VI. PROFESSZOROK ÉS DIÁKOK A KÖZÉPKOR I EGYETEMEKEN
2. DIÁKOK A KÖZÉPKORI EGYETEMEKEN
A középkori egyetemen a diákok státusa a klerikusokéhoz hasonló, gyakran cle-rici, clers, clerks elnevezéssel említik őket. Ez a státus befolyásolta életkörülmé-nyeiket: nem lehetett fegyverük, nem hordhattak világi ruhát, és általában nem nősülhettek meg; viszont csak egyházi bíróság ítélkezhetett felettük, adómentes-séget élveztek, és nem voltak katonakötelesek. A „rendes” klerikusokhoz képest az egyetemhez tartozók személye és vagyona sérthetetlen, és nem lehet gyorsított eljárással intézni az ügyeiket. Nem esnek a helyi egyházi hatóság joghatálya alá sem, sérelem esetén pedig közvetlenül a pápához vagy annak képviselőjéhez for-dulhatnak. Javadalmaikat pedig a javadalmas helytől távol is igénybe vehetik.10
A diák első teendője, ha egyetemre akart járni, az, hogy jelentkezik valame-lyik magiszternél, aki elfogadja a jelentkezőt tanítványának. A magiszter kivá-lasztása általában egy korábbi diák ajánlása alapján történik, de szerepet játszik benne az azonos vidékről való származás, és más, véletlenszerű kapcsolatok is befolyásolhatják a választást. Ezzel a cselekedettel a tanulni vágyó ifjú még csak potenciálisan lesz részese az egyetemi közösségnek. Az első találkozás alkalmával
10 Gieysztor, Alexander (1993): Organisation und Ausstattung. In: Rüegg, Walter, Hrsg. 1993, 109.
Az európai egyetemek története
184
a leendő diákot kikérdezi a magiszter a származásáról, a szülei anyagi helyzeté-ről, érdeklődési köréhelyzeté-ről, tájékozódik a tanulmányok folytatása iránti ambíciójá-nak erősségéről. Ez a kölcsönös tájékozódási időszak akár egy hónapig is elhú-zódhat, némelyik egyetem statútumai pontosan előírják, mennyi idő elteltével kell majd a diákjelöltnek a rektornál jelentkeznie. Amennyiben a jelölt az egye-tem jogi védelmével és a privilégiumokkal is élni kíván, azaz rendes egyeegye-temi polgár (membrum universitatis) kíván lenni, akkor a rektormál be kell iratkoznia (immatrikuláció). Az immatrikulációra kezdetben – amikor még mindenki sze-mélyesen ismerte egymást – nem volt szükség, csak később, a 13. század máso-dik felében, a létszám növekedésével vált szükségessé, mert a korabeli indoklás szerint, „igen furcsa anya lenne az egyetem, ha még édes gyermekei nevét sem ismerné”.11
Ezzel kapcsolatos érdekesség egy 1268-ból, a cambridge-i egyetem Gonville és Gaius Kollégiumából fennmaradt kézirat: ez Arisztotelész Logikájának egy kivo-nata, amelynek a margójára a magiszter neveket írt fel, a nevek mellett számok láthatók, amelyek valószínűleg a diákok egyetemen eltöltött éveit jelentik.12
Egyébként a legrégebbi ismert regisztrációs irat a bolognai Matricula nationis Germanicae 1289-ből, a legrégibb rektori anyakönyv pedig a prágai egyetem jogi karának a dokumentuma. A beiratkozás időpontja nem volt rögzítve, gyakorla-tilag bármikor, még ünnepnapon is lehetett a rektornál immatrikulációra jelent-kezni.
A beiratkozás aktusa lényegében három, egymás után következő mozzana-tot jelent: ezek az eskü, a beiratkozási díj befizetése és az anyakönyvi bejegyzés.
Párizsban egy időben latinul kellett a diáknak előadnia beiratkozási szándékát, amire korábban választott magisztere felkészítette őt, és ez egyfajta szolid biztosí-tékot jelentett arra, hogy a diák alkalmas lesz az egyetemi tanulmányok elkezdé-sére. A beiratkozási aktusból a legfontosabb az eskü, mert ennek hiányában a rek-tor nem is folytathatja a beiratkozási ceremóniát. Az esküvel általában a következő kötelezettségeket vállalta a leendő diák: 1. engedelmeskedni fog a rektornak vagy a kancellárnak (ehhez helyenként kiegészítést fűznek, például a rektori utasítás erkölcsi előírásaira és jogi tartalmára vonatkozóan);
2. betartja az egyetem mostani és majdani statútumát;
3. ígéretet tesz arra, hogy bármilyen pozícióba kerül az életben, az egyetemet mindenkor támogatni fogja;
4. megígéri, hogy sérelem esetén minden személyes bosszúról lemond, és ilyen ügyekben átengedi a döntést a rektornak.
11 Schwinges, Rainer Christoph (1993): Der Student in der Universität. In: Rüegg, Walter, Hrsg. 1993, 169.
12 Idézve uo. 167.
185
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
Ezzel az esküvel a diák egyetemi polgárrá vált, ami azt jelenti, hogy a rektor hivatalánál fogva köteles minden esküt tett diákot az őt érő vagy érintő jogsér-téssel szemben megvédeni. Néhány egyetemen az esküformulát kiegészítették az adott uralkodónak tett hűségnyilatkozattal, és előfordult, hogy ez került az első helyre, ahogy ez például a prágai egyetemen egy időben szokás volt.
Az eskütételnek volt még egy fontos előfeltétele, a leendő diáknak nagyko-rúnak kellett lennie. A kánonjog szerint ez a betöltött 14. életévet jelentette, de ezt a középkorban sajátosan értelmezték. Toulouse-ban a betöltött 10., Lipcsében a 13., Oxfordban pedig a 16. évvel számított valaki esküképesnek. Speciális prob-lémát jelentett a főnemesi származású kiskorúak egyetemre járatása, ami gyakran előfordult, ebben az esetben a rektor a legközelebbi rokonnal megígértette, hogy az érett korúvá válás időpontjában ejtik meg az esküt. Ez főleg a párizsi modell szerinti egyetemek artista fakultásán fordult elő, mert a déli egyetemek hallgatói általában eleve idősebbek voltak. Ez azt is jelentette, hogy a középkorban a diák fogalma alatt nagyon tág életkori határok közötti személy értendő.
A beiratkozás következő lépése a beiratkozási díj befizetése, ami egyetemen-ként eltérő összeget jelentett. Ezért megkülönböztettek drágább (Pádua, Firenze, Rostock, Greifswald) és olcsóbb (Bologna, Ferrara, Lipcse, Köln, Bécs) egyeteme-ket. Ez fontos információ volt a diákok számára, és az egyetem díjszabásának híre gyakran jelentősen befolyásolta a diákság szociális összetételét. A beiratkozási díj (taxa) megállapításánál figyelembe vették a diák vagyoni helyzetét. A főnemesek-től és a magas egyházi javadalmakkal rendelkezőkA főnemesek-től magasabb összeget kértek, sőt elvárták, hogy még plusz pénzösszeggel is támogassák az egyetemet – az ilyen diákok aztán viszonzásként különféle előjogokkal élhettek tanulmányaik során.
A szegényebbektől kisebb összeget kértek, és a rektor akár felmentést is adhatott a beiratkozási díj befizetése alól. A diákok fizetőképességének megállapítása az ún. taxatorok feladata volt.
A beiratkozás utolsó aktusa az anyakönyvi bejegyzés. Ennek is több módja ismeretes. Ha a jelentkező tudott írni, akkor esetenként ő maga írta be a szüksé-ges adatokat, de az esetek többségében az egyetem írnoka, a rektor titkára vagy maga a rektor végezte el ezt a feladatot.
A kölni egyetemen 1478. október 14-én a következő anyakönyvi bejegyzést tet-ték:„Conradus Pijckell de Swefordia, dioecesis Hebipolensis, artes, juravit ez solvit.”
Ennek értelmében a későbbi híres német humanista, Conrad Celtis, aki 1459-ben született és a würzburgi püspökséghez tartozó Schweinfurt közeléből jött, 19 éves korában beiratkozott a kölni egyetem ars fakultására, és a beiratko-zási díj teljes összegét megfizette.13
13 Idézve in: Schwinges, Rainer Christoph, 1993, 174.
Az európai egyetemek története
186
A diákok egyetemre kerülése és egyetemi pályafutásuk nagyon eltérő, alapve-tően a következő tipikus tanulmányi utakat lehetett bejárni. 14
1. A scolaris simplex. Ez általában egy 14-16 év körüli skolasztikus az artista fakultáson, aki csak nemrégiben iratkozott be az egyetemre, mégpedig úgy, hogy teljesítette az immatrikuláció előtti jogi és financiális követelményeket. Szárma-zását tekintve általában a középréteghez tartozik. Viszonylag csekély számban vannak ebben a csoportban nagyon gazdagok. A scolaris simplex előtanulmá-nyait általában a szülőhelyén végezte egy latin iskolában, ahol legalább elemi szin-ten megtanult írni, olvasni – és ismerte némileg a latin grammatikát. Korábban már csatlakozott egy általa választott magiszterhez, ahol egy kurzuson elkezdte az ismerkedést a tananyaggal, s amennyiben kiderült, hogy hiányosságai vannak, akkor az ún. „pedagógiai” kurzusra került, ahol megpróbált felzárkózni a töb-biekhez.15 Az egyetemen másfél-két évet tölt el, nem vizsgázik, és nem szerez tudományos fokozatot. Az ilyen diák a négykarú észak-, közép- és kelet-euró-pai egyetemeken, Párizsban és Angliában fordul elő nagy gyakorisággal, sokszor a diákság felét teszik ki a scolaris simplexek, így a középkori diákság legnagyobb létszámú képviselői.
2. A második típus is az artista fakultásra jár, és nem sokban különbözik az elsőtől. Életkorban alig, szociális hátterében csak annyi a változás, hogy közöttük nagyobb a szegény diákok aránya. Feltehetőleg ez az a kis rés a középkori társada-lom szerkezetében, ahol számukra társadalmi felemelkedési lehetőség nyílt meg.
Ez a diák ugyanis be szándékozik fejezni tanulmányait, vagy legalábbis dokumen-tálni akarja tudását (determinatio), és célja a baccalaureatusi cím elérése. Erre lehetősége is van kettő, kettő és fél év, a választott magiszterrel (actus scholastici) végzett közös munkával. Ekkor általában 16-19 éves. 1350–1500 között ez a típus a maga 40%-os arányával a második legnagyobb csoport az egyetemi polgárok között. Sokan közülük ezzel be is fejezik tanulmányaikat, mások számára viszont ez csak a belépési lehetőség tanulmányaik folytatásához, így például Angliában a kollégiumi felvételhez és a nevelővé váláshoz (fellow).
3. A harmadik típus is az artista fakultáshoz kötődik, de céljait tekintve már messzebb tekint. A baccalaureatusi cím megszerzése után két-három év alatt a szabad művészetek magisztere lesz, ekkor 19-21 éves. Szociális háttere az elő-zőekéhez hasonló, azzal a kiegészítéssel, hogy a szegények aránya jóval kevesebb közöttük. A magiszteri fokozat megszerzése után hozzákezd az artista fakultá-son kötelező kétéves oktatási feladatainak teljesítéséhez (biennium). Ezután vagy elhagyja az egyetemet, vagy megkezdi tanulmányait a teológiai, a jogi vagy az
14 Uo. 182–186.
15 A „paedagogia” megnevezésen ebben az időben a magánszemélyek által, díjazásért végzett felzár-kóztatást értik.
187
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
orvosi karon. A magiszter-diák a középkori egyetem tipikus képviselője, Európá-ban mindenütt megtalálható, de a legnagyobb számEurópá-ban PárizsEurópá-ban és BolognáEurópá-ban fordul elő. Eddig a szintig csak minden tizedik diák jut el. E típus további sajátos-sága az, hogy a diák és a tanár szerepet együtt – egyetemenként eltérő módon –, sajátosan éli meg az adott személy. A magiszter-diák ugyanis többnyire teológus vagy orvos, aki mások által választott magiszterként maga is oktatja az első vagy második csoportba tartozókat. Így az ő személye köré is épül egy iskola (schola).
Sokan közülük ezen az úton finanszírozzák további tanulmányaikat, aminek a következő lépcsőfoka egy magasabb fakultás baccalaureatusi címének meg-szerzése. Ebből a csoportból a szerencsésebbek már részesülhetnek az egyházi javadalmakból, alapítványi támogatást, ösztöndíjat kaphatnak, választott vagy vállalt tisztségeik jövedelmét élvezhetik. Az ilyen magiszter-diákok, ha tanulmá-nyaikban és közéleti megnyilvánulásaikban is kitűntek a többiek közül, minden további nélkül lehettek dékánok, de akár rektorok is.
4. A negyedik típus lényegesen eltér az előzőektől. Ide azok tartoznak, akik elő-kelő, gazdag családból jönnek az egyetemre. Vannak közöttük olyanok, akik már ekkor magas állást töltenek be, mások egyházi javadalmak élvezőiként kerülnek az egyetemre, sokszor háznépükkel (familiares), azaz a szolgálókkal, a magánta-nárral, a titkárral és a lovászokkal együtt. Életkoruk természetesen nagyon eltérő:
a nagyon fiataltól a korosabbig terjed a skála. Legtipikusabban a jogi karon talál-juk őket. Előképzettségüket magántanároknál szerzik meg, ezért az artista fakul-tás fokozatait nem járják be, és a magiszter-diák státus is lealacsonyító számukra.
Körükben a doktori cím megítélése változó, a legmagasabb társadalmi körök-ben ezt nem kifejezetten akceptálják, így nem feltétlenül törekszenek ennek elérésére. Ilyen „diákok” minden európai egyetemen előfordulnak, de a legtöb-ben a dél-európai jogi karokon. Bologna egy időa legtöb-ben a Portugáliából, Skandi-náviából, Magyarországról és az angol szigetekről érkező előkelőségek nemzet-közi központja. A bolognai – 1289-től vezetett – egyetemi anyakönyvek név és rang szerint tartalmazzák a beiratkozottak nevét. A későbbi alapítású egyeteme-ken némileg mások a körülmények, azokon ugyanis az artista fakultás adja a diá-kok 80%-át. Bár szívesen fogadják az előkelőségeket, azok csak ímmel-ámmal élnek a lehetőséggel.
5. Az ötödik típus az a törekvő, szorgalmas diák, aki el akarja érni a doktori címet, ezért a baccalaureatusi fokozat megszerzése után rögtön folytatja a tanul-mányait valamelyik magasabb rendű karon, és megszerzi a teológiai, az orvosi vagy jogi licenciátusi címet. Amennyiben nagyon törekvő, mindkét jog (a római és a kánonjog) licenciátusa is lehet, amihez tanítási jog (licentia docendi) is kap-csolódik, és ha anyagi helyzete megengedi, doktori vizsgát tehet. Ezzel valamikor 20-30 éves kora között befejezheti tanulmányait. Ez a típus csak nagyon kis szá-zalékban fordul elő, többnyire olasz egyetemeken és ott is főleg a német nációban.
Az európai egyetemek története
188
Szegény diák számára ez az út szinte járhatatlan, vagy csak különlegesen szeren-csés körülmények egybeeséseként juthat valaki ilyen módon előre. Ez a típus nem az egyetemen, hanem a „kinti világban” akar boldogulni, városi és egyházi hiva-talokat vállal, uralkodók magas rangú tanácsadója szeretne lenni. A licenciátus és a doktori cím az ő esetükben fontos presztízsnövelő tényező.
Természetesen az öt alaptípus – a simplex, a baccalaureatus, a magiszter-diák, a nemesi származású diák és a „szorgalmas” diák – kombinációjából további vál-tozatok is létrejöhetnek. A kevert típusok közé sorolhatók például azok a nemesi származású diákok, akiknek valamilyen módon mégis sikerül az artista fakultás elvégzése nélkül bekerülni a jogi vagy az orvosi karra. Az áttörést szociális kap-csolatok, barátságok, rokoni szálak és patronálók támogatása segítheti.
Az egyes alaptípusokhoz kapcsolódó kötelességek és jogok értelemszerűen egyetemenként eltérőek. Párizsban történetesen az egyszerű simplexeket felava-tásukig nem is vezették be az anyakönyvbe, hanem csak magiszterükhöz beirat-kozottként tartották nyilván őket, így ebben a stádiumban még nem tekinthetők az egyetem teljes jogú tagjainak.
Sok érdekes kivétel is előfordul, különösen akkor, amikor még nagyon fia-tal fiúkat íratnak be az egyetemre. Ennek ismert történelmi példája Philipp Melanchthon tanulmányi előmenetele. Az akkor még Schwarzerd nevű fiú – aki-nek nagybátyja a nagy tekintélyű tudós, Reuchlin – 14 éves korában kezdi el a tanulmányait Heidelbergben az artista fakultáson, és 17 éves korában, kitöltve a normál tanulmányi időt, Tübingenben magister artium címet szerez.
Egyébként az 1477-ben alapított tübingeni egyetemre évente nagyjából száz fő iratkozott be. Az anyakönyvek szerint ez 1534-ig összesen 5800 diákot jelentett.
A rendelkezésre álló dokumentumok alapján W. Kuhn nagyjából 1588 diák karri-erjét tudta követni, ami a következőképpen alakult:
Diákok száma Választott hivatás
1095 papi pálya
314 közigazgatás, bíróságok
110 egyetem és a hozzá tartozó intézmények
33 orvos
23 iskolamester
13 ügyvéd, jegyző
10. táblázat: Diákok karrierje Tübingenben 1477–1534 között (Forrás: Kuhn, W., 1971.)
189
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
A középkori diákok közös jellemzője, hogy klerikusok (clericus), de ennek a foga-lomnak az értelmezése, mint már jeleztük, eléggé problematikus, mert más tar-talma van az egyetemek keletkezése és azok későbbi szervezeti kiteljesedése után.
Formálisan egy adott személy egyházi rendbe tartozását (ordo clericalis) jelenti.
Ide sorolható minden érintett egyházi személy, a pápától kezdve a legalsó egyházi rendig. A klerikus státus (clerici) kezdetben annyira egyértelmű volt, hogy a 15.
század közepéig az egyetemi anyakönyvekben külön nem is jelölték! Az elneve-zés az anyakönyvekben akkor jelenik meg, amikor megkülönböztetésként a világi értelmiségi (litterati) elnevezést kezdik a klerikus ellenében használni. A kleri-kus kifejezést egy idő után az írástudó szinonimájaként, a tanult személy meg-nevezésére használták. Másrészt a laikus (laicus) elnevezés a nem egyházi rend-hez tartozó mellett nem szakszerű, tudatlan jelentést is kapott. Ilyen tekintetben érdekes a német egyetemek besorolási rendszere, ahol papokat, diákokat és lai-kusokat különböztettek meg. A diákok sajátos átmeneti státusát jól jellemzi az átmeneti „félpapi” (halbe Pfaffen) besorolás.16 Persze, akit a legalacsonyabb fel-szentelt egyházi rendben klerikusként soroltak be, az még nem feltétlenül jelen-tett nagyon szoros egyházi kötelezettségeket. Ennek egyik ismert típusa a házas klerikusok (clerici uxorati) csoportja, akik közé számos diák tartozott. Ők élhet-tek az egyházhoz tartozásból fakadó jogi védettséggel, és még a javadalmakból is részesedhettek, ami egy bizonyos szintű létbiztonságot nyújtott nekik. Sok diák csak a beiratkozáskor vagy éppenséggel tanulmányi ideje alatt szenteltette fel magát. Az egyetemek és az egyház közötti kapcsolat a kölcsönösségen ala-pult, ennek egyik megnyilvánulási formája a sok, koldulórendbe belépett szerze-tes, akik közül sokan Párizs és Oxford artista fakultásán tanulhattak.
A középkori egyetemek csak férfiak számára nyújtottak tanulási lehetősé-get. A nemesség egy része művelődésre vágyó leányait magántanárokkal tanít-tatta. Kivételként egy-egy említés történik egyetemi körökkel kapcsolatba kerülő lányokról, asszonyokról. Ilyen például Magdalena Buonsignori vagy Novella d’Andrea esete, ez utóbbi a híres bolognai jogász, Johannes Andreae leánya – és mindkét hölgyet elismert jogászként tartották számon.17
A középkori diákélet irodalmi és későbbi zenei feldolgozása a Carmina Burana vagy Geoffrey Chaucertől (1400) a Canterbury mesék, de Sebastian Brant, a híres bázeli kánonjogász társadalmi szatírájában (Narrenschiff – „Bolondok hajója”) is szerepelnek diákok. Sok érdekes részletet ismerhetünk meg François Villon bal-ladáiból. A szegény diákok nyomorúságáról tanúskodik a goliard-költészet gaz-dag anyaga. A goliardok vagy vagabundok merész bírálói koruk társadalmának, de nem alkotnak harcias csoportot, főleg tanulni akarnak, és ha idővel valamilyen
16 Schwinges, Rainer Christoph, 1993, 186.
17 Uo. 187.
Az európai egyetemek története
190
egyházi javadalomhoz jutnak, szépen beilleszkednek a társadalomba. A szegény diákok – a könnyebb megélhetés reményében – gyakran csatlakoztak a városi komédiásokhoz, zenészekhez (a jokulátorokhoz), akik városról városra vándo-roltak. A jokulátorok, alkalmazkodva a kor igényeihez, vállalkoztak a szentek éle-tének zenével és jelenetekkel kísért megjelenítésére is.18 A népnyelven előadott, leegyszerűsített történetek sokaknak segítettek a korábban csak töredékes isme-retek jobb megértésében, ezért az egyház, ha nem is támogatta, de nem is aka-dályozta működésüket, sőt igyekezett konfraternitásokba tömöríteni az ide-oda vándorló csepűrágókat, ami érthető okból nem sok sikerrel járt.
A középkor századaiban a diákok és tudósok körében terjedtek a vidám gram-matikaparódiák. Ezek a grammatikák, amelyeknek a hagyománya Vergilius Maro grammaticusra nyúlik vissza, végigkísérik az egész középkort. „E vidám gram-matika lényege elsősorban az, hogy a gramgram-matikai kategóriákat – az eseteket, az igealakokat – anyagi-testi, leginkább erotikus jelentéssel kapcsolják össze.”19
A diákok életmódjában sok kifogásolnivaló is akadt. Jacques de Vitry kardiná-lis (1170–1240) „a bűnök nemzetközi parlamentjeként” említi a párizsi egyetemet, mert a diákok csak télen hajlandók tanulni, nyáron ide-oda mászkálnak, egyik tanártól mennek a másikhoz, soha semmit sem fejeznek be; éppen csak annyit hajlandók megtenni, hogy privilégiumaikat ne veszítsék el. A délelőtti kánon-jogi órákra nem járnak, mert még nem aludták ki magukat.20 Ugyancsak a pári-zsi egyetem diákjairól jegyezték fel, hogy olyan ügyesek voltak, hogy kockajáté-kon elnyerték a sütemény- és lepényárusok teljes készletét, amiből később több hosszas perpatvar keletkezett. Hasonló véleményt képviselt az ünnepelt bolo-gnai glosszátor, Odofredus de Denariis (kb. 1200–1265) is. Megfigyelései szerint a diákok hajlamosak a luxus és a szórakozás keresésére, szeretik a szép ruhát és a kalandokat, kockáznak és táncolnak, az oktatásban pedig csak testükkel és nem szellemükkel vannak jelen.
A diákok magatartását, szokásait egyetemenként és városonként más-más elő-írások szabályozták. Ezek lényegében a diákélet legfontosabb részleteit foglalják keretbe, így több bírósági döntés, panasz részletezi a diákok mindenféle rendű és rangú hölgyekhez való viszonyát. Az egyetemek férfivilágában generálisan min-denféle nőkapcsolat zavaró tényezőnek számított, és – a déli egyetemeken előfor-duló nős diákok és magiszterek kivételével – azt kerülendőnek tartották. Ennek ellenére a városi polgárok és az egyetem közötti konfliktusok hátterében sokszor a szép polgárlányok kegyeinek elnyeréséért folyó küzdelem, verekedés húzódik meg, amint erről számos jegyzőkönyv és bírósági feljegyzés tanúskodik. Ehhez
18 Sz. Jónás Ilona, 2010, 404–405.
19 Lehmann, Paul (1922): Die Parodie im Mittelalter. Masken, München. 75.
20 Rashdall, Hastings, 1998, 439.
191
VI. Professzorok és diákok a középkori egyetemeken
kapcsolódik egy másik előírás a fegyverviselés tilalmáról. Fegyvert viselni tilos – a testi sérelmek megelőzése érdekében – minden gyűlésen és az oktatás során.
kapcsolódik egy másik előírás a fegyverviselés tilalmáról. Fegyvert viselni tilos – a testi sérelmek megelőzése érdekében – minden gyűlésen és az oktatás során.