A kései kezdettől a XX. századig

Amikor a XIX. század elején Európa-szerte a szabad­

ságvesztés-büntetés uralkodó büntetési nemként került a büntető törvénykönyvekbe, Nyugat-Európa a börtönügy terén hazánkhoz képest már jelentős előzményekkel ren­

delkezett. A több évszázados gyökerű egyházi büntetés, az úgynevezett töredelmezési fogság, a távoli gyarma­

tokra transzportált elítéltek rabkolóniái és az akkor év­

százados, a közkórházakkal egyidőben megjelent fenyí­

tő- és dologházak tapasztalatai gyúrták össze a XIX. szá­

zadi nyitány nyugat-európai börtönképét.

Magyarországon a megkésett fejlődés miatt csupán a XIX. század utolsó harmadában jött létre - főleg a fejlet­

tebb nyugati modellek követésével - az egész országra kiterjedő, az európai jegyeket viselő börtönhálózat.

Kétségtelen, hogy városainkban és várainkban már a XV. századtól kezdve szokásos volt a bűnelkövetéssel gyanúsítottaknak a városháza, a megyeháza, illetve a vár félreeső, föld alatti helyiségeiben való elzárása, de sza­

badságvesztés-büntetésről még Werbőczi hírhedt Hár­

maskönyvében sem esett szó. A szabadságvesztés elő­

ször a magyar törvények gyűjteményében, a Corpus Ju-ris Hungariciben az 1723. évi 12. törvénycikkben jelent meg a vérfertőzés bűntettére. A börtönbüntetés fokozatos elterjedtévei annak végrehajtására egészen a XIX. század közepéig a vármegyék, a törvényhatósági joggal felruhá­

zott városok és a pallosjoggal bíró uradalmak tömlöcei szolgáltak. Ezenkívül a katonaság váraiba, erődítménye­

ibe adtak át hajóvontatásra és sáncmunkára ítélt rabokat, valamint politikai foglyokat. Országos jellegű fenyítőház létesítésének gondolata a Helytartó Tanácsban 1763-ban merült fel először, főként a németalföldi, ott már jól be­

vált intézmény hatására. A fenyítőházak létesítésére fel­

szólító körrendeletet a törvényhatóságok tartózkodással fogadták, és pénzügyi nehézségeikre hivatkozással min­

denütt elutasították. Az első országos fenyítőház 1772-ben mégis megkezdhette működését. Mária Terézia kör­

nyezetéből gróf Esterházy Ferenc gáláns felajánlásából Szempcen átadott épületébe „köztörvényhatóságok és magánosok a javíthatatlanokat és kihágókat és más vét­

keikért halálos büntetésre kevésbé érdemeseket, vagy at­

tól kegyelemből felmentetteket" küldhettek, azzal a felté­

tellel, hogy magánosok 3, a többiek napi 4 krajcárt előre kötelesek letenni az ellátásért és az őrzésért. Ennek az el­

ső magyar központi börtönnek hányattatásai, többszöri átköltöztetése (előbb Tallósra, majd a szegedi vár kaza­

matáiba), fenntartási, működtetési viszontagságai ellené­

re elismerésre méltó kísérlet volt az addigi kaotikus ál­

lapotokkal szemben a rendszeres munkával történő javí­

tás eszméje megvalósításában. Sajátos, hogy a fenyítő­

ház 1832-es feladására nem is az iszonytatóan leromlott börtönkörülmények, mint inkább azok a megnövekedett

rabtartási költségek kényszerítették a kormányzatot, amelyeknek kifizetésére a törvényhatóságok már nem mutattak hajlandóságot.

A reformkor fellángoló politikai küzdelmeiben hirte­

len éles megvilágításba kerültek a magyar feudális bör­

tönállapotok, amelyek mint az abszolút hatalom ország­

lásának végtermékei, jogos felháborodásra, és gyors fel­

lépésre serkentették a liberális erőket. „A föld alatti bű­

zös vermek, a csontvázzá aszott, járványoktól legyengí- \ tett rabok látványa, a börtön kreálta emberi roncsok - ír­

ja Mezey Barna - súlyos érvekké váltak a liberális poli­

tikusok argumentálásában. Nyugat-Európában csakúgy, mint hazánkban a szabadságot és emberi méltóságot zászlajukra tűző szabadelvűek egyik célpontja így a feu­

dális tömlöc lett." A börtönügyi tudományosság, a fog­

házjavítás első hazai kibontakozását, a múlt század 30-as éveiben fiatal politikusok, mint Eötvös József, Szemere Bertalan, Kossuth Lajos és liberális gondolkodók, mint Ballá Károly, Bölöni Farkas, Lukács Móricz karolták fel támogatóan. E külföldet is megjárt reformerek jórészt az észak-amerikai és az angol „penitenciárius magánrend­

szer", továbbá a „hallgatási rendszer" magasztalásával tértek haza. A rabok számára biztosított külön zárka és az a vonzó alapgondolat, mely szerint a magány és a hallga­

tás bűntudatra és erkölcsi megtisztulásra indítja az elítél­

teket, mély benyomást gyakorolt a tanulmányozókra. E hatás érzékelhető börtöntörténeti irodalmunk egyik ki­

emelkedő szellemi alkotásán, az 1841 és 1843 között el­

készült börtönügyi törvényjavaslaton. A javaslatot előké­

szítő, Deák Ferenc vezette országgyűlési választmány -többek között - állást foglalt tíz központi, kerületi, ma­

gánrendszerű börtön, a „dologhoz nem szokott rabok számára, az erre kijelölt pusztákon dolgozó gyarmatok"

és a 16 éven aluli „bűnhönczök" számára pedig javítóis­

kolák felállításának szükségében. A fogházjavítók mély­

séges emberségével és a reformerek tiszta lelkesedésével felsorakoztatott érvek azonban megtörtek a király és a kancellária politikai és gazdasági ellenállásán.

Az 1848/49-es szabadságharc leverését követően térdre kényszerített Magyarország kénytelen volt elfo­

gadni az „osztrák polgárosítás" részeként az 1852-től ha­

tályba léptetett osztrák birodalmi büntető törvényköny­

vet. A szabadságvesztést központi büntetési nemmé tevő törvénykönyv és azt gyakran alkalmazó igazságszolgál­

tatás miatt megnövekvő létszámú elítéltek befogadására a meglevő tömlöcök elégtelennek bizonyultak. A Habs­

burg-kormányzatnak most kellett pótolnia azt, amit év­

százada elmulasztott: a magyar fegyintézetek hálózatát létrehozni. A legfontosabb célok az olcsóság és a gyorsa­

ság voltak. Ennélfogva a kormány 1854 és 1858 között fegyintézetté alakíttatott át régi várakat és más

középüle-tekét. így vált fegyintézetté a korábban katonai erődít­

ményként funkcionáló Nyitra megyei Lipótvár, a Tren-csén megyei lllava (Léva), illetve a beregi Munkács vá­

ra. A Pest megyei fegyintézetet Vácra telepítették az egy­

kor Mária Terézia által nemes ifjak kollégiumának épített intézet falai közé. 1858-ban adták át nők befogadására szolgáló fegyintézetként Márianosztrán az egykor pálos­

rendi kolostornak épült, kétemeletesre bővített épületet.

A fegyintézeti hálózatot az erdélyi területeken 1860-ban az egyetlen, eleve fegyintézeti célokra épített nagyenye-di és a már 1786-ban „provinciális" börtönné nyilvánított szamosújvári intézetek egészítették ki.

Ezekben a régi várakban, vagy eredetileg más célra készült épületekben modern börtönrendszerről, például a magánrendszer következetes végigviteléről szó sem le­

hetett. A magyar börtönügy a rossz telepítések miatt olyan mellékvágányra került, amelynek következményei máig hatnak. Míg ugyanis a nyugat-európai régiók - tar­

tományok, kantonok, városok stb. - korai önállósodása elősegítette a regionális börtönhálózat telepítését (több kisebb, földrajzilag arányosan elhelyezkedő intézettel), addig hazánkban központi szándék döntött az éppen al­

kalmasnak ítélt építmények börtöncélú felhasználásáról.

E telepítés okozta másik tehertétel pedig abban mutatko­

zott, hogy a kiszemelt építmények többsége alkalmatlan volt büntetés végrehajtására, és csupán örökös ráfordítá­

sokkal lehetett biztosítani, hogy legalább minimális mér­

tékben megfeleljenek. Az osztrák kormányzat e periódu­

sában börtönügyünk kétségtelen előrelépése abban volt, hogy a kazamatákból, tömlöcökből kihozott rabok szá­

mára rendszeres élelmezést, a munkakényszer, a rend, a fegyelem és a tisztaság szigorú betartását vezették be.

Az 1867. évi kiegyezést követően a modem polgári igazságszolgáltatás kialakításának igényével fellépő igazságügyi kormányzat európai léptékű törekvéseit jel­

zi, hogy a korabeli börtönállapotainkat szégyellnivaló-nak tartván, rendkívüli erőfeszítéseket kezdeményeztek a modern börtönrendszer kiépítésére. A Szemere-De­

ák-Eötvös által képviselt európai szellemiségű börtön­

ügyi gondolkodás méltó folytatója volt Horvát Boldizsár, a kiegyezés korának igazságügy-minisztere. Jórészt neki köszönhető, hogy a még nagy tapasztalatokkal nem bíró képviselőház szelíd részrehajlással megtámogatta a fegy­

intézeti költségvetést (míg 1860-ban az osztrák birodal­

mi költségvetés évente mindössze 23 ezer forintot szánt e célra, addig a kiegyezést követő 5 évben a joviális ma­

gyar parlament azt évente csaknem 700 ezer forintra emelte). Mint megállapították: „méltányosabb beruhá­

zást hazánkban alig tehetünk, mint midőn eltévedt pol­

gártársaink javításáról, a megátalkodott szerencsétle­

neknek pedig emberi méltósághoz illő megfékezésére tö­

rekedve e nemes célnak megfelelő intézményeket létesít­

sünk" . A jelentős támogatást főképpen fegyintézeti épü­

letbővítésre, valamint a személyzet javadalmazására for­

dították. A fegyintézetek rendbetétele után azonban még tennivalók sokasága nehezedett az igazságügyi tárcára,

elsősorban a botrányos állapotban levő megyei fogházak javítása terén. E törvényhatósági fogházak a megyék, így a belügyminisztérium fennhatósága alatt működtek

1871-ig, mígnem jogszabály az ügyészségek, vagyis az igazságügyi minisztérium alá nem rendelte azokat. Az így egységesen az igazságügyi tárcához került börtönügy irányításához nem állítottak fel az osztrák megoldáshoz hasonló országos felügyelőséget, ehelyett először osz­

tálytanácsost bíztak meg a börtönügyek intézésével, majd különböző ügyosztályokhoz a II. és a III.hoz -került a börtönügy. (Csupán 1906-ban alakítottak ki ön­

álló ügyosztályt a börtönök általános felügyeletére.) Az 1870-es évek elejéről az országos fegyintézetek személyi és fogvatartotti állományáról rendelkezünk megbízható adatokkal. E szerint a hét fegyintézetben összesen 487-en dolgoztak, közülük a fegy őri állományban 420-an, míg az adminisztrációt, a lelki gondozást és az oktatást végzők létszáma 67 főt tett ki. 1872-ben a fegyencek leg­

nagyobb száma 3775 fő volt.

Az igazságügyi irányítás alá került magyar börtönügy átfogó szabályozása érdekében megkezdődtek a kodifi-kációs munkálatok. Az első magyar büntető törvény­

könyv - amelyet a szakirodalom kodifikátora után Cse-megi-kódexként tart számon - az 1878. évi V. törvényben nyert elfogadást. A kódex a börtönügy szabályozását is tartalmazta oly módon, hogy a büntetési rendszerről szó­

ló fejezetébe vette fel a szabadságvesztés-büntetésre és annak végrehajtására vonatkozó legfontosabb rendelke­

zéseket, míg a részletszabályok kidolgozását az igazság­

ügy-miniszter rendeleti hatáskörébe utalta.

A Csemegi-kódex a szabadságvesztés-büntetés öt kü­

lönálló nemét határozta meg: a fegyházat, az államfoghá­

zat, a börtönt, a fogházat és az elzárást. Ezek között az államfogház töltött be különleges szerepet, amely mint kedvezményezett szabadságvesztés-büntetési nem bizo­

nyos politikai vagy más „erkölcsileg menthető" bűncse­

lekményekre (párbajvétség, sajtóvétség, felségsértés stb.) volt kiszabható. Az úgynevezett államfoglyokat munkakényszer nem terhelte, kényszerlakhelyüket ma­

guk rendezhették be, élelmezésükről is maguk gondos­

kodhattak. A kódex az új börtönrendszer működésmódját tekintve magyaros megoldásra vállalkozott: börtön-ügyünk jelentős lemaradásának csökkentésére az akkor Európában a legkorszerűbbnek tetsző angol és ír fokoza­

tos rendszert vette át. Az angolszász gyakorlatiasság ta­

laján termett rendszer lényege az volt, hogy az elítéltek érdekeltségére is építve, jobb munkavégzésre, fegyelme­

zettebb magatartásra ösztönözve őket, a börtönrezsimet a büntetés letöltésével fokozatosan közelítette a szabad élet körülményeihez. így az elítélt először egy időre ma­

gánzárkában töltötte büntetését, az ezt követő szakasz­

ban a szigorú elkülönítést csak éjszakára fenntartva, tár­

saival közös munkavégzésen vehetett részt, majd végle­

ges szabadulása előtt - kérésére - feltételes szabadságra bocsáthatták. Az itt bemutatott angol rendszertől az ír megoldás abban különbözött, hogy a feltételes

szabad-ságra bocsátás elé még egy szakaszt, a közvetítő intézetet iktatták be, amely mai értelemben egy „félszabad" bör­

tönrezsimet képviselt. A fokozatos rendszer végrehajtása azonban a meglévő börtönökkel nem volt lehetséges, újakat kellett építeni. A múlt század utolsó negyedének gazdasági felvirágzása azóta is példátlan méretű börtön-építkezési programot tett lehetővé. 1883-ban létesítették a kishartai (ma Állampuszta) mezőgazdasági jellegű közvetítő intézetet. 1885-ben adták át rendeltetésének a csillagrendszerben (egy centrumba futó négy épület­

szárny) épített, ezért a köznyelvben „csillagbörtönnek"

elnevezett Szegedi Kerületi Börtönt. 1886-ban nyitották meg a Soprontól 6 kilométerre levő, elhagyott cukorgyár helyén a Sopronkőhidai Fegyintézetet. A millennium évében, 1896-ban kezdte meg működését - a főváros ál­

tal nagyvonalúan ingyen felajánlott telken, az ugyancsak csillagrendszerben épített - Budapesti Gyűjtőfogház, vagy közismert elnevezése szerint a Gyűjtő. Mellette lé­

tesítették 1906-ban az Igazságügyi Országos Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetet. 1892-ben épült fel a Budapes­

ti Törvényszéki Fogház, mai közismertebb nevén: a Mar-kó. E nagyobb létesítmények mellett sorban adták át a törvényszéki és járásbírósági fogházakat. Az I. világhá­

borúig kiteljesedő börtönhálózat 9 országos fegyintézet­

ből, 65 törvényszéki és 315 járásbírósági fogházból állt.

Ezekben a férőhelyek száma megközelítette a 17 ezret (ebből a magánzárkás elhelyezés száma a 2700-at). A fogvatartottak létszáma az I. világháborút megelőző húsz évben 14-16 ezer között ingadozott. A magyar a börtön­

ügy jellemzője, hogy jelenlegi épületbázisának közel 80%-a a korabeli, immár évszázados állóképességű, de mára már meglehetősen elavult építményekből áll.

A magyar börtönügy e múlt század végi virágkora történetének eddig legkiegyensúlyozottabb szakasza volt. Ennek magyarázata kiemelkedő gazdasági, de nem kevésbé szellemi támogatottságában rejlett. Az érintett korszak sikerét nem csupán a végrehajtás tárgyi feltételeinek javítása biztosította, de az is, hogy a gaz­

dasági fellendülés magával ragadta - ha a versenydik­

tálta korlátok között is - a rabipart, a gazdasági környe­

zet pedig igényt tartott a börtönből szabadulók munka­

erejére. E folyamatot az 1870-es évektől felpezsdülő börtönügyi irodalom, szellemi gondozás kísérte. Az ak­

kor sarjadzó - ma is követésre méltó - szakirodalom a tudományok számos jeles képviselőjét mozgósította a börtönügy megválaszolatlan kérdései felé.

2. A századfordulótól 1945-ig

A századfordulót követő évtizedben a már veszteglés-re kényszerült gazdaság szinte azonnal érzékelhető nyo­

mokat hagyott a börtönvilágon. A korábbi támogatottság töredékére zsugorodásával kiütköztek a szervi hibák, így - többek között - az, hogy a fokozatos rendszer egyes elemeihez, a magánelzáráshoz, a közvetítő intézeti vég­

rehajtáshoz a meglévő eszközök nem bizonyultak ele­

gendőnek. A preferencia beszűkülése azonban kedvezőt­

lenül hatott a személyi állomány minőségi javítására is.

Ez különösen érzékeny lemaradást okozott akkor, amikor a büntetőjogi reformirányzatok Európa-szerte kimozdí­

tották az ítélkezési rendszert a merev, tettarányos szem­

léletből, és a tettes felé fordítva a figyelmet, lehetővé tet­

ték a magyar börtönügynek is a humán tudományok - a pszichológia, pedagógia, kriminológia - alkalmazását.

Az új kriminálpolitika szellemét jeles gyorsasággal felkaroló honi törvényhozásunk Európa élvonalába ve­

zette be a felnőttekétől megkülönböztetett fiatalkorúak büntetőjogát és büntetés-végrehajtását, az 1908-ban ki­

bocsátott úgynevezett I. büntetőnovellában. A fiatalkorú­

ak börtönügye szabályozásának e novellával megvalósí­

tott fordulata a felnőttektől elkülönített fogházbüntetés és különös végrehajtási rendszerének megkonstruálása volt.

Ismét sajátos modernizációs programmal, a világ akkor

legkorszerűbbnek vélt átalakító fiatalkorú intézettípusá­

nak, az amerikai Reformatorynak átvételével kívánta a törvényhozás e fordulatot megvalósítani. Az amerikai modell a magyar szakemberek elismerését a fiatalkorúak oktatására és szakképzésére épített rendkívül kemény kö­

vetelményrendszerével és a fokozatosság elvének alkal­

mazásával vívta ki. Az igazságügyi kormányzat 1910 vé­

géig tizenhárom, a főügyészségi székhelyeken lévő ki­

sebb befogadási képességű törvényszéki fogházat jelölt ki fiatalkorúak befogadására. Rövidesen kiderült azon­

ban, hogy az amerikai modellnek a fiatalkorúak gondos csoportosítására és érdekeltségére, oktatására és szak­

képzésére építő rendszere „elegendő helyiség és megfe­

lelő szakszemélyzet nélkül" megvalósíthatatlan. Az igaz­

ságügyi tárca a fiatalkorúakat 1913 nyarától - egyelőre jobb megoldás híján - a Budapesti Gyűjtőfogházba von­

ta össze, hamar feladva a fiatalkorúak önálló fogházának ideáját. A fiatalkorúak fogház-ügye gyors hamvadásához a szabályozás elvi hibáin, az anyagi feltételek hiányán túl kétségtelenül hozzájárult a szakapparátus felkészületlen­

sége. A korábban felnőttkorúakat fogva tartó törvényszé­

ki fogházak dermedt fegyelemre, biztonságra bejáratott személyzete itt szembesült először az átalakító nevelés igényelte magasabb szakmai követelményekkel.

Mind-ezeket a hiányosságokat korrigálni lehetett volna, de an­

nak elmaradásában éppúgy közrejátszottak történelmünk kedvezőtlen fordulatai, mint az a növekvő közöny, amely a börtönügynek a két világháború között kijutott.

A tettes-büntetőjogi felfogás nem csupán a fiatalkorú bűnelkövetőkre, de az ipari nagyvárosok peremére sod­

ródott munkakerülő csavargókra és koldusokra, vala­

mint a hivatásos, megrögzött bűntettesekre is különös elbánást követelt, amelynek börtönügyi konzekvenciái a dologház, illetve a szigorított dologház intézményeiben jelentek meg.

A dologházat hazánkban az 1913. évi XXI. törvény­

cikk vezette be mint a közveszélyes munkakerülő csa­

vargókkal szemben alkalmazandó biztonsági rendsza­

bályt. Lényegében az Európában a XVII. század elejétől elterjedt, jól bevált fenyítő- és dologházak XX. század eleji reinkarnációját képviselték, amelyekben a büntető­

jogi reformirányzatok a dologkerülő bűnelkövetők mun­

kára szoktatásának, így javításuknak eszközét látták.

Hazánkban a dologház rendszerét az osztályozással kia­

lakított csoportok nappali közös munkáltatása és éjjeli elkülönítése jellemezte. A végrehajtás vezető elve a be­

utaltak munkára szorítása volt, amelyet havonkénti mi­

nősítéssel és az ez alapján adható jutalmazási rendszer­

rel kívántak elősegíteni. Ilyen jutalomnak számított a napi 10 órás munkaidő 1-2 órával történő csökkentése, az élelmezés javítása, a dohányzás megengedése, vagy legalább 6 hónapi kifogástalan a munkavégzés után -havonként 3 óra tartamra az intézetből való eltávozás engedélyezése. Az elítéltek jó részét kerti vagy mezei munkával, kisebb részt a férfiakat kosárfonással, cipőja­

vítással, a nőket tollfosztással, konfekciómunkával fog­

lalkoztatták. Bár a törvény kilátásba helyezte önálló do­

logházak létesítését, átmenetileg már működő büntető­

intézetek mellett rendelte el telepítésüket. így 1916-ban a jászberényi járásbíróság fogházában rendezték be -ideiglenes jelleggel - a férfi dologházat, a kalocsai tör­

vényszékifogház elkülönített részében pedig a nőit. Az I.

világháború után azonban újabb dologházak (1950-ben történt megszüntetésükig) nem létesültek, amely jelezte a koncepció vitathatóságát, a végrehajtás elakadását. A javítási koncepció megvalósulását a gyakorlatban - mint erre a korabeli szakirodalom rámutatott - az akadályoz­

ta, hogy a főképpen városi, tehát ipari környezetből be­

utalt munkakerülőket nem a visszailleszkedésüket elő­

segítő munkanemekben foglalkoztatták. Ennél azonban súlyosabb elvi problémák hátráltatták a dologházhálózat kialakulását, nevezetesen a bíróságok elutasító magatar­

tása, az a dologházak létjogosultságát megkérdőjelező állásfoglalás, amely a fegyház, börtön, fogház végrehaj­

tásának keretein belül alkalmazott munkáltatási formák mellett szükségtelennek ítélte egy hasonló rendeltetésű intézmény működését. így azután míg az első évben, 1916-ban 90 férfit és 132 nőt utaltak dologházba, addig 1935-ben mindössze 17 férfi és 24 nő volt dologházi őri­

zetben.

Az 1928. évi X. számú törvénnyel bevezetett szigorí­

tott dologház elméleti megalapozását azok a korabeli né­

zetek szolgáltatták, melyek szerint a visszaeső bűnelkö­

vetők körén belül létezik egy sajátos kategória, amelyet a bűnözői életvitel, a szokásszerű bűnözés jellemez. Mi­

vel pedig ezen elkövetőkkel szemben a hagyományos büntetések hatástalannak bizonyultak, a társadalom vé­

delme érdekében meg kell kísérelni „... törvénytisztelő és munkás emberré nevelésüket, de egyúttal ártalmatlanná tenni őket, amíg közveszélyességük tart" - hangsúlyozta a törvény miniszteri indoklása.

A szigorított dologházi őrizet legrövidebb tartama - a törvény szerint - három évnél kevesebb nem lehetett, és el­

vileg életfogytiglanig terjedhetett. Végrehajtási rendszerére nézve a legsúlyosabb szabadságvesztési nemnek, a fegy­

háznak szabályai voltak irányadóak, anélkül azonban, hogy annak a fokozatos előrelépés érdekeltségét teremtő, kedvez­

ményeket magában rejtő elemeit tartalmazta volna. A gya­

korlatban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a szigorított dologház többre, mint a közveszélyes bűnözők ártalmatlan­

ná tétele, a társadalomtól való elszigetelésük, aligha vállal­

kozhat. A beutaltaknak a törvényhozó szándéka szerinti

„munkás emberré nevelése", az ehhez vezető feltételek és módszerek teljes hiánya folytán csupán jó szándékú törek­

vés maradt. A törvény - mint a dologházaknál - a szigorí­

tott dologházaknál is különálló intézetek létesítését irányoz­

ta elő, addig a férfiakat ideiglenesen a soproni fegyházban, a nőket a márianosztrai fegyintézetben helyezték el. A szi­

gorított dologház intézményének megszüntetéséig (1950) azonban nem létesültek ilyenek. Mindenesetre a dologház­

zal ellentétben a bírói gyakorlat szívesen élt e kemény bün­

zal ellentétben a bírói gyakorlat szívesen élt e kemény bün­

In document Börtönügy Magyarországon (Pldal 37-53)