AZ EGYETEM FOGALMA ÉS DEFINÍCIÓK

Az egyetem fogalma alatt történeti korszakoktól függően más és más tartalmat értettek. Paulsen szerint: „A (középkori) egyetemek szabadabb szervezetű kolos-tori iskolafélék voltak, melyek az utóbbi intézmények két fő feladata közül, az istentisztelet s a tanítás közül főleg az utóbbit szolgálták.”12 Ennél árnyaltabb és összetettebb a kritikus beállítottságú Willmann véleménye, aki úgy véli, „a közép-kori egyetemek sok tekintetben tökéletlen intézmények. Céhszerű szervezetük korlátozza tanítóik szabadabb mozgását; tanításuk száraz, s csak szövegdiktá-lásra és kommentászövegdiktá-lásra szorítkozik, vitatkozásaik pedig ma üreseknek és jelen-téktelennek látszanak. Azonban mégis fontos jelenségek a művelődésügy tör-ténetében: ezek az első autonóm tanító testületek; az első, jogokkal fölruházott, magukat választással kiegészítő, tisztán a tudomány ápolását és terjesztését szol-gáló szociális szervezetek.”13 Willmann szerint az universitas fogalmát differen-ciáltan kell értelmezni: az egyházi alapításoknál kezdetben az oktatók együttesét

12 Paulsen, Friedrich (1885): Geschichte des Gelehrten Unterrichts auf den deutschen Schulen und Uni-versitäten vom Ausgang des Mittelalters bis zur Gegenwart: mit besonderer Rücksicht auf den klassischen Unterricht. Veit, Leipzig. 15.

13 Willmann, Otto, 1917, 227.

Az európai egyetemek története

42



értik alatta, Bolognában vagy Salernóban pedig a függő helyzetbe került oktatók és a diákok közösségét.

Az universitas megnevezés előfordul olyan értelmezésben is, hogy a tudo-mányok összességét értik alatta. Az egyetem elnevezésére ismert még az egye-temes tanulmányok (studium generale) kifejezés is, ezt olyan értelemben hasz-nálják, hogy a kiállított oklevelek általános érvényességére utal.14 Attól, hogy egy intézmény egyetemnek tartja magát, még messze nem biztos, hogy ténylegesen is az. A középkori studium generale elnevezésen Itáliában és Spanyolországban jó ideig egyetemet értettek, a német és skandináv országokban pedig az egyetem szó helyett divatba jött az akadémia megnevezés.

Az egyetemtörténeti kutatások egyik speciális problémája, hogy a legfonto-sabb alapfogalmak – így például a kar, a professzor, a doktor, a magiszter, a diák és még sok más – lényegében változó tartalmú kifejezések, amelyek a hosszú tör-téneti időszakokban el-eltérő dolgokat takarnak, ezért mindig csak egy behatárolt korszakra vonatkozóan használhatók.15

A definiálás további problémája a sokféle hasonló értelmű elnevezés hasz-nálata. Az akadémia megnevezést használták például a nemesség intézményei, a lovagi akadémiák, melyek lényegében középiskolai színvonalon oktattak. Köz-ben a 15. századtól kezdve egymás után alakulnak meg a tényleges tudós társasá-gok, a mai értelemben vett akadémiák. A terminológiai zűrzavart fokozza még, hogy egyes országokban a college, colegio elnevezést preferálták, de valójában egyetemet értettek alatta.

Az elnevezés problémája még bonyolultabb Kelet-Európában. Az orosz kultúr-körben az ortodox egyház maga gondoskodik a papi utánpótlásról, ezért az egye-temeken sokáig egyáltalán nem oktatnak teológiát. Ez a tény és a nagyszámú kül-földi professzor alkalmazása speciális viszonyokat teremtett itt, kezdetben nem is alakulnak ki fakultások, hanem a „régi” és az „új” tudomány szerinti megkülön-böztetés érvényesült. Ennek ellenére ezek az intézmények egyetemként funkcio-náltak.

Viszonylag egyszerű az egyetem definiálása addig, ameddig csak a pápának és a császárnak volt alapítási joga, de később, amikor mások – hercegek, főpa-pok, választófejedelmek is – jogosulttá váltak egyetemek alapítására, ez a krité-rium érvényét vesztette

A wittenbergi egyetem 1502-es alapítása az európai egyetemek történetében egyfajta paradigmaváltásnak tekinthető, egyrészt azért, mert a reformációval itt teremtődtek meg az egyetemi reform előfeltételei, másrészt főleg Melanchthon-nak (1497–1560) köszönhetően, aki visszahozza az egyetemi világba és fejleszti

14 Uo. 223–227.

15 Schwinges, Rainer Christoph, 2008, 2.

43

II. Periodizáció, az európai egyetemek tipológiája, definíciók

a humanizmus fontos eredményeit, s ezzel a cselekedetével véget vet a megmere-vedett középkori gondolkodás egyeduralmának. Ez a felfogás a professzorok és a diákok viszonyában is változást hoz. Míg a középkori struktúrákban a vertikális viszonyok uralkodtak, és a professzorok megkérdőjelezhetetlen autoritásnak szá-mítottak, a reformáció kezdetére a horizontális kapcsolatok lesznek jellemzőek az universitásokon. Amikor a 17–18. századra ez a modell is veszített kezdeti len-dületéből, akkor ez az érintkezési forma az irodalmi társaságokban és az alakuló akadémiákon jelent meg.16

A filológiai-történeti módszer 16. századi bevezetése további változást hozott az egyetemek történetében, ami előkészületet jelentett az egzakt tudományok számára, így e tendencia folytatásaként a 17. században a matematika, a 18. szá-zadban pedig a kísérletező-kutatás a legfontosabb újítás. A filológiai-történeti módszer első alkalmazói teológusok: Luther (1483–1546), Melanchthon, sőt Kál-vin ( 1509–1564) is élt ezzel a metódussal, az ő hatásukra indul meg és teljesedik ki a reformáció, és ennek ellensúlyozására keletkezik az ellenreformáció szel-lemi áramlata. A filozófiai paradigma Joseph Justus Scaliger (1540–1609) és Jus-tus Lipsius tevékenységében érte el csúcspontját. Sajnálatos tény, hogy amikor a humanisták a politikai hatalom kiszolgálóivá váltak, ez az irányzat sokat veszí-tett hitelességéből.

A filozófiai indíttatású matematikusok reformjai messze túllépték a hagyo-mányos egyetemi kereteket, és az általuk bevezetett új gondolkodás és kutatási módszerek alapjaiban változtatták meg az oktatást és a gyakorlati tevékenysé-get. Ennek a tendenciának a legismertebb képviselői: Galileo Galilei (1564–1642), René Descartes (1596–1650) és Pierre de Fermat (1601–1665). Közülük nem min-denki tanított egyetemen, voltak köztük olyanok, akik magánvagyonukból tartot-ták fenn magukat, mások uralkodók támogatását élvezték.

A reformáció és az ellenreformáció hatása egy további olyan számottevő tényező, amely – legalábbis kezdetben – megzavarta az egyetemek életét. Amed-dig egy vallási felekezetnek még kevés híve van, kénytelenek a diákok külföldön tanulni, így volt ez Írország esetében, ahonnan a katolikus vallású tanulni vágyók Franciaországba vagy a katolikus Németalföldre kényszerültek. Az adott terü-let uralkodójának konfesszióváltása is gondot jelentett, hiszen az alattvalóknak, így az egyetemnek követniük kellett ezt a változást. A német császárok sokáig nem engedték meg, hogy protestáns akadémiákon tudományos fokozatot lehes-sen szerezni. A rebellis holland tartományokon kívül egyedül Duisburg megre-formált akadémiája kapott 1654-ben egyetemi rangot, sem Herborn, de Bréma és Steinfurt sem érte el ezt, bár az 1648-as vesztfáliai békében a császár már elis-merte a megreformált egyházat. Az egyetemi életre ez azzal a következménnyel

16 Frijhoff, Willem (1996a): Grundlagen. In: Rüegg, Walter, Hrsg. 1996, 53.

Az európai egyetemek története

44

járt, hogy a reformációt követő intézményekben kisebb jelentőségű a kari szerve-zeti forma, és a tudományos címek sem olyan fontosak, mint ahogy azt Johannes Sturm (1507–1589) Strassburgban már alkalmazta.

A másik definiálási lehetőséget a tanulmányi színvonal alapján történő meg-határozás kínálja. Még a leghíresebb egyetemeken – Párizs, Oxford, Salamanca – sem egyenletes a színvonal. A 17. századtól kezdve állandó panaszok hangzanak el az oktatás minőségét illetően. A színvonal nemcsak a tényleges oktatástól és a közvetlen környezet véleményétől függött, hanem jelentős tényező a fenntar-tói elégedettség. Ezzel magyarázható, hogy elégedetlenség esetén több, egyetem-nek induló intézmény végül székesegyházi iskolává alakult vissza. A kortársak számára rendkívül nehéz volt egy-egy egyetem értékét megítélni, ennek könnyí-tésére adtak ki útikalauzokat és egyetemi katalógust. A katalógusok szerint egye-tem az az intézmény, ahol tudományos fokozatot lehet szerezni. Ennek ellenére a katalógusok felsorolják azokat a főiskolákat – például Amszterdamban a „Hohe Schule”-t, Deventer főiskoláját, Braunsberg kollégiumát, Zürich, Bern, Lausanne, Genf teológiai akadémiáit –, amelyekben nem lehetett doktorálni. Ennek hátte-rében gyakran az húzódik meg, hogy a régi egyetemek és az új alapítások konku-renciát látnak egymásban, a régiek pedig féltékenyen őrzik monopolhelyzetüket, ahogy erről számos bírósági pereskedés iratai és ítéletek tanúskodnak.

Angliában Oxford és Cambridge nagyon erősen őrizte az anglikán egyház erő-teljes támogatásával megszerzett kiváltságait, nem alap nélkül emlegették néha – sajátos szóösszevonással – „Oxbridge-ként” a két intézményt, utalva szoros össze-tartozásukra. Ennek ellenére decentralizációs célzattal 1640 után egyetem létesült Manchesterben, Yorkban és Durhamban, arra pedig már korábban is lehető-ség nyílt, hogy Angliában speciális szakképzést folytató intézmények működje-nek, ilyen volt a jogi képzést szolgáló Inns of Court vagy a College of Physicians.

Az újabb alapítású intézmények megjelenése azt eredményezte, hogy jelentő-sen csökkent a diákok mobilitása, minden intézménynek kezdett stabilizálódni a vonzáskörzete. Ez fontos változás a középkorhoz képest. Az új alapítások egyéb-ként a régi egyetemeket tekintették mintának, amit kezdtek nemzeti és konfesz-szionális jellegzetességeikkel kiegészíteni. A nagyrészt reorganizált skót egyete-mek például a 16. században az angol kollégiumi mintát követték, ahol a karok csak szimbolikus jelentőségűek voltak. A spanyol kollégiumi szerveződést követő egyetemek gyakorlatias szemlélet alapján működtek, amit a fenntartók el is vár-tak tőlük: a gyarmatosítás következtében egyre újabb követelményeknek kellett megfelelniük. Ehhez hasonlóan komplex követelményeket elégítettek ki Kelet- és Közép-Európában a kollégium típusú főiskolák. A korábban említett, jezsuita ala-pítású, kifejezetten rendi képzést szolgáló intézmények tovább színezik a felső-oktatás palettáját. Ehhez metodikai kiegészítésként fontos annak a megemlítése, hogy az iskolarendszer alap-, közép- és felsőfokra történő felosztása csak jóval

45

II. Periodizáció, az európai egyetemek tipológiája, definíciók

későbbi, lényegében neveléstörténészek rendszerezésének az eredménye, ebben a fázisban ez még nem különült el ilyen élesen. Korábban, így a középkorban ese-tenként még az egyetemeken is folyt – szükségszerűségből – elemi oktatás.

A 17–18. századi felsőoktatási reformok célja lényegében kettős. Egyrészt sza-bályozzák az egyetemek és a diákok számát a társadalom változó szükségletei sze-rint. (Érzékelhető, hogy a gyarmatosító országokban – Spanyolország, Hollandia, Anglia – más igények jelennek meg, mint a többi országban.) Másrészt revideál-ják a tananyagot, ebben a gyakorlatiasság szempontja és a társadalmi szükségle-tek kielégítése a fő befolyásoló tényező.

A szerzetesrendek a korábbiakhoz hasonlóan továbbra is működtetnek felső-oktatási intézményeket. A rendi szemináriumok között fontos különbség az, hogy a belső rendi képzést szolgálták-e, vagy nyitottak voltak-e laikusok számára is – van példa mindkettőre.

A nemesi kollégiumok és a tiszti iskolák sokszor felsőoktatási intézményként működnek.

Az egyetem definiálásának lényeges része, hogy a konkrét intézmény adott-e lehetőséget doktori fokozat szerzésére. Bizonyos magas hivatalok betöltéséhez – udvari orvos, ügyvéd, magasabb beosztású bíró, hivatalnok – már megköve-telték az egyetemi végzettséget. Egyetemi professzoroktól elvárták a tudomá-nyos fokozatot, de még itt is sokszor előfordult, hogy ezt honoris causa nyerték el, némelyek csak akkor, amikor oktatni kezdtek.

Az újkor küszöbén hangsúlyeltolódás következett be az egyetemi karok között, az artista fakultással szemben a jogi és az orvosi karok lettek a fontosabbak.

A jogászképzésben ettől kezdve elkülönül a jegyzők, titkárok és más, alacsonyabb rangú hivatalnokok képzése az elismertebb, akadémiai szintű, elméleti képzéstől.

A teológusok között országonként és vallásfelekezetenként is jelentősek az eltérések a tudományos fokozat szükségességét illetően. A fejlődés hátterében két tényező szerepe mutatható ki: egyrészt a humanizmus hatására képzettebbé lett az egyházak politikai és szellemi vezető rétege; másrészt megváltozott ezen elit társadalmi szerepe, hiszen ezek a személyek egyre kevésbé jelentek meg egyházi javadalmak és tisztségek élvezőiként. Fontossá válik számukra a közösség és az állam szolgálata, ennek szellemében alakul át a képzési rendszerük, amelyben már a lakosság gyakorlatias szükségleteinek a kielégítése is helyet kapott. Ennek a tendenciának a hatására kezdődik el egyetemek és egyetem jellegű intézmé-nyek új alapítási hulláma Európában. Az 1563-as zsinat után papi szemináriumok és teológiai főiskolák hálózata jön létre Európában, így Svájcban az ún. „Hohe Schule”, Spanyolországban a kolostor-egyetemek, Franciaországban a kollégiu-mok különböző típusai, Németországban pedig némelyik félig egyetemi jellegű gimnázium csonka egyetemi karként működött. Mindezek az intézmények ért-hető módon konkurenciát jelentettek a „valódi” egyetemek számára, egyrészt

Az európai egyetemek története

46

azokat újításokra ösztönözve, másrészt pedig előkészítették a hallgatókat az igé-nyesebb továbbtanulásra. Nem véletlen, hogy az újkor kezdetén Észak-Itália, Észak-Németország, Hollandia és később Skócia egyetemei voltak a legfejletteb-bek, tehát azok a területek fejlődtek gyorsabban, ahol az egyetemeket sűrű kon-kurenciát jelentő intézményi háló vette körül.

Az eddigiek is utaltak arra, hogy mindenfajta korspecifikus egyetemi tipoló-gia megalkotása meglehetősen bonyolult feladat, és érvényessége erős kétségeket támaszt, mert az egyetemek kialakulása és fejlődése nagyon eltérő módon követ-kezett be, továbbá az újkortól kezdve egyre fontosabbá válik a nemzeti sajátossá-gok és a nemzeti kultúra befolyása. Ilyen értelemben beszélhetnénk spanyol, skót, svájci vagy akár holland egyetemi kultúráról is, ami egészen új felosztás szerinti tipológiát jelentene.

Az egyetemek tipizálása több, korábban is említett szempont alapján lehetsé-ges. Amennyiben a statútumok alapján soroljuk be őket, akkor megmaradhatunk a középkori felosztásnál, azaz a párizsi típusú, magiszterek vezette, a bolognai mintájú diák-egyetemeknél és az oxfordi metódus szerint működőknél, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodói/városi/állami fenntartású egyetemek növeke-désével arányosan esett vissza a Bologna-rendszer szerinti diákönkormányzati szisztéma szerint működők száma. Az újkori egyetemeket már professzorokból álló szenátus vezeti, és külső hatalmi tényezők is befolyásolják a működésüket.

Maga a párizsi modell sokáig domináns maradt, de pontosításra van szükség, hiszen legalább három további altípusban fordul elő:

1. A professzorok egyetemét egy olyan, karokból álló tanulmányi rendszer jelenti, melyben a professzorok tantárgyak szerint különülnek el. Ez a struktúra a specialisták képzésére alkalmas.

2. Az oxfordi mintát követő tutorálásra berendezkedett kollégiumok rendsze-rében a decentralizált tanulmányi rendet követik, mindezt olyan közösségi tevé-kenységekbe ágyazottan, ahol diákok és tanárok között személyes kontaktus van.

Itt a fő hangsúly a magas színvonalú általános képzésre és a nevelésre (tutorá-lásra) helyeződik.

3. A kollégium típusú iskolák olyan köztes modellként jelennek meg, amelyek egyesítik a központosított tanulásszervezés és az átlátható, emberközeli méretű kollégiumi rendszer előnyeit. Ez a rendszer biztosítja a szabad diákéletet, de lehe-tővé teszi a tanulmányok ellenőrzését is. Ilyen kisebb méretű, viszonylag zárt jellegű egyetemek általában Európa peremterületein – Skóciában, Írországban, Magyarországon és Kelet-Európában – jöttek létre.17

Az egyik legelterjedtebb egyetemi oktatási modell az 1538-ban Sturm által kifejlesztett strassburgi képzési rendszert követi. Ebben az az újszerű, hogy már

17 Uo. 69.

47

II. Periodizáció, az európai egyetemek tipológiája, definíciók

évfolyamok szerint rendezték el a tananyagot, és megjelentek a tanszéki rend-szer csírái is. Új mozzanat a tantárgyak megjelenése, hiszen a korábbi elrendezés szerint inkább egyes szerzők műveit tanulták a diákok, és a tantárgyi elrende-zés szerinti szisztematikus oktatás csak véletlenszerűen következett be. Ezt a rendszert a protestáns iskolák kezdték először alkalmazni, de később átvették a jezsuiták is.

Spanyolországban, Itáliában, Lengyelországban és Németországban elterjedt volt a szeminárium jellegű egyetem, ez a haladó szellemiségű katolikus reform részeként jelent meg, és itt főleg filozófiát és teológiát tanítottak.

Az egyetemi működés szerveződési elve alapvetően befolyásolta egy-egy intéz-mény külső hatásokhoz való viszonyát: a merev spanyol kari struktúra nehezen fogadott be új diszciplínákat, a német „tanszéki szerveződési forma” viszont sok-kal flexibilisebbnek bizonyult. A tanszéki elrendezés fejlesztésében szerepet vál-lalt a francia Baduel (1540), aki Nîmes-ben vezette be ezt a rendszert. Később a hugenottáknál és a skót egyetemeken is alkalmazták ezt a szervezeti formát, utóbbiak ennek köszönhették sikereiket. Számos magasabb szintű iskola is ren-delkezett tanszékekkel, de megmaradt fél-egyetemi státusban. Néhány egyetem, így például a krakkói, viszont arra rendezkedett be, hogy a karokat szorosab-ban összefogja, és a doktori vizsga követelményeinek előírásával befolyásolja azok oktatási rendjét.

Az egyetemek tipizálása történhetne a fenntartók alapján, persze, ezt megfelelő óvatossággal kell kezelni, ugyanis igen gyakori, hogy az újkor kezdetén az alapít-ványtevő (Stifter) nem azonos a fenntartóval (Träger). A császár és a pápa mellett számos helyi főpap és néha egyes főurak is egyetemet alapítanak, ezzel a szupra-nacionális modellel megtörve a hagyományos egyházi és a szerzetesrendek által kifejlesztett rendszert. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy ezek az alapí-tások gyakran rövid életűek, mert az alapító vagyoni helyzetétől függött az intéz-mény további sorsa, és ez sokszor bizonytalanságot okozott az egyetemi életben.

További tipizálási lehetőséget jelent az egyetem vallásfelekezeti hovatartozása.

Itt nemcsak a felekezet fontos, hanem a felekezethez kötődés szorossága is számít.

A laikusok által működtetett egyetemeken is elvártak a professzoroktól valami-lyen hitvallást, de ez messze nem volt olyan kötött, mint az egyházi fenntartású intézményekben. A holland egyetemek például már alapításuk kezdetétől kivon-ták magukat a református egyház befolyása alól, annak ellenére, hogy oda tarto-zónak vallották magukat, sőt lelkészeket is képeztek az egyház számára. Német-országban és FranciaNémet-országban a vallásfelekezeti határok gyors váltakozása miatt állandó viták zajlottak. Az állandó huzakodás csak a 18. századra csendesedett le valamennyire, amikor az egyetemek egyre inkább szakfőiskolákká alakultak át.

Az újkori egyetemek besorolhatók még társadalmi funkcióik szerint is: lehet-nek általánosan képző vagy szakképző intézmények, elitképzésre szakosodott

Az európai egyetemek története

48

egyetemek vagy sajátos életformára felkészítő intézmények, mint például a sze-mináriumok, szakkollégiumok.

A tipizálási kísérletekből megállapítható, hogy a felvilágosodás koráig teljes értékű egyetemnek csak a császári vagy pápai alapítású intézmények tekinthe-tők. Ez viszont messze nem reális kép, hiszen kizárja a felsőoktatási intézmények sorából a protestáns alapításokat és az akadémiákat, valamint az akadémiai rangú gimnáziumokat. Az ilyen akadémiai jellegű gimnáziumok némelyikében komoly tanszékek működtek – így például Innsbruck, Breslau, Jéna és Harderwijk gimná-ziumaiban –, ezek később egyetemmé is fejlődtek. Az összefonódásnak köszön-hetően még más további gimnáziumok is egyetemmé váltak, ilyen az altdorfi egyetem 1525-ben a nürnbergi gimnáziumra épülve, a helmstedti egyetem 1576-ben a gandersheimi pedagogiumból kinőve, a strassburgi akadémia 1621-1576-ben Sturm iskolájából kifejlődve. Más hasonló indíttatású gimnáziumok – ilyen Ham-burg, Bréma, Lingen, Steinfurt – még egy ideig gimnáziumok maradtak. Néme-lyik kivételesen – „gymnasium academicum” elnevezés alatt működtetve – bacca-laureátusi címet is adhatott diákjainak, de doktori fokozatot sohasem.

Különleges esetet képeznek a felsőoktatási intézmények között az ún. jezsuita egyetemek. Ezek hároméves képzési idejű ars fakultásból és egy erre épülő négy-éves teológiai képzésből álltak. Ezek 1556/1561-től jogosultságot kaptak a pápá-tól alsóbb tudományos fokozatok adására. Közülük némelyik évek múltán egye-temmé fejlődött, így például Olmützben ilyen intézményből lett tanárképző akadémia. 1581-től itt is a kari szervezeti formát vezetik be, és joguk lesz doktori fokozatot adni. 1670-ben a jogi, majd 1753-től az orvosi kar ide integrálódik, ezzel ezek az intézmények már teljes jogú egyetemmé váltak, amire tipikus példa Bam-berg egyeteme. Ez utóbbi intézmény 1586-ban még papi szemináriumként indult, 1611-ben átveszik a jezsuiták, 1648-ban már akadémiai doktori címet adományoz-hatnak, és 1735-ben egészül ki orvosi és jogi karral. Bamberg egyeteme hivata-losan csak 1773-ban – a jezsuiták kényszerű távozásakor – kap egyetemi rangot, ennek ellenére lényegében már 1648-tól egyetemnek tekinthető.

A főiskolai szintű képzés külön csoportját jelentik a humanista kollégiumok, amelyekben a szemináriumok létesítése előtt az alacsonyabb rangú klerikusokat képezték.

Az előzőek részletezően dokumentálják azt a tényt, hogy a felsőoktatási

Az előzőek részletezően dokumentálják azt a tényt, hogy a felsőoktatási