A FUNKCIÓ , AZ ÜZEMMÉRET ÉS MÉRETGAZDASÁGOSSÁG ÖSSZEFÜGGÉSEI

A többfunkciós / multifunkciós hosszú távon is működőképes, fenntartható mezőgazdálkodás alapelvei közé tartozik a csaknem teljes környezeti alkalmazkodás. Feltételezi, hogy a termőföldet mindenhol arra és olyan intenzitással használják, amire a legalkalmasabb, illetve amit képes károsodás nélkül elviselni.

A módszer olyan rendszereket keres és talál, amelyek minden tényezője a legjobban, alkalmazkodik a folyamatosan változó feltételekhez. (Ezek általában az idők során kiválogatódott ökológiai szempontokat, a helyi természeti társadalmi, társadalmi és kulturális erőforrásokat értékükön kezelő helyi rendszerek.)

A gazdálkodás a térgazdasági, környezeti és társadalmi-, regionális funkciókat egyaránt figyelembe veszi. A termelőt és a fogyasztót egymáshoz közelebb hozza, javítva ezáltal a termelő és fogyasztó bizalmi viszonyát.

További jellemzője e rendszernek:

- A védelmi, termelési és fogyasztási funkciók harmóniáját megvalósító földhasználat, és az ágazati arányok ökológiai harmonizációja;

- Emberléptékűség a megelőző nyolc fejezet (üzem és táblaméret, védelmi szempontok, környezet és tájvédelem, termelési-, technológiai szempontok, művelési ág racionalizáció stb.) szakterületein;

3 SZABÓ GY., 2010. alapján

- Sokszínűséget védő, magas minőséget előállító, valamilyen típusú foglalkozást biztosító gazdálkodási rendszerek alkalmazása. Körfolyamatok szervezése a termelés minden szintjén;

- Táji, termőhelyi alkalmazkodás, tájba illő biológiai alapok; sokszínűség a monokultúra helyett tájakhoz illő agrotechnika a talajműveléstől a betakarításig;

teljes alkalmazkodás az agroökológiai adottságokhoz;

- A növényi produkció az állateltartó képesség és az állatlétszám összhangja;

- A vidék megtartó-képességének erősödését szolgáló, a helyi közösségekre, munkaerőre és értékekre épülő gazdálkodási rendszerek használata.

A XX. század utolsó éveiben a szakértők az egyes térségek eltérő adottságai miatt különböző típusú mezőgazdasággal számoltak (AGT., 1998. 9. sz.):

- Versenyző, profitorientált mezőgazdaság működjön az átlagosnál kedvezőbb területeken. (Számos ok miatt megvalósításához jelenleg csak a természeti feltételek adottak.);

- Különleges termőhelyeken folytatott termelés olyan termőhelyeken, ahol az egyedi értékek, a piacokon legkeresettebb termékek előállítása történik. (Borvidékek, gyümölcs és zöldségtermelő helyek optimális feltételrendszer mellett ezen a területeken is lehet profitorientált a termelés.);

- Extenzív mezőgazdálkodás alacsony eszközigényű, környezetbarát termelés szervezése támogatással. (Ezeken a területeken kellő ösztönzők mellett gyógynövények, biotermékek előállítására is gondoltunk.);

- Foglalkoztatást javító, szociális típusú mezőgazdaság tervezhető azokon a területeken, ahol a társadalompolitikai érvek (munkanélküliség csökkenése, morális káros hatások) indokolják;

- Családi szükségletekre termelő, helyi ellátást javító mezőgazdaság olyan kistelepüléseken, tanyákon ahol ellátási hiányok is előfordulhatnak. (Ez a szociális forma is csak támogatással működtethető.);

- Visszavonuló mezőgazdaság a leggyengébb területeken. A koncepció szerint 762 ezer ha erdősítésével és 788 ezer ha gyepként való hasznosításával lehet számolni félévszázados távlatban. (A változtatás üteme a támogatás mértékének függvénye.);

- Környezetvédelmi, tájvédelmi funkciót ellátó mezőgazdaságra gondolhatunk azokon a területeken, ahol az értékmegőrzés és a védelem fontosabb az árutermelésnél. (Ilyenek a természetvédelmi területek, nemzeti parkok, talajvédelem, az árvíz elleni védelem területei.)

A vázlatosan bemutatott átalakítást (földhasználati reformot) úgy kell megvalósítani, hogy az intenzív gazdálkodás területeitől, a versenyző, a profitorientált gazdálkodástól ne vonjon el pénzeszközöket.

A következő szakaszban szakirodalom alapján vázlatosan bemutatjuk a birtokméretek meghatározásának szempont- és eszközrendszerét, kapcsolva azt az előzőekben leírtakhoz.

Alaptételként deklarálható, hogy a magyar mezőgazdaság nem csak élelmiszereket és nyersanyagokat „termel” kultúrát őriz és munkahelyeket teremt. Ebből következik, hogy „az agrárpolitika ma már egyáltalán nem csak termeléspolitika, hanem környezet és vidékpolitika is” (ÁNGYÁN J., 2001.). Erre a felismerésre épül a mezőgazdaság európai modellje és a magyar Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program (NAKP) is. A nemzeti program uniós programhoz való összekapcsolásával szerezhetők források a hazai agrárium, a vidék és a természetvédelem számára.

Nemzetközi és hazai elképzelések szerint is a környezeti szempontból kiegyensúlyozott birtokok működését úgy kell kialakítani és működtetni, hogy a mezőgazdasági ciklusok egymásra épüljenek. A termelőtevékenységben a növénytermesztés és állattenyésztés harmonikus összhangját kell tervezni és megvalósítani. Ennek kell alárendelni a folyamatsort a földhasználattól a termékfeldolgozásig.

A birtoknagyság mérése legegyszerűbb terület nagysággal (saját és kezelt föld együtt), a gazdaság kiterjedése (így pl. a múlt század elején így tipizáltak: 5 holdig törpe, 5-100 holdig kisbirtok, 100-1000 holdig középbirtok, felette nagybirtok). Található a vonatkozó szakirodalomban előzőktől eltérő csoportosítás is: nagyüzem, középüzem, kisüzem, LAUFER szerint: törpe üzem, kis parasztüzem, közepes parasztüzem, nagy parasztüzem, nagyüzem, stb.

Tudjuk azonban, hogy a családi gazdaság minimális mérete sem országosan, sem régiónként nem határozható meg egyetlen nagyságban. SZŰCS (2003) szerint az üzemi méret összetett kategória. A méret meghatározás egy növény esetében, egy állat tartásakor egyszerű, több termékre szakosodottan olyan bonyolult, hogy nem alkalmas valós üzemi méret jellemzésére.

A hozzáférhető hazai szakirodalomból néhányat emelünk ki a logikailag végigvitt elmélet igazolására:

Standard fedezeti hozzájárulás (SFH), angolul (SGM, azaz Standard Gross Margin). Az SFH az ágazatok jövedelemtermelő képességét fejezi ki és egységnyi területre vagy egy állatra vonatkozik. A bruttó termelési érték⁴ és a közvetlen változó költségek különbsége, tartalmazza a támogatásokat is és 3 év átlagadatai alapján kalkulálják. A termelőtevékenységek fajlagos SFH értékét a tevékenységek adott üzemben található méretével megszorozva, majd a szorzatokat összegezve, a gazdaság összes SFH értékét kapjuk. Ez az érték a gazdaságok tartós jövedelemtermelő-kapacitását fejezi ki a termelőeszköz ellátottság, a termelési szerkezet és a termőhelyi adottságok függvényében.

Ennélfogva a gazdaságok ökonómiai méretének a meghatározáshoz is felhasználható. Egy gazdaság bizonyos tevékenységei, tevékenységcsoportjai által előállított SFH értékeknek az üzemi SFH-ból való részesedési arányával az adott gazdaság termelési iránya (tevékenységének profilja) is jellemezhető. Az AKII tesztüzemi rendszerében (FADN, azaz Farm Accountancy Data Network⁵) a következő SFH méretkategóriákat vette alapul:

- kis méretű, ha SFH-ja nem haladja meg az 1 millió forintot;

- közepes méretű, ha SFH-ja nagyobb, mint 1 millió forint, de kisebb, mint 3 millió forint;

- nagy méretű, ha SFH-ja nagyobb, mint 3 millió forint.

Meghatározták, hogy különböző időszakokban az előző értékeket búzatermesztéssel, cukorrépa termesztéssel, állattartással milyen volumennel lehetett elérni. Tehát az SFH jövedelemtermelő-kapacitást jelent és pénzegységben fejezik ki.

Előzőek szerint többféle besorolás is elképzelhető. Fontos megjegyezni azt, hogy egy mezőgazdasági üzem akkor éri el az optimális nagyságot, ha az üzem nyereségkapacitása elérte a maximumot. AKII (1999) kutatások szerint 1 millió SFH-t 50 hektáron történő búzatermesztéssel, vagy 19 hektáron folytatott cukorrépa-termesztéssel, illetve 8 db tejelő tehén tartásával és kb. 50 db sertés hizlalásával lehetett elérni.

4 Bruttó Termelési Érték (BTÉ): a gazdaság termelő, szolgáltató tevékenységei, valamint az ezekhez kapcsolódó kiegészítő jellegű tevékenységek által előállított teljesítmények (értékesítési árbevétel, aktivált saját teljesítmények, egyéb bevételek) értéke.

5 Az FADN magyar alrendszere 2%-os mintavétellel működik, ami a mintegy 92 000 árutermelő üzemből 1900 adatszolgáltató gazdaságot jelent. Az alapadatokat melyek jó része számviteli nyilvántartásokból származik a rendszerbe önkéntesen bekapcsolódó üzemek szolgáltatják (kb. 5300 adat üzemenként). A feldolgozott információk a vállalkozások tevékenységéről, erőforrásairól és gazdálkodásuk eredményességéről tájékoztatnak.

Amint utaltunk rá a termelési irány meghatározható az SFH segítségével. E szerint a termelési irány egy adott üzem vagy üzemcsoport jellemző tevékenységi köre, mely a tevékenységcsoportok SFH-jának részaránya alapján értelmezhető. A termelési irányok a következők szerint különülnek el:

- Árunövény-termelés (gabonafélék, repce, napraforgó, cukorrépa, burgonya, stb.):

árunövények SFH értéke > ²/₃;

- Állattenyésztés I. (tömegtakarmány-fogyasztó állatok: tehén, hízómarha, juh, ló stb.

tartása): tömegtakarmány-fogyasztó állatok SFH értéke > ²/3;

- Állattenyésztés II. (abrakfogyasztó állatok: sertés, baromfi stb. tartása): abrakfogyasztó állatok SFH értéke > ²/₃;

- Ültetvényes termelés: (szőlő, gyümölcs, komló): ültetvények SFH értéke > ²/3;

- Zöldségtermesztés: a zöldség- és dísznövénytermesztés, valamint faiskola SFH értéke > ²/₃;

- Vegyes mezőgazdasági termelés: az előző kategóriákba be nem sorolható esetek.

Az Európai méretegység (EUME), a gazdaság összes SFH értékéhez hasonlóan az ökonómiai üzemméret kifejezésre használatos jellemző az EU országaiban. Kiszámítása úgy történik, hogy az euróban kifejezett SFH értéket 1 200-zal elosztják. Az osztószámot a Bizottság központilag határozza meg, értéke az infláció miatt hosszabb időszak alatt változhat. 1 EUME tehát egyenlő az üzem összes SFH-jának 1 200 eurójával (1 EUME = 1 200 euró SFH).

5.1. táblázat: Az ökonómiai üzemméret kategóriái Gazdasági forma Üzemméret

(1 000 HUF SFH) Méretkategória

Egyéni

< 2 500 Kicsi

2 500 – 7 000 Közepes

7 000 < Nagy

Társas

< 25 000 Kicsi

25 000 – 80 000 Közepes

80 000 < Nagy

A Standard Fedezeti Hozzájárulásra (SFH) alapozott üzemosztályozási rendszert leváltotta az új Standard Termelési Érték (STÉ) alapján számított üzemtipológia. Az STÉ a mezőgazdasági termelő tevékenységek egységnyi méretére (1 hektár, 1 állat) meghatározott normatív termelési értek. A termelő tevékenységek (ágazatok) fajlagos STÉ értéket a tevékenységek adott üzemben tálalható méretével megszorozva, majd a szorzatokat összegezve a gazdaság összes STE érteket kapjuk. Ez az értek a gazdaság ökonómiai méretét határozza meg, vagyis a STÉ az ágazatok kibocsátását fejezi ki és az SFH-hoz hasonlóan egységnyi területre vagy egy állatra vonatkozik. A bruttó termelési érték és a támogatások különbsége, de az egyéb jövedelemtermelő tevékenységeket is figyelembe veszi és 5 év átlagadatai alapján kalkulálják.

Az Európai Unióban a 86/377/ECC döntéssel létrehozott üzemtipológia a mezőgazdasági üzemek méretének meghatározását és az üzemek tevékenységi irányokba történő besorolását jelenti. Tipológiára azért van szükség, hogy az üzemszerkezeti és üzemgazdasági elemzések során külön-külön lehessen vizsgálni az egyes üzemkategóriákat, és össze lehessen hasonlítani az azonos kategóriába tartozó üzemeket (pl. egy EU tagország kisméretű sertéstenyésztő gazdaságait) valamely más kategóriába tartozó gazdaságokkal (AKI, 2012).

2009-ig mind az EUROSTAT Gazdaságszerkezeti Összeírásaiban, mind az FADN-ben a standard fedezeti hozzájárulás (SFH) alapú tipológiát használták az üzemméret és a tevékenységi irány meghatározására. A 2010. és az utána következő évek adatait viszont már az új, standard termelési érték⁶ (STÉ) alapú tipológia segítségével dolgozzák fel. Mindkét módszerrel régiónként egy adott összeget rendelünk minden ágazathoz (pl. egy hektár kukorica SFH értéke 123 278 Ft, STÉ értéke 185 309 Ft). Az üzemek tipizálása során a hektárszámokat és az állatlétszámokat összeszorozzuk a hozzájuk tartozó egyenértékkel, majd a szorzatokat összeadjuk, így megkapjuk az üzemméretet. A tevékenységi irányt pedig az egyes ágazatok SFH, ill. STÉ értékeinek belső arányai határozzák meg (AKI, 2012).

5.2. táblázat: Gazdaságok száma a standard termelési érték nagyságkategóriái szerint I. (2010)

Me.: db Standard termelési érték

nagyságkategóriája (euró)

Gazdasági szervezetek Állattartó

gazdaságok

Növénytermesztő gazdaságok

Vegyes

gazdaságok Összesen

< 500 3 1 384 45 1 432

500 – 999 11 131 15 157

1000 – 1499 12 116 33 161

1500 – 1999 4 100 16 120

2000 – 2999 16 166 48 230

3000 – 3999 13 126 32 171

4000 – 7999 29 378 119 526

8000 – 14 999 24 399 188 611

15 000 – 24 999 21 323 200 544

25 000 – 49 999 33 424 340 797

50 000 – 99 999 50 475 403 928

100 000 – 249 999 80 397 640 1 117

250 000 – 499 999 77 141 443 661

500 000 – 749 999 44 44 230 318

750 000 – 999 999 15 31 146 192

1 000 000 – 1 499 999 30 15 204 249

1 500 000 – 2 999 999 33 4 215 252

3 000 000 ≤ 20 − 120 140

Összesen 515 4 654 3 437 8 606

Forrás: KSH, 2012

6 A termelési értek tartalmazza az értékesítést, üzemi felhasználást, üzemi fogyasztást és a készletek változásából származó bevételt mind a főtermek, mind a melléktermékek vonatkozásában, nem tartalmazza az állattenyésztésben a szervestrágya értékét, tartalmaz minden termekhez, területhez vagy állatállományhoz köthető támogatást. Mind az SFH-nál, mind az STÉ-nel a standard értékek összeállításához használt adatok 12 hónapos termelési időszakot ölelnek át. Azoknál a termékeknél, ahol a termelési periódus rövidebb, mint 12 egymást követő hónap (pl. vágósertés) ki kell terjeszteni 12 hónapra. Amikor a termelési időszak (állattenyésztésnél es hústermelésnél) hosszabb egy évnél (pl. vágómarha), akkor az SFH es az STE együtthatót 12 hónap teljesítményére kell figyelembe venni. Az SFH és az STÉ értékek a növénytermelésben egy hektárra (gombánál 100 m²-re), míg az állattartásban egy eves átlag állatra (baromfiknál 100 db állatra, méhészetnél 1 db családra) kell meghatározni (AKI, 2012).

5.3. táblázat: Gazdaságok száma a standard termelési érték nagyságkategóriái szerint II. (2010)

Me.: db Standard termelési érték

nagyságkategóriája (euró)

Egyéni gazdaságok Állattartó

gazdaságok

Növénytermesztő gazdaságok

Vegyes

gazdaságok Összesen

< 500 24 610 135 277 6 999 166 886

500 – 999 28 653 51 114 16 123 95 890

1000 – 1499 20 129 25 295 17 203 62 627

1500 – 1999 18 869 13 528 18 216 50 613

2000 – 2999 18 807 12 255 29 945 61 007

3000 – 3999 5 996 6 755 16 842 29 593

4000 – 7999 5 365 12 818 27 726 45 909

8000 – 14 999 1 383 8 511 14 849 24 743

15 000 – 24 999 355 4 658 7 432 12 445

25 000 – 49 999 186 3 829 5 706 9 721

50 000 – 99 999 119 1 860 2 997 4 976

100 000 – 249 999 94 741 1 618 2 453

250 000 – 499 999 39 81 291 411

500 000 – 749 999 8 17 61 86

750 000 – 999 999 5 4 28 37

1 000 000 – 1 499 999 9 2 25 36

1 500 000 – 2 999 999 3 3 4 10

3 000 000 ≤ 1 − 2 3

Összesen 124 631 276 748 166 067 567 446

Forrás: KSH, 2012

Az üzemtipológiai módszer váltásának megfelelően a tesztüzemi rendszer alsó megfigyelési küszöbe 2010-től Magyarországon a korábbi 2 európai méretegységről (EUME) 4000 euró standard termelési értékre (STE) változott. Mivel az STE alapú tipológiai rendszerben a közvetlen támogatások nem szerepelnek, Magyarországon az állattenyésztési ágazatokat nagyobb hangsúllyal, a növénytermesztési ágazatokat kisebb hangsúllyal szerepelteti, mint az SFH alapú tipológiai rendszer (AKI, 2012).

Az EU-tagországok átlagos üzemi területe-, mérete nagyon különböző, volumenében 15-szörös eltérés is mutatkozik (KAPRONCZAI, 2003). 2000-ben az EU15 országok átlagos üzemmérete 18,7 ha, Görögország: 4,4 ha; Egyesült Királyság: 67,7 ha; Ausztria 17,3 ha;

Németország: 36,3 ha volt (EUROSTAT). Ez a méret az ottani körülmények hatására alakult ki, eddig jól szolgálta a területi foglalkoztatási, jövedelemkülönbségek kompenzálását, a támogatások hasznosulását. Érdemes lenne az uniós országok tapasztalatát átvenni a következő évtized földbirtok-politikai elgondolások kidolgozásánál, és a soron következő konszolidációs folyamatoknál figyelembe venni.

A téma összefoglalásaként leírhatjuk, hogy míg hazánkban a tulajdonosi struktúrát az elaprózottság, a jövedelmező gazdálkodásra alkalmatlan területnagyság, (2-3 ha) jellemzi, addig a földhasználati rendszer átfogóbb, koncentráltabb képet mutat.

Az állattartási célok hosszú időn keresztül fokozatosan változtak és élesen nem is különültek el. Az elkülönülés akkor vette kezdetét, amikor az állattartásban a XIX. század elején a hangsúly az önellátásról a piaci termelésre tevődött át. Ezt serkentette a tudományos és technikai haladás, az életszínvonal növekedése, ill. az egészséges táplálkozásra vonatkozó, fokozatosan erősödő törekvés. Az árutermelő állattartás a kialakuló piaci verseny következtében gyorsütemű fejlesztést indukált különösen a legfontosabb termelési tényezők, a biológiai kapacitások, a takarmányok és a tartásmódok tekintetében (TÓTH, 1998.).

A kisüzemi állattartás sok vonatkozásban kiküszöbölheti a nagyüzemi állattartás hátrányait. A kisebb állatlétszám mellett kedvezőbbek a feltételek az időszakosan rendelkezésre álló olcsóbb takarmányok etetésére. Kisebb a tárolási és tartósítási költség. A kisebb állománynagyság következtében kisebb a járványveszély is. Az állatok egyedi igénye is jobban kielégíthető a kisebb gazdaságokban, e mellett a szervestrágya elhelyezése sem jelent akkora gondot. Bizonyos régiókban előnyt jelent, hogy nyáron lehetőség van a legeltetésre, sok esetben ún. szórvány legelőkön pl. töltésoldal stb. Ez utóbbi nemcsak a természetszerűbb tartás hangsúlyozásakor fontos, hanem az állat élettartamára is kedvezőbb befolyással van. A kisebb üzemmérettel rendelkező gazdaságok általános költségei is gyakran alacsonyabbak, mivel az adminisztrációs tevékenység lényegesen egyszerűbb. A koncentrációnövekedés következtében járulékos beruházásokra is szükség van (öltöző, mosdó, pihenőhelyiség, elkülönítő, szociális épület stb.)

Kisgazdaságokban hátrányként jelentkezik, hogy bizonyos korszerű és drága berendezéseket a gazdálkodónak ugyanúgy meg kell vásárolnia, mint a nagygazdaságoknak és ezek pl. egy tehénre vetített értékei jóval magasabbak (ilyenek pl. berendezés például a fejőgép, hűtő és traktor, stb.). Ezen felül az alacsony koncentráció következtében a berendezések kihasználtsága nem megfelelő. A kistermelés sajátos szerkezete össztársadalmi érdek szempontjából sok vonatkozásban előnyös. Kisebb és arányosabb eloszlású a környezeti terhelés, a természeti erőforrások megújítása jobban megvalósítható. A családi gazdálkodás decentralizált településformákat eredményez. Mindezek mellett a vidék hagyományőrzésében és a foglalkoztatásban is fontos szerepet játszik. A családi gazdálkodás során is a cél változatlan, azaz a fejlesztések folyamán olyan biológiai-műszaki-ökonómiai egyensúlyra kell törekedni, amikor az állomány kellően nagy genetikai képességű, a környezeti feltételekről tudnak gondoskodni és a termelés során a költségek megtérülnek (HORN, 1995).

In document Mezőgazdasági ágazatok gazdaságtana /Elméleti jegyzet/ (Pldal 97-103)