A SZÖVEG, AMELYRE KÖVETKEZTETÉSEINK ÉPÜLNEK

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Page 136-141)

1. Igazán evidenciának kellene lennie, hogy irodalomtörténeti vagy irodalomtudományi megállapításokat csak olyan szövegekkel kapcsolatban tegyünk, amelyeket ismerünk, még­

pedig alapos tanulmányozásuknak köszönhetően behatóan, a tanulmányozott szerző és kor­

társai más műveivel és műfajaival való viszonyrendszerükben is ismerünk. Sajnos már ezen a beugró szinten is mutatkoznak hiányosságok.

Példa. Szerzőnk olyan antológiát ismertetett a recenziós rovatban, amely a horvátországi latin nyelvű irodalomból tett közzé válogatást az eredeti latin nyelven, valamint angol és horvát nyelvű fordításban. A horvátországi szerzők sorában szereplő Janus Pannoniusszal kapcsolatban arra figyelt fel recenzensünk, hogy az antológiában csupán egyetlen olyan verse található, amelyet a Makkai Ádám szerkesztésében megjelent, In Quest o f the Mira- cle Stag című angol nyelvű magyar költői antológia számára is lefordítottak. Ez az egyetlen epigramma a De Paulo summo pontifice című gúnyvers. Szerzőnk közölte is a „közismert vitriolos kétsoros”-t először latin eredetiben:

Sanctum non possum, patrem te dicere possum, Cum videó natam, Paule Secunde, tuam.

133

Ezután megadta Alexander D. Hoyt pontos fordítását a latin-angol-horvát antológiából:

I cannot call you holy, bút I can call you father, O Paul the second, looking at your daughter.

Végül, összevetésül közölte „George Burrough és Makkai Ádám szellemes, ám jóval szabadabb, a latin szöveget egy pikáns kitérővel megfejelő angol tolmácsolásá”-t:

Romé, do nőt ask fór the Pontiff Paul to be testicle-tested!

Isn’t his daughter herself manly enough, like her Dad?

Szerzőnk figyelmét csupán az kerülte el, hogy Janus Pannoniusnak De Paulo summo pontifice címmel több epigrammája ismert, s az egyik antológiában az egyiknek (Teleki- Kovásznay I, 53), a másikban a másiknak (I, 52) olvasható az angol fordítása. Nem egy pontos és egy szabad, a latint pikáns kitérővel megfejelő angol fordításról van tehát szó, hanem két különböző latin vers egy-egy, igen pontos fordításáról. A második epigramma latin eredetije bárkit meggyőzhet erről:

Pontificis Pauli testes ne Roma requiras, Filia quem similis sat docet esse marem.

Az angol fordítások figyelemreméltó összevetését ennélfogva törölnünk kellett a recenzióból. Ezek után a Szemle rovat szerkesztőjére, „a horvát-magyar literátor-kapcsolatok fáradhatatlan kompemberé”-re már csak annak felismerése maradt, hogy - az ismertetés állításával szemben - Rajmund Kunié és Bmo Dzamanjic nem horvátra ültették át Vergiliust és Homéroszt, „a világirodalom e két, meghatározó szerzőjét”, hanem görögből fordították latinra a két homéroszi eposzt (1776,1777). Emiatt ugyan további szép mondatokat is törölni kellett arról, hogy „az angoltól oly távoli anyanyelvűkre” fordító horvátok „voltaképpen csekély mértékű időeltolódás”-sal követték Vergilius és Homérosz angolra fordítóit, Drydent és Pope-ot - de hát a tények már csak ilyen rigorózus dolgok. Több baj nem volt, ami még megmaradt az alapos hereellenőrzésen átesett recenzióból, az már megjelenhetett.

2. Az ItK esetében természetes dolognak kellene lennie, hogy a következtetéseket megalapozó irodalmi szövegeknek mindig a legautentikusabb szövegkiadását - ha létezik ilyen, minden esetben a kritikai kiadását - idézzük, és az idézésre mindig betűhűen kerül sor. Ennek ellenére általános az a gyakorlat, hogy a szerzők egy-egy szövegnek épp a legkönnyebben kezük ügyébe eső kiadását kapják elő, és azt is felületesen idézik. Pedig a filológus munkáját e tekintetben nem határozhatják meg a szubjektív lehetőségei (mondjuk - kétségkívül kényelmesen elérhető - saját otthoni könyvtárának esetleges állapota), hanem csakis a filológiai tevékenység szükségletei: a legnagyobb autentikussággal bíró szövegek használata. Még rosszabb, pedig nem ritkaság, amikor a szövegek használata teljesen reflektálatlan, mintha a szöveg fákon nőne kint a kertben, s csak le kellene szakítani és 134

elfogyasztani, a termő fára való hivatkozás nélkül. Aki ekként gondol szövegekre, az még sosem szembesült azzal, hogy egyetlen műnek sem létezik valamiféle objektív szöveg- korpusza, hanem csakis X vagy Y által készített, gyakran jelentősen eltérő szövegolvasatai vannak. Következésképpen az alapul vett szövegkiadás szabatos leírása és a szöveg sajtó alá rendezőjének megnevezése nélkül hivatkozásunk elképzelhetetlen.

Példa. Mind Vörösmarty Mihály kisebb költeményeinek, mind nagyobb epikai műveinek az 1960-as évek óta létezik kritikai kiadása. Ha Vörösmarty-verseket elemző tanulmányt készülünk megjelentetni, igen helyes dolog a kritikai kiadás szövegét használni idézeteinkhez.

Egy, az ItK-ban megjelent tizenhárom lapnyi Vörösmarty-tanulmány gondozása közben a versidézetekben 29 eltérést találtunk a kritikai szöveghez képest. Pedig ideális esetben a tanulmányba beépített idézetek vonatkozásában mintegy felfüggesztődhetnék a szerkesztői kompetencia: szerzőnk ezeket a szövegeket nyilván a legnagyobb körültekintéssel és felelős­

séggel átveszi valahonnét, az idézőjel kezdete és vége között tehát nincs mit szerkeszteni a szövegén - gondolhatnánk. Nos, olyan szerzővel, akinek az állítólagos idézetei csakugyan a legmegbízhatóbb szövegforrás hiteles másolatai, legfeljebb eggyel-kettővel találkoztunk az évek során. Most ott tartunk, hogy az idézetek többségét is ellenőrizzük az idézett szöveg­

forrásokban, sőt azoknál nagyobb autenticitású más szövegforrásokat keresünk. De hát kinek van ehhez apparátusa? És ez valóban a szerkesztő feladata?

Példa. Találkoztunk olyan szerzővel, aki annak a kritikaikiadás-sorozatnak a címével sem volt tisztában, amelynek egyik kötetén maga is dolgozik: a kötetek az AT minden munkái címet viselik, szerzőnk az AT összes munkái címet használta, a sorozat megjelent kötetére pedig a kötet sorszáma szerint hivatkozott, noha a sorozat kötetei nem kapnak sorszámot, hanem az írások műfaji-tematikai besorolása szerinti alcímekkel tagolódnak. Tanulmányírónk egyébként a sorozat korábbi kötetéből négy és fél sornyi terjedelmű szöveget idézett, és annak kimásolásában három hibát ejtett. Vajon ha majd az általa gondozott kötet megjelenik, nem fogja bántani őt egy-egy kollégájának ehhez hasonlóan hanyag idézése, hivatkozása?

(Azt már csak zárójelben kérdezem: egy kritikaikiadás-kötet sajtó alá rendezéséhez valóban megfelelő az a személy, aki négy és fél sor hibátlan utánközlését sem tudta megoldani?)

3. Egy irodalmi művet hitelesen csakis eredetiben tanulmányozhatunk. A magyarországi latin nyelvű irodalom alkotásaival kapcsolatban kevés érvényeset lehet mondani modem magyar fordítások alapján. Különösen így van ez, ha a régi latin nyelvű kiadások formai, megjelenési körülményei is szereppel bírnak mondandónk szempontjából, s még inkább, ha gondolatmenetünk attribúciós vagy datálási kérdések megoldására irányul.

Példa. Egy tanulmány, amelyet szerzői az ItK-ban kívántak megjelentetni Kérdőjelek

és fehér foltok Sylvester János életében címmel, legnagyobbrészt Balázs János Sylvester- monográfiájának lényeglátó, a biográfia megoldatlan problémáit felvető, de megoldásukhoz

semmiféle új elemmel hozzá nem járuló kivonata volt. Noha a szerzők maguk is hangsúlyoz­

ták, mennyire bizonytalan és kétes dolog ez, mégis újra megkísérelték az 1550-es évek ele­

jén kutatói tekintetünk elől elenyésző Sylvester életrajzát 1570 utáni, a keleti országrészből és Erdélyből származó, nyilvánvalóan különböző személyekre vonatkozó Sylvan-, Sylves­

ter-, Sylvestris-névadatok alapján meghosszabbítani. (Noha arról nem tudtak, hogy az általuk hivatkozott Sylvan-adat Johann Sylvant [ t 1572], a heidelbergi antitrinitárius kör tagját fedi.)

135

Fontos érvük volt még az is, hogy az 1570-es években „Sylvester János létezése biológiai alapon egyáltalán nem zárható ki”. Valóban: például a költő Nagy László (1925-1978) léte­

zése sem zárható ki biológiai alapon az 1990-es években, az ekkor megjelent, a 16-17. szá­

zadi politika- és társadalomtörténettel foglalkozó tanulmányok és könyvek szerzője mégsem ő, hanem a hadtörténész Nagy László (1927-). Egymáshoz közeli időben működő személyek életrajzainak összezagyválásával állnak elő azok a fajta öszvér-életrajzok, amelyekre alább, Selyei István kapcsán látunk majd példát.

Egyetlen ponton azonban az életrajzi fikciónak egy Sylvester-mű datálására vonatkozó következményét is elővezették a szerzők. Felvetették, hogy a De bello

elegia ( Elégia a török elleni háborúról) 1576-ban íródott, mert helyzetértékelő utalásai az 1577. évi haditanácsot megelőző katonai és politikai helyzetre vonatkoznak. A mű kelet­

kezésének a szakirodalomban regisztrált 1544-es dátumát csak mint szokásos keltezést emlí­

tették, „amikorra ezen elégia születését Balázs János és mások datálják” , noha „ez az 1544- re keltezett vers több tartalmi vonatkozása miatt bajosan születhetett a megjelölt időben”.

Ha ekkor írt volna is Sylvester ilyen művet - folytatták - , az „nem lehet azonos az irodalomtör­

ténetben 1544-es keltezésűnek elfogadott elégiával”, azaz a mű ma ismert szövegével. Csupán egyetlen dologra nem kínáltak kielégítő magyarázatot: arra, hogyan jelenhetett meg az 1576- ban íródott mű nyomtatásban 1544-ben (RMK III, 354), mind a szerző ajánlásában, mind a jó l ismert bécsi nyomdaműhely kolofonjában az 1544-es keltezést megadva. A tanulmány még csak utalást sem tartalmazott erre a nem jelentéktelen kérdésre. Az elégia folyamatos átalakulását, esetleges későbbi átszövegezését vagy kiegészítését feltételezni sincs alapunk, hiszen a műnek máig egyetlen latin kiadása ez az 1544. évi edíció, azoké a szövegrészeké is, amelyekből a szerzőpáros a hetvenes évek politikai viszonyaira következtetett. Igaz, remény- teljes szerzőink a latin eredetit nem is látták, következtetéseiket a modem magyar fordításra alapozták. Tévedésüket még így is elkerülhették volna, ha legalább Szabó Károly bibliográ­

fiájába belétekintenek.

4. Akkor is bajba kerülhet a kutató, ha nem az alapul vett szöveg megválasztásában téved, hanem a szöveg olvasatában. Régi nyomtatvány vagy kézirat olvasásakor különösen nagy tér nyílik az előtt, hogy a kutató ne azt lássa, amit ott látni lehet, hanem azt, amit látnia kívánatos volna.

Példa. A Balassi-versben magyar éneket zengő madár Stoll Béla-i történetét egészen hasonlóval szaporíthatom az ItK számára nagy ambícióval ajánlgatott, ám közölhetetlen tanulmányból. Bencédi Székely István világkrónikájának magyar nyelvű ajánló disztichon­

jaiban szerzőnk szerint a következő áll:

H og’ha penig valamint az szonac mogg’a kilébez, Es az szollasnac wy fol’amasa leend,

M ing’art az regi Szekel’ek n ’eluere tekinczen...

Az idézet annak bemutatására szolgál, hogy „a magyar nyelvet mívelő irodalmár réteg öntudata” milyen erős már a 16. század közepén, s „a mesterségbeli virtust [...] saját érde­

meként jegyzi” . Ennek az öntudatnak magabiztos kifejezője a „kilébez” szó is, amely ugyan 136

„etimológiai vagy tájszótárban nem található”, de szerencsére a magyar szöveg alatt álló,

Deákul ug ’an azon címsorú latin disztichonok megfelelő sora ennek a jelentését is „pontosan jelzi” : 'forte sonare’.

Némi gyanút ugyan már az is ébreszthet, hogy a latin disztichonok jelentése mégsem teljesen „ug’an azon”, mint a magyaroké. Az idézett három magyar sornak megfelelő latinok közül az első kettő igen szembeötlően mást jelent:

At si conspiciat librum noua forte sonare Nomina, Pannonijs vix celebrata viris...

Nem éppen bizonyos, hogy a megfelelő sor azonos pontján álló szintagmában mindjárt meg is találtuk a latin jelentést...

A kilébez szó tényleg nem található egyetlen szótárunkban sem, aminek nem jelentéktelen oka, hogy sohasem létezett. Az 1559. évi krakkói nyomtatványban a szó második szótagján nem ékezet áll, hanem nazálisvonal, vagyis a helyes olvasat: kilembez. Ilyen szóval pedig tényleg szolgálhat a magyar nyelv, azt jelenti: 'különbözik’. Mindezzel persze a Bencédi Székely-szöveg problémái távolról sincsenek még megoldva, de mindenesetre meggondo­

landó, hogy érdemes-e, készületlenségünkből elméletet gyártva, forte sonare...

5. Soha nem idézhetünk, még csak nem is hivatkozhatunk emlékezetből. Minden, a bizonyításra felhasználni kívánt szöveget vagy adatot magunk előtt kell tartanunk tanul­

mányunk szövegezésekor.

Példa. A nemzeti drámánkról szóló műelemzés szerzője három ízben is a harmadik felvonást említette dramaturgiai gondolatmenetében az adott helyen szükséges és helyes második felvonás helyett. (Amikorra a műelemzés mint egy életrajzi monográfia egyik fejezete kevéssel később újra megjelent, a három elírásból kettőt a szerző is kijavított.)

Példa. Tekintélyes szerző közölt az ItK-ban műelemzést Kölcsey Ferenc egyik novellá­

járól. Hogy tanulmánya írásakor még csak maga előtt sem tartotta a novella szövegét, azt nem volt nehéz felfedeznünk. Nemcsak egyes betűket, hanem szavakat és tagmondatokat kellett kiigazítanunk a novella kritikai kiadása alapján. Ami az elemzőnél „érzékeny keblű”, az Kölcseynél „meleg keblű”; az elemző szerint az erdőkerülő így felel egy kérdésre: „Valami jöttmentek, akikről semmit sem lehet tudni”, amiből Kölcseynél csak a „Valami jöttmentek

van meg; stb. De ami minden képzeletünket meghaladta: egész helyzeteket, a cselekmény egész menetét korrigálnunk kellett. Kölcsey novellájában a vadkacsavadászat alkalmával a béresgazda figyelmezteti a főhőst a vízben úszó kacsára: „»Amott van!« suttogá a gazda.

A lövés eltalálja a fólreppenő kacsát, amely a kertjében ülő főhősnő mellett zuhan a földre, a vizsla mohón utána ugrik, mire a leány „összeretten, főikéi, ’s egy kissé hirtelen lépvén előre, megtántorodik”. Műelemzésünk szerint nem az „Amott van!”, hanem a „Leesett!” szó hangzik el a jelenetben, azt a hajtók kiáltják a lövés után, a leány pedig a lövés zajára ültéből a földre esik. Tudós elemzőnk szerint a bírósági megbeszélésen hárman vannak jelen: a főügyész, az alügyész és a főhős, Andaházi, s az előbbi kettő nem érti a harmadik izgalmát.

Kölcseynél itt két szereplőről lehet olvasni: a főügyészről és Andaháziról, aki nem más, mint a frissen kinevezett alügyész. Értekezünk szerint a megbeszélésről Andaházi a fogdába

137

megy, és ott hiába könyörög a gyermekgyilkosságot beismerő leánynak, hogy vonja vissza a vallomását, az nem hajlik a szóra. Kölcsey novellájában Andaházi sosem já r a fogdában, sosem beszél a leánnyal, még kevésbé van hát alkalma bármiért is könyörögni neki. Elemzőnk szerint Andaházi a fogdából hazamenet tér be a leány elhagyott otthonába, Kölcsey szerint másnap reggel, útban falujából a fogda felé, ahol először szándékozik felkeresni védencét.

Nem érdemes folytatni az összevetést, inkább az olvasó fantáziájára bízom annak a kalandos menetű szerkesztői munkának az elképzelését, amely igyekezett ezt a „műelemzést” megsza­

badítani a novella invenciózus átalakításainak és az azokból levont poétikai következteté­

seknek a nyomaitól. A tanulmány végül azzal a szerkesztői jegyzettel jelent meg, hogy az elemzett novellából származó idézeteket a kritikai kiadás alapján javítottuk; szívesen hozzá­

tettem volna még, hogy a novellából sajnos hiányzó jeleneteket tüzetesen elemző részeket pedig elhagytuk a tudós értekező szövegéből.

6. Mindaz a körültekintés, amely a tanulmányozott szövegekkel kapcsolatban szükséges, a korábbi szakirodalom szövegeire való hivatkozáskor és azok idézésekor is elengedhetetlen.

Példa. Fiatalember tanulmányában olvastam, Ludwig Philipp Piscatorral kapcsolatban:

„Tamai Andor tehát tévedett, amikor azt állította, hogy a Rudimenta oratoriae pusztán az ornátusról szólna.” Elismerem, létezik szerkesztői szubjektivitás. Nem olyannak ismertem Tamai Andort, mint aki gyakran és jelentősen tévedett volna. Azonnal fellapoztam a fiatal­

ember hivatkozását: a megállapítás a citált Tamai-helyen nem a Rudimenta ra, hanem a Rudimenta rhetoricae-re vonatkozik. Azt meg, hogy az csak az ornátusról szól, igazán nem csodálhatjuk, lévén rámista retorikai kompendium. A tanulmányíró nemcsak alaposan félreértette Tamai Andort, hanem egy léha, henye hivatkozással, könnyelmű, nagy­

képű, de legfőképpen hazug kitétellel abba a látszatba keverte, mintha nem ismerné a különb­

séget az elokúcióra összpontosító retorika és az invenció-centrumú oratoria között. Az alap­

talan vagdalkozást azonnal töröltem a szövegből.

A LEGKORSZERŰBB SZAKMAI KÉZIKÖNYVEK ADATAINAK

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Page 136-141)

Related documents