Uluues megaia

Gisnav birtok határpontjaként szerepel az alapítólevélben az Uluues megaia-ként [ülűes ~ ülÙes mëdzsájá] említett hely. E szórvány nyelvtörténeti vonatkozásait BÁRCZI szinte minden részletében megnyugtatóan tisztázta (1951: 30–1, további hangtani, szótani stb. részletek a monográfia megfelelő fejezeteiben is találhatók), és a szerkezetet alkotó két szó történeti-etimológiai problémáiról sem tudunk nála pontosabban nyilatkozni, noha e téren ma is vannak még nyitott

kérdések (ezekről összefoglalóan lásd TESz., EWUng., valamint LIGETI 1986:

297). Névtani tekintetben tehetünk azonban némi kiegészítést az eddigi fölveté-sekhez. BÁRCZI úgy nyilatkozott e szórványról, mint amely „földrajzi névnek látszik” (i. m. 65), s az Uluues-t ’ölyvekben gazdag’ hely jelentéssel értelmezte, az egész szerkezetet pedig ’ölyves mezsgyéje, határa’-ként (i. m. 30, ugyanígy ZELLIGERnél, 2005: 28). E megállapítása azonban némi módosításra szorul, mi-vel nem vette figyelembe azt a körülményt, hogy az itt szereplő Ölyves később településnévként jön elő a forrásokban. Így említi az alapítólevél interpolált változata: 1055>1416: supra villam Vlues (DHA 1: 156), CSÁNKInál pedig több adattal is szerepel: 1229: Vlwes, 1234–70: villa Wlues, s a 14. század végén már két falura oszlott: 1390: villa Ewlyues et alia Ewlyues (Cs. 2: 634). CSÁNKI is (i. h.), ERDÉLYI is (PRT 10: 410–2) mint pusztát említi a 19–20. század forduló-ján. A Somogy megyei helynévgyűjteményben az áll az alapítólevélben szereplő névvel azonosítható Ölvös határrészről, hogy „Egykor major volt” (SMFN 226).

Elpusztult falura utal az is, hogy a név egész bokrot alkot Kisbárapáti északi és a vele szomszédos Karád délkeleti határrészén: Ölvösiárok, híd, kut, lap, -mező, -rét, -szántó (SMFN 226, 244). Eszerint megállapítható, hogy Uluues falu Gisnav-tól (a későbbi Apátitól) északkeleti irányban néhány kilométer távolságban fekhetett.

Az Uluues megaia minden bizonnyal a már akkor is önálló birtokként, tele-pülésként létező Ölyves határvonalát jelölte. A megye szó legrégebbi előfordulá-sai között számos nyilvánvalóan közszói említés is szerepel, ezek között a ’ha-tárvonal’ jelentés is feltűnik: 1269/1294: per quendam limitem, qui uulgariter Mege uocatur (OklSz.), és némely említésből az is kiderül, hogy a határmezsgyét egyes helyeken tüskés sövény alkotta: 1281: ad locum spinosum mege vocatum (KMHsz. 1. megye). A megye ’területeket elválasztó határvonal, mezsgye’

jelentése a Dunától nyugatra eső területek nyelvjárásaiban ma is megvan (NEMES 2005: 136–7). A szó helynevekben is gyakran előfordul földrajzi közné-vi, helyfajtajelölő szerepben: 1208/1359: Wodmege (OklSz. megye), 1276: gya-mege (KMHsz. 1. Dió-megye), még gyakrabban áll azonban nevek bővítményré-szeként, jelzői szerepben: 1217/1412: Megehid (OklSz.), 1272: Megeag (HA 2:

79). Olyan összetételben, mint amilyenben az Uluues megaia-ban is szerepel — azaz ’egy bizonyos település határvonala’ értelemben —, más előfordulását azonban nem ismerem. A hasonló példák hiánya esetleg arra is utalhat, hogy a szórványt nem feltétlenül kell tulajdonnévként értékelnünk, hanem csupán a kérdéses határszakasz szintagmaszerű megjelöléseként. Disznó–Apáti falu ké-sőbbi határleírásában is előjön ugyanez a kifejezés: 1055>1416: ad Vluesmegere (DHA 1: 156), +1092/+1274//1399: ad rubum, qui dicitur Wluesmwgyeye (DHA 1: 284), ami esetleg a tulajdonnévi jelleg mellett is szólhatna, ha egyébként nem

lenne mindkét forrás esetében egyértelmű az 1055-ből való alapítólevél közvet-len hatása.¹³³

Attól függetlenül azonban, hogy az Uluues megaia tulajdonnév volt-e, vagy csupán egy határszakasznak — akár az oklevél megfogalmazójától is származó

— leírása, a benne szereplő Ölyves (a Disznó-val és a Füzegy-gyel együtt) két-ségtelenül magyar névadókra és magyar nyelvű névhasználókra utal. Az Uluues megaia kapcsán azonban ettől eltérő, belső ellentmondásoktól sem mentes nyel-vi-etnikai következtetésekre jutott KRISTÓ GYULA. Véleményét kissé hosszabban is érdemes idézni azért, hogy a mögötte húzódó módszertani hibákra is felhív-hassuk a figyelmet. KRISTÓ szerint „Az uluues megaia kifejezés kivált érdekes, mivel első tagja török, második tagja szláv eredetű, a birtokviszonyt kifejező szerkezet viszont magyar. Olyan kétnyelvűségre utal ez, mint amikor az ameri-kás magyarok soppingolnak (vásárolnak). Az uluues maga is magyar -s mellék-névképzőt visel, a szó tehát korábbi átvételnek tűnik, amelyet a magyar már sa-játjáénak érzett 1055-ben, hasonlóan a megához (hiszen saját szavaként ragozta), bár ott még a hangrendi kiegyenlítődés nem ment végbe. Az e vidéken élő magyar közösség nyilván számbeli túlsúlyban volt a szlávokkal szemben, törö-kökkel pedig már nem is kellett találkoznia, azoknak csak kiveszőfélben levő nyelvi hagyatékát örökítette tovább.” (2000: 23).

E gondolatmenettel kapcsolatban először is le kell szögezni, hogy az Uluues megaia semmiféle kétnyelvűségre nem utal, mivel — mint maga KRISTÓ is mondja — két alkotóeleme egyértelműen magyar nyelvű szintagmát, a birtok-szón megjelölt birtokos jelzős szerkezetet alkot, amelynek ráadásul az előtagja is jellegzetes magyar formánst, -s képzőt tartalmaz. E szintagma lexémáinak nyelvi eredete — az ölyv ótörök, a megye szláv jövevényszó volta — teljesen független a névben (vagy leíró szerkezetben) való megjelenésüktől, nem lehet ugyanis kétséges, hogy a helybeli névadók ezeket a magyar nyelv elemeiként használták fel a névadáskor. Mivel az ölyv még a honfoglalás előtt vált a magyar nyelv szavává, a 11. században élő somogyi népességnek még csak közvetett kapcsolatára sem utalhat törökségi népekkel. A megye ugyan szerb, horvát vagy szlovén eredetű szó lehet a magyarban (vö. TESz., EWUng.), és ebből adódóan akár a Dunántúl területén érintkező népek nyelvi kapcsolatát is jelezheti, de az itteni előfordulásából a helybeli magyar és szláv lakosság számbeli arányaira következtetni — ahogyan KRISTÓ tette — természetesen semmiképpen sem lehet.

133 A 15. századból való átiratban a megyéje helyett például megyére áll, ami a Fyzig asasara-val együtt — ez utóbbi utótagjában az aszója kellene, hogy szerepeljen — mint határozóragos for-ma (amellett, hogy számos romlott alak szerepel a kérdéses dokumentumban) minden bizonnyal az alapítólevél rea-val alkotott szerkezeteinek késői tükörképe.

4.21. hurhu

Disznó egyik további határpontjaként az alapítólevél egy hurhu-nak nevezett he-lyet említ. Arról azonban, hogy ez a szórvány milyen helyfajtát jelöl, nincs köz-vetlenül szó a szövegben, de az utána latinul következő ad aliam viam ’egy má-sik útig’ esetleg arra utalhat, hogy a hurhu szintén útra vonatkozik. Lehetséges azonban az is, hogy az utalás az ezt megelőzően említett ad publicam viam-ra értendő. Ettől függetlenül is nyilvánvaló azonban, hogy az oklevélben ilyesféle helyről lehet szó, mivel a kérdéses földrajzi köznév a régiségben hasonló jelen-tésekben fordul elő, noha az is kétségtelen, hogy a szónak több, egymással összefüggésbe hozható, de egyúttal jól el is különíthető jelentése rekonstruálha-tó. Az OklSz. ’angustiae locorum; pass, engpass’-ként értelmezi, BÁRCZI ’mély-út, szoros’ értelmet tulajdonít neki (1951: 34), a TESz. ’vízmosta árok, mélyút’

jelentését adja meg. E jelentései olyan említésekből tűnnek ki, mint például az 1292: Uia cauerna que horh nominatur, 1335: Quoddam fossatum vulgariter horh vocatum (OklSz. horh). Az alapítólevélben említett hurhu az interpolált változatban 1055>1416: ad longum horh-ként jön elő (DHA 1: 156), ami szintén arra utal, hogy vonalszerű tereptárgyról — útról, árokról — lehet szó. Ha azt nem is állíthatjuk róla, hogy helynevekben „igen gyakori” (vö. BÁRCZI i. h.), a történeti és a mai névelőfordulásokból bőséges forrásanyagot állíthatunk egybe vele kapcsolatban. A régiségben — éppúgy, mint a Tihanyi alapítólevélben is — feltűnően gyakran áll magában, s ilyen esetekben tulajdonnévi vagy közszói sze-repét nagyon nehéz megítélni. BÁRCZI az itt tárgyalt szórványt inkább közszó-nak tartja (i. m. 65), ám nem kevesebb érv szólhatna tulajdonnévi szerepe mellett sem.

Ez a szó az alapítólevélben szereplő hurhu [èurÛu ~ èurèu] formával azonos hangalakban csupán egyszer fordul elő a forrásokban, a Győr megyei Kajár ha-tárában említ így egy helyet a bakonybéli apátság alapítólevele: 1086: ad caput voraginis … Churchufeu (DHA 1: 251) és a 13. századból való másolata:

1086/1234: Churhufeu (Gy. 2: 603, vö. még HA 2: 78). Később többnyire horh alakban szerepel, de előfordul horoh, hork változata is (OklSz., TESz.). A föld-rajzi köznevet szótáraink többnyire horh címszó alatt tárgyalják (OklSz., TESz., EWUng., KMHsz. 1.), noha a szónak a mai nyelvben — ami nyelvtörténeti szó-tárainkban többnyire a címszó-megállapítás alapjául szolgál — ilyen alakja nem ismeretes (ehhez lásd még HORGER 1920). Nyelvjárási szóként horha, horhó, horhós változatokban él (NEMES 2005: 95–6), az ÉrtSz. és az ÉKsz.² a horhos-t köznyelvi szónak minősíti. Ezek a formák valójában egy régebbi horh- tő — ami önmagában is képzett alak lehet — különböző képzőkkel ellátott változatai le-hetnek (vö. MszFgrE horhó). Az ómagyar korból -i és -gy képzős előfordulásait is ismerjük (lásd FNESz. Horhi, OklSz., KMHsz. 1. horhágy, vö. még TESz.).

Feltűnő, hogy horog szavunknak a tájnyelvben sok más — a köznyelvivel rész-ben megegyező vagy azzal összefüggő — jelentése mellett földrajzi köznévi

ér-telme is van ’vízmosta mélyút, hegyszoros’ jelentésben (NEMES 2005: 96). Ez a horog homonimaként elkülönítendő a másik, köznyelvi horog szótól, és etimoló-giailag is bizonyára összefügg az itt tárgyalt horh tövével. Így foglal állást a MszFgrE is, a TESz. viszont csupán azt állapítja meg, hogy „a horh szóval való esetleges kapcsolata további vizsgálatot igényel”.

Úgy tűnik, hogy a szóbokor — annak ellenére, hogy alapnyelvi tőre visszave-zethető, legalább ősmagyar kori származékokról van szó — már az ómagyar kor-ban sem volt elterjedve az egész nyelvterületen. Lokalizálható adatai azt mutat-ják, hogy a Duna észak–déli irányú folyásától keletre nemigen lehetett haszná-latos. Településnévben Fejér, Pest, Tolna, Veszprém (CSÁNKI-index) és Hont megyében (FNESz. Horhi) fordul elő, mikronévben szerepel Esztergom és Győr megyében (HA 2: 47, 77–8). A Dunától keletre egyedül Bodrog vármegye Duna menti területéről ismerek rá adatot (KMHsz. 1).¹³⁴ A szócsalád egyetlen elemére sincs adat a SzT-ban sem, sőt itt a horog jelentései között sem találunk földrajzi köznévi előfordulást. A szó mai elterjedtsége ugyanezt a képet mutatja: tájszó-ként csak a Dunántúl területéről adatolható (NEMES 2005: 95–6), és földrajzi-név-táraink is megerősítik ezt a tapasztalatot, mivel csakis a Dunántúlon használt helynevekben mutatható ki, különösen pedig a Balaton vonalától délre eső vidéken gyakori, ahonnan a Tihanyi alapítólevél hurhu szórványa is való.