II. Nyelvi rekonstrukció — etnikai rekonstrukció
5. A helynevek névszociológiai értéke
5.1. Természeti nevek
E csoportban a nevek különböző típusait viszgálva elsőnek az tűnik föl, hogy itt jóval nagyobb az átvett nevek aránya, mint a műveltségi nevek körében, ami ön-magában is azt mutatja, hogy e helyfajták esetében a tudatos névadásnak közel sincs olyan fontos szerepe, mint a másik névcsoportban: a névhasználó közösség a kommunikációs szükségleteit egyszerű használatbavétel útján is ki tudja elégí-teni. Legkorábbi településneveink között például csak viszonylag kis számú szláv eredetű név található (Csongrád, Visegrád, Zemplén stb.), nagyobb folyó-ink megnevezései — amelyek a honfoglalást követő évtizedekben már haszná-latban lehettek a magyarban is — viszont jórészt szláv közvetítéssel kerülhettek be nyelvünkbe (Duna, Dráva, Maros, Körös stb.).69
Ugyanez a körülmény mutatkozik meg a helynevek ún. jelentéshasadás útján történő létrejöttében is, amely során közszói kifejezések nyernek új, tulajdonnévi jelentést: az Ér, Séd-féle nevek nem ritkák a természeti nevek körében, ám a műveltségi nevek között a Lak típusúak egészen kivételesnek számítanak. A névadói helyzet szempontjából ezek a megnevezések abban különböznek a nagy többségben lévő összes többitől, hogy e neveket nem annyira „adják”, hanem inkább csupán „névvé válnak”. E megállapítás mögött az a már érintett felfogás húzódik meg, amely a helynévadásban döntően tudatos tevékenységet lát, azaz nem tartja igazolhatónak a „fokozatos tulajdonnevesülés”, a „névkövületté válás” tételét, ám a névadás tudatossága mellett — eltérően más, például a finn szakirodalomban szélesen elterjedt szemlélettől — a közszó > tulajdonnév típusú közvetlen változásokat is lehetségesnek tekinti.70 Az itt tárgyalt fő témát illetően azonban meg kell jegyezni, hogy a forrásokban szereplő efféle elemekről — ahogyan az I. fejezet 7.2. pontjában láthattuk — többnyire igen nehéz eldönteni,
69 E kérdésekhez lásd KISS LAJOS 1996, 1997a, 1997b, a hegynevek hasonló értékeléséhez pedig KISS LAJOS 1997c.
70 A jelentéshasadás fogalmának értelmezéséhez lásd HOFFMANN 1993: 92–8.
hogy közszói vagy tulajdonnévi értékűek-e, ám mindez a jelentéshasadás lényegét elvi szempontból természetesen nem érinti.71
A névadói tudatosságnak és szándékosságnak a jóval gyengébb jelenlétét mutatja a természeti nevek körében az is, hogy például vizek, hegyek elnevezési aktusáról vagy erre utaló körülményről alig szólnak a források: Anonymusnál például ebben az összefüggésben szinte mindig településnevek szerepelnek, s az oklevelekből is csak ilyen utalásokat ismerek.
Fontos tényezőnek látom azt is, hogy a természeti nevek körében — főleg a történeti névanyagban — sokkal ritkábban jelenik meg a többnevűség, mint a műveltségi nevek között.72 A többnevűség többnyire nyilvánvalóan úgy jön lét-re, hogy a meglévő név mellett megjelenik egy újabb változat is. Ennek ritkasá-ga a természeti nevek körében jórészt azzal magyarázható, hogy maritkasá-ga a kommu-nikációs helyzet nem igényli az ilyen azonos értékű, szinonim formák megjele-nését, de más (például társadalmi, lélektani stb.) okok sem nagyon idézik ezt elő.
Ezzel magyarázható, hogy a természeti nevek körében a névadási formák szinte alig változtak az elmúlt évezred folyamán, míg a műveltségi neveknek (főleg a településneveknek) a rendszere szemantikai és morfológiai tekintetben is jelentősen átalakult.
A természeti nevek körében ritkák a szemantikai típusváltások, pedig az e névfajtákban megmutatkozó szemantikai sokféleség elvileg kedvezne a változás-nak, mivel egy-egy helynek számos jegye válhat a megnevezés alapjává.73 Az e nevek között jelentkező változások — például a nyelvi jelöletlenség vagy jelölt-ség módosulása ugyanannak a helynek a nevében: Aba nagyút ~ Aba nagyútja, Alma ~ Almádi ~ Almás vagy a jelöltség nyelvi kifejező eszközeinek változása szintén azonos helyre vonatkozóan: Füzes ~ Füzesd, Hangony ~ Hangos, Nyá-rád ~ Nyárágy — többnyire döntően nyelvi indítékúak,74 ezért aztán e névfajták névegyedei az ómagyar kori nyelv számos olyan jellegzetességére is
71 Azt is meg kell azonban jegyezni, hogy Ér és Lak típusú nevek nemcsak jelentéshasadás, hanem szerkezeti változás útján, kétrészes név ellipszisével is kialakulhattak.
72 BENKŐ LORÁND véleménye szerint például „egyazon folyónak egy nyelvrendszerben … aligha lehetett két elnevezése” (1984: 400).
73 BENKŐ LORÁND az ilyen megnevezésekről azt tartja, hogy ezek tulajdonképpen „nyelvi-népi univerzálék (…) páncronisztikus természeti néveleme”-i (1998a: 113), amelyekben „az emberi gondolkodás és műveltség szokványos elemei kapnak nyelvi formát”, hozzátéve azt is, hogy ezek „inkább csak tipológiai, statisztikai jellegű vizsgálatokra tartanak igényt” (2003: 7). Ugyan-akkor maga BENKŐ mutat másutt példát arra, hogy az efféle nevek szóföldrajzi, hangtörténeti, etimológiai vizsgálata komoly nyelvészeti és történettudományi tanulságokkal jár (például i. m.
26 kk.)
74 A felhozott példákra lásd a KMHsz. 1. megfelelő szócikkeit. A jelöltség és a jelöletlenség válto-zására TÓTH V. 1996, a képzők alternációjára pedig TÓTH V. 1997.
nak, amelyre a településnevek — másfajta névszociológiai helyzetük miatt — nem képesek.
A természeti nevek körében ritkán előforduló többnevűségnek az eseteit egy-részt az olyan, két nyelvben meglévő párhuzamos névhasználatban fedezhetjük fel, mint amilyen például a Tapolca ~ Hejő megfelelése eredetileg lehetett (eh-hez lásd KISS L. 1996: 105, valamint a FNESz. Hejő szócikkét). Egészen kivéte-lesek viszont az olyan említések, mint amilyen például a Bükk-sevnicé-é: 1347:
in rivulo predicto Bykeschebeniche, nunc a modernis Rivulus Abbatis nominato, 1348: rivulum inferiorem Byksceniche, qui Maior Rivulus vel Rivulus Abbatis nuncupatur (KMHsz. 1.). A népnyelvi forma mellett latinul szereplő változatok
— különösen az ’apát patakja’ jelentésű — aligha tekinthetők valóságos haszná-latú neveknek, s inkább csak az egyházi köröknek a névalakító szándékát jelez-hetik, amely a természeti nevek körében azonban csak nagyon ritkán mutatkozik meg.
A helynevek — különösen a természeti nevek — nagyon hosszú időn át csu-pán szóbeli hagyományként léteztek, írásbeli rögzítésük kezdetben nem a kodifi-kálás céljával történt.75 Ilyen körülmények között a nevek megőrződése legin-kább két tényezőtől függ: egyrészt attól, hogy a névre a kommunikációban fo-lyamatosan szükség van-e, másrészt pedig attól, hogy a hagyományozók lánca nem szakad-e meg. Ez utóbbi feltétel érvényesülését nyilvánvalóan nagyban be-folyásolja, hogy mennyire széles a névhasználók köre. Kétségtelen például, hogy a nagyobb folyók, hegyek nevét éppen a széles névhasználói kör legalább valamely részének a folytonossága tarthatta fenn. A természeti nevek többsége azonban a régiségben is csak egy-egy kisebb névadó, névhasználó közösségen belül funkcionálhatott, amely tagjainak a névismerete többnyire alig haladhatta meg egy-egy település határait. Erre éppen a víznevek köréből jó példaként szol-gálnak a kisebb folyóvizeknek az ún. szakasznevei, amelyek gyakran települé-senként változnak, jelezve az egyes névadói közösségek viszonylagos zártságát és elkülönültségét.
E mikrotoponimáknak az erős lokális kötöttsége nyelvi-nyelvtörténeti szem-pontból azzal az előnnyel jár, hogy az efféle nevek nagyon biztosan köthetők egy-egy kisebb közösség által lakott, ismert területhez, így ezek a nyelvi elemek a nyelvjárástörténetnek minden más korai emléknél értékesebb forrását jelen-tik.76 Az adatok ugyanakkor azt is mutatják, hogy a névhasználói kör folytonos-sága esetében a mikrotoponimák igen hosszú életűek lehetnek — cáfolva azt a
75 Az már más kérdés, hogy ilyen hatása az írásosságnak a céljaitól függetlenül is kialakult, mégpedig elterjedtségének növekedésével egyenes arányban.
76 Erről így nyilatkozott már BÁRCZI GÉZA is, előtérbe állítva azt a körülményt, hogy a szélesebb körben ismert nevek esetében könnyebben előfordulhatott, hogy az oklevélíró a név alakját saját nyelvjárásához igazította (1947/1980: 326–7).
korábbi névtani tételt, amely szerint az ilyen nevek legfeljebb néhány száz évet érnek meg77 —, és a szerencsésebb sorsú területeken némelyek akár az ómagyar korig is visszanyúló múlttal rendelkeznek. Ilyen példákat a továbbiakban a Tiha-nyi alapítólevél helynévanyagában is látni fogunk.
Az eddigiek tanulságát összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a természeti ne-vek nagyobb egészét adó mikronene-vek névadói-névhasználói köre többnyire egy-egy település lakóira szűkíthető le, így ezek a nevek a lokális nyelvhasználat vizsgálatának a legjobb forrását adják. Ám ebből az is adódik, hogy etnikai kö-vetkeztetésekre is legfeljebb csak ilyen hatókörrel érvényesek, a tágabb környe-zet népességi viszonyaira semmiképpen nem vethetnek fényt.
Sokkal inkább fogas kérdés a természeti névi makrotoponimák ilyen értelmű hasznosítása. Tudjuk például, hogy a nagyobb folyók, hegyek nevei a magyar-ban többnyire szlávból való átvételek, ám az átvétel lokális körülményeire vonatkozóan itt igen kevés támpontunk lehet: jóformán semmiféle — akár csak általános névtani talajon álló — ismeretünk sincs arról, hogy a Rába vagy a Szamos neve mely szakaszára vonatkozóan kerülhetett be a magyarba. Ezért az ilyen neveknek a pontosabb területi-etnikai azonosító ereje meglehetősen cse-kély.