szövetségére kiterjedő TACIS program keretében 3,1 milliárd euró vissza nem térítendő forrás áll rendelkezésre, míg az európai Beruházási Bank 2 milliárd euró visszterhes forrást helyezett kilátásba a MEDA és 500 millió eurót a TACIS program kedvezményezett országainak.

A 2007 utáni időszakban tervezik az ún. új szomszédsági eszköz nevű alap felállítását, amelyből az EU összes, a meglévő határokon átnyúló együttműködési programját lehet majd finanszírozni. A 2007 és 2013 közötti költségvetési periódusban 12 milliárd euró áll majd rendelkezésre az akcióprogramokban lefektetett prioritások érvényesítésére és az EU-Oroszország partnerségi programra. Ez lehetővé teszi a határokon átnyúló és a regionális fejlesztési tevékenységek kombinált finanszírozását az Európai Unió külső határain. Az eszköz mind a külgazdasági politika, mind pedig a gazdasági és társadalmi kohézió céljait szolgálja.

Az így létrejövő Európa több koncentrikus körből fog állni. A belső kört a 15, illetve 27 EU-tagállam alkotja. A külső körökbe attól függően fogják besorolni az egyes országo-kat, hogy milyen előrehaladást tettek a piacgazdasági reformok terén, és milyen mérték-ben vették át a közösségi joganyagot. Mindez meghatározza a belső körrel fennálló gaz-dasági, kereskedelmi és politikai kapcsolatok intenzitását is. A Közösség formálódóban lévő szomszédsági politikája egyrészt szűkíti az újonnan csatlakozott országok, köztük Magyarország mozgásterét, mert az EU szomszédainak adott kereskedelempolitikai és egyéb engedmények szükségképpen mérséklik az EU-tagságból származó előnyöket.

Másrészt viszont tágítja is azt, mert javulnak az együttműködés intézményi, szabályozá-si, kereskedelempolitikai stb. feltételei az EU külső határain fekvő országokkal.

3.4.2. A magyar mozgástér a közös külgazdasági politikában