III. A Tihanyi alapítólevél helynévi szórványai

4. A szórványok elemzése

4.9. Zilu kut – Kues kut

A Fuk és a Turku körüli birtokok leírása után több olyan birtokrészt említ az ala-pítólevél, amelyeket közelebbről vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon cse-kély valószínűséggel lehet lokalizálni (ehhez lásd BÁRCZI ide vonatkozó meg-jegyzéseit az egyes szórványoknál: 1951: 19–25, valamint az ő nyomán ZELLI

-GER 2005: 24–6). Ennek alapvetően az az oka, hogy ezeknek a helyeknek a többsége olyan mikronevekkel (például források, halászóhelyek megnevezései-vel) van megjelölve, amelyek — e névtípus lokalizációs sajátosságából adódóan

— későbbi források adataival vagy akár a mai névrendszer elemeivel területi szempontból egymásnak megfeleltetve csak ritkán adódó szerencsés esetben vet-hetők össze.

A hat külön egységben itt felsorolt birtokdarab közül kettőnél a Balaton kö-zelsége van megemlítve mint egyetlen biztos lokális fogódzó, az egymás után következő kilenc név közül ezen kívül csak a Koku zarma és a Keuris tue azono-sítható viszonylag nagy biztonsággal. Az itt tárgyalt — az Ursa-tól a Gamas-ig terjedő — szakasz az alapítólevél többi részétől az adományozott birtokok leírá-sa tekintetében is elüt, hiszen Gamas említését követően az adományként sze-replő további birtoktestek — két kivétellel — a megfelelő települések nevével

vannak megjelölve, s ezeknek a birtokoknak a területe több határpont felsorolá-sával a szövegben gondosan körül is van határolva. Az ilyen típusú leírások (te-lepülésnév + határpontok) alapján a kérdéses helyek azonosítása sem az adomá-nyozásnak, azaz az oklevelezésnek az idejében, sem a későbbiekben nem lehetett kétséges, ami nyilvánvalóan az oklevél kiállítójának jogi tekintetben is az egyik legfontosabb célja kellett, hogy legyen.

Nem így áll a helyzet azonban a Huluoodi birtok után következő, itt elemzen-dő részben, mivel ebben — a Balaton kivételével — olyan nevek, amelyek szé-lesebb körben is ismertek lehettek (például települések, nagyobb patakok, fo-lyók, hegyek nevei) nincsenek megemlítve. Ebből a szempontból az oklevélnek csak ez az egyetlen, rövidebb része különbözik a többitől, hiszen az egyértelmű azonosíthatóság fönt mondott feltételeinek az oklevél elején szereplő, az eddigi-ekben tárgyalt birtokok is tökéletesen megfelelnek. Vajon miért nem igyekezett a pontos azonosíthatóság feltételeit megteremteni e részben is az az oklevélszer-ző, aki amúgy ezt másutt láthatóan fontosnak tartotta? Nemigen hihetjük, hogy azt gondolta volna: a Kues kut vagy éppen a Kert hel típusú megnevezés önma-gában elegendő információt ad az azonosításhoz egy olyan oklevélben, amely-ben több megyéamely-ben szétszórt, egymástól akár több száz kilométerre fekvő birto-kok vannak felsorolva.

Az oklevélszerzőnek ezt a „hiányosságát” csakis az a körülmény magyaráz-hatja, hogy meghatározott területi rend szerint igyekezett leírni a birtokadomá-nyokat, a birtokok központjától, Tihanytól egyre távolodva: először a Balaton északi, majd a déli partján lévőket vette sorra, ezután tárgyalta a Balatontól tá-volabb fekvő somogyiakat és tolnaiakat, majd végül a Duna mellől csapott át a Dunától keletre eső részekre. Leírásának logikája arra enged következtetni, hogy a kérdéses részben szereplő, mikronevekkel megjelölt területek csakis az előtte említett, saját korában jól lokalizálható Huluoodi–Turku birtokhoz egészen közel fekhettek, esetleg az utána következő Gamas településhez egyre közelebb el-helyezkedve. A Huluoodi és Gamas között felsorolt birtokrészek ebből követke-zően valószínűleg a Balatontól délre azon a partszakaszon, illetőleg annak a kö-zelében lehettek, amely (Sió)Fok és Boglár között terül el. Lényegében ehhez hasonló lokalizációt adott ERDÉLYI LÁSZLÓ is, néhány apróbb és a Lupa-t illető-en egyetlillető-en jelillető-entősebb eltéréssel, ám véleményét alaposabb érvekkel nem iga-zolta (PRT 10: 11, ennek részleteire az alábbiakban az egyes neveknél még visszatérek).

E fenti feltételezést több körülmény is alátámasztja. Egyrészt az, hogy az itt felsorolt kilenc név közül kettő biztosan azonosítható: az említett Keuris tue két-ségtelenül erre a területre esik ugyanúgy, mint ahogyan nagy valószínűség sze-rint a későbbi adatok alapján elfogadhatóan lokalizálható Koku zarma is. Más-részt pedig annak is bizonyító ereje van, hogy a tihanyi apátság a későbbiekben e területen jelentős birtokokkal rendelkezett: a későbbi összeírások szerint hozzá

tartozott többek között Zamárdi, Szántód, Endréd, Kőröshegy, Szárszó, Szólád, Őszöd és Boglár is (vö. PRT 10: 344–96). Jogosan merül föl az a kérdés, hogy az alapítólevél fogalmazója miért nem említi az érintett falvakat ezen a környé-ken, megkönnyítve ezzel saját kortársainak és a jogi iratot felhasználó utókornak is az oklevél szövegében és a valóságos térben való tájékozódást, és egyúttal biztosítva az oklevél jogi értelemben vett pontosságát és támadhatatlanságát, s e másutt gondosan betartott követelményt figyelmen kívül hagyva miért csupán bizonyára csak egészen szűk körben ismert neveket szerepeltet e részekben.

Erre a kérdésre elvileg kétféle válasz adható. Vagy azért nem szerepelnek fa-lunevek ebben a szakaszban, mert akkoriban a fent mondott települések nem lé-teztek még kisebb lakóközösségek formájában sem, mint ahogyan ezt például feltételezhetjük a korábbiakban elemzett Fuk vízfolyás, majd később település esetében (4.4.). Vagy pedig azért nem, mert — mint Turku esetében talán meg-győzően bizonyítottuk — az adott birtoknak csupán egy részét adományozta a király az egyháznak. Az a lehetőség, hogy ezek az adományok a későbbi össze-írások alkalmával, például 1211-ben már ne lettek volna az apátság birtokában, nehezen képzelhető el, hiszen az összeírás azt bizonyítja, hogy az alapítástól el-telt másfél évszázad alatt az apátság birtokai igencsak bőségesen gyarapodtak.

Inkább talán arról lehet szó, hogy az 1055-ben felsorolt kisebb birtokok mellé az erről a vidékről említett településeken később még számos újabbat is szerzett az apátság, amit a 13. század elejéről való oklevélben a falvaknak és az oda tartozó szolgálónépeknek a felsorolása meggyőzően bizonyít.

Az alapítólevél egészének belső szerkezete, az egyes birtokok felsorolásának rendje és leírásának módja, valamint a későbbi oklevelek idevágó névanyaga te-hát azt a következtetést engedi meg, hogy az itt tárgyalt részben szereplő, mikro-nevekkel megjelölt helyeket egymás szomszédságában, Fuk és az egykor Boglár és Lelle táján feküdt Gamas között keressük, leginkább talán Szántód vidékén.

Csak így válhat érthetővé az oklevél fogalmazójának e részben alkalmazott eljá-rása, hogy tudniillik az azonosítást a saját korában is egyértelműen lehetővé tevő makrotoponimák (elsősorban településnevek) említése nélkül tünteti föl az egyes birtokrészeket a szövegben. Az alábbiakban az itt szereplő neveket tekintem át a felsorolás rendjének megfelelően.

Elsőnek egy névvel meg nem nevezett szénatermő terület van megemlítve Zi-lu kut és Kues kut között. A mondat bevezető formulája elüt az oklevél elejének és végének „szabályos” birtokleírást tartalmazó részeitől, amelyek „Est locus…”,

„Locus est…” típusú formulákkal kezdődnek, itt ez előtt a „Preter hunc” szerepel

’e mellett’ jelentéssel, ami valószínűleg arra szolgál, hogy kifejezze: e csupán két határpontjával megjelölt terület az előzőekben említett, az oklevél

szempont-jából egyértelműen azonosítható Huluoodi–Turku birtok közvetlen szomszédsá-gában található (ugyanígy tárgyalja ERDÉLYI is: PRT 10: 11).116

A nevekben szereplő kut [kút ~ kut] utótag valószínűleg inkább a régiségben általánosabb ’forrás’ jelentésben értelmezhető,117 ez az értelme ezen a vidéken és az egész nyelvterületen ma is gyakori (SMFN 39, NEMES 2005: 119–20). Az el-ső névben ehhez a zilu [szilu] ’szil’ fanév kapcsolódik. Már BÁRCZI is rámuta-tott arra, hogy a hasonló kút- vagy forráselnevezések gyakoriak voltak a régiség-ben (1951: 19). A fanév + kút szerkezetű nevekre valóban számos nyelvtörténeti példa akad, de a mai magyar helynévrendszernek is jellegzetes elemei ezek. E névtípus, amely ’szilfa alatt, tövében vagy szilfák között levő kút’ szemantikai struktúrát mutat (vö. BÁRCZI 1951: 183), háromféle grammatikai szerkezetben jelenhet meg: az itt található jelöletlen forma (szilkút) mellett előfordul, hogy az előtag -s képzős alakban szerepel (szilos ~ szilas kút), vagy az utótag kap 3. sze-mélyű birtokos személyjelet (szil kútja). A három alaktani változat közül nyil-vánvalóan a jelöletlen lehet a legrégebbi, de a korai ómagyar korban is képvisel-ve van már a másik két szerkezeti típus is (erre példákat lásd a KMHsz. 1. kút szócikkében). Az alapítólevél szórványával teljesen megegyező nevet a tágabb környékről ma is ismerünk: Szil-kut van Somogy megye déli részén (SMFN 818), Szi-kut formában pedig szerepel Zalában (ZMFN 227, 231) és Baranyában is (BMFN 1: 694).

A Kues kut [kües kút ~ kut] — amely a későbbi névanyag tanúsága szerint

’kövekkel kirakott kút’ értelmű lehetett (vö. BÁRCZI 1951: 65) — szintén gya-kori névtípus, s a képzett előtagú változat mellett ez is létezett a régiségben és előfordul ma is jelöletlen (kőkút) formában is. Köves-kút neveket a mai nyelvből százas nagyságrendben tudnánk idézni, itt most csak azt említem meg, hogy a Balaton körüli területekről milyen számban adatolhatók: Somogyban 4 (SMFN

116 Itt említem meg, hogy e birtokok egymásmellettiségét SZENTGYÖRGYI RUDOLF — miként egy másik szöveghellyel kapcsolatos fordítását érintő kérdésemre adott írásbeli válaszában röviden kifejtette — a latin szövegszerkesztésben alkalmazott eszközök elemzése révén is igazolhatónak látja: az ebben a részben szereplő alius, rursus, cum his, praeter ista kifejezések ugyanis közel fekvő helyekre utalnak. Szíves segítségét hálásan köszönöm.

117 A kút ’forrás; Quelle’ illetőleg ’mesterséges, ásott vízvételi hely; Brunnen’ jelentése a történeti adatokban csak igen nehezen különíthető el, gyakran pedig el sem határolható e két értelme egymástól. A TESz. ezeket mint jelentésárnyalatokat egy jelentés alatt különíti el, első előfordulásként az alapítólevél itt elemzett mindkét adatát közli. Az EWUng. önálló jelentésként adja meg a fenti értelmezéseket, s mindkettőhöz kérdőjellel a Kues kut adatot fűzi első előfordulásként, talán azt sugallva, hogy a név előtagja itt a kút természetes és mesterséges jellegére ugyanolyan valószínűséggel utalhat, a zilu előtag pedig inkább forrást sejtet. Az itteni elemzéshez nem tartozik ugyan szorosan hozzá, ám mégis megemlítendő, hogy BÁRCZI a kút szót valószínűleg török eredetűnek minősítette (1951: 19), a török származtatást azonban az újabb etimológiai irodalom nem fogadja el, s a szót ismeretlen eredetűnek minősíti (TESz., EWUng., LIGETI 1986: 85).

1009), Veszprém megye Veszprémi járásában 6 (VeMFN IV, 623), a Tapolcai járásban 3 (VeMFN I, 281) hely megjelöléseként szerepel ilyen névalak.

A kút utótagú nevek metonímiával gyakran településnévvé is váltak. A fanévi előtagúak közül a mai településnevek között is szerepel Cserkút (1290 k.), Fűz-kút (1329) és (Nagy)SomFűz-kút (1358), az újabbak közül pedig HársFűz-kút és IharFűz-kút neve. Köveskút-ból ma kettő is van: Salköveskút (1263) és Zalaköveskút (1322) (ezekre lásd a FNESz. megfelelő szócikkeit). Mint a nevek után álló első előfor-dulások évszáma is mutatja, e településnévtípus már a korai ómagyar korban is jelen volt a magyar helynévrendszerben. Az, hogy a Tihanyi alapítólevélben em-legetett Zilu kut vagy Kues kut neve később nem vált helységnévvé, talán éppen a mellettük fekvő birtokok csekély kiterjedésével magyarázható. Azt azonban, hogy tulajdonnévi szerepükhöz nemigen férhet kétség, a fenti példák névtipoló-giai tanulsága nagy valószínűséggel bizonyítja (részben másképpen, de bizony-talanul nyilatkozott erről BÁRCZI, 1951: 66).

In document HOFFMANN ISTVÁN A TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL MINT HELYNÉVTÖRTÉNETI FORRÁS (A régi magyar helynevek vizsgálatának alapkérdései) (Pldal 154-158)