A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM JELLEGE (DECEM RATIONES)

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 78-92)

1. PERIODIZÁCIÓ

Mit tekintünk régi magyarországi irodalomnak? 1772 előtti irodalmunk belső periodi­

zációja (középkor-reneszánsz-barokk) és a három nagy korszak alkorszakai mint perio­

dizációs lehetőség a tudományos közgondolkodás részének tekinthető. A főleg idős kora miatt sokat bírált „spenót” (más nevein: „sóska”, „Kézikönyv”) első két kötetében1 a szer­

kesztő Klaniczay Tibor meggyőzően és alapos rálátással dolgozta és dolgoztatta ki ezt a koncepciót. A kronologikus elrendezésű irodalomtörténethez képest van más lehetőség is irodalmunk átfogó tárgyalására, az irodalom történetét feldolgozó szintézis alapstruktúráját tekintve mégis kiállni látszik az idő próbáját, ugyanis más, hasonló terjedelmű összefoglalás mindeddig nem készült. Lehet poétikai-műfaji-irodalomszociológiai alapozottságú irodalom- történetet készíteni, ez azonban nem feltétlenül a kronológia feledtetésével és nem az azzal való vitával kell készüljön. A lassan fél évszázadossá váló rendszer magyarázatául azonban mindenképpen hozzá kell fűzni az alábbiakat. Az ősköltészet - ami az akadémiai irodalom- történetben még önálló, a középkori, reneszánsz és barokk fejezethez képest egyenrangú fejezetet kapott - vizsgálata a szaktudomány szempontjából újabban megkérdőjeleződött, mint egyáltalán kutatható irodalomtörténeti korszak. Hiszen a 13. századot megelőző idő­

szakból nem ismerünk magyar nyelvű verses szöveget, a filológiának ezért nincs mit tanul­

mányoznia. Az ősköltészet „irodalmának” vizsgálata csakis egy olyan rekonstrukciós munka lehet, amely az egykor létezett műfajok kikövetkeztetésére irányul. Arany - a Naiv eposzunkról írt tanulmányára gondolok — ez irányú vizsgálatai negatív eredménnyel zárultak, ezért maga látott neki a magyar nemzeti eposz megírásának, a fennmaradt emlékek alapján biztosítva az

„epikai hitelt”. Ezek az emlékek jobbára krónika- és gestairodalmunkban maradtak fenn. A történeti hűség azt követeli meg, hogy ezeket az emlékeket ne önmagukban vizsgáljuk, hanem közvetlenül a középkori történeti műfajok strukturális elemzésén keresztül értelmezzük őket.

A középkori irodalom (kb. 1000—1530-ig) vonatkozásában látni lehet, hogy egy látszólag ellentétes folyamat játszódik le a magyar középkor századaiban: Mátyás uralkodása alatt, majd azt követően egyre határozottabban jelenik meg a latin nyelvű világi humanizmus, ugyanakkor a túlnyomórészt vallásos műfajokat tartalmazó késő-középkori csaknem félszáz kódexünk javarésze a Mátyást követő időszakból, de magyar nyelven maradt ránk. Feltűnő

a korszakok-alkorszakok együttélése, az a természetes jelenség, hogy egyik irányzat sem máról-holnapra váltja a másikat, hanem évtizedekig tartó lassú folyamatokról van szó. A reneszánsz kor tárgyalásában szokás tekintettel lenni az alkorszakokra, azok különbségeire, különösen a reformáció irányzatainak sokrétű magyarországi hatásaira. A lassú átalakulás figyelhető meg a késő-reneszánsz, a manierizmus és a korai barokk egyidejű megjelenésében és együttélésében is. A reneszánsz válságára adott világi-sztoikus és egyházi-vallásos válasz a konvencionális irodalmiság korában egyaránt merőben újszerű kifejezési lehetőségeket nyújtott a kor írói számára. (A irodalmi-művészeti jelenségek bonyolult egyidejűsége és parallelizmusai miatt az újabb kutatás elfordul pl. a manierizmus kategóriájának kronoló- giailag rögzített használatától.2) A terminológiai világosság különösen fontos az ún. ellen- reformáció kifejezés használata esetében, ugyanis sokkal helyesebb a „katolikus restauráció”

és az „egyházi megújulás” kifejezés használata, mivel a mozgalom többcélúságára jobban rávilágít, mint a kizárólagosan használt „ellenreformáció” kifejezés. A barokk kor végét jel­

ző 1772-es évszám (Ágis) használata természetesen csakis didaktikus konszenzus eredménye, s nem hirtelen változásra utal: pl. a barokk utolsó fázisában megjelenő rokokó stílus Csokonai lírájának és prózájának egyik meghatározó jelensége még a következő korszakban. Sőt: az európai kontextusból kiindulva jogosnak látszik az irodalmi-művelődéstörténeti régiség határát 1800-ban meghúzni. A korszakok jellemzésében természetesen óvakodnunk kell a leegyszerűsítő jelzőktől, a viszonyok sommás megítélésétől. A középkorban is megvolt az antik kultúra továbbhagyományozódása, s a reneszánsz gondolkodói-írói sem álltak gyöke­

resen szemben a középkori világképpel: valamennyien vallásosak voltak. A feladatunk ezzel kapcsolatban az, hogy fel tudjuk tárni a vallásosság átalakulásának a formáit, a teológiai racionalizmus folyamatát, a hagyományőrzés típusait (pl. a neoplatonizmus szerepe, a reformáció egyre radikalizálódó irányzatai, országonkénti változatai, majd a barokk időszak­

ban az egymással szemben álló irányzatok, pl. janzenizmus és jezsuitizmus viszonya és szerepe). A humanizmus terminus esetében tekintettel kell lennünk a szó eredeti jelentésére:

humanistáknak nevezték a 15. századi itáliai egyetemeknek az antik hagyománnyal és tudomá­

nyokkal foglalkozó tanárait, később diákjait.3 A székében hangoztatott „emberközpontúság”

nem valamiféle pogány vagy ateista magatartás, hanem az embernek az isteni szférába emelkedésének igényét fejezte ki.

2. MAGYAR ÉS MAGYARORSZÁGI

Magyarország állama történelmileg változó terület volt, melyen mindvégig többnyelvű kultúra létezett, s ez a jelenség gyakran egyetlen személy tevékenységén belül is kimutatható.

Felvidéki literátoraink egy részénél a latinon túl és a magyar mellett, sőt annak rovására van meg a német és a szlovák („windisch”), Weber János eperjesi orvos és bíró ez utóbbi három nyelvről fejedelmi tükrében 1665-ben meg is jegyzi, hogy városában a csecsemők ezeket az

„anyatejjel együtt szívják” .4 így van ez még a 18. században is (a legjellemzőbb példa Bél Mátyásé), s a 18-19. század fordulójának magyarországi német költészete - t ú l a nyelviségen

- eszmei szempontból is jelentős: a reformkori magyarság hazafiúi gondolatai előlegeződnek benne - németül.5 Még a 18. században is nehezen határozható meg, ki és milyen alapon tekinthető magyarnak, jellemző, hogy Czvittinger Dávid 1711 -ben Frankfiirt-Lipcse megjele­

nési helyű, latin nyelven írt első magyar irodalmi lexikonéba fölveszi a 4 -5. századi biblia­

fordító Szent Jeromost, mondván, hogy Dalmácia és Pannónia határán született.6 A többféle nyelvi közegben való élethelyzet nyomán teljesen természetesnek tekinthető, hogy Balassi és Zrínyi hat-nyolc nyelven értett, s ez utóbbi akár horvátul is megírhatta volna a Szigeti veszedelmet, ahogyan Klaniczay Tibor szellemesen megfogalmazza: ez esetben Zrínyi Péter nem horvátra, hanem magyarra fordíthatta volna, s a horvátoknak lenne egy eredeti nemzeti eposzuk, nekünk pedig egy szürkébb magyar fordításunk. A valóság azonban az, hogy a birtokosztozkodás miatt a tehetségesebb költő, Miklós került az északi fekvésű magyar nyelvi közegbe, s Péter kapta a tengermelléki birtokokat.7 (Emlékeztetőül: Zrínyi verseskönyve 1651-ben nem Magyarországon, hanem Bécsben jelent meg.) A váradi születésű Pázmány lengyelországi, bécsi és római tanulmányi évek után élete három utolsó évtizedét felső­

magyarországi városokban élte le, tehát olyan magyar író, aki a mai Magyarország területén nem élt. Minthogy a 18. század előtti időszakban nem alakult ki még a mai nemzetfogalom, helyesebb, ha nem magyar, hanem magyarországi írókról és irodalomról beszélünk, hiszen - erre utalnak a fenti példák - egyaránt magyarországinak tartjuk a Magyarországon született nem magyar nyelvű és a Magyarországon kívül született magyar nyelvű irodalmat is, sőt a magyarországi származású írók (pl. Temesvári Pelbárt, Zsámboky János, Szenei Molnár Albert, Czvittinger Dávid, Kalmár György és mások) külföldön és idegen nyelven kiadott munkáit is.8 Máshogy fogalmazva: a magyar irodalom a magyar nyelvű irodalmat jelenti csupán. E tények figyelmen kívül hagyása oda vezet, hogy egyes életművek egyik feléről nem veszünk tudomást. E szempontból tanulságos az RMK és az RMNY tagolásának figye­

lembe vétele. Felmerül a kérdés, milyen volt a korabeli Magyarországon szimbiózisban együtt élő nemzetiségek viszonya? Ebben a vonatkozásban minden későbbi kornál egysége­

sebbnek tarthatjuk a régi századokat: az azonos nyelvet beszélők, az azonos etnikumhoz tartozók „nacionalizmusa” vagyis az ún. „nemzetiségi kérdés” a 18. század végéig nincs jelen a magyarországi eszmetörténetben.9 Erről tanúskodnak pl. az irodalmunkban a 17.

század óta fennmaradt magyar nyelvű csúfoló énekek és gúnyversek is: ezek között - a nem epés, de vidám hangú szatirikus cigánycsúfolókat leszámítva - nem találunk nemzetiségre vonatkozó gyalázkodó gúnyverset.

3. NYELV ÉS ISKOLÁZÁS

Ahogyan alig elválaszthatóan fonódik össze magyar és magyarországi, ugyanúgy jellem zi régi századainkat az Európával való szimbiózis. Sajátos módon éppen mostoha történelmi viszonyaink okozták ezt, hiszen az 1635-ben Pázmány által alapított nagyszombati egyetem megindulását megelőző időszakban egyetemalapítási kísérleteink (Pécs, Óbuda, Pozsony) mind kudarcra ítéltettek, s a hazai értelmiség egyetem nélküli országban, külföldön

7 7

nyerte kiképzését.10 Különböző korszakokban különböző országok egyetemeit látogatták peregrinusaink: Párizsba, Prágába, Krakkóba, Bolognába, Padovába a reformáció koráig sok magyar jutott el, a bécsi egyetem közelsége miatt minden korszakban sok magyart foga­

dott, a katolikus restauráció idején főleg Rómába és Grazba látogattak a magyar diákok. Az evangélikusok első számú központja a 16. században Wittenberg volt, a l ó . század végétől a reformátusok már Heidelbergbe küldték alumnusaikat, míg a 17. században a népszerű protestáns egyetemeket Németalföldön és Angliában találjuk.11 A peregrináció, a külföldi egyetemek látogatása vagy egyszerűen a tanulmányi célú világjárás a régi magyar nemes úr számára kötelező életszakaszt jelentett, s íróink életrajzának külföldi vonatkozású adatai mindjárt beszédesek lesznek az illető író szellemi horizontját sőt vallási hovatartozását ille­

tően, ha figyelembe vesszük, hogy például Heltai Gáspár Wittenbergben, Bornemisza Péter Bécsben és Itáliában, Balassi Nümbergben, Szenei Molnár Albert németországi városokban, Pázmány, Zrínyi és Faludi Ferenc egyebek között Grazban, Bécsben és Rómában, Apácai Csere János Franekerben, Leidenben és Utrechtben, Tótfalusi Kis Miklós Amszterdamban, Pápai Páriz Ferenc németországi városok mellett Baselben töltött el rövidebb-hosszabb időt.

Felmerülhet a kérdés, hogyan kommunikáltak magyarjaink a külföldi közegben, de rögtön adódik is a válasz: bár számosán több nyelvet is ismertek, a nyelvi kommunikációban az első helyet a latin foglalta el. Az említett egyetemeken latinul folyt az oktatás, a tankönyvek latinul jelentek meg, Európába a belépőt a latin nyelv jelentette. Innen érthető, hogy Magyaror­

szágon egészen 1844-ig a latin volt az oktatás hivatalos nyelve.

4. AZ ÍRÓ STÁTUSZA ÉS A MŰFAJI RENDSZER

A régi magyarországi irodalom századaiban a „főállású” író fogalma ismeretlen volt.

író tudósaink, literátoraink azonban olyan melléktevékenységként foglalkoztak az irodalom­

mal és a tudományokkal, mely számos esetben már számukra is fontosabbá vált minden egyéb foglalatosságuknál. A régi irodalommal foglalkozó számára evidencia a Czvittinger századában elterjedt „história litteraria”-felfogás: irodalom mindaz, ami leírt formában fenn­

maradt, ezért mindez ma is az irodalomtudományi kutatás tárgyát kell, hogy képezze. Janus Pannoniusnak váradi kanonokként, titeli prépostként, majd pécsi püspökként nyílt módja a társadalmi hierarchiában őt megillető hely elfoglalására. Munkásságának egy része (latin nyelvű diplomáciai levelezése és beszédei) hivatali tevékenységéhez kapcsolódik, verseinek összegyűjtését azonban már közvetlenül halála után Mátyás szorgalmazta. A következő században Heltai Gáspár kolozsvári papként írta és adta ki műveit, hasonlóan kortársához, a felvidéki városokban működő szuperintendens Bornemisza Péterhez. Az ő tevékenységükben az írás, az irodalommal való foglalkozás - beleértve a könyvek kinyomtatását és terjesztését is - már vezető szerephez jutott. Tinódi megélhetést próbált keresni müveivel, amelyeknek jelentős része - csekély költői erővel bíró - tudósítás volt kora hadi-eseményeiről. Balassi többször is katonai státuszt igyekezett megszerezni, verseit nem akarta vagy nem tudta megjelentetni életében. Szenei Molnár Albert élete nagy részét Németországban töltve ott

talált pártfogókra, s a magyarországi műveltség és reformátusság ügyét mint pap onnan igyekezett elősegíteni egyházi és tudományos művek kiadásával. Pázmány jezsuita szerze­

tesként majd esztergomi érsekként elsődleges szerepet töltött be a kor politikai életében, műveinek jelentős részében a katolicizmus pozícióinak visszaszerzését igyekezett elősegíteni.

Zrínyi ugyanannyira jelentős történelmi személyiség és politikus, mint író, de korabeli európai hírnevét mégis haditetteivel, s nem költészetével szerezte. II. Rákóczi Ferenc ugyancsak

államférfiként vált híressé, s latinul írt Vallomásai, valamint francia nyelvű Emlékiratai a magyar irodalomtörténet jelentős alkotásaiként nem hathattak a korabeli magyar vagy magyar-

országi irodalomra. Folytathatnánk a sort, mellyel még inkább bizonyossá válna, hogy a régi magyarországi irodalom századaiban íróink többsége írói tevékenységének jelentős részét valamilyen funkció szerint, didaktikus szándékkal, alkalmazott alkotásokat és műfajokat létrehozva alkotta meg művét. A prédikációirodalom alkalmazási helye a templom, a halotti beszédeké a temetés, a naptárverseké a naponta használt kalendárium, az alkalmi költészeté a lakodalom, a keresztelő stb. A jelentősebb szerzők nagyobb részénél a történelmi szerep- vállalás ismerete és értékelése nélkülözhetetlen, ezért működésük alapvető megértéséhez történelmi és életrajzi ismeretek szükségesek. Ezen a ponton elválaszthatatlan a régi magyar- országi irodalom és a történelem egymásra vonatkoztatása, mindez felvértezve művelődés­

történeti, mitológiai, bibliai, egyháztörténeti, történeti földrajzi tudnivalókkal. Néhány ponton - szemben az alkalmazott irodalom műfajaival - feltűnik az autonóm, ihlet által determinált költői-írói mű létrehozásának igénye, s az utóbbi évszázad recepciója és kultusza mindenek­

előtt ezeket a műveket emeli ki. Ez a fajta szemlélet azonban bizonyos anakronizmus jele.

Ahhoz, hogy az elmúlt századok gondolkodás- és alkotásmódját, mentalitását értelmezni és érteni tudjuk, bele kell helyezkednünk az elmúlt századok alkotóinak gondolatvilágába, műveltségi viszonyaiba, irodalmi felfogásába, poétikájába. A fennmaradt adatok tanúsága szerint „legnagyobb” alkotóink irodalmi szerepe meglehetősen egyedi. Figyelemre méltó, hogy - bár kortársaik nagyra tartották az említett alkotókat - , Balassi szerelmi témájú költe­

ményei először csak 1879-ben jelentek meg nyomtatásban, hogy az európai hírű hadvezér, Zrínyi latin és olasz mintákon iskolázott költészete nemcsak, hogy külföldön nem volt ismert, de az eposz 1651-es első kiadása után csak 1817-ben jelent meg újra, s a 18. század egyik legolvasottabb írója az a Gyöngyösi István volt, akiről ma az érettségizőknek már semmit nem kell tudniuk.12 Elgondolkoztató, hogy míg Zrínyinek 1651 és 1790 között összesen

csak három kiadása volt (egy a Syrena-köteté: 1651, kettő pedig az Áfiumé: 1705, 1790), kortársának, Nádasi Jánosnak művei csupán a 17. században mintegy kétszáz, főleg külföldi

kiadást értek meg, róla az Új magyar irodalmi lexikonban mindössze 13 sort olvashatunk, míg Zrínyiről három és fél oldalt.13 (Az irodalmi tudat és a közízlés rekonstrukcióját és rehabilitációját jelentik, ezért különösen indokoltak az ilyen típusú feltáró munkák.) Későbbi példa, hogy a sokáig együtt emlegetett Petőfi-Arany-Tompa triász utolsó tagja kihalni látszik a virtuális „művelt nagyközönség” ismeretköréből. A szerző-m ű-befogadó viszonyának megértése tehát azt az interpretációs előfeltevést teszi szükségessé, hogy minden kor esztétikai-irodalmi felfogása elsődlegesen az adott kor saját mércéjével mérhető hitelesen.14

7 9

5. AZ IRODALOM LÉTMÓDJA

A fent elmondottakból következik, hogy lehetőség szerint minden esetben tisztázni kell az elemzett-bemutatott szerző írói státuszát, müvének irodalomszociológiai helyét. A régi magyarországi irodalom valamennyi századának tanulmányozásakor nyilvánvaló a folklór létének figyelembe vétele. A szájhagyományozás törvényszerűségeit már korai középkori szövegeinkben kimutatták Anonymustól kezdve a 17. század eleji lejegyzésben fennmaradt Pajkos éneken keresztül a 17. századi lakodalmi versekig, sőt Faludi Ferenc és Pálóczi Horváth Ádám gyűjtéseinek egy része hitelesnek ismerhető el, nem beszélve a jelentős tekintélyt képviselő Erdélyi János, Kriza János vagy Arany László gyűjteményeiig. A hite­

lesség problémáját az okozza, hogy technikailag teljesen megbízható (verses szövegek esetében a dallamot is közlő) folklórlejegyzéseink csak a 20. század elejétől vannak. Jó néhány folklór alkotás korábbi megléte egyértelműen bizonyítható, ékes példája ennek a Stoll Béla által kritikai kiadásban kiadott 17. századi szerelmi és lakodalmi versek gyűjtemé­

nye, amely a 19. és 20. századi, folklórból ismert énekek legkorábbi írásos emlékeinek tár­

háza.15 Bizonyos formai-verstani megfontolások is arra utalnak, hogy egy-egy mű, műfaj konnotációját a régi századokban kereshetjük. M indazonáltal a folklór és az irodalom egymásra vonatkoztatott ismereteit csak az írott szövegek megléte alapján, a vonatkozó korszak dokumentumaiból kiindulva tárgyalhatjuk. Figyelemmel kell lennünk a kéziratos és a nyomtatott szöveghagyományozás alakulására is. A mai magyarországi könyvtárakban csupán mintegy 190 olyan kódex található, amelyekről bizonyítható, hogy Mohács előtt is itt voltak. Óvatos becsléssel állítható, hogy ez á mennyiség mintegy 0,3-0,4 %-a annak a kódex-mennyiségnek, 55 000 kódexnek, amely ténylegesen az országban lehetett Mohács előtt.16 Ez az alacsony fennmaradási százalék indokolja a különböző helyeken, mindenekelőtt a korabeli könyvborítókban fönnmaradt fragmentumok, kódextöredékek vizsgálatát. A fennmaradt nyomtatványok vonatkozásában nincsenek az eltűnt kódexállományhoz hasonló típusú számolások, az mindenesetre meglepő, hogy milyen jelentős nagyságrendben kerülnek elő régi nyomtatványok, s módosítják az egyes időszakokról és szerzőkről való tudásunkat.

Figyelemre méltó a fennmaradt nyomtatványok számbeli növekedése is, míg a 16. századból való ismert magyarországi nyomtatványok (ősnyomtatványok) száma tíz alatt van, a 16.

századból mintegy 900, a 17. századból mintegy 4500, a 18.-ból pedig mintegy 20 000 azoknak a nyomtatványoknak a száma, amelyek vagy magyar nyelven, vagy idegen nyelven, de Magyarországon készültek.17 Az 1711-ig terjedő időszakot tekintve kb. ugyanannyi a magyar- országi szerzők azon műveinek a száma, melyek külföldön, idegen nyelven jelentek meg.

Tehát - visszatérve korábbi gondolatmenetünkhöz - világosan látszik, hogy a hungaricumok (magyar vonatkozású nyomtatványok) előállításában mennyire fontos szerepet játszottak a külföldi lehetőségek a tárgyalt időszakban. Végül még két problémával kell szembenéznünk.

A magyarországi levéltárak és kézirattárak volumene kiadott vagy helyben tanulmányozható katalógusok, áttekintések formájában eléggé ismert, legalábbis ismerhető a szakma számára.

A szövegek tényleges anyaga, a bennük rejtőző adatok tömege azonban még mindig jórészt kiadatlan és ismeretlen. Az valóban csak durva becslés alapján mondható ki, hogy a régi

8 0

magyarországi irodalom századainak vonatkozásában jelenleg több a kiadatlan, kiaknázatlan, mint a kiadott, ismert szöveg. (Kiadott szövegen a 19-21. századi publikációkat értem, melyek az irodalomtörténeti kutatást megkönnyítik.) Szakmánkban ezért mindennél fontosabb az alapkutatások nyomán készülő kritikai kiadások, szövegközlések publikálása. Bizonyos, hogy ha a szövegkiadói munka megfelelően halad s az ismeretlen szövegek publikussá válnak, néhány évtized alatt alaposan átírható lesz a magyarországi irodalom története. Egyáltalán megbízható-e az az adat- és szövegállomány, amely rendelkezésünkre áll? Mi veszett el?

Figyelemre méltó, hogy az Ómagyar Mária-siralom előkerülése (1922) csaknem két évszázad­

dal vitte előre a magyar költészetről való ismereteinket. Az óriási űrt egyelőre egy új felfedezés, az 1982-ben előkerült öt soros Laskai Demeter-féle úrfelmutatási imádság hivatott betölteni.18 A magyar nyelvű világi-szerelmi költészet első töredéke a 15. század végén tűnik fel (Soproni virágének) és csupán néhány szövegtöredék és adat bizonyítja közvetlenül, hogy ennek a (lator vagy udvari) költészetnek Balassi előtt van nyoma a magyar irodalomban.19 Eltűnt vagy nem is létezett? A legújabb kutatások szerint minden okunk megvan arra gondolni, hogy a magyarországi egyházi társadalom sajátos fejlődése következtében a szerelmi költé­

szetet létrehozó világi típusú, a középkori nyugati kultúrából ismert udvari élet Magyar- országon nem vagy csak szűk körre korlátozva volt meg, ezért a szerelmi-lovagi költészet kivirágzására Balassi fellépéséig kellett várni.20 E „fajtalan énekekének tartott műfajokat még hosszú időn át tiltották, csak kéziratban terjedhettek, magyarul először csak Zrínyi publikált szerelmi lírát 1651-ben. Hozzá kell tenni, hogy az a frazeológia és nyelvi készség, amit Balassi felhasznált és kifejezett, a középkori magyar költészetben és prózában már adott volt, de szinte kizárólag a szakrális-egyházi tematikában jelent meg.

6. TRADÍCIÓNALITAS

Nemcsak a magyarországi, általában minden régi irodalom fokozottan mutatja a

Nemcsak a magyarországi, általában minden régi irodalom fokozottan mutatja a

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 78-92)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK