Az egyetemről való középkori gondolkodás érdekes és jellemző példája Konrad von Megenberg bécsi iskolamester és párizsi egyetemi oktató 1350-ből fennma-radt jegyzete. Konrad megkülönböztet autentikus (authenticae) és kevéssé auten-tikus, könnyűnek találtatott (levinomae) felsőoktatási intézményeket:
„Az autentikus iskolában az oktatást pápai privilégiumok és ünnepélyesen kihirde-tett császári oklevelek határozzák meg, ilyen Párizs, Bologna, Pádua és Oxford [!].
A kevéssé autentikus iskolát világi hercegek alapítják, ilyenek Németországban Erfurt és Bécs és más ehhez hasonlók.”7
A nem egészen következetes Konrad – lásd Oxford esetét – még hozzáfűzi, hogy magiszteri fokozatot csak az autentikus iskolák adhatnak.
A fogalomhasználat legalább olyan fejlődési folyamat eredménye, mint ami-lyen az intézményeké volt, de ez nincs mindenkor szinkronban egymással, a leg-gyakoribb az, hogy egy-egy fejlettebb intézménytípust még a régi fogalmakkal írnak le. Az utókor történészeinek egyik fontos feladata az utólagos, dokumen-tumokra és elemzésre alapozott értékelés alapján a helyes besorolás lehetőségei-nek keresése.
A studium generale többféle értelemben használt szakkifejezés. 1. Egy ideig ez a korai alapítású egyetemek elnevezése. Ezek olyan, pápai vagy néha császári alapítású, magasabb szintű képzést nyújtó iskolák, amelyeknek tanárai és diák-jai univerzális, azaz minden regionális városi, püspöki, hercegi hatalom felett állóak, önálló jogokkal rendelkeznek. Gazdasági szempontból pápai felhatalma-zás alapján önállóan rendelkeznek a nekik juttatott adományok felhasználásá-ról.8 Az ilyen intézmények hatóköre messze túlterjed közvetlen vonzáskörzetü-kön. Az itt végzett diákok – a megfelelő fokozatok elnyerésével – a kereszténység egész területére érvényes oktatási jogot szerezhetnek. A szakirodalomban így jelölik még azokat a 2. szerzetesrendi iskolákat is, amelyek ugyan magas szintű
7 Miethke, Jürgen (1999): Heidelberg. In: Demandt, Alexander, Hrsg. 1999, 151.
8 Frijhoff, Willem, 1996a. In: Rüegg, Walter, Hrsg. 1996, 49.
123
V. A középkor és az egyetemek világa
képzést nyújtottak, de nem voltak jogosultak doktori fokozatot adni. 3. Az elne-vezés jelentheti még az oktatott tudományok összességét is.
Az universitas szakkifejezésnek is többféle értelmezése lehet. 1. Kezdetben nem az intézmény megnevezése, hanem tanárok és diákok korporációját, az összes-séget, az egészet jelenti. 2. A középkori jogászok ezt a szakkifejezést használták minden közösség, így például a céhek megnevezésére. 3. A 12. század után jelző-vel kiegészítve az egyetem megnevezésére használták, pl. universitas scholarium.
Német nyelvterületen a 14. századtól egyetemet értenek alatta. A középkori egye-tem bizonyos értelemben még sokáig egyházi testület, amelyben felszentelt és szentelés nélküli klerikusok tanulnak és esetenként tanítanak, valamint magisz-terek oktatnak.
A statútum vagy studia generalia az egyetem alapító okirata. A pápa ezzel ismerte el egy intézmény státusát, így Montpellier-t 1289-ben, Bolognát 1291-ben, Párizst 1292-ben. Érdekesség, hogy Oxford sohasem kapott ilyen alapítólevelet!
A középkori statútumok igen gyakran már csak a kivívott eredményeket szen-tesítik. Az egyetem csak az egyházi és a világi hatalom ellen felváltva folytatott vitákban tudja megszerezni fejlődésének alapszabályban rögzített garanciáját és az egyetem lényegét, az ilyen-olyan szintű autonómiát. A statútum legfontosabb szerepe a privilégiumok jogosságának szükség esetén történő bizonyítása. Maguk a privilégiumok a következők lehetnek: 1. az immunitás, eszerint az egyetemen az állam tisztviselői nem járhatnak el; 2. a joghatóság szerint az egyetemi polgá-rok a rektor bírói hatalma alá tartoznak; 3. az önigazgatás elve szerint az egyetem ügyeit saját választott tisztviselői intézik.
A magiszterek egyeteme megnevezés alatt a párizsi modell alapján működő egyetemeket értették, ahol a meghatározó szerep a professzoroké volt.
A klerikus és a világi személyek megkülönböztetése korántsem egyszerű fel-adat a középkorban. A Szalkai-kódex a címzésekről szóló füzetében a külső jegyek alapján differenciálna: mindazok világiak, „…akik egyházi szertartással nem kaptak tonzurát, vagy pedig nem örvendenek egyházi ruházatnak”.9 Ebből az következne, hogy klerikus az, aki felvette a tonzúrát, és még valamilyen jog-címen egyházi ruhát hordhat. Az egyetemek világában azonban gyakran emlí-tik azt a klerikustípust, aki nem vett fel semmilyen egyházi rendet sem, de vala-milyen egyházi javadalom haszonélvezőjeként mégis egyházi ruhát hordhatott.
Az egyházi ruházat tehát ekkoriban még semmilyen egyházi funkció vállalására nem kötelezte viselőjét, a tonzúra viszont kötelező volt annak, aki javadalmakban részesült. A klerikus elnevezés tulajdonképpen különböző időpontokban más-más tartalmú és általában eléggé tágan értelmezhető egyházi helyzetet és jog-állást jelentett. A Szalkai-kódex a császárt és a királyt sem tartja világinak, mert
9 Idézve in: Mészáros István, 1972, 154.
Az európai egyetemek története
124
felkenték őket. Egy klauzulában az fűzi őket a többiekhez, hogy „jóllehet egyesek ténylegesen nem klerikusok, mégis egyházi ruházatot viselnek, és ők lehetőség-ben igen közel állnak a klerikussághoz, ilyenek egyesek a diákok közül”.10
Hasonlóképpen vélekedik Bónis György is, szerinte „a klerikus-mivolt első-sorban a latinus tudást (litteratura) jelentette nálunk is már a 11. századtól kezdve.
A klerikus a könyvírás (littera) hagyományos eszközén túl a használati írás tudá-sával állt az uralkodó osztály rendelkezésére. Ez a klerikus, magyarul deák, csak formailag volt egyházi ember, valójában értelmiségi… Funkciójában világi értel-miségi, de az értékes kiváltságok megtartása érdekében ritkán szakít teljesen a klérussal.”11 Mályusz Elemér ugyancsak a klerikus megnevezés kettősségére utal, mert ez a kifejezés jelentette általában a papsághoz tartozót, de jelentette az értelmiségi munka végzőjét is.12 Találó erre az élethelyzetre Michael Klant szó-használata, aki a népnyelvben használatos megnevezésre utal, és „félig papokról”
(Halbpfaffen) tesz említést.13
A diákok egyeteme Bolognában és Páduában jött létre. Itt a professzorok egy-szerű éves jövedelemmel díjazott alkalmazottak, akiket a városi hatóságok vagy a diákok közössége hív meg.
A natio a különböző földrajzi helyekről érkező diákok (nemzetek) szerinti beosztási rendje, többnyire az azonos vagy egymással szomszédos helyről érke-zők sorolódtak egy nációba. A nációk összetétele minden egyetemen más és más, sőt történeti időszakon belül is változott ezek belső tagoltsága. Egyes egyeteme-ken csak a választások idején működtek nációk, másutt önálló intézményként funkcionáltak az egyetemen belül. Bolognában egy időben 20, Orléans-ban 10, Párizsban 4 nációba szerveződtek a diákok.
Az ars fakultás vagy más néven a szabad művészetek kara,14 de használják még a szabad mesterségek fakultása15 elnevezést is – általában az egyetem legnagyobb létszámú, változatos szervezeti felépítésű, a tanulmányaikat elkezdők oktatására specializálódott, hierarchikus, differenciált feladatrendszerrel ellátott közössége.
Az ars megjelölést azért alkalmazzák a szabad művészetekre, mert „nemcsak isme-retek sorát foglalják magukba, hanem olyan alkotásokat is, melyek közvetlenül az értelemből erednek. Ilyen például a konstrukció (a grammatikából), a szillogiz-musok (a dialektikából), a diskurzus (a retorikából), a számok (az aritmetikából), a kiterjedések (a geometriából), a dallamok (a zenéből), a csillagok pályájának
10 Idézve uo. 155.
11 Bónis György (1972): A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat- és Közép-Európában. Budapest. 11.
12 Mályusz Elemér, 1971, 369–370.
13 Klant, Michael (1984): Universität in der Karikatur. Böse Bilder aus der kuriosen Geschichte der Hochschule. Fackelträger Verlag, Hannover. 12.
14 Le Goff, Jacques, 1979, 104.
15 Huszár Tibor, 1977, 297.
125
V. A középkor és az egyetemek világa
kiszámítása (az asztronómiából). Az ars ilyen értelemben a cselekvés értelme-sen szervezett technikája, ami anyagi vagy szellemi javak létreho zására irányul.”16 Ehhez még hozzátartozik, hogy a középkorban az ars művelői lényegében az ilyen szellemiségű, gyakorlatba átültethető tudás birtokosaiként, lé nyegében valami-féle mesteremberként jelenítették meg és értelmezték tevékenységüket.
A fakultás tanárok és diákok együttese egy egyetemi karba mint szervezeti egységbe összefogva. A középkori egyetem klasszikus karai a bevezető jellegű ars fakultás, a teológiai, a jogi és az orvosi kar. A jogi kar gyakran kánonjogi és római jogot oktató fakultásokra tagozódott. A karok viszonylag önálló, saját alapítóle-véllel, saját tanácskozó testülettel rendelkező szervezeti egységek, a dékán veze-tésével működtetve.
A magister cím értelmezése és tartalmának változása is elemzést igényel. Ez a cím az okleveles irodalomban a 12–13. században válik használatossá a francia egyetemek vonzáskörzetében. Kezdetben egy közösség ezzel a címmel tisztelte meg a tanítómestert, ha mondandójának minőségével kiérdemelte. Ez a tanító-mester még ókori mintára városról városra járva gyűjtötte maga köré a hallgató-kat. Később a magasabban képzett klerikusok is használni kezdték ezt a címet, de 1215 után már szabályozták használatát, és vizsgák letételéhez kötötték. Az okle-velek azonban nem mindig következetesek a cím használatával kapcsolatban, még a 13. században is előfordul, hogy a művelt klerikust magisternek nevezik.
Az itáliai jogászság némileg elhatárolódott ettől a „zavaros” helyzettől, ők követ-kezetesen a „doktor” címet használták. Tehát a magister-réteg nem volt egységes:
értették alatta a csak tanításnak és tanításból élő világi tanítómestert, a szerzetes paptanárt és a kancelláriák magas beosztású egyházi férfiait is.17
A licentia ubique docendi az egyetemes, mindenütt érvényes, tehát nemcsak egy-egy püspökség területére korlátozódó tanítási jogosultság. A magiszteri vagy doktori címmel járó jogosultság, a tudományos teljesítmény elismerése, függetle-nül attól, hogy melyik egyetem adta ki az erről szóló tanúsítványt, mindenütt azo-nos értékű, és megnyitja az utat a magasabb állások betöltéséhez.
A doctore bullati tudományos fokozat azt a különleges helyzetet jelenti, amikor a pápa fenntartja magának a jogot, hogy érdemei alapján bárkit egy bulla kiadá-sával doktorrá avasson.
Az egyetemtörténettel kapcsolatos kifejezések, fogalmak további részletes magyarázata megtalálható a melléklethez tartozó glosszáriumban.
16 Le Goff, Jacques, 1979, 86–87.
17 Huszár Tibor, 1977, 315.
Az európai egyetemek története
126