Irta B A D Á L E D E .
Amint szobámban a pamlagon hanyattfekve pihenek és mindenféle gondo-lat cikázik végig agyamon — egyszerre csak valami ellenállhatatlan vágy mar-kolt a szívembe: látni akartalak F i u m e ! így szokott ez lenni gyakran, hogy a vágy hatalmába kerít minket, s ha nem tudjuk kielégíteni, akkor fáj, kinoz. Igen, látni akartalak újból édes Fiume, hiszen olyan régen nem láttalak.
É s íme a képzelet — a sebesszárnyú sas — magával ragadott s jóvoltából teljesült a vágyam. Nem tarthatott vissza vizűm hiánya, ellenséges indulat: szo-bám négy fala leomlott, tágul a tér és színesen elevenednek meg a mult emlé-kei. Utazom, sietek hozzád a poros fővárosból, úgy mint egykor r é g e n ; csak-hogy most nem acélsínpáron, hanem a visszaemlékezés szelid mesgyéin halad vonatom . . .
Szinte észrevétlenül siklottam végig a Dunántúl áldott aranykalászai között, melyek a lenyugvó nap utolsó sugaraiban fantasztikus táncot járva, körbe forog-tak a vonat ablakai előtt. Azután az éjszaka csendjében a horvát társország nagy részét is elhagytam, úgy hogy mire pirkadni kezdett, páfránok köszöntöttek és harmatgyöngyöktől csillogó fenyvesek. Visszamaradt a vadregényes Kulpa-völgye, a sebes folyású Dobra vize, mely sokáig csacsogott utunkban. A sok horvát állomás neve is már csak visszhangként cseng f ü l ü n k b e : Karlovác . . . Kameral-Moravica . . . Generalskistol . . . Benne vagyunk már a kopár Karszt birodalmá-ban. Csak előre! A hatalmas mozdony mintha belefáradt volna már munkájába, nehezen, prüszkölve, zihálva vonszolja terhét mind feljebb.
Sziklavágásokon át, magas töltéseken keresztül, ahová a fenyvesek koronája sem ér fel, alagúton be, alagúton ki — de végre mégis csak felkapaszkodott a Liburni-Karszt kopár oromzatára — ahol független úr a bóra; s most lassan, óvatosan kacskaringózva igyekszik lefelé az 1000 méternyi magasságból.
— No, most figyeljen — szólt barátságosan hozzám egyik útitársam — most mindjárt meglátjuk a tengert I
E M L É K E Z É S FIÚMÉRA. 115 É s csakugyan, mikor Plasse tájékán egy sziklabevágáson átjutottunk, sóvár tekintetünket a párás levegőn keresztül hirtelenében valami csillámlás érte.
— A tenger — rebegjük áhítattal és fürkészőleg nézünk lefelé, ahol messze alant kopár sziklák közé szorított szaggatott öblöcskékben bontakozik ki előttünk sekély tóhoz hasonlóan a szürke víz, melynek felszínét szelíden fodrozza a reg-geli szellő és amelyen a halászbárkák úgy tűnnek fel, mintha nagy barna csere-bogarak telepedtek volna le nyitott szárnnyal a víz tükrére. Azután még egy utolsó, hosszú alagúton visz át vonatunk a fiumei Kálvária-hegyen keresztül és
— megérkeztünk.
— Fiume — kiáltja harsány hangon a kalauz és kitódul a sok magyar.
— Adjon Isten szépséges Fiume 1
— íme megérkeztem. Hogy-mint vagy, úgy-e régen láttál — tört ki belő-lem a meghatott érzés. H e j ! be megváltozott a világ. Vérözön áztatta azóta a kenyéradó talajt, s nagy világégés perzselte fel otthonunkat. Elvettek tőlünk!
hát lehetséges ez 1 ? Ne panaszkodjál, nekem is fáj a szívem . . . É n sem panasz-kodom. Beh elhagyatott vagy 1 — De csitt! Félre a keserűségekkel. Félre a fojtó érzésekkel! Legalább most a viszontlátás megható perceiben. Hagyj magamra, ne tudja senki, hogy itt járok, én sem akarom tudni, hogy mi történt azóta. A mult vándora vagyok s csupán a galambszárnysuhogásu szelíd emlékezet legyen a kísérőm.
Első utam természetesen most is a tengerhez vezet, úgy mint régen. Akár reggel, akár este érkeztünk meg, nem volt maradás, éppen csak hogy leráztam az út porát s már is türelmetlenül siettünk a kikötőhöz.
Barátságosan bólogatnak a Corsia Deák öreg platánjai, hívogatólag tekint rám a kapucinusok temploma, köszönt ismerősként a kis Piazza Elizabetta, a Corso szép kirakataival, — de most nincs időm, még a Piazza Adamich is hiába tartóztatna — sietek . . . hogy mielőbb legyek az .Adamich-mólón.
— Üdvözlégy azúrkék Quarnero, mindennél kedvesebb magyar tengerünk ! Hadd gyönyörködjem benned, hadd tapogassalak meg lelki szemeimmel . . . Ott a Baross-kikötő a forgóhiddal, a halászbárkák — zoppolo-k, trabaccolo-k, braz-zera-k — kicsi és nagy vitorláshajók sokaságával. Idébb a mólók mellett a külön-féle gőzhajók. Amarra sorjában a tárházak az elevátorral, mely magasan nyúlik fel szürke testével, s néz farkasszemet egy hatalmas Cunard-dal. Vendég ez, de hiába büszkélkedik óriási vörös testével, nem szívesen látják, mert ő viszi el véreinket messzi Amerikába. A parton vasúti kocsik és árúk halmaza. A tenger felé ott a Mária Terézia-hullámgát, mely mint valami hatalmas kar védi nagy, fehér kőtömbjeivel a kikötőt és azt a forgalmas életet, mely benne folyik. .
Minden a régi, minden a helyén! Még a fiumei kis Beppók is ott horgász-nak a part mentén és sirályok röpködnek körül éhes vijjogással.
— Emlékszel-e Fiume — a magyar Adria-járók, a Délvidék barátjainak és a tenger rajongóinak Mekkája te! — emlékszel-e, minő áhítattal néztük mindezt, mikor először jöttünk ide le ? És azóta is — nem tudom hányadszor — milyen büszkeséggel s szeretettel közeledtünk.
Mikor ebbe a festői körképbe elmerültünk, amelynek egyik csücskében zöld
116 A T E N G E R
babérkoszorúból ott csillog ki fehéren Abbazzia, mögötte a tekintélyes Monte-Maggiore-val, mikor gyönyörű kék ég alatt még kékebb vizeken siklott végig tekintetünk: akkor nyoma veszett annak a rejtett csalódásunknak, melyet érez-tünk, mikor igénytelen szürkeségben mutatkoztál be nekünk először.
Megéreztük már szívverésedet, megbizonyosodtunk róla, hogy tenger vagy, igazi tenger: egy azzal a nagy szabad tengerrel, mely amott a szigeteken túl elterül.
De menjünk tovább, hiszen sok van még hátra. Ott vár már az Abbáziába induló hajó, melyen szerényen az első tengeri utat megtettük. Ismételjük m e g . . . Istenem, milyen kedves emlék ez az első tengeri u t a z á s ! . . . A fehér kis gőzös komoly lassúsággal halad kifelé a kikötőből és csak miután kijutott, indul neki teljes gőzzel, fehér tarajokat hasítva a kék vízből, melybe csodálatosképen mélyen belelátni. Megelégedett, boldog arcok körülöttünk, gondtalan társalgás — nyara-lásról, tengeri utazásról és sok egyébről. A fiumei cápáról is sok szó esik, mely közóhajtásra minden nyáron pontosan megjelenik — ha nem is mindig a maga valóságában^ sokszor egy öreg delfin helyettesíti. A társalgás nagyobbára magyar nyelven folyik, sőt akárhány pesti hangosan kérkedik a magyarságával. Például ilyen magyarsággal: „az én férjem is nagyon szereti a szaftos marhahúst resztelt krumplival vagy szószt hozzája." Az egyik utas hirtelen tengeri betegséget kap, pedig a tenger egészen nyugodt, de ő azt hiszi, hogy ezen mielőbb túl kellesni;
egy másik a fiumei tengerészeti akadémia mellőzésével a hajóskapitánytól óhajtja az összes tengerészeti tudományokat elsajátítani. Egy kis leányka vajaskenyérrel szeretné közelebb csalogatni a delfineket, melyek ott bohóckodnak kődobásnyira a hajótól. Vannak teljesen tompalelkűek, akiket a fenséges természet nem érde-kel, s lent kártyáznak a hajó termében . . .
Mikor azután megtettük már az első tengeri utat s az első fürdésnél meg-ízleltük a tenger vízét, hogy valóban sós-e, mikor Cirkvenicát, — Abbazia után ezt a másik nagy magyar emporiumot is meglátogattuk — ahol, mellesleg mondva a horvátok hazafiságukban sokszor nem a legilledelmesebben bántak velünk:
akkor szinte otthonosan mozogtunk már a Piazza Adamich-on. Ellentengernagyi sapka volt már a fejünkön és ványadt arcunkat is megcsípte már a jótékony, sós tengeri levegő.
Oh a Piazza Adamich — ez is egyik bájos ékességed Fiume!
Jól esik itt egy kissé köiülnézni . . . Mennyi ráérő ember van itt mindig s a kávéházakban és vendéglőkben is mennyi idegen és — főleg magyar. Nincs itt lárma, kocsizörgés, legfeljebb a fürge kis villamos csilingel időnkint, mikor a tér végén áthalad és a hajók gőzsípjának búgása hallatszik néha-néha ide. Olyan bensőséges ez a tér, akár egy barátságos terem. Lépten-nyomon ismerősök, aki-ket pedig pár napig nem láttunk, azokkal itt biztosan ismét összetalálkozunk.
Elutazók, újonnan érkezők, hajóra várakozók és hajóról visszatérők folyton vál-takoznak. Jön és megy a szálló omnibusza és az — Ite — a mi hordárunknak olasz kartársa, alig győzi hosszú, kétkerekű kocsijával a podgyászokat szállítani.
Hát még ha kellemes nyári délutánon, mikor engedett már a nagy meleg, megszólal a téren a Banda cittadina! Milyen felejthetetlen látvány e z ! Halk mo-rajlással hömpölyög végig a tömeg a zene ritmikus hangjai mellett. Majdnem
min-E M L É K min-E Z É S F I Ú M É R A . 117
denki fehér ruhát visel — még a sartorellák és tabachinák is csinos fehér öltö-zékben — úgy hogy fehérségben úszik az egész tér . . .
No, most egy kis fagylalt — gelati — jól esnék, vagy talán inkább egy feke-tét iszunk. Talán a Café Európában, hol kancsóból öntik csészékbe s bőségesen mérik, úgy hogy a csésze alja is tele lesz zamatos fekete lével. A Café E u r ó p a is régi ismerősünk, gyakran ittunk itt feketét — jobb dolog hiányában — azaz piccolo nerót ittunk, mert hát nem mindig szerettük, ha mindjárt idegennek néz-nek. A fizetőpincérnek is hangosan azt kiáltottuk: pagare. Itt írtuk meg a kávé-ház terraszán képeslapjainkat, amikről a világért sem hagytuk volna el az olasz szöveget: Un saluto da Fiume — A rivederci 1 Ugy á m! É s bujtuk az olasz lapokat, melyeket nem értettünk, s a rikkancstól is következetesen a — La Voce-t vettük meg.
A Corson való séta is igen szórakoztató . . . A városi torony óráján per-cenkint előugrálnak a nagy fekete számok, melyek az idő múlását jelzik. Mennyi szép emléktárgy a kirakatokban : tengerikagylók, fényképek, fekete moretti-k és sokféle más, kedves apróság.
Büszke önérzettel állapítottuk meg — hogy is kerülte volna el figyelmün-ket — hogy Csizmadia Péter honfitársunk magyar szövegű cégtábláján magyar borbélymesternek nevezi magát s elmosolyodunk, mikor láttuk, hogy a közismert Kohn Jakab — már mint Giaccomo Kohn kínálja norinbergi díszmű és egyéb dísztelen árúit.
A Corson botlottunk bele annak idején elég ügyetlenül Mayer úrba, aki cseppet sem neheztelve, ezt az alkalmat mindjárt felhasználta arra, hogy velünk megismerkedjék és elmesélje nekünk anconai útját, melyet meglehetős viharban tett meg, amint azt előttünk ünnepélyes komolysággal ismételten hangsúlyozta.
Istenem, mennyire imponált nekünk akkor ez az ember, aki viharos tengeren szelte át az Adriát, holott mi még Cirkvenicán túl sem jutottunk el s a Canal del Maltempo-ban is hiába vártuk az óhajtott tengeri vihart.
De nézzünk be egy kicsit az ó-város fülledt sikátoraiba is. Milyen az élet erre, hol a napsugár csak vendégszerepelni jár és ahol a szemközt álló házak oly közel hajolnak egymásra, mintha ölelkezni akarnának. Ráismerek az olajszagú osteriára, melynek egyik sarkában állandóan ott ég az örökmécses a Mária képe előtt, ahol egykor olasz bor mellett magyar nótákat danoltunk. Csak a magyar Alföldről ideszakadt fiumei pénzügyőr barátaink hiányzanak, akik oly kedvesek voltak mindig velünk magyarokkal szemben és — ismét innánk vigan a nos-tránóból.
Most pedig, változatosság kedvéért, el egy kis friss levegőre a Giardino publico-ba. Messze tájak érdekes növényvilága fogad. Itt láttuk meg a valóságban a bibliából való ismerősünket, a libanoni cédrust. Itt merengtünk el, álmokat szőve, a babérliget hűs árnyékában és érdeklődéssel vettük szemügyre a bam-busznádat, melynek egyik fajrokonával valamikor régen kiporolták a nadrágun-kat — persze mikor mi benne voltunk. Hát ha megéhezem, maccaronit, spa-ghettit, melanzánét s jóféle h a l a t: branzinót, orádát, tonnót, vájjon hol egyek ? Hová térjek be ? Vájjon hová máshová mint a Leon D'oro-ba vagy a Ristoria Adriába. Itt lehet csak dúskálódni az olasz konyha remekeiben. Vájjon ott
talá-9
1 1 8 A T E N G E R
lom-e a kiérdemült hajóskapitányokat — az öreg tengeri fókákat — capitano mercantile barátainkat, akik a törzsasztalnál kártyázás közben salátát ettek, me-lyet maguk készítettek el ott nyomban az asztalon.
Minél többfelé nézek, annál inkább sarkal a vágy, hogy mindent újból meg-lássak . . .
De édes Fiumém ! nem nevezetességeidet akarom felfedezni, csupán az em-lékek egy-egy állomásánál vesztegelek. A halcsarnok, az aquárium, mely bár nem oly híres, mint például a nápolyi, de nekünk mégis megmutatta a tenger titkait, a Terzatto, a Madonna del Mare ősrégi fogadalmi templomával, a csendes temető
— a cimetrio — bús ciprusaival és sok egyéb — mind, mind kedves emlékünk.
S hogy lásd, mennyi őszinteséggel viseltetünk irántad, bevallom azt is, hogy mikor már megismertünk, s megszoktunk, hát néha talán unatkoztunk is kissé idelent, különösen mikor perzselő nyár idején a sirokkó forró lehellete folytoga-tott Fiumárától Cantridáig — nem igen nagy a távolság — sokszor róttuk végig az útat, de biz a nagy melegben nem volt kellemes a séta, s örömest kerestünk valahol másutt egy kis árnyékot.
No de azért mindig nagyon nagyon ragaszkodtunk hozzád szeretett Fiume 1 Oly nagy volt a te vonzó erőd mindig, hogyha egy ideig nem láttunk, hát akkor vissza kellett jönnünk, hogy felfrissüljünk, felüdüljünk a te látásodban.
Te voltál a kezdet s később te voltál kiinduló pontja minden további ter-vünknek. Mert bizony nem voltunk mindig oly szerény igényűek, mint mikor eleinte úgy kettős ünnepek alkalmával sovány zsebpénzzel néhány napra meg-látogattunk. Később messze jutottunk már el biztos révedből, nem elégedtünk meg a Quarneró szigetvilágával s a dalmát partvidékkel. — Az Adria hajók messze tengerekre vittek minket el idegen népek közé, el egészen Afrikáig. Meg-tanultunk ismerni idegen világokat. Igazi viharban is volt részünk a háborgó tengeren, mely végeláthatatlan volt. Nem kellett félszemünket lehunynunk — mint mikor partvidékeden hajókáztunk — hogy a nyilt tenger illúziójában legyen részünk és nem imponált többé Máyer úr.
É s ezt mind-mind neked köszönhetjük! Mert te tanítottál meg a tenger szeretetére, s te ismertetted meg velünk ezt a fenséges, szinte öncélú világot.
Nem is tudják, hogy mi voltál te nekünk Fiume!
Mi büszkék voltunk híredre, sok magyar millióval megalapozott közgazda-sági jelentőségedre, de mégsem ez volt az amiért oly nagyon szeretünk.
Minket Adriajárókat, akik téged oly önzetlenül szivünkbe zártunk, nem muló szórakozás, sem anyagias érdekek nem kötöttek hozzád.
Nekünk tanítómesterünk voltál — legjobb, legkedvesebb barátunk I Letűnt ifjúságunk szép emlékcr férfikorunk tapasztalatainak kútforrása, — egy kitöröl-hetetlen vonás a lelkünkből, egy csepp a mi szivünk véréből.
Idegen arculatra s szokásaidra — és mégis a m i e n k ; idegen és mégis magyar — telve a magyar előidők évszázados hagyományaival, a magyar Genius lehelletével. A horvát szó mellett kellemesen hangzott az olasz beszéd, és ha megfordultunk, a magyar nyelv zenéje csendült meg fülünkbe. Valami csodálatos keveréke a színeknek, érzéseknek és gondolatoknak.
E M L É K E Z É S F I Ú M É R A . 1 1 9
Olyan voltál, mint családunk egy tagja, szeretett rokonunk, aki sokáig kül-földön élt s akin már sok az idegen vonás. De azért mégis csak a mi vérünk, a mi hozzátartozónk.
Ha messzi útról visszatérve, ismét lábunk alatt éreztük talajodat, ha ismét a te közeledbe jutottunk, — boldogan kiáltottunk fel, mint a hazatért gyermek:
No, itthon vagyunk ! . . .
Ez az, ami téged oly véghetetlenül bájossá, vonzóvá és felejthetetlenné tett — ez az, amiért még emléked előtt is sírva borulunk l e . . .
É s most mindennek vége legyen ?
T e leghűségesebb! Fiume fidelissima ! Magyarország gyémántja, boglárja te!
—• gondolod, hogy ez lehetséges; gondolod, hogy mi ezt elviselhetjük ?
Bocsáss meg drága Fiume, nagyon nehéz a szívem . . . Megyek . . . Érzem a valóságot ismét magam körül; a képzelet színes képei foszladoznak, elmosód-nak. Visszahozott ismét a sas nyomorúságunkba. . .
Búcsúzásképpen, a kellemes illúziókból csupán címered jelmondata zsong még lágyan, halkan a fülembe: Indeflcienter. Lankadatlanúl! Helyes: lankadat-l a n ú lankadat-l . . . ott élankadat-l bizonyára a lankadat-lelankadat-lketekben a kitörölankadat-lhetetlankadat-len emlankadat-léke annak a közelankadat-l másfélszázados magyar uralomnak, amely virágzóvá, gazdaggá, nagygyá, világ-kikötővé tett téged, te egykor jelentéktelen halászvároska; vagyonos polgárokká titeket, szerény halász és kisiparos nép. S amikor a sivár jelent összehasonlít-játok a ragyogó közelmúlttal, vájjon nem bánt-e a lelkiismeret, hogy oly köny-nyelmüen megcsúfoltátok a „fidelissima" jelzőt?
Oh, érzem és értem én, hogy lelketek mélyén ma is ott lappang a titkos vágy, a néma sóvárgás, hogy mint a tékozló fiú: lehajtott fővel, bűnbánóan visszatérjetek a szerető édesanya ölelő karjaiba.
Addig is Isten veled Fiume, te egykori legdrágább ékköve Szent István koro-nájának, te dédelgetett „urbs fidelissima", te „mártír város". Várunk „indeflcienter".
A rivederci!
91
KISEBB KÖZLEMÉNYEK.
f r i s s anyagok vizsgálatával Pratje geo-lógust bizta meg, a k i n e k a k ö z e l m ú l t b a n Le-zárják ezt a fedélzeti előzetes vizsgálatot a mikroszkópi polarizációs vizsgálatok legtöbb-ször a mélységgel csökken, különösen o r é t e g z e t t s é g nélküli üledékekben. A víz-oszlop és az üledékek oxidációs képessége közötti viszony s z e m p o n t j á b ó l k i t ű n t , hogy az oxigént erősen használó, kén-h i d r o g é n e s üledékek f e l s z í n é n levő víz normális o x i g é n t a r t a l m a t m u t a t . É r d e k e s összefüggést találtak a fenékrelief és az üledékek szemcsenagysága között, a m i t az á r a m l á s o k k a l hoznak kapcsolatba. Az a k u s z t i k u s mélységmérővel s ü r ü e n vég-zett p o n t o s mélységmérésekből (1. „ A122 K I S E B B K Ö Z L E M É N Y E K 121 kiegészí-t e kiegészí-t kiegészí-t e a kikökiegészí-tőhelyek környékének föld-tani átvizsgálása is, úgy, hogy 150 m.-es mélységben az első kísérletet,.
Az e r e d m é n y az Északi-tengerhez t u d beletörődni izolált helyzetébe. Évek-kel ezelőtt R ü g e n - s z i g e t é n volt n a g y szigetü-ket kössék össze a szárazfölddel és ezen é p í t s e n e k vasútat N o r d e r n e y r e . A memo-r a n d u m szakémemo-rtőkmemo-re is hivatkozik, akik s z e r i n t a vasúti t ö l t é s mellett h a m a r o s a n homok rakódnék le és N o r d e r n e y b ő l rö-vid idő alatt igazi félsziget válnék. A W a t t - t e n g e r á r a m l á s i viszonyai igazolják ezt a feltevést. A n é m e t k o r m á n y n a k azonban egyelőre nagyobb g o n d j a i van-nak, m i n t ilyen erőszakos beavatkozás a
t e n g e r m u n k á j á b a . (—t . )
122 K I S E B B K Ö Z L E M É N Y E K 122