Anyarém és sznobkuítúra

Kabos Gyula kifogyhatatlan találékonysággal karikírozza a derék, dolgos, ügyes, értelmes pol­

gár számtalan apró gerinctelenségét. Kedélyes kártyapartit látunk. Sramlizene mellett kártyáz­

nak a férfiak. „Fogd be a szád!" - ripakodik rá Kabos a hazatérést sürgető kocsisra. Jól odamon­

dogat neki, de csak miután az hallótávolságon kívül került. Schneider gyáva, akkor kiabál, amikor nem hallják, visszavon, kitér és enged a sznobizmusnak. Hebeg, nincsenek érvei.

kölyökszerűvé teszi a nagydarab feleséggel szembeni kisebbrendűségi érzése. Keménykalapban ül a napon, nagy szivar lóg szájában, védekező sündisznóállásbán lesunyja fejét a lehengerlő te­

kintélyek világában, de mindez a felszín. Az erkölcsi bizonyítványt a rendőrség állítja ki, nem a művészet. A művész markánsan, élesen látja hősét, de maga is csak utólag tudja meg, művéből, hogy mit gondolt róla. Szándék és következmény egysége egydimenziós programköl-tészetet eredményez; a művészet érdekessége a meghasonlással és ambivalenciával kezdődik.

A miliő szeretete és ismerete összeférhetővé teszi a kritikát az apológiával, a kettő egybejátszá- sa pedig sokértelművé a filmet. A komikus színész zsenialitása a pozitív értékek negatív funk­

cióinak vagy a negatív értékek pozitív funkcióinak eljátszásában áll. Kabos megmutatja a tudat­

lanság felszíne mögött az ősi és plebejus bölcsességet, az alázatos udvariaskodásban furcsa mó­

don mégis megőrződik a szellemi szabadság és gyakorlati magabiztosság, a csetlő-botló gyávaság pedig, csak a köznapi dolgokat érintve, összefér a lényeges dolgokban megnyilatkozó határozottsággal és biztonsággal. Schneider kerüli a konfrontációt, de dolgozik az agya, önbe­

csülése sikerének függvénye, felületes meghunyászkodása csak energiaspóroló lelki kényelem.

Budapest már nem az a német város, amelyről Arany János ellenszenvvel írt. Kelet és nyu­

gat határán létrejött valami élelmes és szívélyes, temperamentumos és intelligens ötvözet, a bu­

dapesti ember, egyesítve magában az ország etnikumainak készségeit, erényeit és hibáit. Az öt­

venes években még megvolt, később frusztráltan a barbárság szolgálatába állt, majd szellemileg is lepusztult, a filmek megőrzik egykori vonzó képét. Székely István stílusának tematikus anya­

ga a város idilli aspektusa, a budapesti ember neobiedermeier poézise. Alsózó óbudai asztaltár­

saság: kopasz fejek, nagy bajszok, mindenből túl sok vagy túl kevés. A derűs aránytalanság örö­

mei, az igénytelenség elégedettsége, a „nyárspolgár” újraértékelése fejezi ki az emberség for­

rásainak neobiedermeier keresését. A söröspultnál a kocsis bölcselkedik, úr és szolga, ha már nem is együtt, még egy helyen mulat. A lakáj fellépése előtt megismert kisemberi miliő feszte­

len de nem elhanyagolt, szerény de otthonos. A vidáman ordítozó középkorú öreglegények asz­

taltársaságában Schneider az „elnök úr". A polgárok sördalt énekelnek, a kamera megmutatja az asztalokat, az aszfaltot ellepő népet. Bensőséges világot látunk, szembeállítva Schneiderné és Hyppolit örökös szervezkedésével, világuk mondvacsinált kötelességeivel, ambícióival és fe­

szültségével.

A viszonylag polgárosulatlan társadalomban élő polgárság két alapproblémája, hogy nincs gazdasági és szellemi hatalmának megfelelő politikai hatalma és presztízse. Az előbbi, a hata­

lom hiánya, baloldalivá tesz, az utóbbi, a presztízs hiánya - mert ez már lelki probléma - neu­

rotikussá. Ha gazdagodunk, nem a szellemünk gazdagszik, és nem is a szellemünk teszi, hogy gazdagodunk: ez a kései, kifinomult polgárok, a Buddenbrook ház vagy A Thibault család hő­

seinek konfliktusa, akikben már túl nagy a szellem, s így a szellem aszketikus önmegtagadásá- val kell szolgálniok a polgári vagyont. A nagy szellem kiugrik környezetéből, minden környe­

zetben idegenné válik. Az idegenség a szellem munkaeszköze. Az újgazdag sajátos problémája, hogy nincs gazdasági erejének megfelelő szellemi ereje, mert a meggazdagodás gyakran a ra­

vaszság, az erőszakosság, a szerencse vagy a legprózaibb, legkisszerilbb, legközelibb viszo­

nyokban való ügyes tájékozódás dolga, amit a mély és bonyolult szellem akadályozhat. A nagy anyagi tőke és a szerény szellemi tőke ellentmondásából keletkezik a sznobizmus. A tulajdon­

képpeni sznob, a sznobizmus koncentrátuma a Hyppoíír-filmben Schneiderné (Haraszti Mici), Schneider csupán enged felesége sznobizmusának. A gyakorlati ész (Schneider) a hóbortos sznobizmust (Schneidernét) szolgálja. Miután a gyakorlati ravaszság feljutott az élet csúcsára, nem elég többé önmagának, váltania kell, segítségül hívni egy másik erőt, a független szellem erejét vagy a tökélyre vitt képmutatás álságos fantomvilágát.

Cseng a telefon. A Terkával üldögélő Schneider a fejét csóválja. „Ismerem ezt a csenge­

tést. Az anyád. Azanyád!” A feleség képviseli az élet természetes érési folyamatait tiszteletben

nem tartó, izgága beavatkozást. A harmincas évek filmkomédiájában a társadalom fel nem nőtt, fel nem szabadult mivoltának visszatérő szimbóluma a familiáris terror. A sikeres vállalkozó ott­

hon meghunyászkodó elnyomott, papucsférj, az ambiciózus feleség sznobisztikus terrorjának áldozata. Székely István ugyanazt a tolakodó álkultúrát mutatja be Schneiderné asszony figurá­

jában, amelyet Lukács György emlékezéseiben is a produktív apán élősködő és uralkodó, im­

produktív anya képvisel. A filmvígjáték és az emlékiratok anyaképének összecsengése, komé­

dia és valóság megfelelése érdekes, fontos nyom a polgári szubjektivitás történetének kutatása számára. Milyen a filozófus emlékeiben élő anyaalak? „Okos és amit akkoriban műveltnek ne­

veztek ismeretségi körünk szemlélete szerint..., minden érdeklődés híján az iránt, milyenek a dolgok valójában, milyenek a szükségletek, ha valódiak. Vagyis teljesen konvencionális, és mi­

vel annak, amit itt protokollnak neveznek, okosan, sőt olykor szellemesen tudott eleget tenni, sa­

ját köreiben tekintélye volt. Apám is (self-made man lévén) nagyon tisztelte; őt meglehetősen becsültem (munka és értelem) mint gyerek, de felháborított nagyrabecsülése anyám iránt, oly­

kor meg is vetettem emiatt (vakság). Valóban jó viszony csak akkor alakult ki köztünk, amikor - részleteiben talán nem mindig közreműködésem nélkül - kezdte kritikusabban nézni anyá- mat.”374 Lukács jelzi az ember valódi szükségleteinek magára hagyottságát a formalitások kul­

túrájában, azt a lelki elárvultságot, mely bizonyára a 20. század barbarizálódásának, vagy leg­

alábbis a vele szembeni - sokat emlegetett, de nem mélyen elemzett - lelki védtelenségnek egyik forrása volt. A felemelkedők vétke kisebb, mint azoké, akik a társadalom csúcsain sem képviselnek autentikus kultúrát. Schneiderné komikus vétke a máznak, póznak vélt kultúra tar­

talmi dimenzióival szembeni közömbösség. Az utánzott grófok még valódi kultúrával reprezen­

táltak (ezt tanúsítják és dokumentálják Jósika Miklós, Bánffy Miklós, Wass Albert és mások művei: Zilahy már nosztalgikus, visszatekintő képet ad róla az Ararátban), az utánzó sznobok már csak a reprezentációt [árják a kultúrában. A következmény a hazugságok szövevénye, a pó­

zok kulisszavilága, melybe belegabalyodva hőseink törvényszerűen haladnak a végső - komi­

kus - lelepleződés felé. Schneiderné fontoskodva fogyókúrázik, de közben a kocsmába szökik zsíros és cukros ételeket falni. Hasonló buzgalommal tornászik, de porszívóval szedi fel a tor- natanárnő által elszórt papírszeletkéket. Semmiből sem akar kimaradni, de meg akarja spórolni a fáradságot.

A kispolgári otthon nagyralátó reformjának eredménye, hogy senkinek sincs maradása, a feleség a kocsmába szökik, a férj pedig a Kolibri bárban mulat. A kényszerű intrika és hazu- dozás, s az újoncok ügyetlensége a képmutatásban és hazudozásban, kezelhetetlenné teszi az életet. Páholyt rendelnek az Operába, de a Kolibri bárban kötnek ki helyette. Titkos bűnné válik az élet minden öröme. Egész nap vizsgázni kell egymás előtt, s este titkon lopakodni szégyellt örömök után. A szolgák legalább apró örömeikben szabadok. A kellemességre vágyó úr szolga- örömöket lop az élettől.

A sárkányasszony és anyarém imágója nem a századvégi dekadencia, a szecessziós hisz- térikák vagy az új századelő harcos és intellektuális nőtípusainak privilegizált szerepkelléke.

A vérmes sárkányasszony már Eötvös József regénye, A falu jegyzője legfőbb intrikusában, Rétyné figurájában megvan. Pálffy Albert háromszor is megírja élete végén a rettenetes intrikus-nőt, aki elgáncsolja a fiatal szereplők boldogságát (ma már csak az Egy mérnök regénye többé- kevésbé hozzáférhető). A legnagyobb anyarém azonban Tarnóczyné az Özvegy és lányában.

Tolnai Lajos: Az urak című regényének erőszakos, ambiciózus anyafigurája két fiát teszi tönk­

re, terrorizálja. Vadnai Károly művei tele vannak ilyen intrikusnőkkel.

Móricz Zsigmond férfialakjai elkeseredett harcot vívnak a női dominanciával. Mezei József így jellemzi Móricz papnéit: „Nődémonok és fúriák, harcos amazonok és mohó Do­

rottyák ”373 Németh László a domináns nők sorát vonultatja föl. A nagy hisztérikákat és a meg­

foghatatlan, rajtakaphatatlan, rókalelkű bestiákat elénk állító Herczeg és Molnár - Székely

film-jének elődeiként - komikus oldaláról fogják fel a női dominanciát. A századvégi nők erotikus zsenik, Schneidemé a macera zsenije. A paternalisztikus eredetű kényszerkultúra álvalóságának érdekes módon a „rettenetes anyák" a fő oszlopai a kor reprezentatív lelki dokumentumaiban.

Karinthy műve, a Capillária a nőrémek köztársaságának negatív utópiájával tetőzi be a sárkány- élményt. A rettenetes atyák ritkábbak s többnyire archaikus zsarnokok, defenzív ősbölények.

Meglepő a sok közös vonás az Oláh Gábor által leírt archaikus, ősbarbár kocsis (A táltosfiú) és a Kassák (Napok, a mi napjaink) által leírt modem államügyész között. Ősük A kőszívű ember fiai apafigurája már Jókai regényében is a fantasztikum határáig menően korszerűtlen. A Franz Kafkáéra emlékeztető intellektuális súlyú és bonyolultságú atya-fóbiával Kodolányinál találko­

zunk. Lukács György ugyanazzal a sárkányölő hevülettel küzd az anyaimágó ellen, ahogy Kaf­

ka az apa ellen lázadott. Az anyarém kisszerűbb s - ezzel összefüggésben - feljövő, nem búcsú­

zó erőket képvisel. Mollináry Gizella önéletrajzi jellegű nagyvárosi és modem szenvedéstörté-neteiben olyan sokkoló szintre lép az anyarém, amivel voltaképpen - mert a jóléti államban élő középosztályi férfi élményfedezete kevésbé mély - egy Stephen King-horror sem versenyezhet.

Mollináry után az anyarém kellékeinek további gyűjtése és képének kidolgozása vállalhatatlan­

ná teszi a rémkép anyajellegét, ezért Sarkadi Oszlopos Simeonjában ugyanez a figura gonosz takarítónővé válik. Az anyarém figurája előre jelzi az elárvult társadalom általános lelki lum- penizálódását. Az egyetemes elaljasodás homogén körképe végül a Rozsdatemető című regény­

ben számolja fel az anyarém kiugró pozícióját. A feltörekvő polgárcsaládokban az apa vezeti az üzletet, az anya vállalja a társadalmi kapcsolatok menedzselését. Az apa - egyszerűsítve - a ter­

mészettel való harcot, az anya a „human relations" szféráját. Az apa reszortja az ítélet, az anyáé az előítélet. Minthogy a családon belül az apa és az anya konfliktusa fejezi ki produktivitás és reprezentáció érdekeinek ütközését, a társadalom önmagát gátló, megbasonlott működése köz­

vetlenebbül fejeződik ki az anyafigurában, míg az apafigura esetében a karaktertorzulásokat kordában tartják a tárgyi racionalitás parancsai és érdekei. A rezignált bölcsesség lényege az a megértés, hogy ontológiailag nincsenek erények és bűnök, csak tulajdonságok vannak, melyek sikeres alkalmazása az erény, téves alkalmazása a bűn. A /Jyppo/í; a fakó/ feláldozza eme felis­

merésének Schneidernét, mert a családon belül az egyik félnek ugyanazon kultúra racionális al­

kalmazását kell megtestesítenie, míg a másik fél számára az irracionális kisiklásokat kell kiosz­

tani. Ne feledjük, hogy az ábrázolt mentalitásokat a komédia szükségleteinek megfelelően kell preparálni.

A magyar film, bár jellegzetesen modern nagyvárosi tömegkultúrát képvisel, nem szakít irodalmunk évszázados gondolatmeneteivel. Kisfaludy Károly és Szigligeti az arisztokraták és polgárok „külföldieskedését" gúnyolják. Az arisztokratákat majmoló polgárokat Szigligeti Korpádiné és Lajos alakjaiban teszi nevetségessé a Szökött katonában. Gaal Józsefnél, A pe-leskei nótáriusban és Gárdonyi Göre Gábor-könyveiben még a polgári mércének való meg nem felelés teszi mulatságossá a parasztot. A filmkomédiában a polgárt utánzó paraszt és az arisztok­

ratát utánzó polgár egyaránt nevetséges. Komikumforrás minden törleszkedés és önmegtagadás.

Az újabb időkben a középbirtokosság és a polgárság kulturális ellentéteiben megjelenő struktu­

rális mintát, melyet a középnemesség és az arisztokrácia korábbi antinómiája előre jelzett és be­

folyásolt, a J/yppoíü-film családon belüli antinómiaként általánosítja. A szerepek nem osztály- specifikusak: különböző beugró szereplők veszik fel őket a történelemben. Már az úri kódon be­

lül differenciálódott a durva parlagi úr és a divatos üresség hatásvadász közhelyeiben tetszelgő, pózoló szalonoroszlán kettőssége, mely tolakodó kakasviadalával rátelepszik az életre, elvonja az energiát a termékeny gondolatmenetektől és elzárja a produktív utakat. Pontosan ez a ket­

tősség volt Gozsdu Elek Köd című regényének témája. A polgárság különböző frakciói is örö­

költék a sznob rituálévá üresedett kultúrdivatok felületes celebrálását, amint a műveletlenséggel való hencegést, a nagyvilág értékei és kihívásai iránti megvetést is. Szélhámos álkultúra és

ön-pusztító antikultúra Gozsdunál tragikus oppozíciója a komédiában álkultúra és félkultúra oppo- zíciójává szelídül.

Az urizáló látszatkeltés a mélyebb kultúra-elsajátítás feladatai alól tehermentesítő kényel­

mi reagálás. A kultúra-vesztőktől tanult kultúra kapóra jön a kultúra-spórolóknak. Székely iró­

niája Csortos Gyula kényelmes, méltóságos dikcióját Schneidernének a nyelvet kerékbe törő, idegesítő karattyolásával konfrontálja. „Teljesen magára bízzuk, kedves Hyppolit, hiszen cse­

kélységekről lehet csak szó" - bájolog az asszony kétszeresen hamis hangsúllyal. A „Hyppolit"

helyett a „kedves” szót hangsúlyozza, és a „csekélységekről” helyett a „csak" szóra helyezi a nyomatékor Előbb a hízelgés tolja el a hangsúlyt, utóbb a mértéktelen és a hierarchikus vi­

szonnyal összeegyeztethetetlen, elhamarkodott kedveskedés kínos mivoltának felismerése kész­

tet gyors visszavonásra, de - mivel az ízléstelenség ízléstelenséget nemz - a visszavonó, korlá­

tozó „csak" szó pofonként csattan, s a mondat kétszer is kizökken természetes ritmusából.

Antonioni csinált belőle programot, hogy a filmrendezőnek a valóság spontán erőit kell önlelep-lezéshez segítenie. Ez a program, ösztönösen, már Székely filmjében is érvényesül.

A sznobok formális kultúrambíciójából születő szellemiséget Székely filmje lakájkultúra- ként jellemzi. Schneider műveletlensége magasabb rendű a feleség maníros álműveltségénél, mert Schneider csak azt sajátítja el, aminek belátta értelmét, míg a feleség a társadalmi ambíció harci táncává alacsonyírja a kultúrát. Schneider hangyaként gyűjtögeti a testre szabott kultúra elemeit, Schneiderné, mint báb a pillangóról, káprázatos akkulturációról álmodik. Schneiderné nyögvenyelő kultúreszménye előrevetíti a következő évtizedek türelmetlen típusait. A nagyralá- tó Schneiderné azonban valójában lebecsüli önmagukat, Schneider szerénysége mélyebb, öntu- datosabb érték-érzéseken alapul.

A félkultúra (Schneider) küzd az álkultúrával (Schneiderné). A félkultúra, bár hiányos, igazi kultúra. Legfőbb problémája, hogy kiszolgáltatott az erőszakos álkultúrának. Schneider ki akarja dobni a lakájt, de végül csak hebeg, megfélemlítve áll, s a feleségére förmed: „Szólj már te is valamit!" A nemesi világban nem vált el munka és magánélet oly módon, mint a polgár- világban. A magánélet teljes egészében reprezentatív és az élet minden ténye hatalmi tény. A tel­

jes egészében társadalmi rituálévá változó élet elveszti intimitását. A nagyúr egész nap szem előtt van, mint egy börtönlakó. Az arisztokrata élő történelemnek és összefoglalt kultúrának, a közösség megtestesítőjének érzi magát. Személyisége összhangban van egész élete közvetlen társadalmasultságával. Szükségletkielégítési funkcióit leadja a szolgáló személyzet tagjainak, akiket nem tekint partnernek, nem feszélyezi magát előttük, nem függ tőlük, nem-személlyé nyiIvánítja őket vagy olyasmivé, mint a pszichoanalízis „belső objektumai", „átmeneti tárgyai", mintegy részfunkciókként asszimilálva őket, beolvasztva személyiségébe. A piactól, a közvé­

leménytől, a „kuncsaftoktól" függő polgár, akinek pozíciója az egész világgal folytatott harc, alku, hízelgés és reklámmunka terméke, erre nem képes. Az arisztokrata, maga diktáIván a nor­

mákat, védett, nem függ mások tekintetétől, szempontjaitól, értékeitől, ezért nem kell rájuk te­

kintettel lennie. Az előbb az előkelő világ, utóbb a közvélemény által diktált normáktól függő polgár zsarolható. A középosztályt középhelyzete bizonytalansága teszi védtelenné s a polgári társadalom győzelme az új rendbe beilleszkedett összes karaktertípusokat kiszolgáltatja a köz- véleménynek. Remenyik Zsigmond lakájterror alatt senyvedő előkelő öreg paprokont mutat be Bűntudat című művében: „Valóban, furcsa és bohókás is volt ez az állapot, különösen nagy, csa­

ládi díszebédek alkalmából, amidőn a rokonok gyülekezete minden szót előbb százszor megrág­

va hajbókolt az öreg rokonnak, addig az inas szemtelen perfidiával, bizalmaskodó semmibeve­

véssel lökte eléje a tányért, öntötte házikabárjára a paradicsomszószt és hagyta előtte egész ebéd alatt a pucolatlan eszcájgokat. Hogy senkinek sem lehet tekintélye inasa előtt, ez az öreg paprokon esetében a napnál világosabban bebizonyosodott ”376 schneiderné meg akarja nyitni házát; Schneider tiltakozik. A kemény munkát végző polgár szeretné papucsban s hálósipkában

elengedni magát otthonában. A nagyúr örökli nagyságát, nem „önmaga teremtője”, ezért nem is kell visszavonulnia, hogy „rendezze sorait". A polgárnak szüksége van a magányra. A kirakat- otthon középpontjába állított Schneider a kínok kínját éli át. A szállítmányozási vállalkozó sike­

rét és gazdagságát az teszi a kisemberi és proletár moziközönség számára szimpatikussá, hogy az új polgárság még nem konszolidálódott hatalmi tényezőként. A világot a csatahajó tekinté-lyével és a harckocsi ellenállhatatlanságával lerohanó Schneiderné a hatalmi ténnyé válásért in­

dítja meg harcát. A feleség tekintélyes tolatásának ellentéte a férfi sompolygása. Kabos kissé roggyantan áll, csoszogva lépked, karjai sem lazán lógnak, kissé összerándulnak, mintha arra készülne, hogy védelmezőn maga elé kapja őket. Mindig lázadozik, de végül mindig enged. „De hogy én a saját marhapörköltem tiszteletére szmokingot vegyek? Soha! Érted mama? Soha!"

Képváltás. Schneider öltözik. Dühöngve küzd a szmokinggal.

3.1.4. LakájszeHem és szo!ga!é!ek

Hyppolit autón érkezik, puha kalapban, fehér kesztyűben, tekintélyes monoklival felszerelve.

Az udvariasan fölényes, tapintatosan lesújtó, finoman megvető lakáj a polgárok nevelőjeként vonul be a családba.

- Mikorra parancsolja nagyságod a fürdőt?

- Vasárnap... - hebegi ijedten Schneider.

A hivalkodó és fenyegető, előkelősködő és rendszabályozó kényszerkultúra mulatságos képe: a kultúra mint a kényelmetlenségek rendszere, melyben a racionális irracionálissá, a ma­

gától értetődő is természetellenessé válik. Rejtelmes parancsolatok vezetik az életet, nem a jó­

zan belátás.

- Nagyságos asszonyom persze diétát tart?

- Mit kérem?

- Fogyókúrát!

- Ó, hogyne.

Schneider boldogan sunyit, hallva, hogy feleségének salátán kell élnie. Befelé röhögve la­

pít. A cselédek megadóak és szemforgatóak, megfélemlítettek és titkon ellenállnak, mint maga Schneider.

Hősünk idegenként bolyong saját lakásában, amit kényelmetlen díszbútorok és soha meg nem nézett képek lepnek el. A haszontalanságok arzenálja alárendeli az előkelőségnek az otthon kényelmét. Schneider dúdolva lép be, kalapját automatikusan a fogasra tenné, de a fogas eltűnt.

Kabos döbbent arccal kerülgeti az útját keresztező műtárgyakat. Az új szobalány lefüleli a této­

ván tébláboló, gyanús figurát. „Kit tetszik keresni?"

A kövér feleség cifra madárijesztőként, testét előnytelenül szélesítő szárnyas lebernyeg-ben lép elő. A díszes egyenruhában feszítő öreg kocsis szomorú cinkossággal nézi a sorstárssá lett gazdát. Az öreg cselédet az teszi boldogtalanná, ami Murnau: Az Míofrő ern&er című filmjé­

ben a Jannings áltál alakított hotelportást életben tartotta: a díszes egyenruha.

A magyar kapitalizmus még családias. A self-made man világában nem oly kifejlettek az alá-fölé-rendeltségi viszonyok, mint akár a régi világban, akár a modern kapitalizmusban. Sza­

kadatlan alku tárgya minden, bárki bármely percben egyenlősödhet, emelkedhet vagy bukhat, haszna, ügyessége szerint. Az érkező Hyppolit a szolgaság világát hozza, rideg formát, szigorú hierarchiát. Jön valaki, aki mindent jobban tud, felforgat és átrendez. Jön valaki, aki senkinek sem engedi, hogy önmaga legyen. Eljön a gőg, a korlátoltság, a fölény. Az arisztokraták élet- elemét jelentő lelki klíma a valóban produktív polgárnak méreg. Földes Jolán: A halászó macs­

ka utcája című regényében a polgárosultabb Párizsból évtizedes távollét után hazatérő családnak

nincs itt maradása, mert tulajdonosaink a hatékonyság szempontjait is alárendelik kisszerű ha­

talmuk, méltóságuk állandó kinyiIvánításának. Nem elég jól dolgozni, közben az alázat és meg-

talmuk, méltóságuk állandó kinyiIvánításának. Nem elég jól dolgozni, közben az alázat és meg-

In document Balogh Gyöngyi – Király JenőA magyar film műfaj- és stílustörténete1929-1936 (Pldal 129-140)