Különös zaj. — Éjjeli támadás. — Kennedy és Joe a fában.
— Két lövés. — Segítség! Segítség ! — Válasz franczia nyelven. — A reggel. — A hittérítő. — A mentési terv.
Az éj nagyon sötét volt. A doktor nem tart
hatott szemlét a táj felett; a horgony egy magas fába akadt, melynek zagyva tömegét alig lehetett az árnyékban felismerni. Fergusson, mint rendesen, kilencz órától fogva telj esitette az őrszolgálatot, tizenkét órakor pedig Dick váltotta fel.
„Őrködjél a legnagyobb gondossággal.
— Gyanús talán valami előtted?
— Nem, de különös zajt hallottam, nem tudom biztosan, hogy a szél merre terelt bennünket, de nem árt, ha nagyon óvatosak leszünk.
— Talán vadállatok orditozását hallottad.
137
— Nem, füleimnek egész másként hangzott.
Egy szóval, a legkisebb gyanús dolgot észlelve, ne mulaszd el, hogy bennünket felkölts.
— Légy egészen nyugodtan.
Miután az orvos még utoljára figyelmesen, de minden eredmény nélkül hallgatódzott, lefeküdt és nemsokára mélyen elaludt.
Az eget felhők boritottók, de szél egy csepp sem já r t ; a Viktória teljesen nyugodtan lebegett a fa fölött. Kennedy a hajóra támaszkodott és át
tekintette a durrgázfujtatót. Szemeit a láthatár felé irányitotta és úgy tetszett neki, mintha bizony
talan tüzet látna fellobogni. Egy perezre már biztosra vette, hogy kétszáz lépésnyi távolban látja e fellobogást. De úgy látszik, hogy csak felizga
tott képzelete szülte az egészet, mert ismét sötét lett minden. Kennedy újra megnyugodott, midőn harsány füty szelte át a levegőt.
Valamely állat kiáltása volt ez, vagy emberi ajkakról eredt a hang? Bár Kennedy az egész helyzet komolyságát ismerte, mégis késett, hogy barátait felköltse. Nemsokára úgy tetszett neki, hogy gyanús alakok kúsznak a fán, s a holdnak gyenge sugaránál, mely egy pillanatra a villámhoz hasonlóan előtűnt, tisztán látott az árnyban mozgó alakokat. Eszébe jutott a kaland a kutyafejü maj
mokkal, s most már felköltötte a doktort. Ez azon
nal felébredt.
„Csendesen! szólt Kennedy, beszéljünk halkan;
— Valami veszély mutatkozik?
— Igen, keltsük fel Joet is.a
Amint ez is felébredt, a vadász elbeszélte, a mit látott.
„Ismét azok az átkozott majmok volnának?
— Leketséges ; mindenesetre meg kell ten
nünk óvóintézkedéseinket.
— Joe és én, szólt Kennedy, majd leme
gyünk a létrán a fára.
— És ez alatt, szólt a doktor, én elkészítek mindent, hogy könnyen kereket oldhassunk.
— H elyes!
— Fegyvereiteknek csak végszükségben ve
gyétek hasznát, szükségtelen, hogy itt eláruljuk jelenlétünket. "
Dick és Joe csak igenlő jeladással feleltek.
Nesztelenül leosontak és védett helyet foglaltak el a faágon, melybe a horgony bevésődött. Néhány perczig mozdulatlanul hallgatództak. Az ágak halk recsegésénél Joe megragadta a skót kezét:
— „Nem hallott ön sem m it?
— Igen, a nesz közéig.
— Ha kígyó voln a? A füty, melyet ön hal
lott . . .
— Nem, én azt hiszem, hogy az embertől eredt!
— Ez mindenesetre jobb volna, szólt Joe magában.
— A zaj növekszik, szólt Kennedy néhány perez múlva.
— Igen, úgy látszik,. hogy feljebb másznak.
— Te őrködjél ezen az oldalon, én meg a másikon.
— Jól van."
Ott ültek mindketten, külön egy-egy faágon, a lomb sűrűsége folytán a sötétség még áthatat- lanabb volt, de nem Joe szemeinek; mig a fa alsó részére mutatott, igy suttogott Kennedy fülébe :
„Négerek."
Most már suttogva kiejtett szavak is meg
ütötték füleiket. Joe lövésre készen tartotta fegy
verét.
„V á rj!" szólt Kennedy parancsolólag.
Nemsokára megmászták a vademberek a boa
bot ; ott kúsztak mindannyian végig az ágakon;
139
most már testük kigőzölgése is elárulta, hogy itt vannak, mert valami bűzös zsirral kenik be ma
gukat. Nemsokára két néger mutatkozott Kennedy és Joe előtt.
„Vigyázz! parancsolá Kennedy. T ü zelj!"
A kettős lövés menydörgésként hangzott el, s jaj kiáltások kisérték. Néhány perez múlva el
tűnt az egész csapat. De a lárma közé megma- gyarázhatlan kiáltás vegyü lt; egy emberi hang franczia nyelven igy kiáltott: „Segitség! segítség!“
Kennedy és Joe nagy csodálkozva és sietve a hajóra szállt.
„H allottátok? kérdé a doktor.
— Igen ! az aggódó kiáltást: Segitség ! segitség!
— Egy franczia e barbárok kezei k özött!
— Egy utazó!
— Talán hittérítő!
— A szerencsétlent, szólt a vadász, minden valószínűség szerint nagyon megkinozzák."
A doktor hiába igyekezett, hogy izgatottsá
gát rejtegesse:
„Kétség sem fér hozzá, igy szólt. Egy sze
rencsétlen franczia e vadak körmei közé jutott.
De addig nem távozunk el innen, mig megment- hetésére minden lehetőt el nem követtünk. Lövé
seink nem várt segélylyel kecsegtetik ; nem fogjuk megfosztani őt ez utolsó reménysugártól. Ti is igy gondolkoztok ?
— Természetesen, Sám uel; várjuk paran
csaidat.
— Úgy hát készítsük el tervünket és hajnal- hasadtával megszöktetjük a francziát. A négereket, az iménti viselkedésük után Ítélve nagyon könnyen el lehet innen kergetni, ügy látszik még nem ismerik lőfegyvereinket.
— Segitség! segitség! kiáltott egy hang ép oly panaszosan, de gyengébben, mint az imént.
— A barbárok! kiáltott Joe izgatottan. Ta
lán még az éjjel megölik.
— Az nem valószinii barátaim, e vad nép
törzsek világos nappal ölik meg foglyaikat, a nap fényére szükségük van munkájukhoz.
— Nem lenne jó, ha az éjét arra használ
nám föl, hogy e szerencsétlen közelébe lopódzam ? szólt a skót.
— Én elkísérem önt, Dick ur !
— Megállj átok barátaim ! ez a terv becsü
letére válik sziveteknek és bátorságtoknak, de mindannyiunkat veszélybe sodornátok és annak, kit megmenteni akartok, nem tennétek szolgálatot.
— Miért ? kérdé Kennedy. E vadak meg vannak rémülve, elszóródtak; nem igen fognak többé visszatérni.
— Dick, kérlek, fogadj szót nekem, én mind
nyájunk érdekében cselekszem ; ha megtámadnának és foglyul ejtenének, veszve volna m inden!
— De ez a szerencsétlen vár, remél és nem kap választ; senki sem siet rajta segíteni! Azt kell hinnie, hogy elméje csalta^ meg, hogy nem hallotta lövéseinket! . . .
— Megnyugtathatjuk őt, felelt Fergusson doktor.
És kezéből szócsőt csinált és erőteljes han
gon igy kiáltott az idegen nyelvén:
— Bárki légy is, bízzál. Három jó barát van k ö ze l! “
Borzasztó üvöltés volt a válasz.
— Megfojtják ő t ! kiáltott Kennedy. Közbe
jöttünk csak siettetni fogja kínszenvedéseit. Cse
lekednünk k e ll!
De hogyan Dick ? Mit tehetsz ebben a sö
tétségben ?
— O h ! bárcsak már világos lenne! sóhaj
tott Joe.
141
— Nos, mi lenne akkor? kérdé a doktor sokat jelentőleg.
— Akkor a dolog nagyon egyszerű volna, felelt a vadász. Én leszállanák a földre és ezt a csőcseléket a szélrózsa minden irányába kergetném fegyveremmel.
— És te, Joe ? kérdé Fergusson.
— Én óvatosabb lennék. E nyil segélyével, melyet röptében fogtam fel, értésére adnám a fo
golynak, hogy merre szökjék, a mennyiben egy papirkát ragasztanék a nyilra, vagy pedig egészen hangosan beszélnék vele, a négerek úgy sem értik meg nyelvünket.
— Tervetek kivihetetlen, barátaim ; a sze
rencsétlenre nézve a szökés járna legnagyobb nehézségekkel. A te terved, kedves Dick, talán sikerülne; de ha nem, te is veszve volnál és nekünk egy helyett most már két embert kellene megmentenünk. Nekünk egészen másként kell eljárnunk.
— Mindenesetre azonnal kell cselekednünk!
felelt a vadász.
— T alán! szólt Sámuel, nagyon hangsúlyozva ez egyetlen szót.
— Képes-e ön eloszlatni ezt a sötétséget?
— Ki tudja, Joe ?
— Ha ön ezt igazán megteheti, úgy ön a világ legelső tudósa.
A doktor nehány perczig gondolataiba merült és társai várakozólag néztek rá. Most Fergusson ismét megszólalt.
— Halljátok az én tervemet. Kétszáz font súlyterhünk még érintetlen. Ha a fogoly, kit szen
vedései nagyon elgyengithettek, nyom is annyit, mint egyikünk, még marad vagy hatvan font súlyterhünk, mit kidobhatunk, hogy gyorsabban emelkedjünk.
— Hogy szándékozol eljárni ? kérdé Kennedy.
— Következő módon, D ic k : ha eljuthatok a fogolyig és az ő súlyának megfelelő súlytehert dobok ki, még sem változtattam a gömb egyen
súlyán sem m it; de ha akkor a négerek elől akarok menekülni s gyorsan akarok felszállni, a durrgáz- fuj tatónál erősebb szert kell alkalmaznom. Ha tehát a súlyteher többletet a kellő perczben ledobom, bizonyára gyorsan emelkedem. Ez mindenesetre kellemetlen körülmény ránk nézve, mert ha később le akarok szállani, bizonyos mennyiségű gázt kell feláldoznom, mi arányban áll a súlyteherhez, mely
ből a kelleténél többet dobtunk ki. De hát mind
ezzel nem szabad törődnünk, mikor egy emberélet megmentéséről van szó.
— Igazad van, Sámuel, mindent fel kell áldoznunk, hogy megmentsük szegényt.
Készüljünk teh át; e zsákokat vigyétek a hajó széléhez, hogy egyetlen lökéssel megszabaduljunk tőlük. A sötétség elfedi készületeinket és csak akkor oszlik majd el, ha elkészültünk. Készen vagytok ?
— Igen, felelt Joe.
— Jól van. Most pedig figyeljetek mindenre.
Joe majd ledobja a súlytehert, mig Kennedy el
rabolja a fo g ly o t; de a mig nem intézkedem, ne tegyetek semmit. Joe, szabaditsd ki a horgonyt es siess vissza a csolnakba.“
Joe lecsúszott a kötélen és néhány perez múlva ismét m egjelent; az elszabaditott Viktória majdnem mozdulatlanul lengett a levegőben.
Ezalatt a doktor meggyőződést szerzett magá
nak, hogy elegendő gázmennyiség van-e a vegy- szekrényben a durrgázfujtató szükségletének meg
felelő táplálására, úgy hogy a Bunsen telepet egy kis időre nélkülözhesse. Azután elővette a két tel
jesen elkülönített vezetéksodronyt, melyek a viz
143
felbontására szolgáltak és úti bőröndjéből két darab hegyes szenet vett ki, melyet a sodronyok végeire ráerősitett. A mint a doktor befejezte munkáját, oda állt a csolnak közepébe, mindegyik kezébe egy-egy széncsúcsot vett és a két sodrony véget közel hozta egymáshoz.
Hirtelen beható, vakitó, elviselhetlen fényii világosság keletkezett a két széncsúcs k özött;
óriási villamos fénycsomó a szó szoros értelmében megtörte az éj sötétjét.
„Oh, uram, kiáltott Joe.
— Csitt, suttogott a doktor.