1. Igazán evidenciának kellene lennie, hogy irodalomtörténeti vagy irodalomtudományi megállapításokat csak olyan szövegekkel kapcsolatban tegyünk, amelyeket ismerünk, még
pedig alapos tanulmányozásuknak köszönhetően behatóan, a tanulmányozott szerző és kor
társai más műveivel és műfajaival való viszonyrendszerükben is ismerünk. Sajnos már ezen a beugró szinten is mutatkoznak hiányosságok.
Példa. Szerzőnk olyan antológiát ismertetett a recenziós rovatban, amely a horvátországi latin nyelvű irodalomból tett közzé válogatást az eredeti latin nyelven, valamint angol és horvát nyelvű fordításban. A horvátországi szerzők sorában szereplő Janus Pannoniusszal kapcsolatban arra figyelt fel recenzensünk, hogy az antológiában csupán egyetlen olyan verse található, amelyet a Makkai Ádám szerkesztésében megjelent, In Quest o f the Mira- cle Stag című angol nyelvű magyar költői antológia számára is lefordítottak. Ez az egyetlen epigramma a De Paulo summo pontifice című gúnyvers. Szerzőnk közölte is a „közismert vitriolos kétsoros”-t először latin eredetiben:
Sanctum non possum, patrem te dicere possum, Cum videó natam, Paule Secunde, tuam.
133
Ezután megadta Alexander D. Hoyt pontos fordítását a latin-angol-horvát antológiából:
I cannot call you holy, bút I can call you father, O Paul the second, looking at your daughter.
Végül, összevetésül közölte „George Burrough és Makkai Ádám szellemes, ám jóval szabadabb, a latin szöveget egy pikáns kitérővel megfejelő angol tolmácsolásá”-t:
Romé, do nőt ask fór the Pontiff Paul to be testicle-tested!
Isn’t his daughter herself manly enough, like her Dad?
Szerzőnk figyelmét csupán az kerülte el, hogy Janus Pannoniusnak De Paulo summo pontifice címmel több epigrammája ismert, s az egyik antológiában az egyiknek (Teleki- Kovásznay I, 53), a másikban a másiknak (I, 52) olvasható az angol fordítása. Nem egy pontos és egy szabad, a latint pikáns kitérővel megfejelő angol fordításról van tehát szó, hanem két különböző latin vers egy-egy, igen pontos fordításáról. A második epigramma latin eredetije bárkit meggyőzhet erről:
Pontificis Pauli testes ne Roma requiras, Filia quem similis sat docet esse marem.
Az angol fordítások figyelemreméltó összevetését ennélfogva törölnünk kellett a recenzióból. Ezek után a Szemle rovat szerkesztőjére, „a horvát-magyar literátor-kapcsolatok fáradhatatlan kompemberé”-re már csak annak felismerése maradt, hogy - az ismertetés állításával szemben - Rajmund Kunié és Bmo Dzamanjic nem horvátra ültették át Vergiliust és Homéroszt, „a világirodalom e két, meghatározó szerzőjét”, hanem görögből fordították latinra a két homéroszi eposzt (1776,1777). Emiatt ugyan további szép mondatokat is törölni kellett arról, hogy „az angoltól oly távoli anyanyelvűkre” fordító horvátok „voltaképpen csekély mértékű időeltolódás”-sal követték Vergilius és Homérosz angolra fordítóit, Drydent és Pope-ot - de hát a tények már csak ilyen rigorózus dolgok. Több baj nem volt, ami még megmaradt az alapos hereellenőrzésen átesett recenzióból, az már megjelenhetett.
2. Az ItK esetében természetes dolognak kellene lennie, hogy a következtetéseket megalapozó irodalmi szövegeknek mindig a legautentikusabb szövegkiadását - ha létezik ilyen, minden esetben a kritikai kiadását - idézzük, és az idézésre mindig betűhűen kerül sor. Ennek ellenére általános az a gyakorlat, hogy a szerzők egy-egy szövegnek épp a legkönnyebben kezük ügyébe eső kiadását kapják elő, és azt is felületesen idézik. Pedig a filológus munkáját e tekintetben nem határozhatják meg a szubjektív lehetőségei (mondjuk - kétségkívül kényelmesen elérhető - saját otthoni könyvtárának esetleges állapota), hanem csakis a filológiai tevékenység szükségletei: a legnagyobb autentikussággal bíró szövegek használata. Még rosszabb, pedig nem ritkaság, amikor a szövegek használata teljesen reflektálatlan, mintha a szöveg fákon nőne kint a kertben, s csak le kellene szakítani és 134
elfogyasztani, a termő fára való hivatkozás nélkül. Aki ekként gondol szövegekre, az még sosem szembesült azzal, hogy egyetlen műnek sem létezik valamiféle objektív szöveg- korpusza, hanem csakis X vagy Y által készített, gyakran jelentősen eltérő szövegolvasatai vannak. Következésképpen az alapul vett szövegkiadás szabatos leírása és a szöveg sajtó alá rendezőjének megnevezése nélkül hivatkozásunk elképzelhetetlen.
Példa. Mind Vörösmarty Mihály kisebb költeményeinek, mind nagyobb epikai műveinek az 1960-as évek óta létezik kritikai kiadása. Ha Vörösmarty-verseket elemző tanulmányt készülünk megjelentetni, igen helyes dolog a kritikai kiadás szövegét használni idézeteinkhez.
Egy, az ItK-ban megjelent tizenhárom lapnyi Vörösmarty-tanulmány gondozása közben a versidézetekben 29 eltérést találtunk a kritikai szöveghez képest. Pedig ideális esetben a tanulmányba beépített idézetek vonatkozásában mintegy felfüggesztődhetnék a szerkesztői kompetencia: szerzőnk ezeket a szövegeket nyilván a legnagyobb körültekintéssel és felelős
séggel átveszi valahonnét, az idézőjel kezdete és vége között tehát nincs mit szerkeszteni a szövegén - gondolhatnánk. Nos, olyan szerzővel, akinek az állítólagos idézetei csakugyan a legmegbízhatóbb szövegforrás hiteles másolatai, legfeljebb eggyel-kettővel találkoztunk az évek során. Most ott tartunk, hogy az idézetek többségét is ellenőrizzük az idézett szöveg
forrásokban, sőt azoknál nagyobb autenticitású más szövegforrásokat keresünk. De hát kinek van ehhez apparátusa? És ez valóban a szerkesztő feladata?
Példa. Találkoztunk olyan szerzővel, aki annak a kritikaikiadás-sorozatnak a címével sem volt tisztában, amelynek egyik kötetén maga is dolgozik: a kötetek az AT minden munkái címet viselik, szerzőnk az AT összes munkái címet használta, a sorozat megjelent kötetére pedig a kötet sorszáma szerint hivatkozott, noha a sorozat kötetei nem kapnak sorszámot, hanem az írások műfaji-tematikai besorolása szerinti alcímekkel tagolódnak. Tanulmányírónk egyébként a sorozat korábbi kötetéből négy és fél sornyi terjedelmű szöveget idézett, és annak kimásolásában három hibát ejtett. Vajon ha majd az általa gondozott kötet megjelenik, nem fogja bántani őt egy-egy kollégájának ehhez hasonlóan hanyag idézése, hivatkozása?
(Azt már csak zárójelben kérdezem: egy kritikaikiadás-kötet sajtó alá rendezéséhez valóban megfelelő az a személy, aki négy és fél sor hibátlan utánközlését sem tudta megoldani?)
3. Egy irodalmi művet hitelesen csakis eredetiben tanulmányozhatunk. A magyarországi latin nyelvű irodalom alkotásaival kapcsolatban kevés érvényeset lehet mondani modem magyar fordítások alapján. Különösen így van ez, ha a régi latin nyelvű kiadások formai, megjelenési körülményei is szereppel bírnak mondandónk szempontjából, s még inkább, ha gondolatmenetünk attribúciós vagy datálási kérdések megoldására irányul.
Példa. Egy tanulmány, amelyet szerzői az ItK-ban kívántak megjelentetni Kérdőjelek
és fehér foltok Sylvester János életében címmel, legnagyobbrészt Balázs János Sylvester- monográfiájának lényeglátó, a biográfia megoldatlan problémáit felvető, de megoldásukhoz
semmiféle új elemmel hozzá nem járuló kivonata volt. Noha a szerzők maguk is hangsúlyoz
ták, mennyire bizonytalan és kétes dolog ez, mégis újra megkísérelték az 1550-es évek ele
jén kutatói tekintetünk elől elenyésző Sylvester életrajzát 1570 utáni, a keleti országrészből és Erdélyből származó, nyilvánvalóan különböző személyekre vonatkozó Sylvan-, Sylves
ter-, Sylvestris-névadatok alapján meghosszabbítani. (Noha arról nem tudtak, hogy az általuk hivatkozott Sylvan-adat Johann Sylvant [ t 1572], a heidelbergi antitrinitárius kör tagját fedi.)
135
Fontos érvük volt még az is, hogy az 1570-es években „Sylvester János létezése biológiai alapon egyáltalán nem zárható ki”. Valóban: például a költő Nagy László (1925-1978) léte
zése sem zárható ki biológiai alapon az 1990-es években, az ekkor megjelent, a 16-17. szá
zadi politika- és társadalomtörténettel foglalkozó tanulmányok és könyvek szerzője mégsem ő, hanem a hadtörténész Nagy László (1927-). Egymáshoz közeli időben működő személyek életrajzainak összezagyválásával állnak elő azok a fajta öszvér-életrajzok, amelyekre alább, Selyei István kapcsán látunk majd példát.
Egyetlen ponton azonban az életrajzi fikciónak egy Sylvester-mű datálására vonatkozó következményét is elővezették a szerzők. Felvetették, hogy a De bello
elegia ( Elégia a török elleni háborúról) 1576-ban íródott, mert helyzetértékelő utalásai az 1577. évi haditanácsot megelőző katonai és politikai helyzetre vonatkoznak. A mű kelet
kezésének a szakirodalomban regisztrált 1544-es dátumát csak mint szokásos keltezést emlí
tették, „amikorra ezen elégia születését Balázs János és mások datálják” , noha „ez az 1544- re keltezett vers több tartalmi vonatkozása miatt bajosan születhetett a megjelölt időben”.
Ha ekkor írt volna is Sylvester ilyen művet - folytatták - , az „nem lehet azonos az irodalomtör
ténetben 1544-es keltezésűnek elfogadott elégiával”, azaz a mű ma ismert szövegével. Csupán egyetlen dologra nem kínáltak kielégítő magyarázatot: arra, hogyan jelenhetett meg az 1576- ban íródott mű nyomtatásban 1544-ben (RMK III, 354), mind a szerző ajánlásában, mind a jó l ismert bécsi nyomdaműhely kolofonjában az 1544-es keltezést megadva. A tanulmány még csak utalást sem tartalmazott erre a nem jelentéktelen kérdésre. Az elégia folyamatos átalakulását, esetleges későbbi átszövegezését vagy kiegészítését feltételezni sincs alapunk, hiszen a műnek máig egyetlen latin kiadása ez az 1544. évi edíció, azoké a szövegrészeké is, amelyekből a szerzőpáros a hetvenes évek politikai viszonyaira következtetett. Igaz, remény- teljes szerzőink a latin eredetit nem is látták, következtetéseiket a modem magyar fordításra alapozták. Tévedésüket még így is elkerülhették volna, ha legalább Szabó Károly bibliográ
fiájába belétekintenek.
4. Akkor is bajba kerülhet a kutató, ha nem az alapul vett szöveg megválasztásában téved, hanem a szöveg olvasatában. Régi nyomtatvány vagy kézirat olvasásakor különösen nagy tér nyílik az előtt, hogy a kutató ne azt lássa, amit ott látni lehet, hanem azt, amit látnia kívánatos volna.
Példa. A Balassi-versben magyar éneket zengő madár Stoll Béla-i történetét egészen hasonlóval szaporíthatom az ItK számára nagy ambícióval ajánlgatott, ám közölhetetlen tanulmányból. Bencédi Székely István világkrónikájának magyar nyelvű ajánló disztichon
jaiban szerzőnk szerint a következő áll:
H og’ha penig valamint az szonac mogg’a kilébez, Es az szollasnac wy fol’amasa leend,
M ing’art az regi Szekel’ek n ’eluere tekinczen...
Az idézet annak bemutatására szolgál, hogy „a magyar nyelvet mívelő irodalmár réteg öntudata” milyen erős már a 16. század közepén, s „a mesterségbeli virtust [...] saját érde
meként jegyzi” . Ennek az öntudatnak magabiztos kifejezője a „kilébez” szó is, amely ugyan 136
„etimológiai vagy tájszótárban nem található”, de szerencsére a magyar szöveg alatt álló,
Deákul ug ’an azon címsorú latin disztichonok megfelelő sora ennek a jelentését is „pontosan jelzi” : 'forte sonare’.
Némi gyanút ugyan már az is ébreszthet, hogy a latin disztichonok jelentése mégsem teljesen „ug’an azon”, mint a magyaroké. Az idézett három magyar sornak megfelelő latinok közül az első kettő igen szembeötlően mást jelent:
At si conspiciat librum noua forte sonare Nomina, Pannonijs vix celebrata viris...
Nem éppen bizonyos, hogy a megfelelő sor azonos pontján álló szintagmában mindjárt meg is találtuk a latin jelentést...
A kilébez szó tényleg nem található egyetlen szótárunkban sem, aminek nem jelentéktelen oka, hogy sohasem létezett. Az 1559. évi krakkói nyomtatványban a szó második szótagján nem ékezet áll, hanem nazálisvonal, vagyis a helyes olvasat: kilembez. Ilyen szóval pedig tényleg szolgálhat a magyar nyelv, azt jelenti: 'különbözik’. Mindezzel persze a Bencédi Székely-szöveg problémái távolról sincsenek még megoldva, de mindenesetre meggondo
landó, hogy érdemes-e, készületlenségünkből elméletet gyártva, forte sonare...
5. Soha nem idézhetünk, még csak nem is hivatkozhatunk emlékezetből. Minden, a bizonyításra felhasználni kívánt szöveget vagy adatot magunk előtt kell tartanunk tanul
mányunk szövegezésekor.
Példa. A nemzeti drámánkról szóló műelemzés szerzője három ízben is a harmadik felvonást említette dramaturgiai gondolatmenetében az adott helyen szükséges és helyes második felvonás helyett. (Amikorra a műelemzés mint egy életrajzi monográfia egyik fejezete kevéssel később újra megjelent, a három elírásból kettőt a szerző is kijavított.)
Példa. Tekintélyes szerző közölt az ItK-ban műelemzést Kölcsey Ferenc egyik novellá
járól. Hogy tanulmánya írásakor még csak maga előtt sem tartotta a novella szövegét, azt nem volt nehéz felfedeznünk. Nemcsak egyes betűket, hanem szavakat és tagmondatokat kellett kiigazítanunk a novella kritikai kiadása alapján. Ami az elemzőnél „érzékeny keblű”, az Kölcseynél „meleg keblű”; az elemző szerint az erdőkerülő így felel egy kérdésre: „Valami jöttmentek, akikről semmit sem lehet tudni”, amiből Kölcseynél csak a „Valami jöttmentek
van meg; stb. De ami minden képzeletünket meghaladta: egész helyzeteket, a cselekmény egész menetét korrigálnunk kellett. Kölcsey novellájában a vadkacsavadászat alkalmával a béresgazda figyelmezteti a főhőst a vízben úszó kacsára: „»Amott van!« suttogá a gazda.
A lövés eltalálja a fólreppenő kacsát, amely a kertjében ülő főhősnő mellett zuhan a földre, a vizsla mohón utána ugrik, mire a leány „összeretten, főikéi, ’s egy kissé hirtelen lépvén előre, megtántorodik”. Műelemzésünk szerint nem az „Amott van!”, hanem a „Leesett!” szó hangzik el a jelenetben, azt a hajtók kiáltják a lövés után, a leány pedig a lövés zajára ültéből a földre esik. Tudós elemzőnk szerint a bírósági megbeszélésen hárman vannak jelen: a főügyész, az alügyész és a főhős, Andaházi, s az előbbi kettő nem érti a harmadik izgalmát.
Kölcseynél itt két szereplőről lehet olvasni: a főügyészről és Andaháziról, aki nem más, mint a frissen kinevezett alügyész. Értekezünk szerint a megbeszélésről Andaházi a fogdába
137
megy, és ott hiába könyörög a gyermekgyilkosságot beismerő leánynak, hogy vonja vissza a vallomását, az nem hajlik a szóra. Kölcsey novellájában Andaházi sosem já r a fogdában, sosem beszél a leánnyal, még kevésbé van hát alkalma bármiért is könyörögni neki. Elemzőnk szerint Andaházi a fogdából hazamenet tér be a leány elhagyott otthonába, Kölcsey szerint másnap reggel, útban falujából a fogda felé, ahol először szándékozik felkeresni védencét.
Nem érdemes folytatni az összevetést, inkább az olvasó fantáziájára bízom annak a kalandos menetű szerkesztői munkának az elképzelését, amely igyekezett ezt a „műelemzést” megsza
badítani a novella invenciózus átalakításainak és az azokból levont poétikai következteté
seknek a nyomaitól. A tanulmány végül azzal a szerkesztői jegyzettel jelent meg, hogy az elemzett novellából származó idézeteket a kritikai kiadás alapján javítottuk; szívesen hozzá
tettem volna még, hogy a novellából sajnos hiányzó jeleneteket tüzetesen elemző részeket pedig elhagytuk a tudós értekező szövegéből.
6. Mindaz a körültekintés, amely a tanulmányozott szövegekkel kapcsolatban szükséges, a korábbi szakirodalom szövegeire való hivatkozáskor és azok idézésekor is elengedhetetlen.
Példa. Fiatalember tanulmányában olvastam, Ludwig Philipp Piscatorral kapcsolatban:
„Tamai Andor tehát tévedett, amikor azt állította, hogy a Rudimenta oratoriae pusztán az ornátusról szólna.” Elismerem, létezik szerkesztői szubjektivitás. Nem olyannak ismertem Tamai Andort, mint aki gyakran és jelentősen tévedett volna. Azonnal fellapoztam a fiatal
ember hivatkozását: a megállapítás a citált Tamai-helyen nem a Rudimenta ra, hanem a Rudimenta rhetoricae-re vonatkozik. Azt meg, hogy az csak az ornátusról szól, igazán nem csodálhatjuk, lévén rámista retorikai kompendium. A tanulmányíró nemcsak alaposan félreértette Tamai Andort, hanem egy léha, henye hivatkozással, könnyelmű, nagy
képű, de legfőképpen hazug kitétellel abba a látszatba keverte, mintha nem ismerné a különb
séget az elokúcióra összpontosító retorika és az invenció-centrumú oratoria között. Az alap
talan vagdalkozást azonnal töröltem a szövegből.