A PÁPAI OKLEVÉLADÁS

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 53-57)

Noha a pápai udvar jelentős antik örökséggel rendelkezett az írásbeliség területén, a kancelláriája mégis csak a 9. századtól kezd kialakulni. Először a kancellária vezetőjét is­

merjük csak. A 9. században a kancellária vezetője a könyvtáros (bibliothecarius). Munká­

já t a pápai udvar írásbeli m unkáinak irányításában ham arosan átveszi a k an cellár (cancellarius), sőt 1037-ben a két tisztség egyesül. A cím viselője bíboros, és jelentős szere­

pet tölt be a pápai udvarban. Ezt a tisztséget azonban 1187-1205 között nem töltötték be, s 1216-ban III. Honorius pápa (1216-1227) meg is szüntette. Helyette új tisztséget vezetett be. Az új tisztviselő az alkancellár lett (vicecancellarius). Az alkancellár is tagja volt a bíbo- rosi testületnek (collegium cardinalium) és 1325-től csakis bíboros lehetett alkancellár. Et­

től kezdve helyettest állítottak mellé (vicecancellarii locum tenens). Az alkancellár megjele­

nése mutatta, hogy a pápai udvar irodája kancelláriává fejlődött. Ekkor a pápai udvarban szabályos ügyviteli rend honosodott meg. Egy-egy ügy a kancelláriába benyújtott írásbeli kérvénnyel (petitio, supplicatio) kezdődött. III. Ince pápa (1198-1216) idején már a Laterán mellett magánímokokat lehet találni, akik a felek kérését pénzért írásba foglalták (petitionarii).

Ekkortól kezdve ugyanis kötelezővé vált az, hogy a pápai udvarban csakis írásban lehetett kérvényt beadni. A kérvényt harmadik személyben fogalmazták, s így kezdődött: Supplicat Sanctitati Vestrae... Innen kapta a kérvény a supplicatio nevet. A kérvényt a jegyzők (notarii) vették át. A jegyzők az alkancellárral közösen éltek; ők voltak az írásbeli ügyek tényleges intézői. A 13. században megjelennek az ügyek előadói (referendarii). Az átvett kérvényt eleinte az alkancellár aláírta és keltezéssel látta el, utóbb XXII. János pápa (1316-1334) idején a keltező (datarius) végzi ezt a munkát, önálló hivatalnokká csak V. Márton pápa (1417-1431) idején válik. A keltezés hallatlanul fontos dolog volt, ugyanis a kérvényre vezetett keltezéstől lehetett élni az oklevélben engedélyezett joggal.

A jegyzők, utóbb az előadók a pápa (és a bíborosok) elé terjesztették a kérvényt. Véle­

ményük alapján azután a fogalmazók (abbreviatores) elkészítették a fogalmazványt. XXII.

János pápa (1316-1334) óta a fogalmazókat három csoportba sorolták. A legképzettebb fogalmazók (abbreviatores de parco maiori) közvetlenül az alkancellár munkáját segítették, s részt vettek a tényleges ügyintézésben. A kevesebb gyakorlattal rendelkező fogalmazók (abbreviatores de parco minori) készítették a fogalmazványokat. A ranglétra legalsó fokán álló fogalmazók (abbreviatores de príma visione) kapták meg az írnokok (scriptores) által letisztázott szövegeket és ők vetették egybe a fogalmazvánnyal. Az elintézéstervezetet - az ügy súlyától függően - bemutatták a pápának vagy az alkancellárnak. Az ő jóváhagyásuk 5 0

után került az írnokokhoz (scriptores). Hogy melyik írnok mit másol, azt az írnokok vezető­

je, a rescribendarius vagy a distributor litterarum grossandarum jelölte ki. A letisztázás (ingrossatio) után a tisztázatra ráírták, hogy mennyit kell fizetnie (taxa) a félnek az oklevél kiállításáért. Innen a kamarába (camera apostolica), vagy az alkancellárhoz vezetett az útja, ahol ellenőrizték az oklevél hibátlanságát. A kész oklevelet jóváhagyásra bemutatták a pá­

pának, vagy felolvasták a bíborosi testület előtt. Jóváhagyásuk után a pecsételőkhöz (bullatores) került, akik — minthogy írástudatlanok voltak — az oklevél formája alapján meg­

felelő pecséttel látták el az oklevelet. Ezt követően bevezették a regisztrumba, majd kézhez kapta a kérelmező (destinatarius).

Az első pápai iratok levél formájában (epistulae) készültek. Ezt követően alakult ki az egyházi kiváltságokat engedélyező ünnepélyes kiváltságlevelek (privilegia) formája. A pá­

pai kiváltságleveleket a 11—12. században arról lehet felismerni, hogy az első soruk hosszab­

bított írással (scriptura longior) van írva. A salutatio pedig in perpetuum formulából áll. A contextust három ámen zárja le. Ezt követi a rota. A rota két koncentrikus körből áll. A két kör közötti részen olvasható az illető pápa jelmondata: pl. + Verbo Domini caeli firmati sunt. A belső kört kereszt osztja négyfelé. A bal felső negyedében Szent Péter, a jobb felső negyedében Szent Pál neve olvasható, míg az alsó felében a pápa neve szerepel: a rota mellett található a pápa aláírása: Ego Paschalis catholicae ecclesiae episcopus subscripsi.

Az oklevél jobb oldalán találjuk a bene valete szavakból képzett monogramot. Ezt követte az ünnepélyesebb okleveleken a bíborosok aláírása, majd az oklevelet a keltezés zárta. A kiváltságlevelek mellett kialakult a 11-12. században az egyszerűbb fajtája az oklevelek­

nek (litterae). Az ilyen egyszerűbb oklevelek kiállításukat illetően kétfélék lehettek. Az ün­

nepélyesebb okleveleken az ólompecsét (bulla) selyemfonálon függött (litterae cum filo sericeo), a kevésbé ünnepélyes okleveleken pedig kenderzsinegre függesztették fel az ólom­

pecsétet (litterae cum filo canapis). A selyemfonalas oklevélben a pápa neve hosszabbított írással szerepelt, s a formulakezdő szavak első betűi is díszesek). A 13. század derekán azonban az ünnepélyes és egyszerű oklevelek formailag egybemosódnak, s kialakult az új oklevélforma, a bulla. Ebben a pápa neve hosszabbított írással íródott. A rota és az aláírások eltűntek. Pecsétje ólompecsét (bulla). A bullákat a contextusuk első kifejezésével szokták idézni (príma dictio, quae sequitur ad benedictionem). Az ünnepélyes formában kiállított oklevelek már csak ritkán jelentkeznek. Formuláik az ún. litterae consistoriales nevű okle­

vélben élnek tovább. Az egyszerű oklevelekből alakult ki az igazi pápai levél, a bréve. V.

Márton pápa (1417-1431) idején jelennek meg az első brévék. Fő ismertetőjük, hogy mind­

két oldalán egyformán finoman kidolgozott (északi) hártyára készültek, s vörös viaszba nyo­

mott gyűrűspecséttel (anulus piscatoris) pecsételték meg. A pápa neve sorszámával együtt az oklevél közepén csupa maiuscula betűvel íródott. Formulái rendkívül lerövidültek, innen a nevük (breve). Harmadik iratfajta is megjelenik VIII. Ince pápa (1484-1492) idején: a motu proprio. A nevét onnan kapta, hogy a contextusa mindig e szavakkal kezdődik. Pecsét­

je nincs, a pápa aláírása hitelesíti. Intitulatioja olyan mint a brévéknek, amihez az ad fúturam rei memóriám formula járul. Tartalmilag a pápai udvart és az egyházi államot érintő ügyek­

ben keletkeztek.

XXII. János pápa (1316-1334) idején jött szokásba, hogy a politikai ügyeket érintő levelek megfogalmazását a kancellária erre kijelölt alkalmazottjára bízták. XII. Benedek pápa (1334-1342) korában ezt a személyt titkárnak (secretarius) nevezték. A 14. század végétől a titkárok közvetlenül a pápa alá és a kamarás-bíboroshoz (cardinalis camerarius) tartoztak. Az általuk fogalmazott leveleket a kancelláriában tisztázták le. Számuk ( 1357-ben három) a század végére megkétszereződött, majd számuk gyors növekedését III. Kalliksztusz pápa (1455-1458) rendelete megakasztotta: ismét hatra csökkentette a titkárok számát. 1487.

december 3 1-én a Non debet reprehensibile bullájával VIII. Ince pápa (1484-1492) létre­

hozta belőlük a pápai titkárságot (secretaria apostolica), amely 24 tagból állt. A testület egyik tagja a secretarius domesticus; nyomába X. Leó pápa (1513-1521) idején a secretarius intimus lép, aki a pápai állam ügyeit intézte. Ebből a testületből jö tt létre a Segreteria di Stato.

A CSÁSZÁRI OKLEVÉLADÁS

A német-római császári kancellária kialakulására is jellemző, hogy először a kancellá­

ria vezetőjével ismerkedhetünk meg. A Frank Birodalom írásbeli ügyeit az udvari kápolna intézte. A kápolna (capella) Szent Márton köpenyéről (cappa) vette a nevét. Ezt az ereklyét azért tisztelték, mert - úgy hitték - a győzelmet szavatolja a csatákban. Tisztelete a 7. szá­

zadban alakult ki. A csatákba rendszeresen magukkal vitték. A király megbízásából papok őrizték, akiknek a neve káplán (cappellani) volt. Az első okleveles említésük 741-ből való.

Az elöljárójuk 825-től a főkáplán (archicappellanus, summus cappellanus) volt. A 9. század második felében a főkáplán és a kancellár egy személy volt, majd a mindenkori mainzi érsek kapta m eg a császári k an cellária v ezető jén ek a tisztét. E ttől kezd v e fő k an cellár (archicancellarius) a neve. A 10-11. században a császári kancellária mellett külön itáliai (962) és külön burgundi (1041) kancellária alakult. Az itáliai kancellária vezetője a minden­

kori kölni érsek volt, a burgundit a mindenkori trieri érsek vezette. A magasrangú főkancel­

lár helyett az írásbeli teendők tényleges végzése és irányítása a kancellár (cancellarius) ke­

zébe került a 9-10. században. A kancellári tisztségben a helyettesi rang lassan fejlődött ki.

E lő szö r az egyik főjegyző (p ro to n o ta riu s), m ajd a 13. sz áz ad tó l az a lk a n c e llá r (vicecancellarius) helyettesíti a kancellárt, aki egyre inkább fontos politikai megbízásoknak tesz eleget. A kancellária tényleges ügyintézői a jegyzők (notarii) voltak. Az ő munkájukat az írnokok (scriptores) segítették. A közöttük meglévő munkamegosztást pontosan nem le­

het felmérni. Előfordul ugyanis, hogy ugyanaz írta az oklevelet, mint aki fogalmazta. Ráa­

dásul az egyes kancelláriai alkalmazottak nevét ebben a korai korszakban csak elvétve is­

merjük. Éppen ezért az egyes névtelen kancelláriai tisztviselőket a kancellár nevével és az ABC betűivel szokták jelölni (Heribert A, B, C stb.). IV. Károly császár (1346-1378) ide­

jén jelennek meg a javítók (correctores) és az oklevelek regisztrálói (registratores). A 15.

században találkozunk az oklevél díjának megállapítójával (taxator) is. Az 1474-ben ké­

szült kancelláriai rendtartás szerint a kancellária titkárokból (secretarii) és írnokokból áll.

Az előbbiek a fogalmazványokat készítették, az utóbbiak pedig a tisztázást végezték. Hoz­

zájuk járult a registrator, a taxator és egy irodaszolga, aki fűtött. A 13. századig rendszere­

sen, később ritkábban fordul elő a császári oklevelek fő jellemző vonása, hogy tudniillik az oklevél első sora hosszabbított írással készült. Az oklevél kiadójának aláírása monogram formában található, amelybe a császár csak egyetlen vonalat húzott saját kezűleg. A pecsét a hártyába metszett kereszt alakú lyukba volt bepréselve. A 13. századtól jelennek meg a császári fiiggöpecsétes oklevelek. Az oklevél alján a keltezés előtt a kancellár a főkancellár helyett láttamozza (recognitio) az oklevelet: Heribertus cancellarius vice Uilligis archiepiscopi recognovit. A császári kancelláriában készült címereslevelek az oklevél közepén szöveg közben viselik a megfestett címerképet.

MAGANIRASBELISEG

A magánjogi írásbeliség egészen más formát nyert a középkorban. A magánfelek - amennyiben nem az uralkodóhoz, vagy valamelyik hivatalához fordultak szándékuk írásbafoglalása céljából - közjegyzőket (notarii publici) kérhettek fel erre. A közjegyzői intézmény római eredetű; a közjegyzők (tabelliones) nyilvános helyeken (fora) készítették pénzért az ókori Rómában a feleknek a beadványokat (libelli), végrendeleteket (testamenta) stb. A római birodalom egyik örököse, a pápa nevezte ki a közjegyzőket a középkorban (notarii publici apostolica auctoritate), majd a másik örökös, a császár is jogot formált arra, hogy közjegyzőket (notarii publici imperiali auctoritate) nevezzen ki. Sőt utóbb mindketten egy-egy alkalomra továbbadományozták kiváltságképpen a kinevezési jogot. Gyakori, hogy egy közjegyző pápai és császári felhatalmazással (nótárius publicus apostolica et imperiali auctoritate) is rendelkezik. Valószínűleg nem szakadt meg Itáliában az ókori tabellio és a középkori nótárius publicus működése között a folyamatosság, a német-római császárság területén azonban csak a 13. században jelennek meg. Működésük elé pl. Magyarországon és Angliában akadályokat gördítettek, mivel ezekben az országokban már kialakult az egyes hiteles pecséttel rendelkező egyházi testületeknek a bevonása a magánjogi írásbeliségbe. Az egyházi hatóságok azonban nem fogadták el hiteleseknek ezeket az egyházi testületek által kiállított iratokat, csak a közjegyzőkét. Ez érthető, hiszen az egyház a római joggal élt, s a közjegyzőknek volt csak római jogi előzménye. A közjegyzők felavatásán a felavatandó, miután megesküdött az evangéliumra, hogy hűen jár el a ráruházott hivatallal, gyűrűvel, tollal, tintatartóval és hártyalappal lett beiktatva hivatalába. A közjegyzői oklevél (instru­

mentum publicum) felépítésében némileg különbözik a hatósági oklevelektől. Legalapve­

tőbb eltérés a keltezésben és a hitelesítésben van. A keltezés ugyanis mindig az oklevél elején található. A közjegyzői hitelesítés pedig nem pecséttel, hanem közjegyzői jeggyell (signum notarile) és közjegyzői záradékkal (subscriptio) történt. Amennyiben más, pecsét­

tel rendelkező személy által készített írást hitelesített a közjegyző, akkor az illető személy­

nek vagy hatóságnak pecsétje is rákerült az oklevélre.

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 53-57)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK