2. A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGA AZ EGYESÜLT NEMZETEK
2.1. A VÉLEMÉNYNYILVÁNÍTÁS SZABADSÁGÁNAK VÉDELME
2.1.2. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya és az Emberi Jogok Bizottsága
2.1.2.4. A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozása mások jogai védelme érdekében
Mások jogainak védelme érdekében korlátozták a véleménynyilvánítási szabadságát a francia bíróságok a Faurisson c. Franciaország ügy188 panaszosának, akit emberiségellenes bűncselekmények tagadása miatt vontak felelősségre, és ítéletek el Franciaországban.
Az ügy hátterét a volt egyetemi tanár, Robert Faurisson elmélete képezte, amely szerint megkérdőjelezhető, hogy a nácik a második világháború alatt a koncentrációs táborokban a gázkamrákat tömeggyilkosságok elkövetésére használták volna fel.
Faurisson elméletét kifejtette a tudományos világ előtt, amely azt elvetette, a napi sajtó pedig nevetség tárgyává tette. A panaszost – állítása szerint a fent ismertetett véleménye miatt – több inzultus is érte, a fenyegető levelektől a testi sértésig. A francia jogszabály, amely alapján a panaszost elítélték, az 1881. évi sajtótörvényt módosító 1990. július 13-án született, kezdeményezőjének nevét viselő ún. Gayssot-törvény volt.
Eszerint büntetendő „a Nemzetközi Katonai Törvényszéknek az 1945. augusztus 8-i Londoni Megállapodás mellékletében szereplő statútuma 6. cikke által megállapított egy vagy több olyan emberiség elleni bűncselekmény tagadása, melyet vagy a statútum 6. cikkében bűnszervezetnek nyilvánított szervezet tagjai, vagy pedig francia, illetőleg nemzetközi bíróságok által e bűncselekmények valamelyikében bűnösnek talált személyek követtek el”189. Elítélésének alapjául többek között a következő megdöbbentő kijelentések szolgáltak:
„Senki sem fogja velem elfogadtatni, hogy kettő meg kettő az öt, a Föld lapos, vagy a
187 Emberi Jogok Bizottsága, A SETA (Szervezet a szexuális egyenlőségért) által képviselt Leo R-Hertzberg, Uit Mansson, Astrid Nikula, valamint Marko és Tuovi Putkonen c. Finnország ügy, 1982. április 2-i, R.
14/61. sz. vélemény, 10. 4. bek.
188 Emberi Jogok Bizottsága, Faurisson c. Franciaország ügy, 1995. július 19-i, 55/1993. sz. vélemény.
189 Fordítás: BÁN Tamás: A Holocaust tagadása: a Faurisson-ügy. Fundamentum, 1999. évi 1. szám, 162.
o. Az ügyről lásd továbbá: SAJÓ András: A szólásszabadság kézikönyve. KJK-Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó Kft, Budapest, 2005, 56. o.
Nürnbergi Törvényszék tévedhetetlen. Komoly okaim vannak arra, hogy ne higgyek a zsidók kiirtására irányuló politikában, vagy a bűvös gázkamrában. (…) Szeretném azt látni, hogy a francia állampolgárok 100 százaléka ráébred arra, hogy a gázkamrák mítosza becstelen koholmány, amelyet a nürnbergi győztes hatalmak hitelesítettek 1945-46-ban, és amelyet a mai francia kormány 1990. július 14-én az ’udvari történészek’ jóváhagyásával hivatalossá tett.”190 Robert Faurissonnak az Emberi Jogok Bizottságához benyújtott panaszában kifejtett álláspontja szerint a Gayssot-törvény korlátozza a véleménynyilvánítás szabadságához való jogát, és általában a „tudományos kutatás (academic freedom) szabadságát”, valamint személy szerint ellene irányult. Kifogásolta továbbá, hogy a szóban forgó jogszabály elfogadhatatlan cenzúrát valósít meg, valamint akadályozza és bünteti a tudományos kutatást. Az ellene lefolytatott bírósági eljárással kapcsolatban megfogalmazott kritikája szerint a bíróság elfogult volt, többek között nem engedte meg, hogy álláspontját dokumentumokkal, köztük a Nürnbergi Törvényszék ítéletével is bizonyítsa. A francia kormány érvelése szerint a bíró feladata a kérdéses törvény alkalmazásakor nem az, hogy beavatkozzon a tudományos, illetve történészi vitákba, hanem hogy megállapítsa, vajon a vitatott kifejezések tagadják-e a nemzetközi igazságszolgáltatási hatóságok által elismert emberiség-ellenes bűncselekmények létét.
A Gayssot-törvényt illetően a kromány kifejtette: a jogszabálynak nem az volt a célja, hogy „véleménybűncselekményként” (délit d’opinion) kriminalizálja az említett cselekményt, ezért a Nürnbergi Törvényszék ítéletében megállapított tények tagadását minősítette az 1881. évi sajtótörvény rendelkezéseibe ütközőnek. Elfogadását a 80-as évek franciaországi „kifonomult antiszemita megnyilvánulásainak” elszaporodása indokolta, amelyet más eszközökkel nem lehetett megbüntetni.
A Bizottság, a panasz kivizsgálásakor figyelembe vette a francia parlamenti viták érveit, valamint más, a kérdés büntetőjogi szabályozását támogató és ellenző európai országok álláspontját, amelyet követően a következő véleményt fogalmazta meg: A Bizottságnak nem lehet feladata a tagállamok törvényeinek elméleti felülbírálata, csupán a
190 Emberi Jogok Bizottsága, Faurisson c. Franciaország ügy, 1995. július 19-i, 55/1993. sz. vélemény, 2. 6.
bek.
véleménynyilvánítási szabadság korlátozása jogszerűségének vizsgálata, az Egyezmény, valamint a bizottság által 1983-ban kiadott, 10. sz. „általános magyarázat” (general comment)191 fényében. Utóbbi szerint a mások jogainak védelme érdekében történő korlátozást illetően az Egyezségokmányban megfogalmazottakat egy közösségre, mint egészre is lehet vonatkoztatni. Mivel a panaszos állításai – teljes terjedelmükben szemlélve azokat – antiszemita érzelmeket kiváltó vagy azokat erősítő természetűek voltak, a korlátozás célja a zsidó közösség védelme volt, amelnyek joga van antiszemita légkörtől mentes környezetben élni, ennél fogva a beavatkozás nem ütközött az Egyezségokmány 19. cikkelyébe. Végül a Bizottság megállapította a beavatkozás szükségességét is, hivatkozott a francia kormány tajgai és az igazságügyi miniszter nyilatkozataira, amely a „Holocaust létének tagadását az antiszemitizmus fő eszközeként”
határozta meg.192
A döntéshez a Bizottság számos tagja fűzött párhuzamos véleményt, amely jelzi a probléma sokrétűségét. Nisuke Ando szerint a Gayssot-törvényhez hasonló szabályozás veszélyeket is rejthet magában, mivel ha a „tagadást” (contestation) tágan értelmezik, a véleménynyilvánítás szabadságát jogellenesen korlátozó hatása lehet.
Javaslata szerint a kérdéses törvényt az antiszemita megnyilvánulásokat jól definiáló, speciális jogszabállyal kellene felváltani, vagy a büntető törvénykönyv már meglévő, mások jogait védő cikkelyeit kellene módosítani. Eckart Klein párhuzamos véleményében hangsúlyozva a döntéssel való egyetértését, a Gayssot-törvényről szólva megállapította, hogy az látszólag megtiltja a Nürnbergi Törvényszék ítéleteivel kapcsolatos jóhiszemű (bona fide) tudományos kutatási eredmények nyilvánosságra hoztatalát, ezért a szabályozás a szükségesség vizsgálatát nem állná ki. Álláspontja szerint az állam válaszathatott volna olyan megoldást is, amely kevésbé drasztikus módon szabályozza a kérdést, így nem lehetne azt a következtetést levonni, hogy az állam bizonyos történelmi tényeket, tapasztalatokat, jogi dogma szintjére emel. A Faurisson-ügyben viszont csupán a 19. cikkelyben meghatározott véleménynyilvánítás
191 Lásd: 162. lábjegyzet.
192 Emberi Jogok Bizottsága, Faurisson c. Franciaország ügy, 1995. július 19-i, 55/1993. sz. vélemény, 9. 7.
bek.
szabadsága korlátozásának szükségességesséséről döntöttek, amely az eset összes körülményeit figyelembe véve megfelelt a szükségesség szigorú követelményeknek, sértette mások jogait. Rajsoomer Lallah, megerősítve az előzőekben ismertetett párhuzamos véleményben foglaltakat, amellett érvelt, hogy a francia jogszabály végeredményben a történelmi tények nyilvánvaló tagadását kriminalizálja, ezáltal a bíróságok számára előírja, hogy bizonyos érveket hogyan értékeljenek. Mindez, tovább gondolva, felveti a bíróságok pártatlanságának kérdését is. Álláspontja szerint a panaszos jogaiba való beavatkozás az Egyezségokmány 20. cikkelye 2. bekezdésében foglaltak szerint193 is jogszerűnek minősült, mindemellett megjegyezte, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága az egyik legsebezhetőbb jog, és még törékenyebbnek bizonyulhat a beavatkozás szükségességének túl gyakori megállapítása esetén, amennyiben a 10. cikkely 2. és 3. bekezdésében foglaltakat túlságosan tágan értelmezik.
A gyűlöletre izgatás és a történelmi tények kérdése napjaink magyar igazságszolgáltatásának, jogalkotásának is aktuális kérdése, az ügyet 1999-ben elemző Bán Tamás az alábbi következtetésre jutott: „A gyűlöletre izgatással – pontosabban ahogyan az egyezségokmány fogalmaz: a nemzeti, faji, vallási gyűlölet bármilyen hirdetése, mely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre, vagy erőszakra izgatással – azonban igen óvatosan kell bánnunk, s alkalmazását e tilalom szűk értelmezésével korlátok között kell tartanunk, mert ha az államok könnyű kézzel folyamodhatnának felhasználásukhoz, az igen hamar a véleménynyilvánítás szabadságának mértéktelen és indokolatlan korlátozásához vezetne el.”194
Az Emberi Jogok Bizottsága joggyakorlatának teljesség igénye nélküli (vázlatos) áttekintését követően megállapítható, hogy az Emberi Jogok Bizottságának a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 19. cikkelyével kapcsolatos
193 A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 20. cikke 2. bekezdése szerint:
„Törvényben kell megtiltani a nemzeti, faji vagy vallási gyűlölet bármilyen hirdetését, amely megkülönböztetésre, ellenségeskedésre vagy erőszakra izgat.”
194 BÁN Tamás: i. m. 166. o. Lásd alább az CEDH, Lehideux és Isorni c. Franciaország ügy, 1998.
szeptember 23-i ítéletét, valamint a magyarországi joggyakorlattal kapcsolatban a Fővárosi Ítélőtábla ifj.
Hegedűs Loránt közösség elleni izgatási ügyében hozott másodfokú ítéletét.
megállapításai az alábbiakban tárgyalásra kerülő európai emberi jogi bírósági ítélkezési gyakorlatával rokonnak tekinthetők, a Bizottság az elé került ügyekben nagyrészt azonos kövezteztetésekre jut, mint amelyekre – a vele ellentétben az államokra kötelező határozat meghozatalára jogosult – strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága. A két fórum joggyakorlata közötti különbségek álláspontom szerint határozataik kötelező jellegének eltérése miatt állnak fenn, az ajánlás értékkel bíró vélemények megfogalmazásakor a Bizottság az Emberi Jogok Európai Bíróságánál bátrabbnak bizonyul bizonyos kérdések elbírálásakor, nem vonakodott attól, hogy hivatkozzon például a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát illetően az Egyezségokmánynak a kisebbségi jogokat említő 27. cikkelyére, sőt, tovább menve, véleménye a kisebbségek definíciója igen kényes problámájának megoldásához is adalékként szolgálhat.
2.1.3. A véleménynyilvánítás szabadsága az ENSZ Emberi Jogi