OKLEVÉLTAN
Az oklevéltan (diplomatica) az a történeti segédtudomány, amelynek kutatási tárgya az oklevél (diploma). E segédtudomány a humanisták kutatásai nyomán kezdett kibontakozni.
Nevét is a humanistáktól kapta. A diplomatica szó a görög 8ui^óo<; (= kettős) szóból szár
mazik. A diploma az antikvitásban olyan hivatalos iratot jelentett ugyanis, amely két össze
fűzött táblára íródott. A diploma szót a középkorban ritkán használták. Ekkor a legáltaláno
sabb megnevezése a litterae. Az oklevél szűkebb értelemben olyan meghatározott formák között kiállított irat, amely valamilyen jogi természetű dolgot tartalmaz. Mind a középkori elnevezés (litterae), mind a magyar neve (oklevél) a szűkebb értelemben vett oklevélnél többet jelent. Általában véve minden középkori iratot oklevélnek nevezünk, ahogy a közép
korban is a legtöbb iratnak litterae volt a neve. A szűkebb értelemben vett oklevélen kívül ugyanis még számtalan másfajta irat létezett a középkorban (missiles, conscriptiones, acta, urbaria stb.). Ezek nélkül a levelek, összeírások, ügyviteli feljegyzések nélkül azonban lehe
tetlenné válna a diplomatikai kutatás. Ugyanis az oklevéltan nemcsak formai vizsgálatát végzi az okleveleknek, hanem arra is törekszik, hogy az oklevelek létrejöttének körülmé
nyeit, az oklevéladás folyamatát is tisztázza.
Évszázadok kellettek ahhoz, hogy az oklevelek kritikai vizsgálatából a középkori hiva
tali írásbeliség általános vizsgálata lett. A 16. században meginduló oklevélkiadások hozzá
férhetővé tették azokat az okleveleket, amelyek kritikai vizsgálatából megszületett az okle
véltan. A 17. században az oklevéltani kutatásoknak két nagy központja alakult ki. Az egyik Párizsban volt a St. Germain de Prés maurinus bencés kolostorban, amelynek legismertebb tagja Luc d ’Achery (1609-1685) volt. A másik központ ajezsuitáké volt, akik Jean Bolland (1596-1665) nyomdokán haladva a szentekre vonatkozó forrásokat kritikai szövegkiadás
ban publikálták ( Actasanctorum). A két központ között a harc azzal tört ki, hogy a bollandista Dániel van Papenbroek vagy Papenbroch (1628-1714) 1675-ben értekezést tett közzé, amely
ben néhány meroving-kori oklevél hitelességét kétségbe vonta. Erre válaszul Jean Mabillon (1632-1707) maurinus bencés 1681-ben megjelentette a De re diplomatica című művét.
Ebben Mabillon kidolgozta az oklevelek külső és belső kritikáját s vázolta az oklevéladás menetét. Később pedig ezt az úttörő művét 1704-ben kiegészítette a Librorum de re diplomatica supplementum cínjű munkájával. Mabillon működésére a koronát rendtársai, René Prosper Tassin és Charles Francois Toustain tették fel a Nouveau Traite de diplomatique című hatkötetes munkájukkal, amely 1750 és 1756 között jelent meg Párizsban. Ezzel kez
dődött meg a modem oklevéltani kutatás. Az oklevéltanhoz ezután a legtöbbel a hatalmas német vállalkozás, a Monumenta Germaniae járult hozzá, amelynek első kötete
1826-ban jelent meg. A Johann Friedrich Boehmer (1795-1863) által elindított Regesta imperii lehetőséget adott az oklevelek időrendben történő vizsgálatára. Julius Ficker (1 8 2 6 - 1907) kutatásai már az oklevéladás genezisére irányultak. Theodor von Sickel (1826-1908)
4 4
pedig az írás- és stílusjegyek vizsgálatával gazdagította az oklevéltani kutatások fegyvertá
rát. Az ő munkálataik alapján tudta Harry Bresslau elkészíteni a német és itáliai oklevéltan
kézikönyvét (Handbuch dér Urkundenlehre), valamint Arthur Giry és Alain de Boüard a
maga kézikönyvét az oklevéltanról (Manuel de diplomatiqué). Nálunk a jezsuita történetí
rók: Pray György és Katona István oklevélkiadási és oklevélkritikai munkássága által vágott úton haladt az oklevéltani kutatás Fejérpataky Lászlóig, aki a Germaniae Historica iskoláján nevelkedve újította meg a magyar oklevéltani kutatásokat és terjesztette ki az oklevélkritikai vizsgálatokat az oklevelek létrejöttének vizsgálatára, a kancelláriák működésére. Őt követte Szentpétery Imre, aki részben az Árpád-házi királyok okleveleinek kritikai jegyzékének készítésével, részben azonban a máig sem túlhaladott, ám részleteiben már imitt-amott finomított Magyar oklevéltan című munkájával letette azt az alapkövet, amelyre biztosan alapozhat a további oklevéltani kutatás, ahogy ez Szilágyi Loránd hivatal
történeti kutatásainak gazdag eredményei révén bebizonyosodott. Új területet nyitott Hajnal István azáltal, hogy az oklevéltani és írástörténeti eredményeket társadalomtörténeti kör
nyezetbe ágyazta be. Bebizonyítva, hogy az írás és a műveltség hatásának kutatása elenged
hetetlen részét képezi a társadalomtörténetnek.
Az oklevél fennmaradási formáját tekintve lehet eredeti (originale, autographum, pár), vagy másolat (copia) és fogalmazvány (minuta, conceptus). Két vagy több eredetiről (pár) beszélünk akkor, ha két vagy több eredeti készült azonos szöveggel. Ez készülhetett oly módon is, hogy az azonos szövegeket egymás alá másolták és a szövegek között üresen hagyott helyre az ABC betűit írták, majd e betűk közepén elvágták a hártyát. Az így létrejött okleveleknek chirographum vagy litterae per alphabetum intercisae a neve. A másolat lehet egyszerű (copia simplex) és hitelesített (copia vidimata). Ez utóbbit a másolást végző sze
mély hitelesíti (vidimus), vagy záradékkal hitelesítteti. Másolatnak számít az oklevél átírása (transsuptum, insertum) is. Ez akkor jön létre, ha egy korábbi oklevelet egy közhitelű sze
mély vagy intézmény a saját oklevelébe átmásolva pecsétjével hitelesíti. Ez a formája a korábban kiadott uralkodói oklevelek megerősítésének is. A másolat továbbá lehet kötetbe másolva. Ilyen másolati könyvek (chartularium, liber traditionum) azok, amelyekbe egyes intézmények a saját birtokaira, kiváltságaira vonatkozó fontosabb okleveleiket bemásoltat
ják. Ugyancsak könyvbe másolták be az uralkodói kancelláriákból kikerülő okleveleket.
Ezeket a magyar királyi udvarban királyi könyveknek (libri regii), a pápai udvarban regisztrumoknak (registra) nevezték. A fogalmazványokat legtöbbször ugyancsak könyvbe vezették (protocolla).
Az oklevelek hitelességüket illetően lehetnek valódiak (hitelesek) és hamisak. A valódi oklevél a minden vonatkozásban hiteles oklevél. A hamis okleveleknek számtalan formája lehetséges. Alapvetően azonban háromféleképpen lehetett oklevelet hamisítani. 1. Egy meg
lévő hiteles oklevél szövegét újra leírni oly módon, hogy annak szövegébe a valódi oklevél
ben nem szereplő részeket toldunk be, illetve abból elhagyunk (interpolatio). Ennek szélső
séges formája a palimpszeszt. A palimpszeszt (rcatav = ismét és \|/t|oto<; = dörzsölt) úgy készül, hogy egy már beírt hitelesen megpecsételt hártyáról a szöveget levakarják és helyet
te teljesen új szöveget írnak, amely immár a hiteles pecsét révén a hitelesség látszatát kelti.
2. A valódiak formájára hamisított oklevelek úgy készülnek, hogy korabeli valódi oklevelek
mintául vételével olyan oklevelet szerkesztenek, amelynek soha sem volt valódi előzménye.
3. Végül vannak olyan formailag valódi oklevelek, amelyek ugyan kiállítási körülményeiket tekintve valódiak, de tartalmukat illetően hamisak. Ilyenek az egyes intézmények megté
vesztett, vagy megtévedt alkalmazottai által készített oklevelek. Az oklevélhamisításnál szinte általános szabály, hogy a hamisított oklevelet a hamisítók igyekeznek lehetőleg minél ha
marabb hiteles átiratba foglaltatni, hogy ezáltal elkerüljék az eredeti vizsgálatát, amelynek kétségtelenül a leleplezés lenne az eredménye. A hamis oklevelekről még tudnunk kell azt, hogy rendkívül becses történeti források lehetnek, amennyiben ismerjük a hamisítás korát és indítékát.
Az oklevelek megpecsételési formájukat illetően háromfélék lehetnek:
1. Az ünnepélyes oklevelek (litterae privilegiales) mindig hártyára íródnak és függőpe
cséttel vannak megerősítve és ünnepélyes formulákkal vannak kiállítva. Ha fémpecséttel vannak megerősítve, bulla a nevük.
2. A zárt oklevelek (litterae clausae) tartalmilag többnyire valódi levelek (missiles) és parancsok (mandata), egyszerűbb formában vannak kiállítva és összehajtogatás után pecsé
telték le őket.
3. A nyílt oklevelek (litterae patentes) a 14. századig a hátlapjukon vannak megpecsé
telve, a 15. századtól kezdve a szöveg alatt az előlapon.
Az oklevelek kiállítása az irodában (cancellaria) történt. Az iroda feje a kancellár (cancellarius), utóbb a helyettes: az alkancellár (vicecancellarius). A kancellárok eredetileg azok a bírósági személyek voltak, akik a tárgyaláson a bíróságot és a feleket elválasztó rácsnál (cancelli) álltak és ők közvetítették a benyújtott dokumentumokat a felek és a bíró
ság között. Közvetítő szerepük végül jelentős személyiséggé tette őket. Noha minden intéz
ményben már a kezdet kezdetén szükség volt ími-olvasni tudó emberre, ezek azonban szű- kebb értelemben véve még nem alkottak külön irodát. Kancelláriának lényegében csak attól kezdve nevezhető egy-egy intézmény irodája, amikortól az iroda személyzete, az irodából kibocsátott oklevelek formulái és az irodai munka megoszlása állandósult. Ez Európában a 12-13. században következett be. A kialakult kancelláriával rendelkező intézményeknél több
kevesebb különbséggel az alábbaik szerint történt az ügyintézés: A felek írásbeli kérvénnyel (petitio, supplicatio) fordultak az illető intézményhez. Az írásbeli kérvényezés gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza. A római birodalom örököseinél, a bizánci birodalomban és a pápai udvarban lényegében sohasem veszett ki az ügyintézés elindításának ez az írásbeli formája, sőt a pápai udvarban a 12-13. század fordulójától kötelezővé vált az írásbeli kér
vényezés. A kérvény benyújtójának, s így az oklevél nyerőjének a neve destinatarius, míg az oklevél kiadójának a neve auctor. A kérvényt a kancelláriába kellett benyújtani, ahol előké
szítették az ügyet arra, hogy az uralkodó (és a tanácsa) döntsön az ügyben. Ezután a kancel
lária parancsot kapott arra, hogy a döntésnek megfelelően állítsa ki az oklevelet a fél számá
ra. Ehhez először a tényleges ügyintézők: a jegyzők (notarii), az előadók (referendarii), vagy a fogalmazók (abbreviatores) fogalmazványt (minuta, conceptus) készítettek. Ez a fo
galmazvány lehetett rövid (minuta brevis), amely csak a lényeges részeit tartalmazta a ké
szítendő oklevélnek. Lehetett azonban teljes fogalmazvány (minuta completa) is, amely tel
jes egészében tartalmazta a leendő oklevél szövegét. Míg az előbbiek sorsa a megsemmisü
4 6
lés lett, az utóbbiakat könyvekbe másolták (protocolla), hogy azután ennek segítségével szükség (pl. az eredeti elvesztése) esetén ismételten ki lehessen adni az oklevél szövegét hiteles formában. A fogalmazvány elkészítéséhez az ezzel foglalkozó tisztviselőknek ren
delkezésére álltak különböző segédkönyvek (formularia), amelyek korábbi ügyekben kibo
csátott oklevelek formuláit tartalmazták csupán. Segítsége lehetővé tette a kancelláriának, hogy azonos ügyekben azonos formulákkal állíthasson ki oklevelet, megtakarítva ezzel az újrafogalmazás munkáját. A fogalmazványt bemutatták az oklevél kiadójának (auctor), vagy annak, akit a kiadó ezzel megbízott. Az ő jóváhagyásuk után került a kancellária írnokai (scriptores, ingrossatores) kezébe, akik a fogalmazványt letisztázták mindenki számára ol
vasható, világos betűkkel. Az így letisztázott oklevelet a kiadónak bemutatták, aki vagy aláírásával, vagy pecsétjével hitelesítette. A megpecsételés után kirótták az oklevélért fize
tendő kiállítási díjat (taxa), majd bevezették a regisztrumba (registra, libri regii), s végül átadták az oklevélnyerőnek (destinatarius).
Az oklevél részei. Az oklevelet három fő részre osztják, úgymint: bevezetés (protocollum), tárgyalás (contextus) és befejezés (eschatocollum). Ez a három fő rész to
vábbi kisebb részekből tevődik össze az alábbiak szerint:
Protocollum
Invocatio (fohászkodás, segítségül hívás). Az invocatio lehet jelképes (invocatio symbolica) és lehet szöveges (invocatio verbális). A jelképes fohászkodás lehet egyszerűen a kereszt jele: t , vagy Krisztus nevének görög kezdőbetűi: XP = Christus (Christogramma), esetleg egyszerűen egy C betű (Chrismon). A szöveges fohászkodás számtalan formát ölt
het. Néhány gyakoribb közülük:
In nomine Domini.
In nomine Sanctae Trinitatis et Individuae Unitatis.
In nomine Dei summi.
Intitulatio (cím felsorolás) annak a meghatározása, hogy kinek a nevében kelt az okle
vél és az illetőnek milyen címei vannak. Ezt többnyire kiegészíti az alázatossági vagy ájta- tosági formula: servus servorum Dei, vagy Dei gratia (formula devotionis).
A pápai oklevelekben többnyire a következő címet találjuk:
Gregorius episcopus servus servorum Dei.
A császári oklevelekben a 10. században ez fordul elő gyakran:
Ottó supema favente clementia Romanorum imperator augustus.
Míg a magyar királyi oklevelek intitulatioja pl. a következő:
Ludovicus Dei gratia rex Hungáriáé et Bohemiae etc.
A főpapi intitulatio ez:
Lodomerius miseratione divina archiepiscopus Strigoniensis.
Inscriptio vagy adresse (címzés) annak a megjelölése, kinek szól az oklevél. Többnyire általánosan van megfogalmazva:
Universis Christi fidelibus tam praesentibus quam futuris. Ha egyetlen személynek, vagy meghatározott személyeknek szóló parancsról (mandátum) van szó, vagy címeresle
vélről (litterae armales), megadják a konkrét nevet és címet:
Tibi fideli nostro nobili Georgio litterato de oppido nostro Zygeth...
vagy:
M agnifico M ichaeli Orzagh de Gwth regni nostri Hungáriáé palatino et iudici Comanorum...
Amennyiben alacsonyabb rangú ír magasabb rangúnak, az intitulatio és az inscriptio megcserélődik:
Excellentissimo domino suo Ladislao Dei gratia illustri regi Hungáriáé capitulum Budensis ecclesiae...
Salutatio (üdvözlés) állhat a salutem in Domino kifejezésből, vagy a pápai oklevelek
ben gyakori a salutem et apostolicam benedictionem. Esetleg lehet a formula perpetuitatis is: in perpetuum, vagy ad aeternam rei memóriám.
Contextus
Arenga (kezdet) többnyire az oklevél tartalmával összefüggésben lévő közhelyekből álló elvi kijelentés:
Si ecclesiarum Dei curam gerimus easque diligenter studuerimus dilatare, nostri imperii statum augmentari minimé dubitamus.
Vagy:
Rés gesta labitur a memória, quam non serenat lucidus sermo litterarum.
Promulgatio vagy notificatio (közzététel), amely lehet hosszabb szövegezésű:
Ad universorum notitiam volumus pervenire, vagy lehet csak egyszerű átmenet az arenga és az őt követő narratio között:
Hinc est quod...
Narratio (elbeszélés) tartalmazza azokat a tényeket, amelyek arra indították az oklevél kiadóját, hogy az oklevélben leírt cselekményt végrehajtsa:
Comes Kunch gener comitis Jordani de Scepus a primaevis pueritiae suae temporibus pro fidelitate regni et coronae debita diversis fortunae casibus se exponendo nolens parcere rebus nec personae et specialiter in legationibus nostris in regno et extra regnum deferendis nobis gratum exhibuit servitium
vagy:
...domino Andrea illustri rege Hungáriáé divina vocante clementia rebus humanis exempto ultimo aureo ramusculo a progenie stirpe et sanguine sancti regis Stephani primi regis Hungarorum per paternam lineam descendenti extincto...
Dispositio (rendelkezés) foglalja magában az oklevél lényegét, vagyis azt a cselek
ményt írja le, amiért az oklevél létrejött, amit az oklevél tanúsít (adományozás, vétel, eladás stb.). Amennyiben ingatlant érint az oklevél rendelkezése, többnyire megtaláljuk benne a formula pertinentiarumot:
...cum universis eiusdem (se. possessionis) utilitatibus et pertinentiis, terris scilicet arabilibus, cultis et incultis, pratis, fenetis, pascuis, agris, silvis, nemoribus, montibus, vineis, vinearumque promontoriis, molendinis, piscinis, aquis, aquarumque decursibus et generaliter cunctis eiusdem utilitatum integritatibus quovis nominis vocabulo vocitatis...
Clausulae (záradékok) az oklevélben szereplő rendelkezések megtartására szólítanak fel. Ezeknek a mondanivalójukat illetően több fajtájuk van:
Clausula praeceptiva (parancsoló záradék):
4 8
...haec statuta inviolabiliter servari iubemus...
Clausula prohibitiva (tiltó záradék):
Nulli ergo hominum liceat hanc paginam nostrae concessionis infringere vei ei ausu temerario contraire.
Clausula derogativa (megszüntető záradék):
...constitutionibus et ordinationibus apostolicis non obstantibus..., vagy:
...litis pendentia non obstante...
Clausula evictionis (szavatossági záradék):
...assumens, quod tenetur ipsos in hoc facto suis laboribus et expensis expedire...
Sanctio (büntetés) lehet lelki (spirituális) és világi (temporalis); azt fejezi ki, hogy a dispositioban foglaltak megszegőire milyen büntetés vár.
Si quis autem hoc attemtare praesumpserit, indignationem omnipotentis Dei et beatorum Petri et Pauli apostolorum eius se noverit incursurum.
Vagy:
Si quis autem malo depravatus consilio istius decreti transgressor repertus fuerit... XII libras auri persolvere cogatur.
Corroboratio (megerősítés) kifejezi, hogy a hitelességre igényt tartó oklevél milyen hitelesítéssel van ellátva:
Quod ut verius credatur ab omnibus, hanc paginam manu propria confirmavimus eamque insigniri fecimus.
Vagy:
In cuius rei memóriám et perpetuam firmitatem praesentes concessimus litteras duplicis sigilli nostri munimine roboratas.
Más felosztás szerint a clausulae a sanctio és a corroboratio - éppen egybefüggő szö
vegezése miatt - egyetlen formula, a clausula (záradék) részeinek tekintendők.
Eschatocollum
Subscriptiones (aláírások). Az oklevél aláírója lehet az oklevél kiadója és az oklevél
ben leírt cselekmény tanúi, illetve az oklevél kiállításában részt vevő kancelláriai személy
zet. A korai időkben az oklevélkiadók nem aláírásukkal erősítették meg az oklevelet, hanem a monogramjukkal, amelybe esetleg egy vonalat maguk húztak (monogramma firmatum).
Az ünnepélyes pápai oklevelek jellemzője a kör alakú jegy, a rota. A korai időkben az oklevélben foglaltakat a tanúk is aláírásukkal erősítették meg. Ilyen formán:
+ Ego Leonardus Albanensis episcopus.
Vagy:
+ Signum Emei comitis.
Az oklevélkiállításban részt vevő kancelláriai alkalmazottak is szignálják a 14-15. szá
zadtól az általuk készített, ellenőrzött vagy regisztrált oklevelet:
Lecta et extradata per me Stephanum Werbewczy locum tenentem coram magistro Iohanne Ellyewelgy protonotario et coram me magistro Stephano Henczelffy protonotario.
Datatio (keltezés), lehet kétféle időpont is ebben a részben. Az egyik azt mondja meg, mikor történtek az oklevélbe foglaltak (actum), a másik pedig az oklevélkiadás időpontja (dátum). Ehhez kapcsolódik a méltóságsor (series dignitatum), amely a 12. századtól
kezd-ve az oklevélhamisítások elkerülése érdekében került használatba. A felsorolt méltóságok hivatali idejét ugyanis meglehetősen nehéz volt utólag a hamisan készült oklevél számára rekonstruálni.
Apprecatio (záró fohász) fejezi be a korai időkben az okleveleket. Ez többnyire egy- egy szóból állt: Ámen vagy feliciter.