II. Nyelvi rekonstrukció — etnikai rekonstrukció

2. A helynevek nyelvi rekonstrukciója

2.1. Helynév-etimológiai kutatások

A nyelvi elemek népiségtörténeti forrásként való felhasználására már a 19. szá-zadi tudományosságból is bőven hozhatnánk fel példákat: naiv magyarázatokat éppúgy, mint előremutató felismeréseket. A nyelvészet eszközeit e téren tudo-mányos módszerré azonban csak az 1920-as–30-as években formálta MELICH

JÁNOSés KNIEZSA ISTVÁN, akik a honfoglalás kori, illetőleg a 11. századi Ma-gyarország nyelvi-etnikai képét kívánták megrajzolni.32 A szakirodalom elsősor-ban KNIEZSA érdemeit hangsúlyozza (lásd például KRISTÓ 2000: 3), ám MELICH

ugyancsak nem keveset tett a helynevek nyelvi rekonstrukciója és népességtörté-neti felhasználása terén. Maga KNIEZSA is kiemelendőnek tartotta, hogy munká-jában MELICH könyvének „számos eredményén kívül különösen a módszerét tet-tük magunkévá” (1938: 367). Emellett azt is hangsúlyozni kell, hogy KNIEZSA a 11. századi Magyarországról írott művében kialakított metódusát néhány év múlva Kelet-Magyarország régi helyneveit elemezve jelentősen tovább is

32 MELICH JÁNOS, A honfoglaláskori Magyarország (1925–1929), illetve KNIEZSA ISTVÁN, Magyarország népei a XI-ik században (1938).

lesztette (1943–1944). Forrásul mindketten főképpen az oklevelekben, geszták-ban fennmaradt helynévanyagot használták fel, amely azongeszták-ban — késői előfor-dulása miatt — közvetlen segítséget nem nyújthatott e korai időszak megvilágí-tásában. Ezért az egyes nevek nem adatolható történetére vonatkozóan rekonst-rukciót végeztek, amelynek során igyekeztek földeríteni a név nyelvi keletkezési körülményeit, valamint az alakját érintő változásokat. Ebben a munkában legin-kább az etimológia, a hangtörténet, később pedig ezek mellett a helynév-tipoló-gia eszközeire és eredményeire támaszkodtak. Az első szakterület a nyelvhez kö-tésben volt nélkülözhetetlen számukra, a másik kettő a kronológiai kérdések tisztázásában,33 maguk a vizsgálat tárgyát képező helynevek pedig a területi azo-nosítást tették lehetővé.

A közelmúltban KRISTÓ GYULA a KNIEZSÁéhoz hasonló feladatra vállalkoz-va kritika alá vette az általa alkalmazott eljárásokat34 hangsúlyozva, hogy KNIE

-ZSA munkájának inkább csak felhasználói akadtak, továbbfejlesztői, netán bírá-lói alig (2000: 3–4). Ebben van is némi igazság, hiszen — főleg ha a nem nyel-vész szakemberek munkáira tekintünk — valóban azt tapasztalhatjuk, hogy KNIEZSA módszere és eredményei olykor szinte dogmává merevedve jelennek meg még az újabb kutatásokban is. A történeti nyelvészetnek és a névtörténeti kutatásoknak az elmúlt bő fél évszázadban született idevágó eredményeit köze-lebbről szemlélve ugyanakkor számos újítás is feltűnik közöttük. Az újabb nyel-vészeti ismereteknek a szélesebb körben való elterjedését azonban kétségkívül gátolta az a körülmény, hogy a KNIEZSÁéhoz hasonló, átfogó igényű vállalkozás sajnos, mind a mai napig nem született meg. Ennek is előfeltétele az elméleti alapoknak és a felhasználható módszertani eljárásoknak a tisztázása.

A helynevek alapján végzett nyelvi-etnikai rekonstrukció eredményei között azt azért meg kell említeni, hogy GYÖRFFY GYÖRGY „Az Árpád-kori Magyaror-szág történeti földrajza” c. művében (Gy.) az egyes megyékről írott összefoglaló áttekintésekben külön részt szentelt az adott terület etnikai szempontú település-történeti vizsgálatának. S ha módszertani tekintetben nyelvtudományi oldalról érthetően nem is igen gazdagította a KNIEZSA által kidolgozott metódust, összes-ségében az ország mintegy kétharmad részére vonatkozóan pontosította a népi-ségtörténeti ismereteinket. A Kárpát-medence nyelvi-etnikai térképének részle-tezőbb megrajzolásához KISS LAJOS GYÖRFFY köteteihez kapcsolódóan egy-egy

33 KNIEZSA is hangsúlyozta, hogy az időtényezőnek e kérdéskörben kitüntetett szerepe van, mivel ahhoz, hogy a „neveket a településtörténet számára felhasználhassuk, elsősorban kronológiai kérdéseket kell tisztáznunk” (1943–1944: 112).

34 Bírálata többnyire jogos és helytálló, de a KRISTÓtól javasolt újabb módszerek között alig akad olyan, amely nyelvészeti szempontból minden tekintetben védhető lenne. Ennek részleteire a továbbiakban térek ki.

nagyívű tanulmányban járult hozzá (1988, 1999b) amelyekben tovább finomítot-ta a történeti földrajz névanyagából adódó nyelvészeti következtetéseket is.

Az etnikai célú nyelvi rekonstrukció legfőbb eszköze maga a helynév-etimo-lógia, amely eredendően arra kíváncsi, hogy a név milyen nyelvi közegben jött létre, miféle lexikális és morfológiai elemeknek a felhasználásával. Ennek a módszereit az a MELICH JÁNOS fejlesztette a maga korában nemzetközileg is el-ismert, magas színvonalra, aki — mint az Etymológiai Szótár egyik szerzője — nagyon sokat tett a magyar etimológiai kutatások általános fejlesztéséért is.

Helynév-etimológiai munkássága elsősorban a Kárpát-medence szláv eredetű névanyagának a megfejtésére irányult, így a magyar–szláv kapcsolatokat is alap-jaiban érintette. Etimológiáit az aprólékos kidolgozottság jellemezte, fő erényük a rendkívül precíz hangtörténeti levezetés. A neveket mindig teljes rokonsági rendszerükben vizsgálta meg a magyar nyelvterület egészére kiterjedően, de a szláv nyelveknek a Kárpát-medencén kívüli területeiről is bőven idézett példá-kat. Etimológiáinak a legnagyobb gyöngéje talán az volt, hogy a részletekben — főleg olyankor, amikor a tisztán nyelvi: hangtani, alaktani elemzés nem vezetett pontos eredményre — gyakran támaszkodott a történetírók, főleg Anonymus közléseire, amelyekre aztán nyelvészeti következtetéseket is épített.35

KNIEZSA — mivel e téren teljes bizalommal támaszkodhatott MELICH mun-kásságára — alig tett hozzá valamit ehhez a módszerhez, névfejtéseit az utalás-szerű tömörség jellemezte, ami azonban (különösen a kritikus etimológiák eseté-ben) olykor egyoldalúságot, túlzottan leegyszerűsítő szemléletet is takar. A ma-gyar helynévkutatásoknak az etimológia napjainkig vezető területe maradt, s ahhoz a módszerhez, amit MELICH kialakított, az utána jövő tudósnemzedékek számos téren hozzátettek valamit. PAIS DEZSŐ elsősorban a hely- és a személynevek együttes vizsgálatát illetően, SZABÓ T. ATTILA pedig a határnevek megfejtésé-ben, főleg az újabb kori és az élőnyelvi adatok mintaszerű felhasználásával gaz-dagította az etimológia metodikáját. KISS LAJOS — helynévetimológiai szótári munkálataival összhangban — leginkább az analógia vagyis a névrendszertani szempont érvényesítésével bővítette a kereteket, de fontos elvi újítása volt az is, hogy a névmagyarázatokban egyre nagyobb teret adott a többféle interpretáció lehetőségének. A gazdag, sokszínű összefüggésrendszerben kifejtett, részletező Melich-típusú etimológiákhoz a mai nyelvtörténeti ismeretek magasabb szintjén BENKŐ LORÁND tért vissza, aki a történeti szempontból kulcsszerepű „véres tor-kú”, „nyelvészeti babonákat régóta magukkal hurcoló” etimológiákat teszi sorra mérlegre, s ezzel az etimológiai kritika módszertanát is jelentősen gazdagítja.

35 Erre a módszertanilag nem túl szerencsés eljárásra kiváló példa a Tapolca névről írott etimoló-giája (MELICH 1925–1929: 115–21).

In document HOFFMANN ISTVÁN A TIHANYI ALAPÍTÓLEVÉL MINT HELYNÉVTÖRTÉNETI FORRÁS (A régi magyar helynevek vizsgálatának alapkérdései) (Pldal 77-80)