Film és politika

(A preventív antirasszizmus konnotációs rendszere)

Janovics Jenő 1907-ben vizionálja a gyűlölet századát: „Vészterhes, nehéz, sötét felhők tor­

nyosulnak a fejünk felett. A föld dübörög alattunk, mintha zúgva, bőgve a vadult elem minden pillanatban kitörni akarna. Testvér testvér ellen gyilkot szorít kezében. Minden szemben a gyűlölség vad tüze ég ”272 A biblikus hangon szól a prófétikus kordiagnózis. „Villámok cikáz­

nak át a zivataros fekete éjszakán s kísérteties sárga fényüknél szomorú, ijesztő képet látunk:

Vérben gázoló, vadult, féktelen tömeget, mely lerázott bilincseivel öldökli entestvéreit; sápadt arcú, fekete sereget, mely fanatizált hittel, lelket romboló nagy hatalommal küzd a világosság elszánt katonái ellen; emberi méltóságuktól megfosztott, egyforma ruhákba kényszerített véreinket, kik keserűségtől eltorzult arccal szegzik gyilkos puskáikat embertársaikra ”273 Kispéter Miklós írja 1938-ban: „Tragikus vonása korunknak, hogy amikor a technika annyi alkotása közt a film annak a leghatalmasabb tényezőnek bizonyult, amely népeket és világ­

részeket hozott egymás közelébe, lélekben, világfelfogásban mélyebb szakadékok soha még nem választották el a népeket, mint éppen napjainkban. Az emberiség: egyének, fajok, nemzetek és világrészek talán sohasem állottak oly mereven és ellenségesen szemben egymással, mint a »film korszakában«. Lelkében és szellemében ritkán volt olyan idegen, érzelmileg közömbös egymás iránt az emberiség, mint ma ” 274 A komédia aranykora az ún. „zsidótörvényekkel" zárul.

A múlt századvégi pesti zsidó kultúrában gyökeredzik a modernség csúfondáros vidám­

sággal, „fricskával és szamárfülekkel" megvívott „szabadságharca"27S, amelynek tradíciója hí­

ján elképzelhetetlen lett volna a komédia aranykora. A filmekben felismerhető a XX. század eleji pesti zsidó kultúra intelligenciája, életművészete, szívélyessége, otthon- és családszeretete, új érzékenységeket felkaroló női kultúrája és humora. „Magyarországon az első száz magyar hangosfilmből 9 3 filmet zsidó cégek gyártottak és 65-öt zsidó rendezők rendeztek, viszont a szereplők között igen kis számaránnyal szerepelnek.” - írja Smolka János276. „Ugyanúgy, mint Amerikában, Európában is kiaknázatlan lehetőségek felé kényszerítették és terelték a zsidókat a megélhetési források megszállt területei; így történt, hogy a kezdetben igazán fantasztikusnak és irreálisnak látszó filmiparban is elsősorban a zsidók kerestek érvényesülést"272 Ezek a filmek, egy szubkultúrának az összkultúra előtti bemutatkozása értelmében, mégsem „zsidó filmek”. A tömegfilm-rendező a néző érzületének és értékeinek tart tükröt, a nézők tábora pedig a társadalom minden rétegét egyesítő vegyes publikumot alkot. A vágyakat és szorongásokat általánosító sikerfilmek az összkultúra erényeinek és gyengéinek kifejezői, melynek a szerzők átadják szubkulturális hozadékukat.

Márai Sándor az újfajta világ, ismeretlen arculatú emberiség kezdetét jelző aspektusokra figyel fel a holocaust tanújaként: „Tömegszerencsétlenség szemtanúja vagyok, melyet tömeg­

őrület idéz fel. A nagy »hecc« természetesen nem torpanhat meg a zsidóknál. És aztán, ha

min-dent megkaptak? ... Ha van mód rá, elvenni emberek szabadságát, emberi méltóságát, esetleg életét, miért hőköljön meg ez a kancsi, eszelős dühben romboló és fosztogató tömeg bárki va­

gyona, személye előtt? A lángnak mindegy, mit éget, csak legyen mit hamvasztani.”-^^ Ha az eddigi történelemből levezethetetlen „nyitásról" van szó, akkor ez egy új, másfajta történelem kezdete. Az első ízben megtörtént dolgok kényszerítő, hipnotizáló, felszólító, elcsábító, ötlet­

adó, járványos erejének megfigyelésén alapul az ismétlési kényszer magyarázó elve. Minél példátlanabb valami, annál biztosabb, hogy paradigmaváltást jelez. Ez elvileg talán nem jelenti, hogy ez a paradigmaváltás végzetszem, hogy nem lehetne ellene felvenni a harcot, annyi azon­

ban bizonyos, hogy jelei áthatják a kort. Az utóbbi évtizedekben Afrikában, Ázsiában nem egy népet megkíséreltek - nem sikertelenül - kiirtani. Korunkban a felületesen örömhajhászó fogyasztói mentalitás, a szellemi nívó csökkenése soha nem ismert pusztító potenciállal, a pusz­

títás „tudományos-technikai forradalmával” találkozik. Éghajlati változásokkal, a Föld egyes régióinak lakhatatlanná válásával, túlnépesedéssel kell számolnunk. Az emberiség életterének csökkenése és a túlnépesedés olyan problémákkal fenyeget, melyeket a termelés új, az embe­

riség nagy tömegeit „fölöslegessé" nyiIvánító formái súlyosbítanak. Szegények és gazdagok ellentéte újra éleződni kezd, s várhatólag drámai formákat ölt. Soha nem látott, új sanszkülönb-ségek körvonalazódnak. Elvileg megoldódott a halál legyőzésének problémája s legalábbis egy relatív halhatatlanság elvileg elérhető, de ki fogja tudni megfizetni? Hogyan védelmezik majd magukat a háborgó, irigy halandóktól a boldog „halhatatlanok"? Globálissá válik, a világgal együtt, a polgárháború?

A tömeggyilkos diktatúra nem triviális politikatörténeti probléma. Egyik vagy másik nép a szerv, amely megszüli a problematikus rezsimeket, ám az emberiség a szervezet, amelynek egyensúlyhiánya és tévorientációja teszik lehetségessé és szükségszerűvé őket. Ha csak azt vizs­

gáljuk, milyen gyenge ponton fajul el a baj, nem jutunk közelebb a megértéshez. A tulajdon­

képpeni kérdéshez: mi történt az emberi szubsztanciával és hogyan vált mindez lehetségessé?

A betegség az emberiség összérintkezése szintjén diagnosztizálható, a kegyetlen rezsim csak a seb, a daganat. A XX. századot áttekintve olyan változatlan fejlődéstendenciákat látunk, ame­

lyek a század elején és közepén a történelem legnagyobb katasztrófáihoz vezettek. A felfog- hatón, átélhetőn túlmenő borzalmak nem hoznak katarzist. Egyik katasztrófa után sem észlel­

hető olyan gyökeres fordulat, mely garantálhatná az újabb tragédia megelőzését. A kifinomodó kín, a barbár elnyomás krónikus sanszkülönbségekké konvertálása és a látványos pótkielé-gülések kultúrája csak az uralom tökéletesedését jelentik és nem felszabadulást; a „gonosz"

tökéletesedését, nem a világ javulását. Az elitek és módszerek változnak, konkurenciájuk, bizonytalan pozíciójuk gyors kihasználásának és az „emberanyag” leghatékonyabb felhasz­

nálási lehetőségeinek keresése változatlan.

A tőke- és hatalomkoncentráció olyan társadalmi távolságokat nemz, melyekből a sor­

sokról -- életek millióiról - döntő elit a tömeget anonim nyersanyagnak látja. A szolgáltatóként, fogyasztóként és konkurensként szemben álló egyének is így kezelik egymást. Minden emberi megnyiIvánulás fizetett funkcióvá válik, egész emberek nem, csak piaci szereplők találkoznak, harcban egymással. Az erkölcsöt kiszorítja a jog, s a formális jog játszmákra redukálódik.

A bürokrácia és technokrácia semlegesíti, esztétikailag és erkölcsileg közömbössé teszi az emberi kapcsolatokat. Az uralkodó viszony az idegenség és közöny. A társadalom szakító­

szilárdságát az általános kegyetlenség megkeményedése határozza meg. Az élet- és társadalom- építés stílusa nem utal a könyörnlet vagy aggály nyomelemeire. A mindennapi élet legköz- napibb hatalmi viszonyaiban is diadalt ül az agresszor, a bestia. Az objektív szükségleteik szerint fejlődő apparátusoknak olyan éretlen és önző emberre van szükségük, aki a ravasz műveletvégző képesség értelmében nagyon intelligens, de ha a szellem az élet áttekintő és gon­

doskodó őre, akkor szelleme nincs. Az apparátusok (szervezetek és gépek) „hatalmat adnak

neki, lelkének anarchiája meg jogot, hogy a hatalommal úgy éljen, ahogy neki jólesik ”279 Létrejön és az emberi viszonyokra telepszik a szellemtelen és empátiátlan intelligenciabestia, ki létfeltételeik megvonásával fenyegeti, idomítja és zsarolja az álszükségletekkel felajzott és meg- bolondított alárendelteket. A régi plebejus számára az érvényesülés feltétele volt a civilbátorság, mely a modern szervezetember számára életveszély: „...az egész modern kor gyáva. Akarat- gyönge, egyéni kezdeményezőerő nélkül marad. De hát hogy is merne moccanni vagy mukkan­

ni az egyén.. ”280

Rousseau alapvetően jó emberét leváltja Darwin alapvetően kegyetlen embere, aki alkal­

mazkodott a természet közönyéhez, e közöny tanítványa, nem képvisel a létezés egészét megújító ellenprincípiumot. A kor „új embere" azonos az újbarbárral, aki számára a létharc kegyetlensége a valóság és az erősebb joga az igazság. A sztálinisták kitanítanak, hogy az etika csak „felépítmény", az erkölcs „osztályjellegű”, az érdekharcok eszköze. Ezt gondolják tovább a nácik: ha csak ennyi, akkor legjobb teljesen elvetni. Kérdés, hogy eme elvek ott hatnak-e általánosabban és hosszabb távon, hol hivatalos ideológiává válnak, s így ellenállást is nem- zenek, vagy ott, ahol a köznapi élet kimondatlan bizonyosságaiként tevékenyek. Az élet brutális versenyében csak a privilégiumok adnak sanszot. A többség modem rabszolgaként alávetett a kiváltságosok kiszipolyozó kényének. Egyúttal mindenki ugyanolyan kizsákmányolója az alatta állóknak, miként a felette állók és a konkurensek őt terrorizálják. Valóban egyfajta kol­

lektív bűnösség, beteljesedett földi kárhozat. Ilyen feltételek mellett gyűlölni könnyű és szeretni nehéz.

A radikális rizikótársadalom nem alakítja ki a hosszú távon fennállani képes, szilárd tár­

sadalmakra jellemző önszabályozást, gondoskodást és szolidaritást. A szűkös és tolakvó világ­

ban, melyben az emberek ellendmkkerei egymásnak, a szolidaritás helyére lép ellentéte, az általános antipátia, melynek megnyilatkozása a káröröm. A konstans közönyt a szervezetember függése biztosírja, a kitörő kárörömöt a kisemberek konkurenciája táplálja. Egymásért már nem, csak egymás ellen tudnak az emberek egyesülni, a közösséget a destruktivitás, a gyűlölet restau­

rálja. A korábbi társadalmakban a szervező elvek teljesítőképességének határain jelentkezett a brutalitás, mely a modem tömegtársadalomban köznapivá konszolidált szervező elvként kerül a centrumba. Nem külön funkció már. Minden egyes funkció gyakorlásának módja. Nem egyik vagy másik szereplőben testesül meg; a modern szcéna szereplőinek életképességével azono­

sítják. Már mindenki gyűlöl mindenkit, amikor áldozatot kezdenek keresni. Mást jobban kell gyűlölniük mint egymást, hogy elviselhessék egymást. A hitleristák cinikusan közhírré teszik az élethez és állampolgárhoz való ama viszonyt amit a többi hatalom tudattalanul vagy az ellen­

kezőjét hirdető képmutatással képvisel. „Legeslegvégső fokon lemészárolja a modem ember legközelebbi hozzátartozóit, végtagjaikból kocsonyát készít, zsigereiket kifőzi szappannak ” - írja 1942-ben Karácsony Sándor.28' „A civilizált átlagember számára a gyűlölet az egyetlen érzés, melynek összes regiszterét ismeri ” - írja Szécsy János 1943-ban282.

A komédia aranykora az üldözések országunkra vetődő árnyékában bontakozik ki. E fil­

mek tartalmazzák a fajelmélet közvetett és megelőző kritikáját. Komédiáink preventív anti- rasszizmusa a tapintatos és szívélyes együttélés képe. Eme antirasszizmus azért preventív, mert lényege nem a védekező vagy támadó harc, hanem az együttélést harccá változtató beállítottsá­

gok alternatíváinak kidolgozása.

Az antiszemitizmusra ösztönösen és átfogóan válaszoló ellenkezésként meghatározható preventív antirasszizmus többszörösen általánosul. Mindenek előtt a kisebbségek problémájává, de mivel a despotikus társadalmakban a történelem nagyobb részében a kisebbség terrorizálta a többséget, további általánosítás szükséges, melynek révén a türelmetlenség problémája, tole­

rancia és intolerancia alternatívája, tapintat, türelem és empátia utópiája jelenik meg a probléma végső értelmező elveként.

Mivel a régi magyar filmek évtizedek múltán is változatlanul népszerűek s azóta sem sikerült hasonlóan népszerű filmforma kidolgozása, feltehető, hogy a komédia aranykorának generációja olyan dramaturgiai konfliktuskezelő megoldásokat talált, amelyek a társadalmi kofliktuskezelés előtt járnak.

Az előítélet a belső eredetű ösztönszorongás és külső okból fakadó objektív szorongás-^

együtthatásának terméke azon a ponton, ahol kezelhetetlenné válnak a frusztrációk. Az előítélet- mechanizmus ellentéte a régi filmek dramaturgiája, mely a dühös félreértésektől halad a kijózanodás felé: cgy-egy konfliktus kezelhetővé tételének története. A filmek ritkán temati-zárják közvetlenül magát az előítéletet, gyakrabban a problémákat, melyeknek az előítélet pusz­

tán félreértése vagy időleges hárítása. Nem az egyéni és társadalmi korlátokat húzzák meg éles vonallal, az a kérdésük, melyek a helyzetet termékennyé változtató és a félreértéseket, görcsöket oldó életstratégiák. A komikum a személyiség beszűkülése, a pátosz a kitágulása, de a komikum mindig csipetnyi pátosz felé mutat, mely közvetíti a megoldást.

A filmekben a különféle, rendszerint igen tarka képet nyújtó előítéletek szorongásokból fakadó elhárító mechanizmusok; mindenki előítéletes, ha szorong; a cselekmények az előítéletet nem szubsztancializárják önálló „előítéletes karakterként"; az előítéletek a cselekmény felol­

dandó hátráltató mozzanataiként játszanak szerepet.

Az újabb amerikai filmek hőseiket túlegyszerűsítő báIványimádásán iskolázott mozinézők gyakran nem értik Kabos Gyula humorát. Mert a Kabos-hős becsapja a vevőket, hazudik a feleségének, helyezkedik és ügyeskedik, gyáva stb. Az intoleráns ember azt hiszi, abból a célból kell kimutatnia embertársai hibáit, hogy gyűlölhesse őket. Nem érti, miért kell a figurát jellem­

hibákkal megterhelni, ha nem intrikus. Kabos a kisember minden jellemhibáját eljátssza, melyek szűkös és előnytelen helyzetéből fakadó védekező reflexekként jelennek meg alakításá­

ban. Az embereket hibáikon, gyengeségeiken keresztül lehet megszeretni; az amerikai szuper­

hősöket a nézők csodálhatják, de nem szerethetik. Komédiáink olyan világot kreálnak, amely­

ben irónia és szolidaritás társulnak egymással.

Az aranykor komédiájának szerény utópiája nem egy ideális társadalom képét állítja elénk, csupán az alkotók és nézők saját társadalmának vesztébe nem rohanó változatát. A filmek témája nem a politikai, hanem a mindennapi világ, mely nem ideális világ, csak lakható. Nem kell megváltoztatni, ellenkezőleg, az a kérdés mindig, hogyan őrizheti meg bestiális kortenden­

ciáktól fenyegetett identitását. A filmek utópiája, mely számol az összes emberi gyenge­

ségekkel, azt a kérdést teszi fel, hogy az összes gyengéket, feszengéseket és érdekkülönbségeket beszámítva, hogyan játszhatunk hasznos, előmozdító szerepet egymás életében.

Ha a kultúremberek képesek mindenki számára érvényes igazságok által megalapozott együttélésre, ezt egymás álláspontjának elsajátítása közvetíti. De nemcsak az ész köt össze.

A művészet számára az ész kötelme kiváltképp nem elég. Az előlegezett jóindulat természetes kiindulópontként köt össze bennünket, ha a kultúra a közös emberi tulajdonságok kombinációi­

nak tekinti az embertípusokat, egységes, egyetemes erkölcsi szubsztancia variánsainak a nem­

zeti, szociális és szakmai életvilágokat és létstílusokat. Minden megkísérelt kommunikáció és interakció szükségképpeni implikációja eme feltételezés, még ha vissza is vonják az ideológiák.

Minden ember ösztönösen tudja, hogy minden emberben benne van minden emberi: nem az erkölcsi tulajdonságok kor- és etnikumspecifikusak, csak aktualizációik és hierarchiáik, az álta­

lános emberi birtok eltérő struktúrálódásai. Ezt az ösztönös tudást egyesek, anyagi érdekektől vezettetve, elfojtják. A mindenkori üldözötteknek minderről annál élesebb a tudása, minél inkább elhomályosul e tudás a mindenkori üldözőkben.

A tradíciók azonosak az emberrel, de az ember nem azonos a tradíciókkal: több is náluk, túl is lendül rajtuk. Komédiáink hősei kinőnek csoportjukból, amelyet nem haladnak meg, nem tagadnak meg, de nem is redukálódnak szokásaira, szellemi beidegződéseire. A cselekmény

végére így válnak a kezdetben egyenetlenkedő figurák egy családdá s a kultúremberek családjá­

nak tagjaivá. Az egymásra talált emberek bensőséges csoportképei előzik meg a boldogság képét, az öröm víziói a boldogságvíziót, az egymásra talált szerelmesek ölelését, csókját. Az ember csoportja azt fejezi ki, amit kapott, egyénisége azt, amit csinált, kihozott belőle. Eme perszonalizációs drámában találnak egymásra szeretők és barátok, s győzik le a kezdeti hisz­

térikus magányt, melynek elmérgesedése teszi ön- és közveszélyessé a melodrámák szeren­

csétlen alakjait.

A klasszikus komédia kritikusan látja az embert, de nincs benne bűnbak. A komédia gonoszkodik, de nem ismeri a gonoszságot. Az embernek tehetségei vannak és temperamentu-ma. Mindezek az együttműködő vagy harcoló felek viszonyaiban kölcsönösen válnak érdek- azonosság esetén funkcióvá, érdekellentét esetén diszfunkcióvá. Egymás életében szerencsétlen módon diszfunkcióvá váló tulajdonságaink a tapintat, a figyelem, az empátia és a racionális érdekegyeztetés által ismét funkcióvá válhatnak. Az érdekegyeztetés kudarca esetén nem egyik fél kártékony a másikra, hanem kölcsönösen kártékonyak egymásra. Ekkor sem belőlük jön a baj, a helyzet beteg, az emberek csak élni akarnak, a lehető módon. Az erények és bűnök egy­

azon tulajdonságok megnyilatkozásai. Filmjeinkben a kollíziókat motiváló vétkek és hibák soha sem szubsztanciálisak. Az irónia a diszfunkciót éri és nem az emberi lényeget, a kisiklást és nem a tulajdonságot. Komédiáinkból hiányzik a gonosz kategóriája.

Kabos bankárai, gyárosai, ügyvédei nem kifejezetten etnikailag meghatározott alakok.

Elsősorban szakmai és szociális karaktertípusok. Az /g/ói diákokban pl. tót kocsmárost játszik.

Amennyiben a miliőábrázolás a felhang s a hangulat szintjén olykor mégis értelmezhetővé teszi őket zsidó emberként, szembetűnő az öniróniájuk. Kabos nem morálisan kikozmetikázott hősöket játszik, hanem esendő embereket, s a filmek cselekménye során végül éppen ez a na­

gyon is emberi ember válik az élhetetlen hősök, szerelmesek megsegítőjévé. Ha a Kabos- filmekben a preventív antirasszizmus stratégiáit keressük, elemzésre méltó sajátságuk, hogy a dzsentroid Jávort idealizálják, a zsidó Kaboson pedig kacagnak.

A polgári filmkomédiák öniróniájának forrása az az elv, hogy humánusabb társadalom jön létre, ha mindenki a maga csoportját szidja és a másikat dicséri, mintha a másikat szidja és a magáét dicséri. Ha mindenki a maga portáján söpör, mentalitásának dupla haszna lesz: kritikus önismeret párosul a mások erényeinek eltanulásával. A másik út ezzel szemben kiélezi a cso­

portok viszonyát és szellemi elsatnyulást eredményez a csoportokon belül.

In document Balogh Gyöngyi – Király JenőA magyar film műfaj- és stílustörténete1929-1936 (Pldal 80-84)