A MAGYARORSZÁGI OKLEVÉLADÁS

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 57-64)

Az államalapítás korában nálunk is kialakult az írásbeliség egy korai formája. Néhány megbízható adaton kívül, amelyek elsősorban Szent Istvánnak külfölddel való levelezésé­

ből ismertek, aligha tudjuk ennek a korai írásbeliségnek még a körvonalait is megrajzolni.

Pedig tíz oklevél is maradt ránk első királyunktól. A tíz oklevél közül azonban mindössze egyetlenegy bizonyult hitelesnek, a veszprémvölgyi görög alapítólevél. Ez az oklevél azon­

ban nem eredetiben, hanem mintegy száz évvel későbbi átiratban (Kálmán király - 1109) maradt ránk. Görög nyelven íródott, tehát a görög nyelvű írásbeliség sajátosságait hordozza magán, valamint nincs keltezése. A többi kilenc latin nyelvű oklevél. Közülük a ravennai (keltezetlen) és a nyitrai (1006?) oklevél kétségtelenül hamisítvány. Külön csoportot képez­

nek a bencés monostorok javára szóló oklevelek. Közülük egyetlenegy maradt meg eredeti formában, a Pannonhalmi alapítólevél (1001). Erről az oklevélről már az első pillantásra látszik, hogy a német császári kancelláriából kikerült oklevéllel rokon. Ugyanazzal az írás­

sal (karoling díszített minuscula) készült és ugyanazok a jellegzetességek (Chrismon, scriptura longior, monogramma stb.) figyelhetők meg rajta, amelyek a császári okleveleken is. Az oklevél szövegezése is arra vall, hogy a császári kancellária egyik tagja készítette. Ám az oklevél eredeti formája, valamint az, hogy beilleszkedik a saját korába, nem tünteti el azo­

kat a kétségeket, amelyeket az oklevél tartalma ébreszt az olvasójában. Feltűnő, hogy az oklevél szövegezésében törés van. Többes szám első személyben (plurális maiestatis) fo­

galmazták az oklevél kezdetét és a végét. Az oklevél közepén azonban a későbbi oklevelek narrátiós részének megfelelő helyen a szövegezés egyes szám első személyben készült. Az oklevél megpecsételése sem a császári kancelláriában megszokott módon történt. Míg ott ugyanis a hártya előlapján kereszt alakba behasított lyukba préselték a pecsétképet hordozó viaszt, addig a Pannonhalmi alapítólevélen a pecsét az itthoni Kálmán-kori szokásnak meg­

felelően a hátlapon van befuggesztve. Ráadásul a pecsét maga is Kálmán királyé. Az okle­

vélben foglalt egyházi kiváltságok is később alakultak ki Európa-szerte. M indezek az el­

lentmondó tények azt tanácsolják, hogy tételezzünk fel egy eredeti oklevelet, amelyet a császári kancellária egyik Magyarországra jött tagja készített a kancelláriában általa meg­

szokott formára. A kutatás meg is találta ezt a személyt a német császári kancelláriában Heribert kancellár idején működő C betűvel jelzett kancelláriai tisztviselőben. Az eredeti oklevelet azonban később kibővítették (interpolatio) és a kibővített szöveget újra lemásol­

ták az eredeti oklevél írásával és formuláival, majd Kálmán királynak egyik pecsétjét nyom­

ták a hátoldalára. A pannonhalmi interpolált oklevelet azután felhasználták a pécsváradi (1015), a két zalavári (1019, 1024) és a bakonybéli (1037) bencés monostorok javára szóló oklevél hamisításához. Hogy a császári kancellária hatással lehetett a magyar királyi udvar írásbeliségére, azt a két, Szent Istvánnak tulajdonított püspökség-alapító oklevél is igazolni látszik. A pécsi (1009) és a veszprémi (1002 vagy 1009) püspökségek alapításáról szóló oklevelek sem maradtak fenn eredeti formájukban, a bennük talált formulák azonban a csá­

szári kancelláriában Heribert kancellársága idején is használt formulák közé tartoznak. Kü­

lönleges hely illeti meg az első eredeti oklevelünket, a Tihanyi alapítólevelet (1055). Érté­

5 4

két nemcsak az jelenti, hogy első eredeti oklevelünk, hanem az is, hogy első olyan nyelvem­

lékünk, amelyben összefüggő magyar szövegek találhatók. A l l . század Európa-szerte nem kedvezett az írásbeliségnek, az írásreakció korának is szokták nevezni. E rövid megtorpanás után a 12. század azonban meghozta az írásbeliség további fejlődését. Ebben a században alakulnak ki a kancelláriák. Magyarországon is fellelhetjük ennek a fejlődésnek a nyomait.

Az egyes királyi oklevelekben felfedezhetünk káplánt (cappellanus), kancellárt (cancellarius), jegyzőt (nótárius), pecsételőt (sigillator) és írnokot (scriptor). E tisztviselők említése ellené­

re nem találunk jószerével két egyformán kiállított oklevelet. Ezt elsősorban annak lehet betudni, hogy többnyire az oklevélnyerők (destinatarii) készítik el az oklevelet és a kész oklevelet nyújtják csak be a királyi udvarba jóváhagyásra, megpecsételésre. így érthető, hogy nem is találunk szervezett irodát az uralkodó mellett. A fordulatot III. Béla király uralkodása hozta meg. Béla király Bizáncban nevelkedett. Nyilvánvaló, hogy nem maradt rá hatás nélkül az a fejlett írásbeliség, amelyet a gazdag antik örökéggel rendelkező császári udvarban, Bizáncban tapasztalt. Ilyet Magyarországon nem találhatott. Kénytelen volt ele­

inte megelégedni olyan körülményekkel, amelyekről a neve alatt kiadott oklevélben olvas­

hatunk. Az oklevél szerint ugyanis egy ispán házában vasárnap tölgyfa alatt üldögélve adott parancsot az oklevél elkészítésére. A század közepe óta már jártak magyar ifjak a párizsi egyetemre, ilyen volt Lukács esztergomi érsek is. Béla király felismerte ennek a fontosságát és gondoskodott arról, hogy többen is látogassák a párizsi egyetemet. Nagyon jól tudhatta ugyanis, hogy csak felkészült szakemberekkel képes fejlett írásbeliséget teremteni a királyi udvarban. Fontosnak tartotta ugyanis, hogy az udvarban előforduló ügyeket, a királyi szol­

gálónépeket és azok kötelezettségeit, miként az egyházaknak tett adományokat, írás örökít­

se meg. 1181-ben jelent meg III. Béla királynak az első olyan oklevele, amelyet nagyrészt formulákból készítettek, jelezvén, hogy az udvarban készen állnak arra, hogy az ott előfor­

duló azonos ügyeket azonos módon intézzék és azonos formulákkal foglalják az ügy lénye­

gét írásba. Ebben az oklevélben az alábbi formulák találhatók: Invocatio (verbális), intitulatio (formula devotionis-szal), salutatio (formula perpetuitatis-szal), arenga, promulgatio, narratio, dispositio (határjárással), corroboratio, dátum (series dignitatum-mal). Az oklevelet a végén Kalán kancellár (aulae regiae cancellarius) annotálta. Hosszú út vezetett addig, míg a 12.

század közepétől Párizsba látogató magyar deákokból III. Béla király intézkedései nyomán a királyi udvarban az ügyintézés szerve, az udvari iroda vagyis a kancellária állandó hivatal­

lá szerveződött. Természetesen ez a kancellária még nem volt tökéletes. Mintegy fél évszá­

zadnak kellett eltelnie addig, míg IV. Béla király udvarában egy európai mértékkel is mér­

hető iroda teremtődött. Nem véletlen, hogy mind a két Béla királyhoz fűződik az állandó iroda egyik jele, az írásbeli kérvényezés. A magyar krónika III. Bélának tulajdonítja, hogy a római (pápai) és császári (bizánci) udvarok mintájára bevezette az írásbeli kérvényezési (petitionibus loqui traxit originem, ut Romana habét curia et imperii). Meglepő azonban, hogy IV. Béláról is ugyanezt mondja Rogerius mester, aki a tatárjárásról írt fiktív levelében (Carmen miserabile) leírja, hogy a király miként haragította magára a magyarokat többek között az írásbeli kérvényezésnek a pápai udvar mintájára való elrendelésével (mandans, quod negotia suorum regnicolarum deberent ad instar Románé curie per petitiones in sua curia expediri). Tény az is, hogy 1267-ben kénytelen volt a király lemondani arról, hogy a

nemesek ügyét az udvarban kérvényezés útján intézzék (causae nobilium sine petitionibus debeant expediri). Lehet, hogy a krónikaíró tévedése varrta csak III. Béla nyakába az írásbe­

li kérvényezés szokását, ám az is lehet, hogy ezt is, mint nagyapja sok más intézkedését, felújította IV. Béla király. A III. Béla-kori kancellária személyzetéről mindössze csak annyit tudunk, hogy a kancellár a vezetője, s alá jegyzők voltak beosztva. Egyik ilyen nevezetes jegyzője III. Béla királynak P. mester (Anonymus) volt. Kancelláriájában jelenik meg a korszerű prózaritmus, és tűnik el lassanként az oklevelekből a rímes próza. A kancellár ekkor többnyire prépost, Imre és II. András korában már általában püspökök. A magas ran­

got viselő kancellárok helyettesítésére már 1209-ben feltűnik az alkancellár (vicecancellarius).

Még IV. Béla király idejében is, hol a kancellár, hol az alkancellár nevét említik meg az oklevélben. III. Béla uralkodása vége felé az annotatios formula eltűnik és helyette a datatio- ban dátum per manus formában említik meg az oklevél kiállításáért felelős személy nevét:

Dátum per manus domini Katapani episcopi Agriensis aulae nostrae cancellarii.

1255-től kezdve azonban már az alkancellár (Smaragd) neve szerepel állandóan a dá­

tum per manus formulában. Kivételt képez, ha aranypecséttel erősítenek meg egy oklevelet, mert áftnak a dátum per manus fomulájában a kancellár neve szerepel. Az alkancellár IV.

Béla óta többnyire egyúttal székesfehérvári prépost is. A két cím annyira összenőtt a 13.

század második felében, hogy 1291-ben már a székesfehérvári egyház jogai között sorolja fel III. András király az alkancellári tisztséget. A 13. század derekán emelkednek ki a jegy­

zők közül a titkárok (notarii secretarii, vagy notarii speciales). Ők a király titkárai és a királyi pecsétgyűrű kezelői. Míg II. András király idején még szinte minden oklevelet más kéz írt (sőt olykor még mindig előfordult, hogy az oklevélnyerő fél készítette el), az 1250-es évektől kezdve megfigyelhető az írnokok (scriptores) állandósulása; egy-egy írnok kezét évtizedeken át nyomon lehet követni a kiadott okleveleken. Az 1290-es és 1298-as törvé­

nyek már rögzítik az egyes oklevelek kiállításáért fizetendő díjakat (taxa). Kialakulnak a főbb oklevélfajták. Az ünnepélyes kiváltságlevelek (litterae privilegiales) nem annyira tar­

talmilag jellegzetesek, mint inkább a megpecsételési formában és formulákban. Ugyanis függőpecséttel erősítik meg. A század közepén eltűnik az oklevelekből az invocatio és az arenga. IV. Béla okleveleiben ritkaságszámba megy a datatioban a méltóságsor. A zárt ok­

levelek (litterae clausae) főleg királyi parancsokat tartalmaznak. A nyílt oklevelek (litterae patentes) átírólevelek, bevallások, ítéletlevelek. Különös fajtája a Dátum pro memória promulgatioval kezdődő oklevél, amely a 13. század második felében és a 14. század elején van divatban. Kiadóját és keltét többnyire nem ismerjük. Olykor csak a pecsétje alapján tudjuk a kiadóját meghatározni. Az Anjou-korban jelenik meg az udvari ügyintézés új alak­

ja, a titkos kancellár (secretus cancellarius). 1320-tól a kápolnaispán (comes cappellae) és a titkos kancellár egy és ugyanazon személy volt. A két kancellár utóbb két kancelláriát is eredményezett. I. Lajos uralkodása idején a régi kancelláriát nagykancelláriának (cancellaria maior vagy magna), az új kancelláriát kisebbnek vagy titkosnak (cancellaria minor vagy secreta) nevezik. A nagykancellária vezetője 1366-tól a főkancellár (summus vagy supremus cancellarius), a kiskancellária feje a titkos kancellár (secretus cancellarius). A nagykancellária a kül- és belügyi kormányzati ügyeket intézte, a kiskancellária pedig az udvari igazságszol­

gáltatási ügyekkel volt elfoglalva. Mátyás király egyesítette 1464-ben a fő- és titkoskancel­

lári méltóságot, amit többnyire az esztergomi érsek viselt. A királyi udvarban négy bíróság volt: a nádoré, az országbíróé, a királyi személyes jelenlété (personalis praesentia) és a királyi különös jelenlété (speciális praesentia). A két királyi jelenléti bíróság élén a minden­

kori kancellárok álltak. A 14. század végétől a különös jelenléti bíróság vezetője a főkancel­

lár volt, a személyes jelenlété pedig - hacsak nem az uralkodó ítélt személyesen - 1453-tól a titkos kancellár. 1458-tól a különös jelenléti bíróság állandóan működött. Az állandóan működő bíróság vezetését nem tudta a főkancellár ellátni, ezért helyette az ítélkezést az ítélőmester (protonotarius) vette át, aki később a különös jelenlét bíróságának a kancellárja (cancellarius speciális praesentiae regiae maiestatis) nevet veszi fel. 1463-tól pedig a külö­

nösjelenlét helytartója (speciális praesentiae locum tenens) címet hordja. 1464-ben Mátyás király a különös jelenléti bíróságot beolvasztotta a személyes jelenlét bíróságba. Ennek a feje ettől kezdve a személynök (personalis praesentiae locum tenens). A személynök alatt két ítélőmester és alattuk 8-10 jegyző dolgozott. A kancellária változásai a kancelláriai munka növekedését és bonyolultabbá válását jelezték. Az ügyintézés menetét leginkább az ún. kan­

celláriaijegyzeteken lehet nyomon követni. Nálunk az Anjou-korban kezdik az oklevél jobb felső sarkába, vagy a pecsét alá írni ezeket a jegyzeteket. A kancelláriai jegyzetek két cso­

portra oszthatók. Vannak megbízásos (commissio) és vannak előadói (relatio) jegyzetek. A megbízásos jegyzet azt mondja meg, hogy ki adott parancsot az oklevél kiadására. Az előa­

dóijegyzet pedig az ügy előadójának a nevét tartalmazza. Az előadók (referentes) helyzetét megváltoztatta a titkárok (secretarii) megjelenése. A titkárok eleinte a királyi tanácsi határo­

zatot nem igénylő ügyeket intézik (oklevélátírás, kérvények stb.), utóbb ők lesznek az ügyek tényleges előadói. Az okleveleken a 15. század derekán megjelenik a királyi aláírás és a század végén pedig az előadói, illetve titkári aláírás is. Ugyancsak ekkortól fordul elő, hogy az oklevél hátlapjára rávezetik, hogy a királyi könyvek (libri regii) melyik oldalára vezették be (registratio) a kiadott oklevél szövegét. Ugyancsak ebből a korból ismerjük az első írásos kérvényeket is. A 14. századtól használnak a kancelláriában formuláskönyveket és ettől kezdve írják rá az oklevelekre az ellenőrzés jelét: lecta et correcta. Az okleveleknek egy új fajtája jelent meg a 15. század elején, a címeres levelek (litterae annales). Ezek elején meg is festették a címereket. A királyi udvar írásbelisége nyomja rá a bélyegét a királyi udvarban ítélkező országbíró és nádor okleveleire, miként az ország más oklevéladó hatóságainak kiadványaira is.

A királyi udvaron kívüli írásbeliség részben a magánjogi írásbeliség keretei közé tarto­

zik. Részben azonban szorosan kapcsolódik a hivatalos udvari ügyintézéshez. Az udvari kancellárián kívül az írásbeliség legjelentősebb központjai a hiteleshelyek (loca credibilia).

A 12. század végén kezdik az egyes szerzetesrendek (bencés, premontrei, keresztes) kon-ventjei, valamint a székes- és társaskáptalanok az ország lakosságának a hiteles írást kívánó ügyleteit írásba foglalni. A hiteleshelyi szervezet nemcsak a magánjogi írásbeliség területén töltött be fontos feladatot, hanem szorosan kapcsolódott az udvari ügyintézéshez is. Hiteles­

helyi embert kértek ugyanis az udvar által kiküldött királyi, vagy nádori ember mellé tanú­

nak, ha a királyi vagy nádori ember birtokbeiktatást végzett, idézett, vagy vizsgálatot tartott.

Az ott történtekről azután az illetékes hiteleshely referált írásban az őt ezzel megbízó sze­

mélynek. 1351-ben I. Lajos király a hiteleshelyi tevékenységet a káptalanokra és nagyobb

konventekre korlátozta. A káptalanok és konventek pecsétéit magához kérette Budára és megvizsgáltatta. A kisebb hiteleshelyek iránti bizalmatlanság hatására 1486-ban és 1492- ben is foglalkoztak az országgyűlésen a hiteleshelyekkel. 1492-ben megszabták, hogy hite­

les pecséttel rendelkező konvent csak az lehet, ahol 8-10, vagy legalább hét felszentelt pap van, valamint a hiteleshelyi kiadványokért a konvent fejét (prior) és az őrt (custos) tették felelőssé. Mátyás király a hiteleshelyeket 1471-ben királyi kegyurasága alá vette. Voltak országos hatáskörű hiteleshelyek (budai káptalan, székesfehérvári keresztes konvent) és voltak csak egy meghatározott területen működő hiteleshelyek. A hiteleshelyen az oklevéladással az őr (custos), az olvasó (lector) és a jegyző (nótárius) foglalkozott. A jegyzők gyakran nem voltak egyháziak. Az olvasó felügyelt az oklevél tartalmára, az őr pedig a pecsétre. A hite­

leshelyeken az okleveleket a korai időben két vagy több példányban készítették (pár, chirographum), amelyből az egyik példány a hiteleshely őrizetében maradt. Utóbb a beval­

lások (fassiones) fogalmazványait könyvbe másolva (protocolla) őrizték, a királyi parancs­

levelekre pedig rávezették a jelentés (relatio) fogalmazványát. Hiteleshelyi tevékenységet folytatott részben a megyei és a városi hatóság is azzal a különbséggel, hogy a bevallásokon, királyi parancsok végrehajtásán kívül ítélkeztek is. A megyék és a városok okleveleit a jegy­

zők készítették; városokban gyakran a jegyző a plébános volt. A városokban a 14. századtól a bevallásokat (fassiones) ún. városi könyvekbe vezették be.

IRODALOM

(A paleográfiára és az oklevéltanra vonatkozó összefoglaló művek és az azóta megje­

lent fontosabb tanulmányok.)

Barta István: Középkori közjegyzőségeink történetéhez. Emlékkönyv Szentpétery Imre szü­

letése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest 1938. 31-46.

Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. A magyar történettudomány kézikönyve I. 3/b. Budapest 1929.

Battelli, Giulio: Lezioni di paleográfia. Cittá dél Vaticano 19493.

Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Budapest 1976.

Bónis György: Az Ars Notaria mint retorikai és jogi tankönyv. Filológiai közlöny (1963) 373-388.

Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV. és XV. században. Levéltári Közlemények 3 5 (1 9 6 4 )1 9 7 -2 4 6 .

Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest 1971.

Bónis György: A sasadi tizedper közjegyzői a XV. század derekán. Levéltári Közlemények 4 0 (1 9 7 3 ) 103-113.

Boüard, Alain de: Manuel de diplomatique francaise et pontificale. Diplomatique générale avec un album de 54 planches en phototypie. Paris 1929. L ’acte privé. Paris 1948.

Bresslau, Harry: Handbuch dér Urkundenlehre für Deutschland und Italien. I-II/l. Leipzig 1912-1914.11/2 hrsg. Hans-Walter Klewitz. Berlin-Leipzig 19312. Berlin 19583. Ber­

lin 19604. (H. Schulze mutatójával). Berlin 1968-19695.

Bretholz, Bertold: Lateinische Paláographie. Grundriss dér Geschichtswissenschaft 1/1.

Leipzig-Berlin 1912.

Capelli, Adriano: Lexicon abbreviaturarum - Dizionario di abbreviature latiné ed italiane.

Milano 19736.

Cremaschi, Giovanni: Guida allo stúdió dél latino medievale. Padova 1959.

Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest 1946.

Emploi des signes critiques disposition de l’apparat dans les éditions savantes de textes grecs et latins conseils et recommandations pár J. Bidez et A. B. Drachmann. Edition nouvelle pár A. Delatte et A. Severyns Bruxelles-Paris 1938.

Fejérpataky László-Áldásy Antal: Pápai oklevelek. A magyar történettudomány kéziköny­

ve II/4. Budapest 1926.

Fichtenau, Heinrich: Arenga. Spátantike und Mittelalter im Spiegel von Urkundenformeln.

(Mitteilungen des Instituts fúr Österreichische Geschichtsforschung. Ergánzungsband XVIII.) G raz-K öln 1957.

Giry, Arthur: Manuel de diplomatique. Paris 1894.

Győrfíy György: Egy XI. századi magyarországi palimpszeszt. Levéltári Közlemények 39 (1968) 3-8.

Győrfíy György: A magyar krónikák adata a III. Béla-kori petícióról. Memória saecolorum Hungáriáé I. Szerk. Horváth János és Székely György. Budapest 1974. 333-338.

Hajnal István: L’enseignement de l’écriture aux universités médiévales. Deuxiéme édition revué, corrigée et augmentée des manuscrits posthumes de l’auteur avec un album de fac-similés pár László Mezey. Budapest 1959.

Heinemeyer, Walter: Studien zűr Geschichte dér gotischen Urkundenschrift. Archív flir Diplomatik Schriftgeschichte. Siegel- und Wappenkunde. 1 (1955) 3 3 0-381,2 (1956) 250-323, 5 -6 (1959-1960) 308-^29.

Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest 1954.

Istványi Géza: A középlatin filológia külföldön és Magyarországon. Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest 1938. 183-206.

Sigismund Jakó-Radu Manolescu: Scrierea latinain evul mediu. Bucure§ti 1971.

Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest 1952.

Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig. Levéltári Közlemények 28 (1958) 35-60.

Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század köze­

pén. Levéltári Közlemények 46 (1975) 59-121.

Kumorovitz L. Bemát: A zselicszentjakabi alapítólevél 1061-ből. Tanulmányok Budapest Múltjából 16 (1964) 43-83.

K um orovitz L. B e rn át-G erics József-K u b in y i A ndrás-M ezey László: H istorische Hilfswissenschafiten und Verwaltungsgeschichte in Ungam 1945-1964. Mitteilungen des Instituts fúr Österreichische Geschichtsforschung 73 (1965) 382-398.

Kumorovitz L. Bemát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (X I- XII. század. Századok (1963) 1-31.

Kumorovitz L. Bemát: Szent László vásár-törvénye és Kálmán király pecsétes cartulája.

Athleta pátriáé. Tanulmányok Szent László történetéhez. Hungária sacra I. Budapest 1980. 83-109.

A Magyar Történelmi Társulat forráskiadási szabályzatai. Századok 53-54 (1919-1920) Melléklet.

Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Iroda­

lomtörténeti Füzetek 79. Budapest 1973.

Mezey László: Paleográfia. A latin írás története. Könyv- és oklevélpaleográfiai áttekintés.

Egyetemi jegyzet. Budapest 19642.

Mezey László: A latin írás magyarországi történetéből. Magyar Könyvszemle 82 (1966) 1 - 9, 205-216, 285-304.

Mezey László: A hiteleshely a közhitelűség fejlődésében és III. Béla szerepe. Memória saeculorum Hungáriáé I. Szerk. Horváth János és Székely György. Budapest 1974.

315-332.

Norberg, Dag: Manuel pratique de latin médiéval. Paris 1968, ül. Manuéla di latino medievale.

Firenze 1974.

Repertórium fontium históriáé medii aevi. I. Series collectionum. II. Fontes A -B . III. Fontes C. IV. Fontes D-GEZ. Romáé 1962-1976.

Steffens, Franz: Lateinische Paláographie. Hundert Tafeln in Lichtdruck mit gegenüber- stehender Transscription nebst Erlauterungen und einer systematischen Darstellung dér Entwicklung dér lateinischen Schrift. Freiburg 1903.

Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. A magyar történettudomány kézikönyve II/3. Buda­

pest 1930.

Szilágyi Loránd: A magyar királyi kancellária szerepe az államkormányzatban 1458-1526.

Turul 44 (1930) és különnyomatban: Budapest 1930.

Szilágyi Loránd: írásbeli supplicatiók a középkori magyar administrátióban. Levéltári Köz­

lemények 10 (1932) 2-22.

ÉrszegiGéza, Oklevéltan^ A történelem , szerk. Kállay István, 2. bőv. kiad., Bp., ELTE BTK, 1986, 12-28.

6 0

In document A RÉGI MAGYARORSZÁGI IRODALOM (Pldal 57-64)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK