III. AZ EURÓPAI EGYETEMEK ÓKOR I ELŐZMÉNYEI
19. BIZÁNCI HATÁSOK
A 4. században Bizáncban folytatódott a görög–római hagyományok és a keresz-ténység összeegyeztetésének kísérlete. Az egyházi szövegek megértése és a pré-dikációk megtartása érdekében fontos az írásbeliség, a grammatika és a reto-rika. A tanulóknak 6-8 éves korban írást-olvasást tanítottak, ahol nagy figyelmet fordítottak az ortográfiára, tekintve, hogy a kiejtés lényegesen eltért a klasszi-kus görög idiómáktól. 10-12 éves korban grammatikát és a görög szerzők műveit, Homéroszt és az eposzokat oktatták, továbbá a filozófusok tanításaival ismer-kedtek. Ezután választási lehetőség nyílt azon tanulni vágyók számára, akik nem apáik mesterségét kívánták folytatni. Ez lehetett egy szerzetesrend belső iskolája vagy egy magasabb képzést nyújtó iskola elvégzése, esetleg egy főiskola, ahová a 16-19 évesek jártak. A bizánci kultúrában már ekkortól különvált a klerikusok és a világiak oktatása. A papi utánpótlás képzése ebben a kultúrában tartósan az egyház kezében maradt. A világi főiskolán matematikával, filozófiával és retori-kával foglalkoztak. Az iskolafokozatok közötti életkori és tananyagbeli határok nem voltak merevek, a helyi lehetőségektől függően változatos kombinációk jöt-tek létre. A részleteiben jelentős különbséget mutató oktatás közös alapja az antik hagyományból ismert enciklopédikus képzés, ami nem tantárgyszerűen, hanem a megfelelő tanári értelmezés segítségével, egyfajta szintézist alkotva fogta össze
97
III. Az európai egyetemek ókori előzményei
a szükségesnek vélt ismereteket.77 Nazianzi Gergely vagy Baszileiosz életrajzából tudható, hogy az enciklopédikus ismeretek elsajátítása után a diákok máshol, pél-dául az athéni „egyetemen” tanultak tovább. Baszileiosz hasznosnak tartja a hoz-záférést a klasszikus szerzőkhöz, nem lát ebben sem morális, sem intellektuális akadályt, mert úgy véli, ez elmélyítheti a keresztény tanítást. Homérosz költe-ményét egyenesen az erkölcs himnuszának tekinti.78 A nyugat-római oktatáshoz képest még az a jelentős eltérés, hogy Bizáncban a trivium szövegeit görög és latin nyelven olvasták. Az itteni professzorok hagyományosan állami szolgálatban áll-tak, tisztességes jövedelemmel bíráll-tak, de ennek fejében nevelési feladatok ellátá-sát is elvárták tőlük.
A bizánzi oktatás legfontosabb központja a jelentéktelen Byzanz városából 324-ben kifejlődött császári székhely, Constantinopolis. A város alapterülete ekkor négyszeresére növekedett, paloták és oszlopcsarnokok épültek, de külön oktatás céljára létesített épületet nem említ a szakirodalom. Az itt élő, szabadfoglalkozású tanárok még a Vespasianus császár 1. században hozott rendelete szerinti privi-légiumokat élvezték, azaz nem fizettek adót, és nem szállásoltak el náluk katoná-kat. A második Rómaként emlegetett város hamarosan kereskedelmi központtá vált, de a könyvtárak hiánya, Alexandria és Athén konkurenciája miatt, és mert csupán egyetlen oszlopcsarnok állt rendelkezésre, a magasabb szintű oktatás elő-feltételei lassan alakultak ki. Első lépésként Constantinus császár egy scriptoriu-mot alapított 340-ben. Ebben a városban oktatott Libaniosz, az ő leírásából tud-ható, hogy ekkoriban a tanárok között éles verseny alakult ki a (fizető) diákokért.
A diákok megnyerésének egyik módja pedig az volt, hogy változatos helyeken tar-tottak szónoklatokat, s ékes beszédükkel vonzották magukhoz a tanulni vágyókat.
Libaniosznak ezen a téren olyan sikerei voltak, hogy még a lóverseny és a színház rajongóit is magához tudta csábítani.
A döntő lépést 425-ben II. Theodosius császár tette meg a felsőoktatás felé, mert megelégelte, hogy a nagyon különböző képzettségű tanárok összevissza csá-bítgatják egymás elől a diákokat, és ezért, saját szóhasználata szerint, nem egyete-met, hanem auditoriumot létesített, 31 „tanszékkel”. Itt 10 tanár latin grammatikát, 3 latin retorikát, 10 görög grammatikát tanított, mellettük 5 szofista, 1 filozófus és 2 jogász oktatott. A császár a zavartalan oktatás érdekében utasította a város prefektusát, hogy minden tanár számára biztosítson egy különálló helyiséget.
A kései antikvitás legnagyobb könyvtára is itt létesült, 120 ezer kötettel, de ez saj-nos 476/477 körül leégett. Egészen a 6. század második feléig működött ez a két-nyelvű oktatás, azután pedig megszűnt maga az „egyetem” is.
77 Mazal, Otto (1989): Handbuch der Byzantinistik. Graz. 149.
78 Schlange-Schöningen, Heinrich (1999): Konstantinopel. In: Demandt, Alexander, Hrsg. 1999, 42.
Az európai egyetemek története
98
Valójában az egyetem elnevezés több okból sem használható erre az intéz-ményre. Egyrészt hiányzott az orvostudomány és az építészet oktatása, másrészt alapvetően az állami szolgálatra alkalmas hivatalnokok képzése volt a létesítés alapvető célja. Egyébként a városi prefektus hatáskörébe tartozott a diákok fel-ügyelete, ennek értelmében a kocsmázókat és azokat, akik 20 éves korukig nem fejezték be tanulmányaikat, elküldték a városból.79 Egy további érdekesség ezzel a korai intézménnyel kapcsolatban, hogy nem oktattak benne teológiát sem, ami azért szokatlan, mert II. Theodosius köztudottan a kereszténység híve volt, min-den napot himnuszok éneklésével kezdett, és heti 2-3 napot böjtölt. A történé-szek szerint vélhetően feleségének, az egyik athéni filozófus lányának, Atheniasz-nak a befolyása érvényesült ebben, aki később megkeresztelkedett és az Eudokia nevet vette fel. Mindez arra is utal, hogy a 4. század idején egyfajta kiegyenlí-tődés vette kezdetét a pogányság és a kereszténység nézetrendszere között. Ez a békésebb állapot – amelynek részeként pogány tanárok is szabadon oktathat-tak – egészen 527-ig, két évvel az athéni Akadémia bezárása előtti ideig tartott, akkortól tömegesen tértek át az oktatók a keresztény hitre, és csak elvétve említe-nek nem keresztény tanárt. II. Theodosius és Justinianus ideje között mintegy 23 tanár ismert név szerint, ennek ellenére ez az „auditorium” ennek az időszaknak a kiemelten fontos oktatási intézménye.
II. Hérakleiosz császár (610–641) idején újra indul egy magasabb szintű iskola, de működése nem tartós, mert III. León (717–741) császár idején a zsidó és arab üldözés miatt újra bezárták.
Bizáncban 726 és 843 között az ikonosztázia kérdése körül zajlottak a viták, és a képrombolás időszaka nem kedvezett az oktatásnak. Ekkor a magasabb szintű oktatás és az állami tisztviselők képzése magánkézbe került, ennek tartalma és eredményessége azonban esetlegesnek bizonyult.
A több egymást követő császár már nem intézményalapításban, hanem egyes tanárok támogatásában gondolkodott, néha az is csak külső ösztönzésre valósult meg, ahogy ez Theophilosz (829–842) császár idején történt. Ekkoriban egy León nevű tanár olyan eredményesen tanított, hogy egy arab fogságba került növen-dékére az abasszida kalifa, al-Mamún (813–833) is felfigyelt, és Leónt Bagdadba invitálta. Ekkor már Theophilosz is felfigyelt a tehetséges tudós tanárra, meg-ajándékozta, valamint egy templomot jelölt ki számára, hogy legyen hol taníta-nia. León tanár neve feltűnik még III. Mihály császár idejében Bardasban, ahol további három tanárral kiegészülve – a geometria, az asztronómia és a gramma-tika tárgyában – intézményt alapítanak, de ennek az egyik legfőbb célja a mecé-nás császár hírnevének ápolása volt.
79 Uo. 46.
99
III. Az európai egyetemek ókori előzményei
Az újbóli eredményes iskolaalapításra a 11. századig, VIII. Kónsztantinosz csá-szár uralkodásáig kellett várni, amikor Johannes Mauropus meggyőzte az ural-kodót egy filozófiai és jogi főiskola szükségességéről. A filozófiát oktató főiskolán a görög hagyományra, a jogi főiskolán pedig a római jogra helyezték a hang-súlyt. Az előbbin a hét szabad művészetet oktatták, az utóbbin pedig a római jogforrások görögre fordításával és állami tisztviselők képzésével tettek nagy szolgálatokat az utókornak. A tudósok közül ismert személy Mikhaél Pszellosz (1018–1079), Mauropus tanítványa, aki a „filozófia konzulja” megtisztelő címet kapta.80 Pszellosz a Xiphilinos patriarchával folytatott vitájában kiállt az ókori filozófusok mellett, úgy érvelve, hogy gondolatrendszereik ismerete sokat segített neki a keresztény tanok megértésében, sőt több tanításukat fel is használja a kép-zés során. Kettőjük vitája még irodalmi síkon zajlik, de 1082 körül a Pszellosz-tanítványt, Johannes Italost már kiátkozással sújtják ugyanezekért a nézetekért.
A keresztes hadjáratok, különösen a Velencéből induló IV. sok kárt okoz-tak Bizáncnak, magánkönyvtárak és kéziratok vesztek el a többszöri tűzvészben.
Michael Choniates (1138–1222), aki 1182 és 1205 között Athén érseke volt, meg-döbbenve említi, hogyan rabolták el a keresztesek a könyveit.81 Az érsek feljegy-zéseiben utal arra is, hogy már ekkor élénk könyvforgalom van Kelet és Nyugat között, ebben a közvetítő szerepet az ide-oda utazó, irodalmi érdeklődésű köve-tek jelentették. Közülük ismert Burgundio von Pisa (1110–1193), aki a görög nyelv ismeretében követként járt Konstantinápolyban, és több művet – így Hippokra-tész és Galénosz műveit is – lefordította latin nyelvre. Ez azt jelenti, hogy az arab források mellett Bizáncon keresztül egy másik út is létezett, amelynek közvetíté-sével az antik görög örökség a nyugati világ felé terjedhetett.
Bizánc későbbi fejlődése úgy alakult, hogy 1204-ben a párizsi egyetem tilta-kozása miatt nem jöhetett itt létre nyugati mintájú skolasztikus iskola, de ismert ebből az időből néhány jelentős tudós személye, ilyen Georgios Akropolites (1217–1287), aki az arisztotelészi filozófia tanáraként sokat tett a tudományok felvi-rágoztatásáért, vagy Theodoros Metochites (1260–1332), aki asztronómiát és mate-matikát oktatott, és kommentárokkal látta el Ptolemaiosz és Arisztotelész írásait.
A 13. század végén, II. Andronikosz uralkodása alatt viszont létrejött egy muszeion-szerű főiskola, aminek II. Manuél a 14. században skolasztikus irányt szabott. Ez az intézmény olyan jó hírnévnek örvendett, hogy még az olasz egye-temekig is eljutott az itteni kiváló oktatás híre. Az állami fizetést élvező professzo-rok filozófiát, a platóni és az arisztotelészi tanokat oktatták, igen magas színvona-lon. Teológiai képzés itt sincs, mert ezt az egyház maga biztosítja.
80 Ostrogorsky, Georg (1963): Geschichte des byzantinischen Staates. 3. átdolgozott kiadás, München.
262.
81 Schlange-Schöningen, Heinrich, 1999, 56.
Az európai egyetemek története
100
Bizánc tudománytörténeti jelentősége elsősorban a kommentárokban és a gyűjteményes munkák kiadásában és megőrzésében rejlik. Ilyen értelemben sajátos produktumok keletkeznek, amennyiben a természettudomány Bizáncban
„nem arisztotelészi szellemben kutató jellegű, hanem inkább rejtett összefüggése-ket kereső a növények, az állatok, az ember és isten világa között, ilyen értelem-ben leginkább a teológia segédtudományának tekinthető”.82 Ezt az irányt képvi-seli a számmisztika Bizáncban kedvelt művelése is.
A tudományok alkalmazása terén originális teljesítmény az Hagia Szophia szé-kesegyház kupolájának megszerkesztése, építése és többszöri javítása, valamint számos különleges – többnyire csak a látványosságot szolgáló – automata készí-tése. Ennél sokkal fontosabb a könyvészetben beállt változás, ugyanis a korábbi papirusztekercsek helyett kezdtek összefűzhető pergamenlapokra írni. Változott az írásmód is, amennyiben a korábbi majuszkuláról a helytakarékosabb és köny-nyebben olvasható minuszkula írásra térnek át. Az antik irodalmi források máso-lásával és kritikai felülvizsgálatával foglalkozók közül a legismertebb Photios, tör-ténetesen neki köszönhetők a napjainkig megmaradt Platón-kéziratok. Az egy generációval későbbi Arethasz Euklidész, Lukianosz és Marcus Aurelius önélet-leírását menti meg az utókor számára.
Összességében Bizánc érdemei nem annyira az egyes intézményekben öltenek testet, hanem sokkal inkább az egyes kiemelkedő személyek teljesítményében, ennek ellenére az ókori kultúra értékeinek gondozásával és átszármaztatásával Bizánc pótolhatatlan szolgálatot tett az egyre jobban intézményesülő, más model-lekre építő Európa számára. Bizánc az antik örökségből a grammatikát, a reto-rikát és a filozófiát őrizte meg, de legfontosabbnak a római törvény megtartása bizonyult.83