A NYOMTATÁS FELÜLETE

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 27-33)

A nyomtatványok készítésének alapvető feltétele a nyomtatási felület. Anyaga a kezde­

tektől fogva szinte kizárólag a papír. A könyvnyomtatás első évtizedeiben - gyorsan csök­

kenő mértékben - használtak erre a célra kikészített állati bőrt, vagyis hártyát (pergamen) is.

A későbbi századokban már csak elvétve és csupán egy-egy különleges példányt (pl. ajánlás céljára) állítottak elő ilyen alapanyagra. Hasonlóan rendkívüli alkalmakra, illetve jelentős személyek számára készítettek textilre egy-egy példányt nagy ritkán, de szinte a mai napig.

A régi könyvek mind kézzel merített papírra készültek (vö. Bogdán István: A magyar- országi papíripar története. Bp. 1963.). Ez - szemben a gépivel - mindig ívekből áll, ame­

lyek méretét a merítőszita határozta meg, amely átlagosan 40><50 cm volt, de természetesen mind fel- (50x74 cm), mind lefelé (23x35 cm) jelentős eltérésekkel. A kész papír viszont Európa-szerte egységes csomagolásban került forgalomba: 25 ívből (árkus) állt egy konc (könyv) - 20 konc, azaz 500 ív tett ki egy rizsmát (kötés) - tíz rizsmát, vagyis 5000 ívet tartalmazott egy bála. A nyomdai felhasználást rizsmában mérték.

A szita a rövidebb tengellyel párhuzamos és ritkább (8-80 mm távol) merevítőkből és az erre merőlegesen igen sűrű (100 mm-ként 25-150 db.) bordákból állt, amelyek anyaga rézhuzal volt. A vékony merevítők és a még vékonyabb bordák együtt alkották a bordázatot.

Erre erősítették a papír minőségét, vagy a malmot jelölő, ugyancsak rézhuzalból hajlítgatott mintát (betű, ábra stb.). Ezek mentén a papír elemi rostjai kevésbé vastagon nemezelődtek, vagyis itt a papír valamivel vékonyabb lett. A világosság felé tartva e helyek valamivel

áttetszöbbek, mint a papír többi része, A bordázat és az említett figura együtt alkotja az így látható vízjelet.

A vízjel egyedi, mert merítöszitánként, ha csak kis mértékben is, de egymástól eltérő.

Az egyidejűleg általában párosával használt sziták 6-800 rizsma elkészítése során szinte teljesen elhasználódtak, amihez egy 17-18. századi átlagos méretű malomban mindössze fél évre volt szükség. A korábbi századok nagy tőkeszegénysége miatt a kész papírt általá­

ban fél éven belül többségében felhasználták. így elvben minden ív papír - egy-két éves eltéréssel - elárulja, hogy hol és mikor készült, sőt nagy valószínűséggel azt is, hogy arra mikor nyomtattak.

Mindez tehát - elméletileg - óriási lehetőséget nyújt a régi nyomtatványokkal kapcso­

latos problémák (mikor és hol nyomtatták stb.) megoldásához. Sajnos a gyakorlatban ez igen nehezen valósítható meg. A gondok már a vízjel felismerésével kezdődnek, amely a nyomtatással erősen fedett és a kisméretű könyvek esetében többszörösen összehajtott pa­

pírívek esetében bizony egyáltalán nem könnyű. A vízjeleknek egy-egy malommal történő pontos azonosítása, majd azon belül azok pontos időrendjének megállapítása csak kivételes esetekben, többnyire egy-egy malom monográfiájának megírásakor történhet csupán meg.

A nyomdák többsége nem egy malomból szerezte be papírszükségletét, hanem többnyire és esetenként (vándor) kereskedőktől, ami a meghatározás gondját erősen növeli. A 15-16.

század végéig már elég jó áttekintést nyújtó albumok készültek, előfordulásuk helyének és időkörének hozzávetőleges megjelölésével, de ezek is egyrészt még igen hiányosak, más­

részt adataiknak többsége nem teljesen pontos. Néhány esetben a papírtörténészek mégis jelentős segítséget nyújtottak a régi nyomtatványok problémáinak megoldásához, azonban a vízjelek alapján elméletileg kínálkozó adatok a gyakorlatban ma még többnyire inkább csak más forrásokból származó megállapítások, illetve feltételezések megerősítésére szolgálnak.

FORMÁTUM

A régi nyomtatványokat tehát ívpapírra készítették, amelyek méretét a merítőszita ha­

tározta meg. A kész papírt ún. nyersívekben raktározták és - hordókba göngyölve - szállí­

tották. Az egylevelesektől (pl. plakát) eltekintve a nyomtatványokat - a kezelhetőség miatt - kisebb formátumra hajtogatták össze. A nyomtatás felületéül szolgáló anyag mérete, illetve hajtogatása határozza meg a formátumot. Ha ez egyszer történt, úgy létrejött a kettedrét méret (2°). Ennek kettéhajtogatásával keletkezik a negyedrét (4°), a továbbival a nyolcadrét.

Már sokkal ritkább a további félbehajtogatással létrehozott tizenhatodrét, míg a még kisebb formátumok (32°, 64°, 128° stb.) már szinte ritkaságszámba mennek. A rét azt jelenti, hogy az erre a formátumra összehajtott papírra készült nyomtatvány levelei egyenként az ívnek 1/2, 1/4,1/8 stb. részét képezik. A papírív félbehajtogatásának a fentiekben ismertetett mód­

ját kívánja áttekinthető módon bemutatni a következő ábra.

2 5

A

B

D F

A C É G

T

Az újabb és újabb hajtogatás az azonos betűjelek mentén történik az ABC sorrendjé­

ben.

A leggyakoribb formátumokon (2°, 4°, 8°) kívül még számos más alakban is készültek régi nyomtatványok. Ha a papírt nem felezték, hanem harmadolták, egész sor további mére­

tet hoztak létre. Ezek közül viszonylag még a leggyakoribb a 12°, már ritkább a 18°. A papírív méretétől függően minden alak lehet nagy és kicsi is. (pl. nagyfólió és kisfólió). Ha a kiadvány szélessége nagyobb volt, mint a magassága (ez elsősorban a kottáknak kedvező), úgy ezt harántnak (oblong, quer) nevezzük.

A formátum megállapításában segítséget jelent a papír mérete és vízjele. A papírív magasságának és szélességének aránya mindig 1:1,4 körül van, ami a szokásos téglalapnak felel meg. Ez az állandó szám biztosítja az egyes formátumok jellegzetességeit:

2° B

8° D

16c

32° F

64c 128°

gerinc

rét nagyság magasság

2° nagy 30 cm felett

4° közepes 19 cm felett

8° kicsi 15 cm felett

12° kisebb 12,5 cm felett

16° még kisebb 9,5 cm felett

szélesség és

magasság aránya alak

3 : 2 álló

4 : 3 csaknem négyzetes

3 :2 álló

5 : 3 nyújtott

4 : 3 csaknem négyzetes

A papírív méretei között lehetséges és már említett jelentős méretkülönbségek miatt bizonytalanság állhat elő (pl. előfordulhat, hogy egy nagy ívből készült nyolcadrét alakú kötet olyan magas, mint egy kisméretűből előállított negyedrét). Szerencsére a formátum biztonságosabb meghatározásához igénybe vehető a vízjel is. A bordázaton kívüli, szoro­

sabb értelemben vett, rendszerint figurális vízjel általában az egyik félív közepén helyezke­

dik el. Ez a körülmény a bordázattal együtt módot nyújt a papír összehajtogatásának re­

konstruálására.

A következő ábra az öt leggyakoribb könyvméret jellegzetes vízjelállását szemlélteti.

Az itt látható, egymással párhuzamosan futó, egyszer vízszintes, máskor függőleges vona­

lak a papirost merítő szita merevítői nyomán visszamaradt vonalak irányát jelölik. Az ezek­

nél sokkal sűrűbb bordák a fentiekre merőlegesen állnak, de ezeket az ábra néhány rövid vonallal csupán jelzi. A papír tulajdonképpeni vízjelét a rombusz-alakú négyszög, illetve annak egy-egy része hivatott ábrázolni.

8°

12° 16°

A formátum megválasztása nem a véletlen alapján történik. A használat és a tartalom mindig alapvetően meghatározta az alakot. Nyilvánvaló, hogy a terjedelmes, összefüggő felületet igénylő térképek inkább minél nagyobb formátumban láttak napvilágot, míg a zsebbe szánt kalendárium kisméretű volt. De változás tapasztalható egyedül az idő múlásával is: a könyvnyomtatás első évtizedeiben a nagy fólió formátum volt uralkodó, míg 1520 táján már inkább 4°, míg később - így ma is - a 8° a legelterjedtebb. Ez utóbbinak úttörője a híres velencei nyomdász, Aldus volt, aki 1501-től ebben a kis formátumban jelentette meg a klasszi­

kusokat. A neves németalföldi nyomdász, Elzevir érdeme volt a még kecsesebb rétek (12°, 16°, 24°) terjesztése a 17. században.

Máig is érvényes az a gyakorlat, amelynek alapján az általában csak egy-egy adat kike­

reséséhez többnyire asztalra fektetve igénybe vett kézikönyv mérete nagy (2° és 4°), míg a népszerű és kézben olvasott kiadványoké (pl. tankönyv, szépirodalom) kisebb (8°, 12°). A hagyománynak is igen nagy szerepe volt: pl. a ponyvára szánt cseh nyelvű énekek a 18.

században mind 16°, a 17. században a hazai naptárak a keleti országrészekben 16°, a nyu­

gatiakban 8° méretben készültek.

A formátum jelölése mind a könyvtári katalógusokban, mind a bibliográfiákban köve­

telmény. A modern könyvek esetében a gerinc méretének cm-ben történő közlése e célra megfelel, de a régi nyomtatványok esetében az ívrét megadása a helyes megoldás. Ennek legjobb jelölése: 2°, 4°, 8°, 12°, 16° stb. Ez a bibliográfiai formátum, amely a papírív össze- hajtogatásának rétét közli. Ettől tudatosan megkülönböztetendő és nem helyeselhető az ún.

méretalak, amikor is a gerincmagasságot táblázat alapján - mechanikusan - átszámolják és rét formájában közük (pl. minden 25-35 cm = 4°). Igen gondos megoldás, ha a rét jelölését a nyomtatvány magasságának és szélességének adatai (mindig ebben a sorrendben!) is kö­

vetik, pl. 4° (25x19 cm). A haránt megoldásra az ívrét mellé tett „har.”, „obi.” vagy „qu.”

rövidítéssel jó felhívni a figyelmet.

A hajtogatás nélküli papírív jelölése a fentiek logikája alapján 1° (piano). Az egyleve- les nyomtatványok méretére azonban nem annyira ez, mint inkább a szedéstükör (magasság x szélesség) mm-ben kifejezett nagysága a jellemző, ezért helyes ezt közölni.

A TERJEDELEM

A szövegterjedelem és a formátum együtt határozzák meg a kiadvány terjedelmét. Az egyleveleseknél a papír mérete azonos a nyomtatványéval. Minden levélnek (folium) két lap]di (pagina) van. (Az általános nyelvhasználat a levelet lapnak, illetve a lapot oldalnak nevezi.) A levélnek első lapja, a színe, amelyet inkább U tó n a k hívnak (jelölése „a”), míg a

hátsó lapját, a fonákját vérzőnak (jelölése „b”). (Egy lapon belül a nyomtatott szöveg hasá­

bokra (columna) oszolhat, az egyes betűkből szedett sorok (linea) alkotják pedig a terjede­

lem alapelemét. A hasáb és sor említésére általában csak a pontosabb szöveghivatkozások­

nál van szükség.)

2 8

Ha egy papírívet kettéhajtanak, létrejön az ún. levélpár, amely két levélből, vagyis négy lapból áll. A hajtás mentén ez öltésekkel a kötés gerincéhez erősíthető. Ha több levél­

párt helyeznek egymásra, úgy létrejön az ún. ív, helyesebb elnevezéssel füzet. Ilyen könyv- kötészeti egységekből áll - az egylevelesek kivételével - minden nyomtatvány. A mellékelt ábra négy levélpárból (I—IV) álló füzetet mutat, amely nyolc levelet (A -H ), illetve 1 6 (1 -

16) lapot tartalmaz.

(H ) (G) [ ] LEVÉLPÁR

( ) LEVÉL

< > LAP

Természetesen a szedés nem tudott mindig pontosan igazodni az adott papírterjede­

lemhez. így néha szükség lehetett a levélpárokon kívüli egyetlen levélre is. Leggyakoribb megoldása ennek a címlevél utólagos hozzáerősítése a könyv testéhez, ami vagy ragasztás­

sal, vagy fűzéssel történt. Ez utóbbihoz elengedhetetlenül szükséges - legalábbis egy kes­

keny „fül” (ún. falc) formájában - a címlevél párja is, hogy a fűzésbe beerősíthető legyen.

A régi könyveknél nincs olyan szoros összefüggés az ív és a füzet között, mint a mo­

dem időkben, amikor is általában egy füzet egy ívnyi papírt tartalmaz. A fólió alakú nyom­

tatvány esetében több levélpárt kell egyetlen füzetbe összefogni, hiszen ezekből önmagában egyetlenegy viszonylag könnyen kiszakadhat. A negyed- és nyolcadrét esetében azután több­

nyire érvényes az egy ív - egy füzet megoldás, míg az egyre kisebb alakú kiadványok eseté­

ben (16°, 32° stb.) egész ívnyi papír — különösen ha az vastag — túlságosan sok lenne egy füzetben: a külső levélpárok már alig fekszenek rá a belsőkre, és így a kötet ez esetben füzetenként szinte különválik. így az ilyen kis formátumú kiadványokban egy-egy füzet csak kétharmad, fél, vagy még ennél is kevesebb papírívet szokott tartalmazni.

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 27-33)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK